Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A piacegységesítés lényegében az Európai Egységes Okmányba foglalt módon és a kitûzött idõre, 1993. január 1-jére megvalósult. Lépésrõl lépésre hozták meg és ültették át a gyakorlatba a Fehér Könyvben rögzített mintegy 300 jogszabályt vagy módosítást. Ezek révén egy idõ után teljesen megszûnt a határellenõrzés, a vámeljárás (amire az adózásbeli különbségek miatt volt tulajdonképpen szükség) már nem a határokon, hanem az induló- vagy célállomásokon történt. A határátlépésekhez 1988-ban egységes árukísérõ (vám)okmányt vezettek be az egész Közösségben, majd 1993-ban ezt is megszüntették. Összehangolták az áruforgalomra, kereskedelemre érvényes számtalan szavatossági, egészségügyi és biztonsági elõírást, az eltérõ mûszaki szabványokat, a fogyasztó- és környezetvédelmi elõírásokat, amelyek gyakran burkolt formái voltak a vámok helyébe lépõ piacvédõ, elzárkózó helyi politikáknak. Ez a munka fáradságosnak és hosszadalmasnak látszott, de igen megkönnyítette végül a Bíróság egyik példaértékû végzése (a „dijoni ribiszkelikõr-ügy”), amelyben kimondták: minden olyan termék, amelyet az egyik tagországban érvényes elõírások és engedélyek alapján gyártanak és forgalmaznak, minden külön eljárás vagy honosítás nélkül forgalmazható a többiben is. Ezzel végül is minden nemzeti elõírás, szabvány általánosan érvényessé vált, egyszerûbbé vált az egyeztetésük.

   A munkavállalók akadálytalan mozgása érdekében teljessé tették a diplomák, iskolai végzettségek kölcsönös elismerését, általában a munkavállalási feltételeket. Közhivatalt is betölthetett ezek után mindenütt egy másik közösségi tagország állampolgára. A nem aktív munkavállalók (diákok, nyugdíjasok, járadékot élvezõk) letelepedése más tagországokban azonban továbbra sem vált korlátlanná, attól a feltételtõl függött, hogy nem jelenthettek anyagi terhet a befogadó országnak. Megnyitották a közbeszerzési piacokat valamennyi közösségi bejegyzett cég számára, és egységesítették a társasági cégbejegyzéseket. Ennek eredményeként, ha egy vállalat, társaság be volt jegyezve bármelyik tagország cégbíróságán, akadálytalanul mûködhetett, nyújthatott szolgáltatást a többi tagországban. Közelítették egymáshoz az adórendszereket, elsõsorban a hozzáadottérték-adó (általános forgalmi adó – ÁFA) kulcsait és a jövedéki adó alá esõ cikkek körét (cigaretta, alkohol, olajszármazékok). Az egységes áfa-kulcsot 15 százalékban sikerült megállapítani, néhány cikkre 5 százalékos kedvezményes kulccsal, s ezeket a mértékeket az 1993–1997 idõszak alatt kellett elérni. Felszabadították a tõkemozgásokat a még meglévõ korlátozások alól, noha az Európai Pénzügyi Rendszer – tehát az ecu árfolyamszámítása és az árfolyammozgások sávhatárok között tartása – nem változott, s továbbra is csak egyhangú döntésekkel lehetett egy-egy elemén változtatni. 1993-ra a bankok és a biztosítótársaságok szabadon mûködhettek minden tagországban, felügyeletüket a megegyezés szerint másutt nyitott fiókjaik, leányvállalataik esetében is az eredeti ország bankfelügyelete látta el. Kényes kérdésnek számított a megtakarítások, bankbetétek adóztatása, nehogy a tõke a legnagyobb kedvezményt nyújtó ország bankjaiba áramoljon, zavarokat okozva a pénzpiacon. A Bizottság egységes, minimum 15 százalékos forrásadót javasolt, ezt azonban Németország, ahol 10 százalékos adó volt érvényben, nem fogadta el, elutasította Nagy-Britannia is, de a leginkább a 0 kulcsot alkalmazó Luxemburg, amely meg akarta tartani az olcsó bankszolgáltatások révén kivívott pénzpiaci szerepét.

   A piacegységesítési javaslatokat a Bizottság dolgozta ki, s ezeket szótöbbséggel fogadták el a Tanácsban, általában irányelvek formájában, vagyis olyan közösségi jogszabályt alkotva, amelynek nyomán minden egyes tagország saját törvényhozásának kellett a megfelelõ belsõ jogszabályt, rendelkezést meghoznia, az illetõ országnak megfelelõ legcélszerûbb megoldást választva. Kevesebbszer éltek a rendelet formájával, az olyan közösségi jogszabályi formával, amely kihirdetését követõen azonnal és közvetlenül vonatkozott – a nemzeti törvényhozások közremûködése nélkül – minden érintettre, tehát a tagországokra, cégekre, személyekre. A piacegységesítést szolgáló irányelvek rendkívül részletesek voltak, hogy elkerüljék a különbözõ értelmezéseket és az ebbõl fakadó késõbbi jogvitákat. Kidolgozásukat szakértõi bizottságok garmadája végezte, érdekképviseletek és az egyes nemzeti közigazgatások szakértõi részvételével; a már korábban is tekintélyes számú brüsszeli hivatali apparátus nagyságrenddel megnõtt e munka során, igazi soknemzetiségû hivatali gépezetet alkotva. A fõ nehézséget mégsem az egyeztetés és a brüsszeli jogalkotás képezte, hanem az irányelvek átültetése a nemzeti jogrendbe. Ebben egyébként a britek és a dánok – a korábban legtöbb fenntartást hangoztatók – jártak az élen. Brit állami tisztviselõk, szakértõk lépésrõl lépésre követték Brüsszelben az egyeztetõ munkát, és azonnal tájékoztatták az otthoni illetékes hivatalokat, amelyek késlekedés nélkül megszavaztattak az alsóházban mindent. Franciaországban már nehezebben ment a dolog: a nemzetgyûlés újgaulle-ista tagjai berzenkedtek az ellen, hogy „Brüsszelbõl diktálják” számukra a törvényeket, az Államtanácsnak (alkotmánybíróságnak) 1989-ben rögzítenie is kellett, hogy a közösségi jog megelõzi a nemzeti jogot, utána számottevõen felgyorsult a folyamat. A legnagyobb késlekedéssel általában az olasz és a görög törvényhozás hozta meg a szükséges intézkedéseket.

   Az egységes piac néhány fontos mozzanata csak jóval 1993 után valósult meg. A légi forgalom teljes liberalizálása – amely megszüntette a nemzeti légitársaságok saját országbeli monopóliumát, tehát minden társaság mindenhová repülhetett már – csak 1998 áprilisától lépett életbe. Az energiapiac teljes liberalizációja pedig, amely az állami áram- és gázszolgáltatók monopóliumát szüntette meg, még késõbb.

   A személyek akadálytalan szabad mozgása megkívánta a belsõ határokon történõ ellenõrzések, útlevélkezelések megszüntetését is, ám ez fogas kérdésnek bizonyult, hiszen a határokat nemcsak a Közösség polgárai lépték át. Továbbá a teljesen szabad mozgás és letelepedés kiterjedt jogi harmonizációt is igényelt volna, egységes jogi, polgárjogi környezetet mind a 12 tagországban. A bûnözõk szabad mozgása pedig a rendõri együttmûködés összehangolását; különösen a terrorizmus, a kábítószer-csempészet vagy a mûkincsek illegális kereskedelme egységes kezelését. A határok átjárhatóbbá tétele azt is felvetette, hogy össze kell hangolni a bevándorlási politikát, hiszen minden egyes tagországban milliószámra éltek és érkeztek fejlõdõ országokból munkát, megélhetést keresõ bevándorlók, akik, ha már bejutottak egy tagországba, akadálytalanul mozoghattak volna a Közösségben bárhová, márpedig a tagországok egyike sem akart lemondani szuverenitásáról a tekintetben, kit enged be határain. Mindezt nem volt egyszerû megoldani, s az egyeztetések elején világossá vált, hogy Nagy-Britannia nem óhajt lemondani a határellenõrzésrõl, a személyi mozgások szigorú ellenõrzésérõl. Azok a tagországok, amelyek készek voltak elõrelépni ezekben a kérdésekben, már az Európai Egységes Okmányról folyó tárgyalások idején külön összeültek egy luxemburgi határ menti kis faluban, Schengenben, hogy valamilyen egyezségre jussanak. Németország, Franciaország és a Benelux-országok vettek részt ebben a „schengeni csoportban”, s megegyeztek abban, hogy kitûzött határidõre végleg megszüntetik egymás között a határellenõrzéseket. Megállapodásuk nyitott volt más tagországok elõtt is, ha késõbb csatlakozni akartak. A megállapodás kiterjedt arra, hogy a jövõben közösen alakítják vízumpolitikájukat, tehát egységes kritériumok alapján ítélik oda a belépési engedélyeket külsõ országbelieknek, akik azután akadálytalanul mozoghatnak „Schengen-országban”. Az illegális bevándorlókat viszont egységes eljárással visszatoloncolják oda, ahonnét érkeztek, az embercsempészeket felelõsségre vonják. Menedéket is egységes módon adnak azoknak, akiket ez megillethet; ha viszont valakit elutasít az egyik megállapodó fél, az illetõ a többi országba sem juthat be, a menedékjog-elbírálás mindig ott történik, ahol elõször jelentkezett a kérelmezõ. A megállapodás részét képezte még a szervezett bûnözés és a kábítószer-csempészet elleni rendõri fellépés összehangolása közös adatbázis és iroda révén (ebbõl nõtt ki késõbb az Europol). A részletek kidolgozása több évig tartott; az erre vonatkozó Schengeni Egyezményt végül 1990-ben írták alá. Késõbb csatlakozott hozzá Olaszország, Spanyolország, Portugália és Görögország is, míg a britek, írek és a dánok nem.

   A csatlakozók egymás közti határainak teljes megnyitása elõre nem látott nehézségek miatt elhúzódott. Például a vártnál nehezebbnek bizonyult a közös vízumpolitikát szolgáló számítógépes központ kialakítása. Ezzel a Strasbourgban felállított központtal a schengeni külsõ határok minden állomása összeköttetésben áll, és minden belépést, vízumot ezen keresztül azonnal ellenõriznek. A strasbourgi központot összekötötték az egyes nemzeti belügyi adatbázisokkal is, így ha valakit köröznek, minden határátkelõhöz eljut az értesítés. Sõt, a rendszer alkalmas lopott gépkocsik, fegyverek, dokumentumok ellenõrzésére is. Tulajdonképpen nemcsak a technikai nehézségek miatt volt nehéz ezt a számítógépes rendszert felállítani, hanem azért is, mert nem volt világos, hol, milyen szinten dönthetnek a kezelõi. Egyetlen ország sem akarta ugyanis kiengedni a kezébõl a végsõ döntés jogát az õt érintõ ügyekben. A schengeni belsõ határok azért 1993-tól fokozatosan megnyíltak. Tisztázódtak az olyan kezdeti mûködési zavarok, hogy például egy belgiumi bûncselekmény elkövetõjét üldözhetik-e a belga rendõrök francia területen, ahová akadálytalanul, minden határellenõrzés nélkül áthajthatott. És mûködni kezdett a közös külsõ határellenõrzés is, bár nem egyszerre.

A Delors-csomag

   A nyolcvanas évek második felére megélénkült a Közösség gazdasága. Ezt a piacegységesítés mellett elõsegítette az olajárak csökkenése is. Az évtized elsõ felében szinte pangó ipari termelés évi 2,5 százalékos növekedést mutatott az 1986–1992 idõszakban, s nõtt a közösségi össztermék is, miközben csökkentek az inflációs mutatók, igaz, a munkanélküliség magas szinten maradt. Európa növekedése mégis elmaradt az Egyesült Államok és Japán gazdasági sikerei mögött. A közösségi országok gazdaságának összefonódása, az egymás közötti kereskedelem aránya, amely a '70-es években visszaesett, 1988-ra azért ismét elérte a korábbi szintet (62 %). A korábbi „europesszimizmust” óvatos derûlátás kezdte felváltani. A Delors vezette Bizottság, kezdeti sikereire támaszkodva, elérkezettnek látta az idõt, hogy megoldja a régen húzódó problémákat: a mezõgazdasági politika tartós reformját és a költségvetés olyan átalakítását, hogy az elegendõ forrással rendelkezzék újabb közös politikák megvalósítására is.

   A mezõgazdasági reform érdekében 1985-ben a Bizottság Zöld Könyvet állított össze. Ez azt hirdette, hogy véget kell vetni a korlátlan ártámogatásoknak, a garantált árakat közelíteni kell az alacsonyabb világpiaci árakhoz, és korlátozni kell a garantált felvásárlásokat mennyiségi határok kijelölésével. Azt is javasolta, hogy támogassák és ösztönözzék a környezetkímélõ mezõgazdasági mûvelési módokat, s orientálják a kisebb gazdaságokat intenzívebb, nyereségesebb termelési szerkezet kialakítására. Mindez a Thorn-féle, óvatos reform intézkedéseit folytatta, de jóval erõteljesebb módon. A következõ években felsõ határt szabtak szinte minden terménynél a garanciákra, támogatást fizettek a mûvelésbõl kihagyott földekre, egyre közelítették a belsõ árakat a világpiac áraihoz. Igazi áttörést mégsem ezek az intézkedések hoztak, hanem az a kényszer, hogy az Egyesült Államok nyomására a GATT soron következõ vámtárgyalásain (uruguayi forduló) napirendre került a mezõgazdasági kivitel és támogatás kérdése. Itt a Közösségnek, bár kivont karddal védte a maga rendszerét, végül el kellett fogadnia, hogy idõvel megszûnnek az exporttámogatások, így fel kellett hagynia távlatban azzal a politikával, hogy a világpiacinál magasabb árakat tart fenn, és kivitelnél a különbözetet támogatásként kifizeti az exportõrnek. A GATT-megállapodások nyomán végül csak 1992-re kidolgozott és elfogadott mezõgazdasági reform alapján az EK-ban három év alatt 29 százalékkal kívánták csökkenteni a gabonaárakat és 15 százalékkal a marhahús árát. Az árak egy idõ után így a világpiaci árak szintjére csökkentek, s egyre csökkenõ mértékben kaphattak exporttámogatást a külsõ országokba eladók. A gabonatermelõk kiesõ jövedelmét a hektáronkénti közösségi átlagterméshez igazított közvetlen támogatás pótolta, de csak akkor, ha csökkentették az elõállított mennyiséget és a vetésterületet. A hús- és a tejtermelést hasonló intézkedésekkel igyekeztek visszaszorítani. Mindez párosult a gazdáknak juttatott szociális segélyekkel, külön támogatásokkal az erdõsítésért, a környezetkímélõ mûvelésért, a minõségi termékekért. A reform nagy ellenállást váltott ki a korlátlan felvásárláshoz szokott gazdák körében, fõként az elaprózott, zömmel kisgazdaságokból álló francia és olasz mezõgazdaságban, ahol a tüntetések egymást érték. A mezõgazdasági kiadások részaránya azonban a közös költségvetésben az intézkedések nyomán erõteljesen csökkent, a korábbi kétharmadról a '80-as évek végére az összes kiadás felére, majd az alá.

   Ezzel párhuzamosan Delors vezetésével a Bizottság alaposan átszervezte a közös költségvetést. Elsõsorban a strukturális alapokat, tehát az elmaradottabb körzetek, régiók fejlesztésére fordított összegeket kellett megemelni, mert az Európai Egységes Okmányba foglalt piacnyitást a fejletlenebb közösségi országok – Portugália, Görögország, Írország – csak azzal a feltétellel fogadták el, hogy több támogatást kapnak, felfejleszthetik a versenytársak szintjére elmaradottabb ágazataikat, vidékeiket. Ehhez viszont ismét bõvíteni kellett a saját forrásokat, mert az 1986-ban elhatározott áfa-plafon (1,4 %) már nem bizonyult elegendõnek. A megoldásra átfogó javaslat készült, a Delors-csomagnak elnevezett terv, amely – szakítva az éves tervezéssel – öt évre (1988–1992) szóló, az agrárpolitikát és a regionális fejlesztést, szerkezetátalakítást együtt érintõ, összehangolt költségvetési intézkedéseket tartalmazott, és a meglévõ három saját forrás mellé bevezetett egy negyediket is. Ez a tagállamok össztermékén alapult, piaci árakon, egységes alapból kiszámítva, és minden tagállam saját éves össztermékének azonos százalékát volt köteles átengedni. Hogy mennyit, azt egy általános plafon szabta meg. A saját források valamennyi típusát beszámítva az éves nemzeti össztermékek 1,2 százaléka volt ez a felsõ határ, amit 1992-re kellett elérni. A negyedik bevételi forrás – a nemzeti össztermékkel arányos hozzájárulás – kiegészítõ jellegû volt, csak akkor nyúltak hozzá az éppen szükséges mértékig, ha a Közösség pénzügyi igényeit nem tudták fedezni a három eredeti forrásból. Mindennek alapján 1993-ra az 1988-ban még 40 milliárd ecu összegû költségvetés 65 milliárdra növekedhetett; ennek 23,6 százalékát adták a vámok és lefölözések, 54,8 százalékát az áfa-bevételek átengedett része, és 21,6 százalékát a negyedik forrás hozzájárulásai. Az így összeálló bevétel a tagországok gazdaságával nagyjából arányos teherviselést eredményezett, a felhasználás pedig sokkal szélesebb körre terjedt ki, mint korábban, a jövedelemáthelyezés a nagyobb és gazdagabb tagországokból a szegényebbekbe hangsúlyosabbá vált.

Az EK költségvetési bevételeinek           Az EK költségvetésének felhasználása (kiadások):

származása 1993-ban:                                                                       1988-ban         1993-ban:

Németország      28,6 %                              Mezõgazdaság                   58,4  %              48,8  %

Franciaország     18,5 %                             Strukturális alapok              17,9  %               30,9  %

Olaszország        15,8 %                             Kutatás-fejlesztés                 2,4  %                3,6  %

Nagy-Britannia   12,1 %                              Egyéb közös politikák         11,3  %                 2,8  %

Spanyolország      8,8 %                             Fejlõdõk támogatása             5,8  %               9,2  %

Hollandia              6,3 %                              Hivatalok fenntartása            4,2  %                4,7  %

Belgium               4,0 %

Dánia                   1,9 %                              Összesen                        40 milliárd ecu     65 milliárd ecu

Portugália            1,6 %

Görögország        1,4 %

Írország               0,8 %

Luxemburg          0,2 %

Magyar Péter [Változó Világ 30.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010