Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

A TUDÁS 365+1 NAPJA

A 20. század

Visszatérve az anyaország történelméhez.: a 18. század végére kialakult a polgári demokrácia politikai pártjainak szerkezete. Az 1866-os alkotmánymódosítás után IX. Keresztély az előjogokkal rendelkező tagokból álló felsőházra, a Landstingre támaszkodott az alsóházzal, a Folketinggel szemben, s húsz évig rendeletileg kormányzott. A Folketing mögött a kistulajdonosok és a munkásság egy része állt, ehhez később a liberális értelmiség is csatlakozott. 1901-ben Deuntzer vezetésével a liberálisok (Venstre) kerültek négy évre kormányra, az alsóház pártjai közül azonban már nem ők jelentették az egyedüli ellenzéket, mert a belőlük kivált, szociálliberális irányzatot képviselő értelmiségi „kispárt", a radikálisok (Radikale Venstre) és a munkásságot képviselő Szociáldemokrata Párt (Socialdemokraterne) is megalakult. 1915-ben e három párt együtt alkotmánykiegészítést fogadott el, amelynek értelmében megszüntek a Landstingben ülők előjogai, mindkét kamara az arányos képviselet elvén épül fel, s ami talán a legfőbb: a nők megkapták a szavazati jogot. A reform nyomán a felsőházban lévő addigi Jobboldali Párt Konzervatív Néppártra változtatta nevét, s ezt követően a többi párttal egyenrangúan vett részt a politikai életben. VIII. Frigyes (1906-1912) uralkodása alatt inkább a liberális, illetve baloldali pártok népszerűsége növekedett. Ez érthető, hiszen átalakult a társadalmi struktúra. Ekkor teremtődtek meg annak a máig stabil szerkezetnek az alapjai, amelynek gerincét és döntő többségét a középrétegek alkotják. Dánia azóta is a polgárok, kistulajdonosok, szakképzett munkások és az értelmiség, tehát azok társadalma, akiket együttesen középosztálynak neveznek. Ma is ők adják a társadalom „alaphangját", s bár e hang erősségét és mondandóját a körülmények befolyásolják, alapvető indíttatását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Már a 19. században eldőlt tehát, hogy ebben az országban a politikai szélsőségek, bár népszerűségük időnként növekedhet, nem kerülhetnek a hatalom közelébe sem. X. Keresztély (1912-1947). Az I. világháború kezdetén kihirdette az ország semlegességét, amelyet a szociáldemokrata-szociálliberális kormánykoalíció is támogatott. A vezető párt E szövetségvezető pártja a szociálliberális ,a Radikale Venstre volt, Zahle kormányfővel (1913-1920) az élén. A németek szünni nem akaró nyomást gyakoroltak Dániára a semlegesség feladása érdekében. Ezért a dánok végülis a két belső tengerszoros, a Storebaelt, illetve a Lillebaelt aláaknázására kényszerültek. Ez természetesen a britek ellen irányult, de számos más hajó is aknára futott. Az ellátás nehézségekbe ütközött, nőtt az infláció: a helyzet a szélsőbal pártjainak és mozgalmainak kedvezett.

Egyúttal, sajátos módon a Schleswiggel kapcsolatos érzelmek is újjáéledtek. Ezt az váltotta ki, hogy Észak-Schleswig dán lakossága, amely érzelmei ellenére kénytelen volt a háborúban is Németországot szolgálni, egyre erőteljesebben követelte, hogy sorsáról rendezzenek népszavazást. Ezt Ausztria korábban megígérte, a poroszok azonban elvetették. Az elégedetlenség 1919-ben volt a legnagyobb, éppen akkor, mikor az oroszországi forradalom hatására Közép-Európában egymás után robbantak ki a felkelések. Dániában megosztottak a vélemények, így a gazdasági elégedetlenség miatti konfliktus mellett napirenden voltak a viták arról is, milyen mértékben célszerű Schleswig ügyébe beavatkozni, s mi legyen a dán álláspont. A németek végül 1920-ban megrendezték a népszavazást. Észak-Schleswig, a ma is érvényes határok szerint visszatért Dániához. A lakosság 75%-a voksolt emelett. Dél- Schleswig viszont, 80 %-os többség döntése szerint Németországé maradt. Bár az érzelmi nyomok nem tüntek el, a schleswigi kérdés ezzel rendeződött. 1918-ban Izland önállóságot kapott. 1944-ig még perszonálunióban volt Dániával, majd ez is felbomlott.

Az 1924-től kormányra került Szociáldemokrata Párt, liberálisokat (Venstre) megelőzve Dánia legnagyobb pártja lett. A két háború közti időszakot a klasszikus „politikai váltógazdálkodás" jellemezte: 1920-1924 és 1926-1929 között a Venstre, 1924-1926 és 1929-1940 közt a szociáldemokraták kormányoztak. Már ekkor kialakult a dán politikai életnek az a sajátossága, hogy egyetlen párt sem képes abszolút többséget szerezni a parlamentben, ezért koalícióra, sőt az ellenzék pártjaival való konstruktív együttműködésre van szüksége. A szociálliberálisok rendszerint a szociáldemokratákat, a konzervatívok a liberálisokat támogatták. Néhány új párt is létrejött: Dánia Kommunista Pártja (1920), és a Retsforbundet (Jogszövetség) nevű, egyprogramú -az adókönnyítésekért fellépő- párt még néhány évtizedig a II. világháború után is működött, sőt a parlamentbe is bejutott. Az 1930-as években alakult Dán Nemzetiszocialista Munkáspárt (nácipárt) azonban nem volt hosszú életű és a választásokon rendre elérte a dán mondás szerinti „nevetségességi küszöböt", az 1-2%-ot. A korszak egyetlen rendkívüli eseménye az a rövid epizód volt, amely „királypuccs" néven vonult be a történelembe: 1920-ban X. Keresztély szétkergette az akkori szociálliberális kormányt, és helyére jórészt ismeretlen szakértőkből álló pártokon kívüli testületet, „ügyvivő minisztériumot" nevezett ki. E néhány hetes, sikertelen intermezzo után azonban nem avatkozott többé közvetlenül a politikába. (Az ügyvivő testület csúfosan megbukott.) Az időszak legmarkánsabb politikai egyénisége Thorvald Stauning (1873-1942) szociáldemokrata miniszterelnök, szivargyáros és pártjának első embere. Az ő érdeme, hogy sikerült a Szociáldemokrata Pártot „osztálypártból" az egész nemzet képviseletét vállaló szervezetté tenni. Stauning népszerűségét éppen a legnagyobb gond: az 1929-1933 évi világgazdasági válság, pontosabban ennek kezelése növelte leginkább. Az ekkor kormányon lévő Stauning-Munch kabinetnek (szociáldemokrata-szociálliberális koalíció) a válság kapcsán hihetetlenül nehéz helyzettel kellett szembenéznie. A csökkenő világpiaci árak, a dán exporttal szemben alkalmazott protekcionista intézkedések, a világgazdasági rendszer összeomlása, a külgazdaságra nagyon érzékeny országot katasztrofális mértékben sújtotta. Csökkentek a mezőgazdaság bevételei, rohamosan nőtt a munkanélküliség és az infláció. 1933-ban a kormány, a Venstre párt egyetértésével stabilizációs intézkedéseket hozott: leértékelte a nemzeti valutát, egyúttal garantálta a mezőgazdasági felvásárlási árakat, fellépett a valutaspekuláció és az üzérkedés ellen. Korlátozta viszont a sztrájkjogot. Erre azonban a rendkívüli helyzet miatt szükség is volt. A helyzet más ok miatt is rendkívülivé vált, s ez is közelebb hozta egymáshoz a pártokat. Az az illúzió ugyanis, amely a 30-as évek elején még megvolt, hogy tudniillik az észak-európai térségből lefegyverzésével itt konfliktusoktól mentes, semleges zónát lehet alakítani, 1933-ban Hitler hatalomra jutásával szertefoszlott. A német újrafegyverkezés közvetlen veszélybe sodorta Dániát, amely hiába keresett kiutat: a brit-német tengerészeti (flotta-)egyezmény, valamint a britek korábbi kijelentései is nyilvánvalóvá tették, hogy London nem kivánja elkötelezni magát Dánia megvédése érdekében. Ilyen körülmények között jött létre 1939-ben a dán-német megnemtámadási szerződés, amellyel kapcsolatban a dánoknak nem voltak illúziók, hiszen hozzáfogtak a kevés ütőerőt képviselő hadseregük korszerűsítéséhez. (Az egyezmény, bár ugyanabban az évben kötötték, nem szólt „örök barátságról", mint a német-szovjet megállapodás.) 1939. szeptember 1-je, a II. világháború kitörése után Dánia megismételte semlegességi nyilatkozatát. Nem mintha ez bármennyit is számított volna a németek szemében: 1940. április 9-én megtámadták Dániát. A ledobott röplapokon azt írták, hogy a britek és a franciák „belekényszerítették" Németországot a háborúba, s tengeri határainak biztosítása megköveteli Dánia (és Norvégia) „megvédését" attól, hogy az angolok „hadszíntérré tegyék". Valójában persze a Norvégia elleni hadművelet részeként, a Balti-tenger lezárásához volt szükség Dánia lerohanására. Miután az ellenállás értelmetlen lett volna, X. Keresztély megadásra vonatkozó felhívását -jelentéktelen kivételtől eltekintve- a hadsereg és a lakosság elfogadta. A kép teljességéhez tartozik, hogy a megszállás reggelén a királyi palotát őrző medvebőr-kucsmás díszőrség rálőtt a németekre. Az igen csekély harcértékű védők és a világ akkori legkorszerűbb hadserege összecsapását maga a király akadályozta meg. A palota előtti téren személyesen adott parancsot testőreinek a tüzelés beszüntetésére. Kisebb összetűzések voltak Hokkerup, Aabenraa és Haderslev környékén. 1940 júliusától 1943 augusztusáig előbb a szociáldemokrata Buhl, majd a pártonkívüli Scavenius vezetésével „össznemzeti kormánya" volt az országnak, amelyben valamennyi jelentős párt képviseltette magát. A nácik a megszállás első éveiben „nagyvonalúnak" mutatkoztak: nem avatkoztak bele a „mintaprotektorátusnak" nevezett Dánia belügyeibe. Másfelől: a gyakorlatias dánok belátták, hogy ha életvitelük alapjait, a szabad ipart és kereskedelmet meg akarják őrizni, békében kell élniök a megszállókkal. Így azután a 40-es évek elején az élet csaknem úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna.

A megszállás éveiről sok legenda terjedt el. A korabeli sajtó és a Dán Külügyminisztérium 1993-ban kiadott „1943. októbere" című összeállítása alapján azonban a történtek jól rekonstruálhatók. A helyzet, egészében véve meglehetősen bizarr volt. A Dán Nemzeti Bank folyamatosan hitelezett az országból egyre több árut kiszállító németeknek. A náci „ideológusok" sietve kijelentették, hogy a dánok voltaképp németek, vagyis Dániában mindenki „árja". A határmenti területeken 7000 dán állampolgár lépett be a Waffen SS-be, ám a koppenhágai német őrbódékon, az ellenállás sajátos formájaként már megjelentek az első feliratok: „Az állatok etetése szigorúan tilos!" X. Keresztély a megszállás alatt is folytatta szokásos reggeli kilovaglásait a fővárosban, a lakosság megnyugtatására, és annak igazolásaként, hogy van még dán nemzet, amelynek ő az egyik szimbóluma. Az erről szóló, világszerte elterjedt legendával ellentétben, a király nem tűzte mellére a sárga csillagot, de igaz, hogy 1941 decemberében, a koppenhágai zsinagóga felgyújtása után együttérzéséről levélben biztosította Marcus Melchior főrabbit.

1943 februárjában a 6. német hadsereg megsemmisítésével véget ért a sztálingrádi csata. A dánok azonnal érzékelték, hogy fordulat következett be a háború menetében. Az ellenállás érezhetővé vált. Odensében általános sztrájkra került sor. Aalborgban a megszállók első ízben végeztek ki szabotőrt. Tömegméretekben sokszorosították az illegális kiadványokat. Az ellenállók, a britektől szerzett ismereteket felhasználva ipari létesítményeket robbantottak fel. 1943 nyarán a német hadvezetés komolyan tartott Jylland brit inváziójától. Ezért augusztus 29-én kihirdették a katonai szükségállapotot. A királyt házi őrizetbe helyezték. Werner Best SS Gruppenführert, Dánia katonai kormányzóját Berlinbe hívatták. A vád: „kesztyűs kézzel" bánik a dánokkal. A büntetéstől egyrészt az mentette meg, hogy – mint Heydrich egykori jobbkeze – feltétlenül megbízhatónak számított. Másrészt Koppenhágába való visszatérését követően táviratilag javasolta a dániai zsidók megsemmisítését. „Véleményem szerint ideje, hogy figyelmünket a zsidókérdés megoldására összpontosítsuk" – írta Hitlernek. 1943. augusztus 29-ét követően lemondott a Scavenius-kabinet, és senki sem vállalta, hogy olyan kormányt alakít, amelynek a németek közvetlenül parancsolnak. Ezért az akciót adminisztratív formaság nem gátolta. A végrehajtást a Führer szeptember 29-én rendelte el. Best ekkor tájékoztatta a koppenhágai német nagykövetség diplomatáját, G. F. Dukwitzot, akiről tudta, hogy kapcsolata van a dán szociáldemokratákkal. E párt aktivistái révén a zsidó közösség gyorsan értesült a veszélyről. Vezetője, C. B. Henriques nem akarta elhinni a dolgot, annál komolyabban vették azonban a dánok. Mire az akciót október 1-jén éjjel megkezdték, egész Dánia megmozdult. Nem mindig tudták, ki a zsidó származású, így a rendőrség segített az üldözöttek felkutatásában és mentésében. Több mint 8000 embert mentettek meg: először kórházakban és raktárakban bújtatták őket, majd halászhajókon, (kajakokon) Svédországba szállították őket. Az SS 481 üldözöttet hurcolt el Theresienstadtba, „Auschwitz előszobájába", ám a dán ellenállás kilátásba helyezte, hogy ha bajuk esik, felrobbantják a Norvégiába vezető német utánpótlási vonalakat. A frontokon ekkor már szorongatott helyzetben lévő németek nem akartak több problémát, így a Dániából deportáltakat nem küldték gázkamrába. Svédországban 45 menekülttáborban laktak az elüldözöttek. Sorsuk láttán a svédek titkos fegyverszállítással kezdték támogatni a dán ellenállást. A háború után a menekültek mindannyian hazatértek. Hátrahagyott javaikat visszakapták, az állami alkalmazottaknak a távol töltött évekre visszamenőleg, hiánytalanul folyósították teljes fizetésüket.

Az 1944. június 6-i normandiai partraszállás tovább bátorította a megszállók elleni akciókat. Ezek megtorlásaként június 24-én a németek bombázták Koppenhága világhírű szórakozó parkját, a Tivolit. A főváros lakossága erre az otromba tettre, az ellenállást irányító Dán Szabadság Tanács felhívása nyomán általános sztrájkkal válaszolt.

A dániai háborús események érdekes magyar vonatkozása, hogy a német alakulatokkal együtt kisebb magyar katonai egységek is Dániába kerültek. 1944 karácsonyán indult el például Marosvásárhelyről a Csaba Királyfi Hadapród Iskola huszárszázada, Szilágyi Dezső őrnagy parancsnoksága alatt, és 1945. március 3-án érkezett Dániába. Nemcsak, hogy nem támogatták a németeket, de aktívan segítették az ellenállást. Ezt megkönnyítette, hogy csak formálisan álltak német irányítás alatt, az operatív parancsnokság magyar kézben volt. Tudunk arról, hogy a koppenhágai Rosenborg kastély laktanyájában egy magyar ezred, az utolsó napokban fellázadt a németek ellen. Ezen kívül Ringstedben is állomásozott kisebb létszámú magyar alakulat, ők is az ellenállást segítették. A háború után néhányan letepeledtek az országban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az 1956-57-ben idemenekült magyarokat a dánok nagyon kedvesen fogadták.

A németek végülis 1945. május 5-én, jóformán puskalövés nélkül elhagyták Dániát. A Szabadság Tanács kilépett az illegalitásból, s a korábbi ellentéteket félretéve, a szociáldemokrata Buhl vezetése alatt össznemzeti kormányt alakított a politikusokkal. Ezt követően hamar helyreállt a hagyományos pártstruktúra és a politikai váltógazdaság. A szociáldemokrata, vagy jobbközép kabinetek időnként kiegészültek a szociálliberálisokkal, illetve rövid időre a Jogszövetséggel.

A háború utáni külpolitika első jelentős mozzanataként 1945-ben Dániát felvették az ENSZ-be. Az ország 1949-ben – Norvégiával együtt – alapító tagként belépett a NATO-ba. A semlegesség feladását több tényező motiválta. A szovjet fenyegetés nem tűnt üres szólamnak: a háború alatt komoly harcok csak Bornholm-szigetén folytak, ahonnan a németeket a Vörös Hadsereg űzte ki, ám csak hosszas huzavona után volt hajlandó kivonulni. Az a tény azonban, hogy Dánia, a Skagerrak-Kattegat-Öresund tengerszorossal a Baltikum bejáratát „őrzi", továbbra is stratégiailag fontossá, tehát „étvágygerjesztővé" tette az országot. Az észak-európai együttműködés (az 1952-ben, Dánia kezdeményezésére megalakult Északi Tanács) sem méretét, sem jellegét, sem célját tekintve nem jelentett az országnak biztonságot. Ezt egyedül az atlanti szövetség adhatta meg. A kérdésben szinte valamennyi számottevő politikai párt egyetértett, a szociáldemokratáktól a liberálisokon át a konzervatívokig. A szociálliberálisok egészen 1957-ig vitatták a lépés helyességét, ekkortól azonban – az 1956-os évi kelet-európai események hatására, továbbá, mert kormányzati szerephez jutottak – feladták korábbi álláspontjukat. 1953-ban módosították az alkotmányt. Ettől kezdve ismét egykamarás a parlament. 1947-ben elhunyt a két világháborút megélt X. Keresztély. Utóda, IX. Frigyes (1947-1972) a jelenlegi királynő, II. Margit édesapja volt.

A Marshall-segély által talpra segített gazdaság hamar magához tért és viszonylag gyorsan kialakult modern szerkezete. Dánia az 50-es évek végétől egyre inkább, a 60-as évektől pedig egyértelműen ipari, majd ipari/szolgáltatási, „posztindusztriális" társadalommá vált, elveszítve mezőgazdasági jellegét. 1960-ban csatlakozott az Európai Szabadkereskedelmi Társuláshoz (EFTA), majd – ebből kilépve – 1973-ban az Európai Gazdasági Közösséghez (Közös Piac). Az erről szóló népszavazás 80: 20 arányban döntött a belépés mellett. A fő motívum ebben az esetben a német gazdaság növekvő versenye, illetve a Közös Piac által a dán export előtt emelt akadályok megszüntetése volt. Az európai integrációhoz való viszony egyébként azóta is állandó viták tárgya. 1986 tavaszán az Európai Közösség (EK) egységes belső piacára vonatkozó Egységes Európai Okmányt a lakosság már csak 60: 40 arányban szavazta meg. A Maastrichti Egyezményt a dánok először elutasították, majd bizonyos kivételekkel „enyhítve" 1993 májusában 56,8 %-uk mondott rá igent. E kivételeket az idő fokozatosan „lemorzsolja", de csak újabb népszavazással lehet tőlük megválni.

Dánia számára nagyon fontos volt a szocialista világrendszer összeomlása, főként a balti térségben. Lengyelország kiemelt politikai szövetségessé és gazdasági partnerré vált, a Baltikum volt szovjetköztársaságaihoz is különlegesen jó kapcsolatok fűzik az országot. Dánia jelenleg a térség egyetlen országa, amely az Európai Uniónak és a NATO-nak is tagja.

Szűcs R. Gábor [Változó Világ 34.]

Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel (GFDL-közeli feltételek). 1988-2010