Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 Első kísérletek az olimpiák felújítására

Az itáliai reneszánsz testkulturális újítása, a forradalminak nevezhető szemléletváltás a testi nevelés terén hamarosan elterjedt Európa más régióiban, elsősorban az úgynevezett északi reneszánsz országaiban is: Spanyolország, Németország, Németalföld, Anglia és Franciaország. Többnyire itt már humanizmusnak emlegetik, és kevésbé áll olyan éles ellentétben az új eszmerendszer a középkorral, mint Itáliában. Azt is világosan kell látni, hogy igazi reneszánszról csak ott beszélhetünk, ahol össztársadalmi folyamatként értékelhető a változás. A feudális vonásait alapjaiban megőrző országokban (pl. Közép-Kelet-Európában, így hazánkban is) a reneszánsznak csak bizonyos részletei, szellemi vetületei (irodalom, képzőművészet, építészet stb.) jöhettek létre, amelyek megjelölésére célszerűbb inkább a „humanizmus” szót használni. A reneszánsz teremtette meg a kultúra hősének eszményét, akit a megtisztelő „humanista” jelzővel illettek, mint például Rotterdami Erasmust (1467-1536).

A humanisták sokoldalú tudósok voltak, valódi polihisztorok, akik az ókori klasszikus tanításokon nevelkedve igen közel kerültek az antik olimpiai játékok értékeihez, és - többnyire emelkedett latin stílusban megírt - tanulmányokban bizonygatták feltámasztásának elengedhetetlen szükségességét. Ebben a légkörben szinte „fű alatt” kicsíráztak a modern sportok: Németországban a vívócéhek terjedtek, Franciaországban a labdaházakban pattogott a különböző labda, Angliában a lóversenyzők, a távfutók (pedesztriánok) és az ökölvívók jelentek meg elsőnek, de Shakespeare is írt már a vívókról, futókról, az „aljas futballjátékosokról”, a teniszről (az V. Henrikben szereplő szavak: meccs, rakett, szett stb.), az úszásról, íjászokról és még sokféle fajta sportág-kezdeményről. Lassan kialakult Európa fejlettebb felén egy „sportláz”, melynek görbéje a XIX. század közepén érte el a csúcspontját, és egyenesen beletorkollott az olimpizmus modern formájának megteremtésébe.

A történelemtudomány, illetve a forráskutatás jelenlegi álláspontja szerint az első újkori művet az olimpiákról Mateo Palmieri (1405-1475) reneszánsz tudós és államférfi írta 1450 körül. Tulajdonképpen egy vitairatról, afféle politikai pamflettről van szó, amelyet Palmieri az itáliai városállamok érdekeit védve, az egyházzal és a feudális hatalmi körökkel vitatkozva ókori példákra, az antikvitás intézményeire - így többek között az olimpiákra - hivatkozik, és azokat dicsőíti. Ebből a korból való Virgilius Polydorus könyve „A régi görögök szent játékai” címmel. A mű tíz kiadást ért meg(!), és bár akkoriban a latin volt a művelt emberek nyelve, lefordították franciára, angolra és holland nyelvre is. Velencében 1513-ban és 1516-ban új kiadásban napvilágot látott két klasszikusnak számító szerző műve, amelyek az ókori olimpiákról szóló fontos tájékoztatásukkal fokozták a téma iránti érdeklődést. Az egyik Pindarosz „Epinikon” című gyűjteménye, a másik pedig Olümpia ránk maradt legpontosabb ismertetése: Pauszániász „Görögország leírása” című művének felújítása.

Hieronymus Mercurialis páduai orvos évekig élt Rómában - mint követ -, Alesandro Farnese kardinális palotájában. Ezt az időt arra használta fel, hogy tanulmányozta az ókori írásos emlékeket, különösen a gimnasztikai módszereket. Ezután megírta a korszak leghatásosabb testkulturális szakkönyvét, a „De arte gymnasticát”. Galenusra, a híres antik orvosra hivatkozva kifejti a jó testi állapot, az „optimus habitus” (görögül: „euexia”) fontosságát, amely a táplálkozás és a mozgásos gyakorlatozás révén érhető el. Az antik gondolatmenet Mercurialisnál az ember fogalmának új meghatározásával párosul, és olyan modern megállapításokat tesz, amelyeket csak évszázadokkal később ismerünk fel a maguk teljességében. Arra is várni kellett több mint három évszázadot, amíg realizálódott Mercurialis azon javaslata, hogy az ókori olimpiákat fel kell újítani az egészséges életmód elősegítése és a versenyszellem fokozása céljából.

Petrus Faber francia tudós 1592-ben jelentette meg „Agonisticon” címmel azt a 684 oldalas művét, amelyben a görögök szent játékát, az olimpiát nyomatékosan a figyelmébe ajánlja az európai uralkodóknak. A könyv pár év múlva még megérte a második kiadást, de aztán feledésbe merült. Mercurialis így vélekedett Faber munkájáról: „hihetetlen tudományos alapossággal írt meg, szavai szerint sokat hasznosított az én De arte Gymnastica című könyvemből. Ő azonban e csaknem elfeledett művészetnek általam elsőként felfedett dokumentumait egyedülálló szorgalommal úgy kibővített, hogy ezért örök hálára kötelez”. Faber egyébként hivatkozott kortársára, Montaigne-re, aki szintén ajánlotta az ókori olimpiákat, amelyekkel szerinte el lehetne érni azt az ideális nevelési metódust, amelyben: „a tanító nem lelket és nem testet nevel, hanem - embert”. Meg kell említenünk két szépírót, akik meglepő módon igen korai stádiumban ismerkedni kezdtek az olimpiai gondolattal. Hans Sachs (1494-1576) egyik ónémetül írt költeményében az ókori olimpiai versenyjátékokról elmélkedik. Helyesen állapítja meg, hogy a görögök játékai esztétikusabbak voltak, mint a rómaiaké, és kihangsúlyozza, hogy a meztelen atléták csak koszorúért küzdöttek. Ez az utóbbi ugyan csupán részben igaz, de az viszont teljesen hamis, hogy a pánhellén játékokon vívás is szerepelt a műsoron. A másik „olimpiai literátor” Thomas Kyd (1544-1590) angol író, aki drámáiban antik olimpiai történetekkel akarta bemutatni a színpadon korának társadalmi-erkölcsi visszásságait.

Az első „olimpiai testgyakorlati bemutatót” Baden városában rendezte egy Johannes Aquila nevű, foglalkozására nézve fiskális, mégpedig 1516-ban! A reneszánsz alatt megtalált olimpiai magocska tehát csírázni kezdett, de igazi termőtalaját Angliában, a „modern sportok őshazájában” találja majd meg. A ködös Albionban régi kelta tradíciója volt a szabadban tartott ünnepi játékoknak, ahol a mai futball elődjét kultiválták, majd a Stuartok idejében pedig elterjedt a krikett, az „öklészet”, és a távfutás. Az angolok legendás fogadási mániája leginkább a lóversenyzést serkentette, de később kihatott az egész sportéletre. Van még egy érdekes sajátossága annak, hogy miért az angoloknál valósult meg legelőször az újkorban az olimpiához hasonló intézmény. Ez pedig az a kevésbé ismert tény, hogy az angol egyetemeken általában a görög nyelvet tanították, ennek az volt a szükségszerű következménye, hogy rengeteg ógörög forrásművet olvastak a tanárok és a hallgatók is, amelyekben bőven akadt „étvágygerjesztő” leírás Olümpiáról, a Szent Liget ünnepi játékairól. I. Jakab uralkodása alatt különösen sokat fejlődött a sport Angliában. Maga a király volt a birodalom első számú „sportsman”-je, amire számos bizonyíték akad. Kezdjük angolosan a fogadásokkal: I. Jakab 1618 áprilisában Lord Treasurertől 6 000 fontot nyert, mert az ő „running footman”-je gyorsabb volt. A király érdeme, hogy nyilvánossá és hivatalossá tette a lóversenyeket 1603-ban az egész országban. Angliában ugyanis 1210 óta léteztek magán szervezésben lóversenyek különböző városokban (pl. Enfield, Newmarket, Croydon stb.), ahol fogadni lehetett. Azzal, hogy I. Jakab mindenki számára adott fogadási lehetőséget, hallatlanul népszerűvé tette a versenyeket, és tulajdonképpen ezzel megalapította a turfot. 1608-ban Blackheath-ben megalakult a világ első golfklubja Royal Blackheath néven. A „royal” nem véletlenül került a klub elnevezésébe, mert valóban királyi támogatással jött létre, és tagja volt I. Jakab is, aki évente többször ellátogatott ide golfozni. Arról is van tudomásunk, hogy 1603-ban egy bizonyos William Mayne-nak Edinburgh-ben királyi előjogot adott golfütők előállítására. A király egyébként a tollaslabdázást is szerette, az úgynevezett „at the pawn” változatát részesítette előnyben, és több labdaházat építtetett magának, no meg persze az utókornak is. Mint ahogy az utókor nem felejtette el azt sem Jakabnak, hogy ő támogatta Robert Dover kapitányt abban, hogy vidéki birtokán „anglius olimpiai játékokat” rendezzen. Ami azért nem volt olyan egyszerű, mert a puritán papság elutasított mindenféle sportot, különösen a vasárnap megtartott versenyek ellen kelt ki. Hogy az emberek ennek ellenére nagyobb kedvvel forduljanak a „sport and pastime” (sport és időtöltés) felé, Robert Dover - I. Jakab beleegyezésével - létrehozta a Gloucester melletti "Barton on the Heath"-ben az úgynevezett Cotswold Games-t, amelyeket azután 1634-től Olympic Games-nek neveztek. Dover halála után is még sokáig megmaradtak ezek a nemzeti keretek között megrendezett „olimpiai versenyek”.

Az évenként - rendszerint pünkösd körül - megtartott játékok változatos programmal várták az érdeklődőket. Több napos küzdelmek folytak atlétikában (pl. távolugrás, kalapácsvetés, futás zsákban és anélkül, kézen járás stb.), botvívásban, birkózásban, lófuttatásban, nyúlvadászatban. Ez az utóbbi „versenyszám” azt érzékelteti, hogy az „olimpiai” versenyeket igyekeztek összekötni az angolok népi játékaival és tradicionális sportjaival. Ezzel függött össze, hogy a műsoron táncbemutatók voltak, és szellemi vetélkedőket is tartottak (pl. ének, zene, sakk stb.). Egy ősrégi, híres, ír ütős labdajátékot is játszottak, a „hurlinget”, a végén pedig a sátrakban lakó versenyzők és nézők ökörsütéssel fejezték be az ünnepi játékot (ez egyébként emlékeztet az ókori  olimpiák idején tartott hekatombára, a száz ökör megégetésével bemutatott áldozatra). Egyébként „demokratikus” intézménynek tekinthető a Cotswold-i Olimpia, mert nők és férfiak osztálykülönbségre való tekintet nélkül benevezhettek. A játékokat negyven évig Dover kapitány vezette, természetesen „szervezőbizottság” segítségével. A szervezők javaslatára 1610-ben a Cotswold Games idején megrendezték az Oxford és Cambridge egyetemi csapatok közötti versenyeket. Tíz év múlva újabb nagyvonalú tervvel álltak elő: fel kell építeni Londonban egy amfiteátrumot, amelyben „minden fajta olimpiai számot” meg kell hirdetni, de még gladiátor viadalok is lehetnek. Az újkori olimpiai amatőr eszme szempontjából érdekes, hogy később kialakult az a bevett szokás, hogy a londoni amfiteátrumban csak hivatásos (profi) versenyzők léptek föl, míg a Cotswold Games-ek résztvevői kizárólag amatőrök lehettek. Az „angol olimpiák” egyébként közel száz éves - megszakításokkal tarkított - sikersorozatának végül a puritánok vetettek véget. A korán kibújt rügy elfagyott az éretlen társadalmi viszonyok zord klímájában...

Mielőtt újabb konkrét „olimpiai rügyek” fakadtak volna egy sor humanista és neohumanista szerző írt illetve filozofált az antik (vagy óvatosan már az újkori) olimpiai játékokról, mely írások mai napig meghatározó forrásai a modern olimpizmusnak.

Johann Amos Comenius (1592-1667) hányatott emigrációja során egy ideig Magyarországon is tevékenykedett teológusként, illetve pedagógusként. A Rákócziak városában Sárospatakon írta egyik legjelentősebb testnevelési alapművét, az „Ujjáéledt Fortius avagy a tunyaság kiűzése az iskolákból”. Ókori filozófusokra hivatkozva mondja: „Ugy kell játszani, hogy a játék ne kevésbé szolgálja a lélek felüdülését, mint a test egészségét. Platón is erre tanított. A spártaiak bölcs népe pedig oly keményen hozzáedzette magát a mozgáshoz, hogy a gyermekeknek addig nem adtak reggelit, amíg a futó-gerelyhajító gyakorlatokban kifáradva, izzadságcseppek nem gyöngyöztek homlokukon”. Azután ezeket a „futó-gerelyhajító” gyakorlatokat a legjobbak - poliszuk képviseletében - a szent Altiszban is bemutatták, vagyis az olimpiai játékokon, ahol a győztes gyöngyöző homlokát a vadolajfa koszorú díszítette. Ennek a szent versenyjátéknak az eszméjét és gyakorlatát javasolta Comenius feleleveníteni.

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) két művében is hivatkozik az olimpiákra. Az 1762-ben megjelent „Társadalmi szerződés, avagy az általános államjog alapszabályai” címmel írt tanulmányában az ókori játékokra, mint intézményekre emlékeztet. Az „Emil avagy a nevelésről” című híres műve pedig szinte forradalmasította a nevelést. Rousseau itt fejti ki, hogy a fiút rendszeres versenyeken kell teljesítményre buzdítani, hogy „feléledjék benne az olimpiai játékok büszke szelleme”. Meg kell említenünk azt a fontos körülményt is, hogy a francia enciklopédisták híres tudós társasága egyöntetűen a testnevelés és a sport szorgalmazása mellett állt ki. Vezérük, Denis Diderot (1713-1784) „Az emberi tudás származástana” című 1750-ben közölt korszakos tanulmányában külön kihangsúlyozza az emberi test erejének és szépségének fontosságát, mint ahogy az a görög kalokagathiában megvalósult. Az 1789-es francia forradalom után pedig ezt olvashatjuk „A nemzeti képzés tervezete” címmel megjelent dekrétumban: „a francia iskolákban a görög atléták régi művészetét is gyakorolni szükséges”...

Johann Christopher Friedrich Schiller (1759-1805) levél formában adta ki esztétikai elképzeléseit és a nevelésről vallott felfogását. Ezekben az „esztétikai levelekben” több helyen is konkrétan említi az antikvitás versenyjátékait. Jó ismerője ennek a témának azért, mert a jénai egyetemen, mint tanszékvezető professzor, intenzív történeti kutatásokat végzett, többek között az ókori civilizációkról. Érdekes, hogy bár  ismerte az Altiszban folyó olimpiák antikvitásbeli jelentőségét, mégis a Korinthosz mellett fekvő Iszthmosz periódikus játékait, az iszthmiákat tartotta hasznosabbnak és követésre méltónak. Schiller alapos történeti ismereteit mély D Athens  Greece D Athens  Greece D Athens  Greece D Athens  Greece filozófiai tudással bővítette, jól értette Kant filozófiáját és személyes barátságban volt a korszak olyan óriásaival, mint Fichte és Humboldt. De az életre szólóan meghatározó barát Goethe, akivel a Musenthalmanach szerkesztése kapcsán került munkatársi viszonyba. E két géniusz együttműködése az egész német irodalomnak és szellemi életnek a legragyogóbb korszaka. Egyetlen példát említenék ezzel kapcsolatban a közösen írt: Xéniákat. A „xénia” (xenion) eredetileg görög szó, a vendégnek szánt ajándékot illetve feliratot jelölték vele. Martialis epigrammáinak tizenharmadik könyvét ezen a címen jelentette meg. Schiller és Goethe innen vették közös epigramma gyűjteményük elnevezését: „Xénien” (azóta a xénia irodalmi műfaj lett, lásd: Kazinczy „Tövisek és virágok”). A két tudós költő epigrammáiban tollhegyre tűzte a korszak irodalmi visszásságait és eközben kifejtették görög-német klasszikus világszemléletüket, amelyben ott lappangott az ókori olimpiák felújításának konkrét igénylése.

Johann Wolfgang Goethéről (1749-1831) Szerb Antal híres irodalomtörténetében csak annyit mert leírni, hogy: ”Ő volt Goethe!” Képes történelem könyvek kedvenc illusztrációja Wilhelm von Kaulbach színezett rézkarca a befagyott Majnán nagy lendülettel korcsolyázó ifjú Goethéről. Huszonöt évesen, mint a strassburgi egyetem joghallgatója vívni és lovagolni tanult. Majd öt év múlva Weimárban úszóleckéket vett meg evezni járt. A „Wilhelm mester tanulóévei” című könyvében így nyilatkozott: „sokat nyertem a testnevelés által”. A testkultúra értékeit még inkább becsülni kezdte, amikor többek között Basedow neves pedagógussal és tornaelméleti szakemberrel 1774 nyarán egy Rajna-menti túrán vett részt. Több alkalommal is ellátogatott a Gotha melletti schnepfenthali Philanthropiumba, amelynek vezetője a másik jelentős „testnevelő” Christian Gotthilf Salzmann. Philantropiumok („ember szerető intézetek”) több helyen léteztek (pl. Basedowé Dessauban), működésük Rousseau nevelési elvén, a filantropizmuson alapult. Az itt folyó testnevelés-pedagógiát látva fogalmazott így Goethe: „Az ilyen tökéletes test bizonyosan a lelket is tisztán tartja, és a tetterős ifjúság boldog öregkort ígér”. Ez neki megadatott. Goethe kézirathagyatékából tudjuk, hogy érdeklődött az akkoriban - Winckelmann által elindított - olümpiai ásatások iránt és lefordította Pindarosz V. olimpiai ódáját.

Johann Bernhard Basedow (1723-1793) dessaui híres intézetét már említettük. Jellemző a következő korabeli leírás a filantropista testi és szellemi képzés harmóniájára: „A földrajzot a réten elhelyezett és földből készült két nagy féltekén, rajtok való ugrálás és játszás közepette tanították”. Ez úgy megtetszett még a „rideg” Kantnak is, hogy külön dicséretben részesítette a módszert. Basedow nem pusztán csak felvetette az olimpiai játékok gondolatát, de részben megvalósított sok mindent a görög gimnasztikai nevelésből. Alapelve az volt - mint valamennyi filantropistának - amit Locke tanított a testnevelésről: a legfontosabb az edzés, amelynek során igyekezni kell a természet útjait hűen követni. Basedow ennek megfelelően naponta végeztetett testgyakorlást és katonai kiképzést. A növendékek rendszeresen kirándultak napi 3-4 mérföldet is gyalogolva miközben a szabadban aludtak sátorokban. A filantrópiumokban egyébként jól ismerték az ókori pentatlon gyakorlatait (futás, ugrás, birkózás stb.) és ezekből időnként versenyeket rendeztek, felidézve az antik olimpiák hangulatát.

Johann Christian Friedrich Gutsmutsh (1759-1839) a német testnevelés és tornamozgalom egyik legnagyobb alakja tudta mindazt, amit a fentiekben vázolt filantrópista pedagógusok írtak és tettek a testkultúra terén. Amiben viszont abszolút újat hozott Gutsmuths az az, hogy 1793-ban konkrétan is meghirdette az olimpiai játékok felújításának szükségességét. Ennek hatására néhány német város tornaegyesülete évente kihirdette,hogy „olimpiai versenyeket” rendez. Például 1777-ben Ferenc Lipót herceg támogatásával pompás ünnepséggel egybekötve megtartották a „Wörlitz an Dessau-i Olympiát”. Ettől kezdve itt egyre mélyebb gyökeret eresztett az olimpiai eszme és rövidesen létre hozták a dessaui „Olympiai Egyesületet”. Ez az intézmény - a források szerint - még az 1830-as években is rendezett antik görög mintájú tornaünnepélyt.

Gutsmuths fiatal nevelőként Salzmann filantropiumában tevékenykedett és jellemzően rögtön a görög gimnasztika felé fordult, feltehetően azért, hogy „csak tiszta forrásból” merítsen. Erről így emlékezett meg: „amit az ősrégi görög emlékekből, az ókori olimpiai történetek maradványaiból kiválogattam, amit a gondolkodás és a véletlen is kézre játszott, mindez itt a kísérletezés tárgya volt”. Bohn Ferenc egyik legelső sporttörténészünk, a „királyi” TF tanára ekképpen méltatja az előző sorokat: „Guthsmutsh írásaiból nyilvánvaló, hogy a Schnepfentahlban űzött testgyakorlatok a görög gimnasztikán, a pentatlon számain alapultak, tehát az újabbkori német testgyakorlás gyökere az antik görög versenyjátékokból sarjadt.”. Figyelemre méltó megállapítás ez, mert a német testnevelésről előszeretettel szokták mondani, hogy: rideg, túlságosan katonás „fórsriftos” és lélektelenül unalmas. Az bizonyos, hogy Gutsmuthsra ezek a pejoratív jelzők nem érvényesek. Testnevelési „ars poeticaját” így summázta „Gimnastik für die Jugend” című alapművében: „Ismert dolog, hogy a görögök a test szépsége és arányossága által tűntek ki, ennek okai gondolom a szerencsés éghajlat, ruházatuk és életmódjuk, továbbá jeles művészeti termékeik voltak, de mindennél nagyobb befolyást gyakorolt e népre a testgyakorlatok iránti rajongás”.

Guthmutsh és kortársai (pl. Anton Vieth, Heinrich Pestalozzi, Friedrich Jahn, Adolf Spiess, Ernst Eiselen, a svéd Ling és munkatársai) olyan intenzitással terjesztették az olimpiai gondolatot, hogy még az óceán túlsó partjára is átjutott. Talán meglepő, de tény, hogy Kanadában pontosabban Montreálban 1844-ben „olimpiai játékok” néven rendeztek nagyszabású atlétikai versenyt természetesen kibővítve más sportágakkal is. Angliában pedig „Winlocki Olimpai Társaság”-ot alapított egy orvos. Alapszabálya kimondta, hogy rendszeres időközökben könnyű-atlétikai, birkózó és lövészversenyeket kell rendezni. Ezt a William Penny Brookes által szervezett „olimpiát” tíz év múltával kiterjesztették az egész United Kingdomra (Nagy-Britannia plusz Írország) és az ókori penthatlonnal kibővített verseny győzteseit I. György görög király ezüst serlegeivel jutalmazták.

Olimpai „mocorgás” volt tapasztalható még Svédországban és a cseheknél. A svédek egy Hälsingborg melletti fürdőhelyen Olimpiai Játékok hangzatos névvel kétévenként tornabemutatót tartottak, amelyen szerepeltek az ókori görög gimnasztika ismert gyakorlatai, a győztesek a babérkoszorún kívül nemesfémből készült tárgyakat is kaptak. Az 1862-ben létrejött Prágai Sokol Torna Egylet felkarolta a sportversenyeket és az ünnepélyes tornabemutatók ügyét. A Sokol (Sólyom) végül pánszláv ihletésű mozgalommá vált és Mirosláv Tyrs (1832-1884) prágai egyetemi tanár vezetésével évtizedekig az olimpiai eszmének is propagálója volt a Monarchián innen és túl.

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a tudományok elvont „pályáján” szintén feltűnt az olimpia: Az angol Gilbert West 1766-ban - elsőként az világon - doktori disszertációban dolgozta fel az olimpiák teljes történetét. Az értekezés függelékében a feledés homályába merült „régi szép Dover-i olimpiák” után áhítozik a szerző és erőteljesen szorgalmazza az olimpiai játékok legújabbkori felelevenítését.

De mi a helyzet az olimpiai játékok ősi földjén Hellászban? Görögországban Pürgosz városa vette át az olimpiai játékok fölötti uralmat, mivel ebbe a közigazgatási régióba tartozott Olümpia. A pürgosziak 1837-ben megjelentettek egy felhívást, hogy a török uralom alóli felszabadulás emlékére - a görög nemzeti ünnep napján, március 25-én - négyévenként rendezzék meg az ősi antik játékokat Olümpiában. A lelkesedés Görögország-szerte óriási volt, még a pénztárcák is megnyíltak (ami már akkor is nagy dolognak számított). Hamarosan kiderült azonban, hogy az ókori Altisz több méteres keményre száradt sár alatt nyugszik és a két folyó árterülete a maláriát terjesztő anopheles szúnyogok központi találkahelye. Itt nem lehet olimpiát rendezni, de még egy kirándulást sem. Ezért a pürgosziak úgy döntöttek, hogy az ünnepi versenyeket Athénban tartják, de a nevük továbbra is „olimpia” marad.

Így lett. Másfél évezreddel az utolsó olimpiai bajnokok koszorúzása után ismét összesereglett a görögség és az athéni híres periódikus versenyjátékok színhelyén, a panathéniai stadionban 1859 novemberében megnyitották „az első újkori olimpiát”. Húszezer néző figyelte a megközelítően háromszáz résztvevő küzdelmét futó- dobó- és ugró számokban, póznamászásban meg egyéb népi sportágakban. Evangelis Zappas őrnagy szervezte és támogatta bőkezű adományával a játékot amely - úgy, mint az antik előd - pánhellén volt, tehát minden görög indulhatott, de mások nem. A csodálatos, sőt fenséges ókori olimpiák hangulatát, eredményeit valamint politikai integráló, gazdasági ösztönző és stratégiai szerepét azonban ezek az újgörög kezdeményezések meg sem közelítették. Jellemző tudósítást közölt ezekről még a görög sajtó is, enyhén fogalmazva „majdnem nevetségesnek” titulálva a rendezvényeket. A kolozsvári sportújságban (1876 november 19. szám) viszont Felméri Lajos maró gúnnyal írt a „lacikonyhás" olimpiákról: "A futás alatt bátorszívű idős nők s férfiak kényelmesen sétálgattak a versenytéren és kényszerítették a versenyzőket, hogy minduntalan kerülgessék őket, ércdiszkosz helyett szerény fakorong járta, ami a kutyákat is nemes versenyre buzdította...” A következő játékra 1870-ben került sor. A program kibővült lóversennyel, majd még háromszor osztottak díjat itt - ókori mintára olajágból font koszorút és kb. 250 drachmát - olimpiai bajnokságért (1875, 1888, 1889), de azután hamvába halt ez a fajta „újkori görög olimpia”.

Éppen ezekben az esztendőkben - amikor az utolsó újgörög játékok befejeződtek - határozta el a fiatal Coubertin báró, hogy az angolszász testnevelési rendszerek meghonosításával felhagy, mivel a franciák erre „nem vevők” és felújítja az antik olimpiákat! Memoárjában így írta le fantasztikusnak tűnő tervének motívumát: „Ha a német Curtius napvilágra hozhatta az antik olimpiák romjait, akkor miért ne éleszthetné fel Franciaország Olümpia ősi dicsőségét”.

Ez azonban már egy másik fejezete az újkori olimpiák történetének.

Takács Ferenc [Változó Világ 11.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010