Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

Nagy Valdemártól a dán „napkirályig”

A kereszténység megszilárdulásával nem szűnt meg teljesen a német hódítás veszélye. Ez ellen sikeresen küzdött a dán történelem egyik legnagyobb királya, I. Valdemár (Nagy Valdemár, Valdemar den Store 1157-1182). Uralkodásának legelején súlyos zavargás tört ki Roskildében, mert az ottaniak nem tudtak megegyezni az elhunyt Asger püspök utódját illetően. Az összecsapásokban megölték a király kincstárnokát és leromboltak egy templomot is. Valdemár sereggel vonult a város alá, amely azonban küldöttséget menesztett a király elé, kérlelve, hogy –úgymond – a haza védelmére szánt fegyvereket ne fordítsa honfitársai ellen. A király nagylelkűnek mutatkozott, és megelégedett pénzbüntetéssel. Röviddel ezután az erre jogosult méltóságok megválasztották Roskilde új püspökét, aki egyben az országos egyházfő hivatalát is betöltötte. (Saxo művének eredeti, latin szövegében a „pontifex maximus" címmel illeti.)

A szavazáson a király is jelen volt, de kijelentette, hogy az egyház dolgaiba nem kíván tekintélyével beavatkozni, mindössze figyelemmel kísérte a szavazás menetét. Ez úgy történt, hogy a négy jelölt egy-egy oldalt kapott egy üres könyvben, s minden szavazó a számára megfelelő lapra írta a nevét. A választást egyhangúlag Absolon, a hagyományosan egyházi méltóságokat adó Hvid család tagja, mellesleg a király jelöltje nyerte. Ha feltételezzük, hogy a roskildei zavargások megoldásának módja és a püspökválasztás kimenetele közt összefüggés van, nem jártunk messze a valóságtól.

Valdemár király és Absolon püspök tevékenysége Dánia egyik virágkorát jelentette. Valdemár szétverte az észak-német tengerparton megtelepedett szláv vendeket, akik Dániára nézve fenyegetést jelentettek. 1167-ben Absolonnak adományozta a Havn nevű halászfalut, ahol később igen sok kereskedő (dánul „köbmand") telepedett meg, ezért kereskedők kikötőjének (Köbmaendenes Havn) nevezték el. Ma Köbenhavnnak, magyarul Koppenhágának hívják.

A Danevig, vagy Danevirke védőfal újraépítése ugyancsak I. Valdemár nevéhez fűződik. Az elsőt még Öreg Gorm felesége, Kékfogú Harald édesanyja, Thyra királyné útmutatásai alapján építették. A fal a német betörés elleni védelmet szolgálta akkor, és persze I. Valdemár idejében is. A király a szinte teljesen elpusztult erőd helyén (Schleswigtől az Északi-tengerig), annak alapjaira emeltette az új falat. Ez, és a többi újonnan épített erődítmény biztos védelmet jelentett, sőt a „preventív háborúk" indításának lehetőségét is megteremtette. I. Valdemár halála nem volt mentes a csodától.

A Saxo által elmesélt legenda szerint az uralkodó, akit álmában ért a halál, pontosan megőrizte külsejét, még ajka sem vált vértelenné, úgyhogy hosszú időbe telt, míg eldöntötték, hogy már meghalt. A gyászmisét Absolon könnyek közt celebrálta. A nép őszintén megsiratta a nagy királyt: a temetési menet útvonalán a parasztok félbehagyták a munkát és az út mellett állva gyászolták.

Fia, VI. Knud (1182-1202) tovább szilárdította Dánia hatalmát, meghódította Pomerániát és Mecklenburg egy részét. II. Valdemár (1202-1241), akinek a „Győzedelmes" („Sejr") melléknevet adták, Holsteint foglalta el, s győztes háborút vívott az akkor még pogány észtek ellen. Ennek legnagyobb csatájában, 1219. június 15-én, Lindanaes (Lyndaniz) mellett isteni jelként hullott alá az égből a Dannebrog, a dán nemzeti zászló, s a csata kimenetele is ekkor fordult meg az addig vesztésre álló dán keresztesek javára.

A Balti-tenger medencéjében a dán dominancia mintegy száz évig tartott. A külső erők (a németek, főként a Hanza-városok megerősödése) és a belső folyamatok (a főnemesség ellenállása a királyi hatalommal szemben) egyaránt gyengítették a monarchiát. A káoszt növelte, hogy a földbirtokos családok nem csak az uralkodó, hanem egymás ellen is örökös harcban álltak, s így teljes lett a feudális anarchia. Az arisztokrácia jelentős győzelme volt, hogy 1282-ben a király, Erik Klipping a „Haandfaestning"-nek nevezett Charta aláírására kényszerült, amelyben beleegyezett abba, hogy a nemesekből és az egyházi méltóságokból álló Államtanács, a Danehof részvételével kormányozzon. Ezt az intézményt csak 1660-ban törölte el az abszolút monarchia. A viszonylag „tiszta" helyzet nem sokáig maradt ilyen. Erik Menved (1286-1319) király alatt a parasztok tömegével adták fel függetlenségüket, s különböző földesurak védelme alá helyezték magukat, mert az országban kiújultak a belharcok. Támadott a külső ellenség is: a Hanza-szövetség tagja, Lübeck flottájával 1362-ben és 1368-ban is ostromolta az akkor még a püspökök (tehát nem az uralkodó) védelme alatt álló Koppenhágát.

IV. Valdemár Atterdagnak (1340-1375) sikerült uralkodásának vége felé megszilárdítania az ország és a központi hatalom helyzetét. Az egyház sőt, ügyes politikája révén a nemesség támogatástá is élvezte. Dánia megállapodást kötött a Hanzával (stralsundi szerződés), amelyet sok történész megalázónak nevez ugyan, ám kétségtelenül enyhítette az országra nehezedő német nyomást. IV. Valdemár Atterdagot leánya, I. Margit követte a trónon (1387-1412). Férje VI. Haakon, Norvégia királya volt, így a két ország közt perszonálunió jött létre. Margitnak határozott elképzelése volt a skandináv (illetve, tágabb értelemben az észak-európai) térség jövőjéről. Férje 1380-ban bekövetlezett halála után, Dánia mellett Norvégia királynőjeként a Hanzával szembeni egységes fellépést kívánta megteremteni, hogy ezzel ellensúlyozza a német szerepet a térségben. 1397-ben Kalmarban unokaöccsét, az akkor tizenöt éves Pomerániai Eriket sikerült Dánia, Norvégia és Svédország királyává koronáztatnia. Létrejött az írásban, és egyáltalán: formailag ugyan soha nem deklarált, de nagyon is működő kalmari unió, amely a már említett három skandináv államon kívül Izlandot, a Feröer-szigeteket, Grönlandot, az Orkney-szigeteket, a skót Hebridákat, az egész Schleswig-Holsteint, továbbá a mai Finnország jó részét is magába foglalta. Amellett, hogy hatalmas politikai erőt jelentett, egyszerre volt balti, észak-európai és atlanti szövetség. Geopolitikai jelentősége vitán felüli: ma sincs olyan szervezet, amely az egykori kalmari unió valamennyi tagját magában foglalná. (Az Északi Tanácsnak többek közt a Hebridák, vagy például Schleswig-Holstein, a NATO-nak Finnország, az Európai Uniónak Norvégia, Izland és az atlanti területek nem tagjai.)

Pomerániai Erik (1412-1439) jelentős lépéseket tett az abszolút monarchia megteremtése, a királyi hatalom további erősítése felé. Kivonta a stratégiai fekvésű Koppenhágát az egyházi igazgatás alól. 1422-ben biztosította a város polgárainak királyi hadsereggel történő védelmét a lübecki támadások ellen. Miután azonban többször is szembekerült az Államtanáccsal, a nemesek megfosztották trónjától. Utóda, III. (Bajor) Kristóf (1439-1448) 1443-ban Koppenhágába tette át a királyi székhelyet. I. Keresztély (Christian), aki 1448-tól 1481-ig uralkodott, a mai királyi család, az Oldenburg-dinasztia első tagja. (A történészek a dinasztiát egyébként Öreg Gormig vezetik vissza, a jelenlegi királynő tehát az ő leszármazottjának tekinthető.) 1460-ban hunyt el az utolsó Holstein gróf. Az ottani nemesség akkor felajánlotta I. Keresztélynek, hogy a már addig is viselt Schleswig hercege cím mellé a Holstein grófja címmel is megajándékozza. A gesztus jóval több volt, mint puszta formalitás: a schleswigi cím 1375 óta már megillette a dán uralkodókat, s 1460-tól kezdve egész Schleswig-Holsteinre kiterjedő perszonálunió jött létre. A király formálisan is megígérte, hogy Schleswig és Holstein örökre elszakíthatatlan lesz egymástól.

A 16. század a svéd-dán ellentétek, azaz tulajdonképpen a baltikumi dominanciáért vívott harc jegyében telt el. Ezzel párhuzamosan folyt a küzdelem az uralkodó és a nemesség között a hatalomért. A király a nemesekkel szemben a parasztságra és a feltörekvő polgárságra támaszkodott. Ez történt I. János (1481-1513) és II. Keresztély (1513-1523) idején is. Ez utóbbi király uralkodását drámai fejlemények jellemezték. Az uralkodó elsősorban Koppenhága polgáraiban látta támaszát, ám a földek háromnegyedét birtokló és a parasztság négyötödét uraló nemesek ellenében nem győzhetett. „A konfliktust már elkezdeni is súlyos hiba volt" -, írja John Danstrup professzor, Dánia történelméről készült tanulmányában („Danmark", Hivatalos kézikönyv, Koppenhága, 1964). A polgárság ugyanis még nem erősödött meg, a parasztság pedig nem emelkedett fel annyira, hogy megbirkózhatott volna a nemesség gazdasági, politikai és katonai erejével. Az események alapján ez a megállapítás az egész kalmari unióra érvényes volt: miután II. Keresztély Svédországban megfosztotta előjogaiktól a leghatalmasabb nemeseket, azok megfosztották trónjától és kiléptek a kalmari unióból. A történelmi hűség kedvéért meg kell említeni, hogy ezt, a Gustav Vasa vezette lázadást II. Keresztély stocholmi vérfürdője előzte meg 1520-ban, amelynek során 80 főnemest és két egyházi méltóságot is lefejeztetett, holott előzőleg amnesztiát hirdetett ki. A király hitszegő cselekedetével a svédek széles körben terjesztett, rajzokkal illusztrált röplapokon ismertették meg a közvéleményt. A dán arisztokráciának jobb ürügy se kellett. Az Államtanács Dániában is trónfosztást hajtott végre, a királyt elűzték. Helyébe I. Frigyest (Frederik, 1523-1533), az elűzött uralkodó nagybátyját hívták meg a trónra. Halála után a polgárság és a parasztság vissza akarta hívni II. Keresztélyt, az Államtanács azonban I. Frigyes fiát, III. Keresztélyt (1534-1559) emelte trónra. Erre természetesen kirobbant a polgárháború, amelyet számos történész „grófi felkelésnek" is említ, mert II. Keresztély egyik híve, Oldenburgi Kristóf gróf kiemelkedő szerepett játszott benne. A konfliktus egyben vallásháborúként is értelmezhető. A lutheránus reformáció, amely Németországból érkezett Dániába, hamar teret nyert, de meg kellett küzdenie a katolikus ellenállással és a radikális reformátorokkal is. Oldenburgi Kristóf szándéka a katolikus vallás visszaállítása volt. A harcokból végül III. Keresztély és az arisztokrácia került ki győztesen. Alig 250 nemesi család vált a földek, hivatalok, intézmények urává. A vesztesek közt Danstrup az említett tanulmányban nem csupán a polgárságot és a parasztságot, hanem az egyházat, mint intézményt is megnevezi. S valóban: a lutheránus reformációt a felkelés 1536. évi leverése után következetesen végigvitték. Az egyházat megfosztották valamennyi birtokától, az új egyházfő a király lett, a püspökök pedig az ő hivatalnokai. A reformáció végrehajtása paradox módon éppen a vesztesnek tekinthető polgárságnak kedvezett, hiszen a nemzeti nyelvet használó, rugalmasabb, egyszerűbb vallás értelemszerűen elősegítette a polgárság fejlődését. Az tehát, hogy ki volt a vesztes és ki a nyertes, végülis hosszabb távon dőlt el. II. Keresztélyt utóda előbb Sönderborg, majd a helsingöri Kronborg várába záratta, s ott is halt meg, ám a fogságban túlélte összes ellenségét.

III. Keresztély fia, II. Frigyes (1559-1588) megkísérelte visszaszerezni a svéd trónt, de a Svédország elleni északi háborúban (1563-1570) vereséget szenvedett. Ennek ellenére Dánia gazdasága, főként a svéd-dán partokat elválasztó Öresund-tengerszoros vámjából származó bevételek, valamint a szarvasmarha-kivitel haszna következtében kedvezően alakult. A polgárság „holland mintájú" felvirágzásnak indult, de a parasztság az előnyöket ekkor még nem érezte közvetlenül.

II. Frigyes fia, IV. Keresztély (1588-1648) talán legellentmondásosabb uralkodó a dán történelemben. Balul sikerült háborúkat vívott a svédekkel , sőt belesodorta az országot a harmincéves háborúba (1618-1648) is. Mindkét esetben kiderült, hogy az északi háborúban oly sikeres dán flotta már nem a régi, így egyik vereséget szenvedték el a másik után. 1627-ben a svédek elfoglalták a Jylland-félszigetet, majd további területvesztések után a brömsebrói békére kényszerítették Dániát, amely lemondott az Öresund vámszedési jogáról, elszenvedve ezzel addigi gazdaságtörténelmének legnagyobb csapását. Kishíján az egész Öresund feletti ellenőrzést elveszítette, ám a harcokban a Dánia segítségére siető hollandok – akiknek elsőrendű kereskedelmi érdekük fűződött a szoroson való átkeléshez – megmentették Koppenhága hősiesen küzdő védőit és a várost is. Ezzel az Öresund ellenőrzése csak megoszlott a két skandináv nagyhatalom között, de nem lett végképp a svédeké. Minthogy 30 évre át kellett engednie a svédeknek Gotland, Ösel és Halland területét, Dánia korábbi hegemóniájának alapja egy időre megszünt.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy az ország középponti szerepe is véget ért a skandináv térségben. Éppen ellenkezőleg: IV. Keresztély uralkodását sok szempontból virágkornak tekinthetjük. Ő volt Dánia legnagyobb építtetője. Még a mai Koppenhága belvárosában is nehéz olyan fontos korabeli épületet találni, amelyet ne IV. Keresztély emeltetett volna. (Ha van ilyen, úgy mondják, az nem is igazán fontos.) A reneszánsz ekkor bontakozott ki Dániában, lakóépületek, kastélyok egész sora épült szerte az országban, a király „divatot csinált" az építkezésből. Ő alapította meg egyébként Christianiát, Norvégia fővárosát, a mai Oslót. 1625-ben indította útjára a Dán Kelet-Indiai Társaságot, hozzájárulva ezzel a dán gyarmatosítás alapjainak megteremtéséhez.

A „dán Napkirálynak" is nevezett IV. Keresztély uralkodásának gazdasági mérlege röviden megvonható: Dánia a térség kulturális centruma lett, miközben egészen egyszerűen csődbe ment. Az építkezések és a kulturális fellendülés árát a katonai vereségek miatt nem lehetett kifizetni.

Nemzetállam, gyarmatok

IV. Keresztély fia, III. Frigyes (1648-1670) nem sokat tanult apja kudarcaiból. Azt remélte, sikerrel használhatja ki a svéd-lengyel konfliktust, így folytatta az ellenségeskedést keleti szomszédjával. 1658 februárjában X. Károly Gusztáv svéd király csapatai átkeltek a befagyott Storebaelt-szoroson, s 12 ezer emberrel hátba támadták a dánokat. Az ezt követően megkötött roskildei béke ellenére, amelyben Dánia elveszítette Trondheim vidékét, a Skaane-félszigetet és Bornholmot, a svédek ugyanez év augusztusában ismét támadtak, s ostrom alá vették Koppenhágát – vesztükre. A szomszédos államok Dánia mellé álltak, s visszaverték a támadást. 1660-ban, a győztesen megvívott nyborgi tengeri csata eredményeként a dánok újra megkapták Trondheimet és Bornholm szigetét. A király még abban az évben összehívatta a rendeket. Amit meghírdetett, az abszolút monarchia volt, amelynek lényege, az elnevezés ellenére inkább a központosított bürokrácia lett, nem pedig korlátlan despotizmus. Az 1665-ben készített és 1849-ig hatályban maradt alkotmány értelmében megszünt az Államtanács, a mindenkori uralkodó teljhatalomhoz jutott. III. Frigyes megvonta a nemesek adómentességét, s közvetett, általános adózást vezetett be. Intézkedéseinek végrehajtása során a hivatásos katonaságra és a Koppenhága védelménél kitűnt polgárságra támaszkodott. Ezek érdekeit szolgálta az úthálózat kiépítése, az egységes mértékrendszer bevezetése, a központnak alárendelt, de a lakosság ügyeivel közvetlenül foglalkozó helyi adminisztráció létrehozása is. Mindez elősegítette a nemzetállam kialakulásának folyamatát. Az újabb, megalázó ostrom elkerülése, az ellenség elriasztása végett, s főként, mert a Skaane-félsziget elvesztésével a főváros határövezetté vált, a király 1662-ben elrendelte a Citadella (Kastellet) megépítését, amely 1667-re, Henrik Rüse németalföldi építész tervei szerint meg is épült, s még ma is működő, a látogatók előtt jórészt nyitva álló katonai létesítmény. Szükség is volt a Kastelletre, mert létrejött az állandó hadsereg intézménye. Megtörténtek egyébként az első lépések az egységes oktatási rendszer kiépítése felé is.

E vértelen forradalom politikai árát a legnagyobb mértékben a nemesség fizette meg, ami voltaképp természetes, ha tekintetbe vesszük, hogy dán viszonylatban az eredeti tőkefelhalmozás korában járunk, s kialakulóban van a polgári állam. A nemesség gazdaságilag és szociális értelemben is megszenvedte a véget érni nem akaró háborúkat, így politikai szerepének csökkenése ezért sem meglepő. Nagyon sokat szenvedett a parasztság is, amelynek egyfelől katonáskodnia kellett, másfelől nehezebb munkafeltételekkel, többet dolgozott. V. Keresztély (1670-1699) apja szelleméhez híven uralkodott, tovább munkálkodva az abszolút monarchia megszilárdításán. Fia, IV. Frigyes (1699-1730) országlásának kezdetén újfent konfliktusba keveredett a svédekkel. Úgy vélte, hogy kétfelől támadva még a harcias XII. Károly is legyőzhető, ezért szövetséget kötött Nagy Péter orosz cárral. XII. Károly azonban elsőként a dánok ellen fordulva 1700-ban ostrom alá vette Koppenhágát és IV. Frigyes kénytelen volt magadni magát. Ez azonban már nem érdekelte a svéd uralkodót, aki az oroszokra támadt, ám Poltavánál 1709-ben súlyos vereséget szenvedett. XII. Károly halála után, 1720-ban a frederiksborgi békében Dánia visszakapta Schleswig déli részét, sőt az Öresund vámszedésijogát is. A skandináv erőegyensúly ezzel legalább egy időre helyreállt.

Szűcs R. Gábor [Változó Világ 34.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010