Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A sport angol eredetű szó. Jelentése: játék, szórakozás. Ma azonban már világszerte elterjedt és lényegében felölel minden olyan felüdülést célzó fizikai vagy szellemi időtöltést, amely meghatározott szabályok szerint, versengésszerűen történik. Maga a kifejezés csak az újkorban terjedt el és a modern sportmozgalom kialakulásával vált széleskörűen népszerűvé.

A sport története szinte egyidős az emberiség történetével. Különböző régészeti leletekből, kutatásokból arra lehet következtetni, hogy a létfenntartásért folytatott küzdelemből – vadászat, halászat, gyűjtögetés, ezek mozgásformáiból: önvédelem, futás, hajítás stb. – elkülönült egy sajátos társadalmi cselekvéssorozat: felkészülés a küzdelemre. A késői őskőkorszakban megjelentek a hajítófegyverek – a parittya és a dárda. Egy-egy vad elejtéséhez ezeket ki kellett próbálni, a horda tagjainak mozgását előzetesen össze kellett hangolni. Mai sportnyelven szólva: a csapat “ráedzett” egy-egy vad elejtésére, azaz tudatosan felkészültek.

A kutatók i.e. 12 000-re teszik azt a fejlődési ugrást, amikor feltalálták az íjat. Ezzel a fegyverrel újabb lehetőség nyílott az apróbb vadak, madarak, halak elejtésére, nem volt szükség a nagyvadak utáni vándorlásra. Kisebb csoportok már állandó helyekre települtek. Egy-egy közösség tartózkodási helyét meg is kellett védeni. Ezért az ebből a korból származó barlangrajzokon már nemcsak vadászjelenetek, hanem egymás ellen küzdő emberek ábrázolása is látható. Feltételezhetően volt már idejük arra is, hogy egymás között ugyancsak kipróbálják erejüket, ügyességüket, némi túlzással elmondható, hogy az ősemberek így “sportoltak” szabadidejükben. A végleg letelepedett közösségek a közép- és új kőkorszakban már nem elsősorban a vadászatból, hanem a földművelésből és a megszelídített állatok tenyésztéséből tudták előteremteni a létfenntartáshoz szükséges élelmüket. Ezek az ún. pásztornépek már a lovaglásra, a lovas vadüldözésre fektették a fő hangsúlyt, a földműveléssel foglalkozók körében pedig az ember-ember elleni küzdelem kapott nagyobb jelentőséget.

Az ősközösség felbomlásának időszakában a különböző avatási procedúrák, mágikus szertartások keretében megjelentek az egymás elleni küzdelem, a verseny elemei. A létfenntartás farkastörvényei miatt a gazdagabb közösségnek meg kellett védeni a felhalmozott készleteket az idegen betolakodóktól. Már nem a nagyvadak voltak a legfőbb ellenségek, hanem a másik éhes ember.

 Ez a sport bölcsője. Az emberiség kezdeti, mágikus keretek között kialakított mozgásformáinak alapelemei képezik napjaink testkultúrájának magas fokú mozgásrendszerét. A futás, úszás, ugrások, dobások, az egymás elleni küzdés különböző formáinak alapjai – birkózás, ökölvívás – ekkor alakultak ki.

Az ókorban, az osztálytársadalom kialakulásával, a testkultúra jelentősége tovább növekedett. Tudatosan alkalmazták, mert döntő kérdés volt az olyan erős, edzett, harcos ember nevelése, aki képes a hatalom megvédésére és az eredményes hódításokra. Az ókor története tele van háborúkkal, ezekhez jól képzett harcosok kellettek.

A lótenyésztés fejlődésével és a könnyű, lóvontatású harci kocsi feltalálásával (i.e. II. évezred elején) megjelentek a lovas- és kocsiversenyek. A Mezopotámiából származó korabeli leletek más sporttevékenységeket is bemutatnak. A Babilonban készült terrakották nyilazást, ökölvívást, kocsiversenyeket ábrázolnak. Asszíriai tárgyi emlékek úszó katonákat, harci kocsin vadászó főurakat, kardvívást, dárdavetést jelenítenek meg. Egyiptomban Ptakhotep sírkamrájának falán birkózást, futást, fogójátékot, vívást, halászatot, evezést és vadászatot ábrázoló képek láthatók. Komoly kultúrája alakult ki a táncnak. A templomi táncosnők alapos képzésben részesültek és a vendéglátással foglalkozó szabálykönyvekben külön fejezetben olvashatók azok az előírások, amelyek a vendégek szórakoztatására szánt akrobatikus és táncgyakorlatokra vonatkoznak.

Az ókori Indiában kialakult a jóga. Kínában rendszerbe foglalták a gyógyterápiás mozgásokat, népszerűek voltak a vízijátékok és a labdajátékok kezdetleges formái. Ezek közül legelterjedtebb volt a mai modern labdarúgás ősének tartott csu-kün játék. Meghatározott területű játéktér közepére két bambuszrudat tűztek 4 m-re egymástól. A rudak közé olyan hálót terítettek, amelyen egy 60 cm átmérőjű nyílást vágtak – ez volt a tulajdonképpeni kapu, ezen kellett átjuttatni a labdát, amelyet a két csapat a háló két oldaláról adogatott egymásnak. A labdát lehetett érinteni fejjel, lábbal, háttal, mellel, csak nyitott tenyérrel nem. Szigorú szabályok szerint játszottak. Közel hetvenféle rúgást és öklözési formát, továbbá tízféle szabálytalanságot különböztettek meg. A csapatok – egymást folyamatosan váltva – napokig küzdöttek.

A testi nevelés tündöklése és hanyatlása

A modern, civilizált világ sportjának ókori eredetét a görögöktől származtatják. Indokoltan nem elhanyagolhatóak ugyan az előző oldalakon vázlatosan ismertetett sportemlékek, mert az ókori görögök más hozzáállással, új szemlélettel foglalkoztak a testkultúrával. A görög filozófia a merész vállalkozásokra, az ismeretlen felkutatására, az ember szellemi és fizikai képességeinek kibontakoztatására sarkallt.

A görögök társadalmi ideálja a függetlenség, a szabadság, a magasabb teljesítmény keresése az élet minden területén. A politikai, gazdasági életben hozott új elemek, a művészetekben elért fejlődés mellett a testkultúra területén is történelmi mérföldkő volt a görögök sportja. Az időszámításunk előtti hetedik században kialakult a hellén testnevelési rendszer, az antik gimnasztika. A városállamok önvédelme és az alávetett rétegek – a rabszolgák – féken tartása tette indokolttá az intézményes fizikai felkészítést. A gimnasztikai képzés több elemből állt, lényegesen szélesebb mozgásanyagot ölelt fel, mint amit a gimnasztika mai fogalma alatt értünk. A felkészítés színterei a gümnaszionok voltak – némi túlzással sporttagozatos iskoláknak lehet őket nevezni.

A felkészülést ellenőrizni is kellett. Kialakultak a versenyküzdelmek, az agonisztika. /Agon: kitűzött díj elnyeréséért folytatott sport vagy művészi verseny/. Ez a fejlődés eredményezte az ókori olimpiai játékok kialakulását. A játékok kezdetének pontos időpontja, az alapítás részletei a mai napig tisztázatlanok, tény, hogy i.e. 776-ban jegyezték fel először egy győztes nevét, ez Koroibosz volt, aki futásban győzött. A játékok történetében több szakaszt ismertetnek a történészek, több stadion épült Olümpiában, és az idők folyamán a versenyszámok is bővültek. A versenyeken nem indulhattak, sőt még a nézőtéren sem jelenhettek meg a nők, a nem teljes jogú állampolgárok és a barbárok. Külön testület alakult a játékrendezőkből. A játékok idején a városállamok között szünetelt a háború, ez volt az olimpiai béke. A bajnokok – a győzelemért járó babérkoszorún kívül – életük végéig különböző kiváltságokban részesültek, többségüknek szobrot emeltek. A versengések mellett a Szent Ligetben számtalan szertartás és egyéb esemény is zajlott. A négyévente rendezett játékok az ókori hellénvilág csúcstalálkozói voltak.

Az ókori görög olimpia mai értelemben véve is teljesen elfogadható és fejlett sportkultúráról tanúskodik, bár a versenyzők kezdetben egyetlen számban, az úgynevezett stadionfutásban (192,27 m) mérték össze gyorsaságukat. A műsor fokozatosan bővült, előbb a hosszabb távú futásokkal (diaulosz 384,54 m dolichosz 24 stadion = 4714,5 m), aztán a stadionfutásból, távolugrásból, gerely- és diszkoszvetésből, valamint birkózásból álló pentatlonnal külön a birkózással, majd az ökölvívással, aztán a birkózás és az ökölvívás egyesítéséből keletkezett úgynevezett pankrationnal. Időszámításunk előtt 632-ben az ifjúság nevelése szempontjából fontos újítást vezettek be: gyermekek részére is rendszeresítettek versenyeket. Nagy népszerűségre tettek szert a hippodromban rendezett lovasversenyek, melyeken nemegyszer uralkodók is indultak. Kezdetben az ókori olimpiák egy napig tartottak, később azonban a műsor és az érdeklődés fokozódása miatt a versenynapok számát háromra emelték, így az olimpia a nyító- és záró-ünnepséggel együtt összesen öt napig tartott. Az ókori görög testkultúra magas színvonalára jellemző, hogy a sportot – a testi és szellemi nevelés harmóniáját – társadalmilag fontos kérdésnek tekintették. A monda szerint Heraklész “félisten” azért alapította a játékokat, hogy ezek egyengessék a görög városállamok és törzsek egymás közötti barátságát, hogy a görög ifjak eddzék magukat és szükség esetén közös erővel állják útját az ellenségnek. Élisz államát, amelynek földjén Olympia állt, örök időre semlegesnek nyilvánították, határát fegyveresen senki át nem léphette.

A görög testkultúrának nagy számban maradtak reánk írásos és képzőművészeti emlékei. A legnevezetesebb közülük a Diszkobolosz, Myron remekműve, amely egy diszkoszvető ifjút ábrázol. Külön helyet foglalt el a testkultúra szempontjából a görög városállamok között Spárta, amely arisztokratikus uralmának fenntartása érdekében kialakította az utólag a városállamról elnevezett spártai nevelést. Lényege a kora ifjúságtól végzett rendszeres fizikai képzés és a fegyelmezettségre nevelés.

Rómában nem volt a görögökéhez hasonló intézményes testnevelés a gyerekek és fiatalok körében. Szervezett testedzés csak a hadseregen belül volt. Külön kultusza volt a kocsiversenyeknek és a gladiátor viadaloknak. A gladiátorokat rabszolgákból, hadifoglyokból, elítéltekből képezték ki a különböző viadalokra. Ezek elsősorban a nép szórakoztatását szolgálták: a ”Panem et circenses”, azaz kenyeret és cirkuszt a népnek jelszó jegyében. A birodalom minden jelentősebb városában amfiteátrumokat, stadionokat építettek és ezekben rendszeresen ismétlődtek a gladiátorviadalok – életre halálra. A birodalom történetében voltak olyan időszakok, amikor a viadalok keretében brutális műsorszámokat is rendeztek. Pl. vadállatok ellen küzdöttek az emberek, fegyvertelen embereket tereltek az arénába és oroszlánokat engedtek közéjük. A gladiátorokat felhasználták a politikai harcokhoz is, de ők maguk is politikai tényezővé váltak i.e. 74–71 között, az ismert Spartacus felkelés idején. A capuai gladiátoriskolából megszökött 70 gladiátorhoz csatlakozott rabszolgasereg – Spartacus vezetésével – éveken keresztül komoly gondot okozott a nagy római hadseregnek.

A gladiátorok tulajdonképpen a hivatásos sportolók ősei voltak, akiket azért képeztek ki a mai értelemben véve is igen fejlett módszerekkel, hogy látványos küzdelmükkel, erejükkel, ügyességükkel szórakoztassák a közönséget. Néha még a római birodalom császárai is porondra léptek – például Nero és Tiberius – a szenzációt mégis a cirkuszi játékok jelentették. Traianus alatt egy alkalommal négyezer gladiátor küzdött meg a legkülönbözőbb módon egymással.

 A római testkultúra lényege a harcra való felkészülés volt. A római világban lettek népszerűek először az úgynevezett katonai játékok, és a császárság hanyatló korszakában szinte gigantikus méretű, imitált tengeri csatákat is rendeztek. Ezeknek nemegyszer halálos áldozatai is voltak.. A római uralom alatt Olympia elvesztette jelentőségét: a nevelésben változatlanul szerepet játszott a test edzése, ám a sportban egyre inkább a látványosságok domináltak. Az arisztokrácia körében a testkultúra szelídebb változatai is divatosak voltak, pl.: labdajátékok, a nők testgyakorlatai. A fürdő társadalmi intézményként működött. Itt szórakozott az arisztokrácia. A testgyakorlatok mellett viták, elmélkedések, tanítások rendszeresek voltak a fürdőkben. A római birodalom bukásával lezárult az ókori testkultúra gazdag története. 393-ban Tehodosius császár a Milánói Edictumában betiltotta az olimpiai időszámítást és a pogánynak minősített szertartásokat megőrző több, mint ezeréves múltú játékokat.

A kereszténység és a feudalizmus kialakulásával megváltozott a sport, a testedzés társadalmi értéke: az ókorban kivirágzott testkultúra több évszázadra háttérbe szorult. A feudális rendek körében kialakuló lovagi eszményképnek vallási motivációi is voltak. A lovag a fizikai felkészülés mellett a kódexnormák által előírtak szerint élt és cselekedett az isten és az egyház szolgálatában. A történelemnek ebben az időszakában is számos háborút vívtak és természetes, hogy a vadászat mellett a harcra való felkészítés a kor testkultúrájában állandó elem. Ez a korabeli haditechnikai fejlettségnek megfelelően a lovaglásra, íjászatra és a vívásra koncentrálódott. Jellemző, hogy ebben a korban az úszás gyakorlatilag a lovon úsztatást jelentette. A háborúk közötti időszakokban a lovagi játékok keretében tudták szinten tartani a harckészültséget. Ezek a lovagi küzdelmek teljes páncélzatban lebonyolított páros és csoportos erőpróbák voltak. A keresztesháborúk idején a háborúból hazatérő lovagok szinte egész Európában elterjesztették a lovaspóló játékot.

A feudális rendek eléggé egysíkú, lócentrikus testkultúrája mellett megjelentek az egyszerű népi játékok. A földeken dolgozó parasztok az ünnepnapokon, búcsúk alkalmával a sportos jellegű szórakozást keresték. A falvak közötti tömegfutball, vagy határlabdázás már a IX. században megjelent Angliában, majd elterjedt Nyugat-Európában is. A távol-keleti kereskedőkaravánok a méta-jellegű ütőjátékokat hozták magukkal. A birkózás és a botvívás különböző változatai népszerűek voltak a jobbágyság körében. A városi polgárság a labdás és lövész vetélkedéseket kedvelte , de jelentős volt a táncok szerepe is.

A reneszánsz és a humanizmus térhódításával átértékelődött a testkultúra szerepe is. Megteremtődött a mozgásos játékok új értékrendje, napirendre került a gyerekek fizikai felkészítése és fellendült a testi higiéniát ápoló szabad úszás és fürdés kultusza. A nehézkes páncélzatot felváltotta a könnyebb lovasfelszerelés és az oldalfegyverek. A vívást művészetté fejlesztették a francia és olasz vívócéhek. A városi polgárok labdaházakban játszottak. Így jelent meg a tenisz őse is a francia királyi udvarban. Északon – a téli sportok közül – a korcsolyázás és a jégen játszott vetélkedések terjedtek el.Velencében pedig már regattákat rendeztek. A XVII. században megjelentek az iskolai testnevelés bevezetésének első kísérletei. A kor nagy pedagógusa, a cseh származású Comenius világosan kifejtette, hogy a helyesen megválasztott és jól adagolt fizikai mozgás nemcsak az egészség megóvását, hanem az iskolai fáradalmak elviselését is megkönnyíti.

Európán kívül – Indiában, Kínában – a társadalmi fejlődés és a vallások nem vetették el az ókorban kialakult testkultúrát, hanem továbbfejlesztették. Indiában a jóga több mozgásos irányzattal bővült, a botlabda, a gyeplabda őse elterjedt és a csatarunga nevű játék sakk néven napjaink sporttörténetében is kiemelkedő szerepet kap. Kínában elsősorban az eszköz nélküli, puszta kézzel vívott küzdő- és önvédelmi mozgásrendszerek terjedtek el. A rúgásokkal kombinált öklözés és a tenyéréllel végrehajtott ütések kifinomult titkos változatait széles néprétegek ismerték. Népszerűek voltak a botvívások is. A már korábban emlegetett csu-kün labdajátékot (a futball őse) már a VII. században levegővel töltött labdával játszották. A városi polgárság körében megjelent a tollaslabda, az atlétikai versengések és gólyalábakon, bambuszrudakon végezhető egyensúlyozó gyakorlatok.

Japánban 1603-tól – császári parancsra – kötelezővé tették az iskolákban az úszásoktatást. A XV. században a szamurájosztagok elleni védekezéshez alakult ki a karate őse, az önvédelem művészete. A japánok a középkorban is különös gonddal ápolták a rituális botvívó, íjász és vízi vetélkedőket.

Az amerikai testkultúrát az európai gyarmatosítás előtt elsősorban a rituális labdajátékok jellemezték. Az aztékok, maják labdajátékai vallási szertartások is voltak. Testkultúrájukra árnyékot vetettek vérszomjas isteneik, mert egy-egy jelesebb vetélkedőn a veszteseket feláldozták isteneiknek, ezért ezeket a küzdelmeket életre-halálra vivták. A spanyol hódítók megjelenésével az erős vallási alapon nyugvó kultusz megszünt.Vezéreiket elfogták, haláluk megbénította az őslakosságot alkotó népeket. Így a játékok ugyan a feledés homályába merültek, de több, általuk kialakított sporteszköz – kajak, kenu, szán, gumilabda – tovább gyarapította az egyetemes testkultúrát.

A középkor testkultúrájának jellemző vonása volt, hogy az uralkodó osztályok mellett az alacsonyabb rétegek, a nép is kialakította, továbbfejlesztette, a testgyakorlatait és versenyzési, sportolási szokásait. Emellett a mozgáselemek olyan stilizált formái jöttek létre, amelyek a rituális, vallási sallangoktól megszabadulva, a mai értelemben vett sport alapmotívumaivá váltak.

Az újkor és a modern sport megszületése

A reneszánsznak – a klasszikus görög és római kultúrához való visszafordulásnak – kellett elkövetkeznie ahhoz, hogy az ember testi nevelésének a gondolata ismét előtérbe kerüljön. A nagy humanista gondolkozók szembefordultak az uralkodó feudalizmussal, a katolikus vallási idológiával. Megkezdődött a küzdelem egy új, az ember szabadságát, az emberi méltóságot hirdető világszemlélet és az ezen alapuló magatartás diadaláért. Az új kor hajnalán számos új elem jelent meg a sport történetében, ezek döntő többsége Angliából indult világhódító útjára. Ez nem véletlen. A XVI. században Anglia került a polgári haladás élére. Az 1640-es polgári forradalmat követő társadalmi változások jelentősen hatottak a testkultúra fejlődésére a modern sport kialakulására. Korabeli angol gondolkodó, John Locke nevéhez fűződik a gentleman testkultúra. A gentlemannek egyformán meg kellett állnia helyét a tengeren, a harcban, a társaságban és a magánéletben. A személyi nézeteltérésekből – ha azokba belekényszerítették – győztesen kellett kikerülnie. Ennek szellemében a testnevelés súlypontját az úszásra, a lovaglásra, a vívásra, a bírkózásra és a táncra fektette. Az angolok szakítottak a feudalizmus testkultúrájával, a régi szokások háttérbe szorultak és olyan sportjellegű tevékenységek alakultak ki, amelyekben új célok realizálódtak: anyagi haszon, az egészség megőrzése és a szórakozás. Így a polgárok sportéletében a ló- és futóversenyek, ökölvívó-mérkőzések váltak jelentőssé. Az arisztokrácia zártkörű sportprogramjaiban pedig a vadászat, lovaglás, vitorlázás, krikett és a korcsolya volt a domináns.

A fogadások ebben az időszakban alakultak ki a lóversenyeken, majd a fogadási láz átterjedt más vetélkedésekre. A sport története szempontjából jelentős, hogy az arisztokrácia egy idő után nem a lovakra, hanem küldönceik, kengyelfutóik gyorsaságára fogadott. Így alakultak ki profi atlétacsoportok. Pénzért versenyeztek, és fogadásokat lehetett rájuk kötni. Ezek a futók több kiemelkedő teljesítményt produkáltak. Pl. Robert Barclay kapitány 1000 óra alatt 1000 mérföldet futott és ezzel a teljesítményével 1000 aranyat nyert. Ebben az időszakban alakult az első sportegyesület: 1742-ben a világon először tömörültek a korcsolyázók az Edinburg Skating Club-ba. A mai értelemben vett első sportszakkönyvet 1806-ban adták ki. John Sinclair: Atlétikai gyakorlatok címmel részletesen leírta a futók felkészülését, étkezését, életmódjukat. Érdekes összefüggés van a lóversenyek és az ökölvívás sporttá fejlődése között. Igaz, már az ókoriak is ismerték az ökölvívást, de a ma ismert sportág szabályai az angol lóversenypályákon alakultak ki. A fogadásokra egy elkerített terület – ring – volt fenntartva. A félreértések, visszásságok miatt itt szinte minden futam után valamilyen verekedés tört ki, amelyen kiválóan szórakozott a lóversenyek közönsége. Ezek az összecsapások egyre nagyobb érdeklődés mellett zajlottak és a közönség szabályokat erőszakolt a küzdőkre. Tilossá vált a hajhúzás, fojtogatás stb. Később a lovak mellett már a ringben küzdő felekre is lehetett fogadni és kialakult a profi ökölvívás.

A fogadások nagy tétjei és az általános fogadási láz oda vezetett, hogy a vetélkedések lebonyolításának körülményeit, feltételeit előre rögzítették, azaz megalkották a játékszabályokat. A modern sportok ma is alkalmazott játékszabályainak alapjait jórészt ebben az időszakban határozták meg. 1727-től évente kiadták a lóversenyek szabályait. 1732-ben a lóversenyek ringjeiben általánosan elfogadott verekedési normák alapján összeállított ökölvívó szabálykönyv jelent meg. Ezeket több sportvetélkedés írott szabályai követték. Velük egyidőben jelent meg a fair play fogalma is, azaz a szabályok szerinti, becsületes játék megkövetelése. Az általánosan elfogadott és ismert szabályok betartására kínosan ügyeltek. Az Angliában kialakult új sportfelfogás nem maradt meg a szigetország határain belül. Elterjedt az angol és francia gyarmatokon és kisugárzása Európa több országában is éreztette hatását. Pl. Széchenyi István angliai tapasztalatai alapján indította útjára Magyarországon a lóversenyzést.

Németh Csaba [Változó Világ 10.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010