Stilisztika és gyakorlat. Szerkesztette: Szathmári István.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 373 l.

1. Ismét egy új kötettel gazdagodott a magyar stilisztikai szakirodalom. Alapvonása a korszerűség igénye és megvalósítása. Így felel meg stilisztikánk egyre fokozottabban megnyilvánuló elvárásainak: felzárkózás a jelenhez, mindahhoz, ami ma világviszonylatban gyors ritmusban változik, gazdagodik, javul, korunk tudományosságának újabb és újabb követelményeihez igazodik.

A kötet folytatása egy ugyanezzel a szándékkal, tudatos törekvéssel megírt, ugyanebből a gondolatvilágból kinőtt könyvnek: Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok) 1996. Szerkesztője ugyancsak Szathmári István. A tanulmányok szerzői szintén a tőle alapított és irányított, már rég elismerésre késztető eredményeket magáénak mondható Stíluskutató csoport tagjai (ELTE, Mai Magyar Nyelvi Tanszék). A folytatás azonban nem azonosság, hisz itt – ahogy a címéből is kiderül – az elmélet mellett gyakorlatok is vannak, a szerkesztő szavaival: „jelen munkánkban az elméletet követi a gyakorlat, vagyis a különböző elméleti megközelítések leírása után a szerzők ezúttal a gyakorlatban, azaz működés közben mutatják be az egyes megközelítési, elemzési módokat és eljárásokat” (7). Majd mindegyik tanulmány egy vagy több irodalmi alkotás elemzését adja.

A kötet fentebb említett céltudatosságát és jellegét a következőkben a tanulmányok rövid tartalmi ismertetésével próbálom megvilágítani, azaz arra sarkítok, ami bennük az újat, a korszerűt jelzi.

A kötet egy bevezetést és 26 tanulmányt foglal magában. Besorolásuk alapja a vizsgált szövegek műneme, így három nagy fejezetet alkotnak: I. Költői művek stilisztikai vizsgálata, II. Szépprózai művek stilisztikai vizsgálata, III. Más stílusrétegek, műfajok stb. stilisztikai vizsgálata.

2. Az elméleti szempontok sokszínűsége jellemzi Szathmári István bevezető tanulmányát (A kötetről és a stilisztika jelenlegi helyzetéről). Elsősorban a stilisztika megváltozott helyzetéről, státusáról értekezik. A stilisztika újabb fellendülésének két tendenciáját emeli ki: (1) új szemléletek, megközelítési módszerek kialakulása, mint amilyen például a szövegtani, a pragmatikai, a beszédtett-elméleti, a regiszterelméleti vagy a kognitív eljárásmód és (2) a stilisztika tárgy- és feladatkörének kiszélesedése, az idetartozó kutatások inter- és multidiszciplinárissá váltak, azaz „csak az új irodalomelméleti, esztétikai, poétikai, retorikai, filozófiai, pszichológiai stb. eredményeknek a megfelelő felhasználásával” lehetnek sikeresek (8).

A stilisztika kiszélesedését, sokrétűvé válását a kötet tanulmányainak többféle sajátosságával világítja meg, többek között a szemléletek, megközelítésmódok sokféleségével a vizsgált műfajok színes listájával, van ugyanis köztük esszé, elmélkedés, úti jegyzet, tudományos munka, reklám, valamint a vizsgált írók, költők hosszú névsorával, amiből kiderül, hogy elsősorban a két világháború közötti korszak írói szerepelnek, és egyáltalán olyanok is, akiknek a stílusával az elmúlt évtizedekben alig foglalkoztak, mint amilyen például Elek Artúr, Prohászka Ottokár, Gulácsy Irén, Szentkuthy Miklós.

3. Az első nagy fejezet (Költői művek stilisztikai vizsgálata) első tanulmánya a Szathmári Istváné (Stíluselemzés és stílusirányzat). Benne jól kivehetően összegeződik a kötet kettős jellege: két elméleti kérdést tárgyal és egy Ady-vers szecessziós sajátosságait elemzi. Az első elméleti kérdés magára a stíluselemzésre (egy mű stilisztikai elemzésére) vonatkozik. Jogosan állítja erről, hogy egyrészt szerves része az irodalmi műelemzésnek, másrészt pedig azt, hogy elhanyagolhatatlan része. A módszerét tekintve a funkcionális stilisztika alapján álló komplex stíluselemzés híve, amelynek menetében fontos mozzanat a mű üzenetének, legjellemzőbb stílusvonásainak és szövegtani sajátosságainak a megállapítása. Ilyen alapon elemzi Ady egyik versét (Valaki útravált belőlünk), amihez bevezető a tanulmánynak a szecesszióról szóló alfejezete, továbbá a második elméleti kérdés: a stílusirányzat. Két lényeges megállapítását emelem ki. Az egyik az, hogy a korstílus és a stílusirányzat egyéni alkotásokban létezik, a másik pedig az, hogy a külső, meghatározó tényezőkben, körülményekben beállott változások hatására a stílus is megváltozik.

Gáspári László tanulmányában két elemzési modellt mutat be (Két lehetséges elemzési modell: A szövegtelítettség mibenléte Pilinszky nyelvében Egy arckép alá című versének alapján [és] Az ősszöveg érvelése és Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című verse). Az első elemzésben a szövegtelítettség a szöveg szemantikai megterheltségét jelenti. Az elemzés tulajdonképpeni tárgya annak vizsgálata, hogy hogyan növekszik ez a megterheltség a nyelvtani elemek és kapcsolataik csökkenésével. A második elemzés lényegében összehasonlító stilisztikai vizsgálat: a Halotti Beszéd szerkezetének egybevetése Kosztolányi Halotti beszéd című versével retorikai alapon. Vizsgálataiból kiderül, hogy meglehetősen sok az egyező vonás, így például az, hogy Kosztolányi is a halottra mutatással (látjátok) és a megszólítással (feleim) indít, ami megfelel az ókori retorika szabályainak, köztük az első az előírt illustratio, demonstratio.

Hasonló a témája Szikszainé Nagy Irma tanulmányának (HB. – halotti beszédek – Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd, Disszonancia és konszonancia szövegen belül és szövegek között). Vizsgálati alapja az összehasonlítás és az intertextualitás, célja annak nyomon követése, hogy „egy régről hagyományozott műfaj sajátságait hogyan alakítja a költő saját mondandójához” (43), tárgya a két szöveg művészi-poétikus tartalma, valamint szövegépítkezése és költői, főleg retorikus eszközei. Mindezekre jó példa az egyik alfejezet címe: papi retorika és költői retorika.

Kozocsa Sándor Géza Tóth Árpádnak alig tanulmányozott motívumaival foglalkozik (Arany – Tóth Árpád lírájának egyik motívuma). Hat motívumot emel ki, ezek közül vizsgálatainak tárgya az arany. Legfontosabb következtetése Tóth Árpád költészetének egészével és egyéni stílusával függ össze: „költészetének alapja és kiindulópontja a konkrét érzékelés, ebből úgy alakul ki egyéni költői világa, hogy motívumokkal és a nyelvi eszközök komplex kezelésével érzékletesen fejezi ki magát” (79).

Névtani tartalmú tanulmányt írt Heltainé Nagy Erzsébet (A nevek és az elmúlás stilisztikája Sinka István költészetében). Mondanivalójának lényege az, hogy a név kapocs a tárgyi világ és a transzcendens között. Sinka a verseiben a társai nevét idézve állított nekik emléket. Így a név „az elmúlás elleni – egyetlen – fegyver a sinkai tájban és világban” (92), ezért is idekapcsolódó témája az Elmúlás képeinek és színeinek a vizsgálata.

Retorikai szempontú vizsgálat a tárgya Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmányának (Különbség – másként – Szabó Lőrinc: Az Egy álmai). A szóban forgó vers több eddigi értelmezését, bennük elsősorban a dialogicitás és az én kérdését, a velük kapcsolatban felmerülő problémákat, nehézségeket próbálja elsődlegesen retorikai alapon megvilágítani – és így mutatja be saját – és mindenképpen elfogadható – értelmezését, amelynek lényeges pontja az ellentmondásosság felfedése (feltehetőleg erre utal a címbeli „különbség – másként”), így például az, hogy a vers „önmaga retorikai ellentmondásosságát reflektálja” (105), vagy hogy aláásó viszony van az én és a tőle elválaszthatatlan világ között (108).

A szemiotikai szövegtan elvei alapján tanulmányozza Nagy L. János Weöres egysoros verseit. Az elsőben (Egysoros ötletek univerzuma) a vizsgálatok fő témái: a szövegnyelvészeti elemzés, a változatok filológiai megfigyelése és végül az irodalmi szövegek autonómiájának a kérdése. Figyelemreméltó következtetései közül kiemelném azt, hogy az egysoros versek „egyedi kijelentésként is ciklust alkotnak”, és hogy „a ciklusszerkesztésben a paradox gondolkodásmódra találtuk a legtöbb példát” (127). Második tanulmányában a szerző az egysorosok illusztrált anyagával foglalkozik (Egysorosok és illusztrációik). Itt azokat az egysorosokat vizsgálja, amelyeknek illusztrációik vannak, azokkal együtt jelentek meg (főleg Szántó Tibor munkái).

Strukturális szemiotikai megalapozású Danyi Magdolna tanulmánya (Metaforatípusok Pilinszky János költői nyelvében). A szerző Pilinszky metaforahasználatában három típust különböztet meg: klasszikus metaforát, metaforikus predikációt és metaforikus névadást. Vizsgálatainak célja annak kimutatása, hogy „hogyan funkcionálnak Pilinszky metaforái, s mi a hozadékuk Pilinszky költői létszemlélete kialakulásában” (139). A metaforikus predikációk többsége megszemélyesítés.

4. A második nagy fejezet (Szépprózai művek stilisztikai vizsgálata) első tanulmánya Bencze Lóránté (Prohászka-elmélkedés kultúrtörténeti hátterű, szövegstilisztikai szempontokon alapuló megközelítése és értelmezése). Tárgya egy Prohászka-elmélkedés, módszere a szituációs kontextus szövegstilisztikai megközelítése. A tanulmányhoz csatolt egyik melléklet az elemzett szöveg szintaktikai és szemantikai elrendeződéséről tájékoztat. Következtetései, megjegyzései közül figyelemreméltónak tartom azt, hogy ez a szöveg „egyáltalán nem barokk”, és az is, hogy „Prohászka mindenütt a világ végtelen különbözőségeinek a harmóniáját mutatja föl” (158).

Ugyancsak szövegstilisztikai, szövegtani szempontú elemzést tartalmaz Dobóné Berencsi Margit tanulmánya (Kettősség párhuzammal és ellentéttel Móricz Zsigmond Cserebere című novellájában). Ennek az erkölcsi, lélektani tartalmú novellának az elemzése számára a szerző szövegszervező elvnek a kettősséget tekinti párhuzammal vagy ellentéttel. Ennek segítségével tudja vizsgálni az elemzés valamennyi lehetséges szintjét, többek között a szereplők lelkiállapotának és lelki fejlődésének a rajzát.

Összehasonlító stilisztikai elemzés a témája Kocsány Piroska tanulmányának (A szerző hangja, az elbeszélő hangja és a szereplő hangja – Németh László: Gyász, Móricz Zsigmond: A betyár). A szerző lényegében Németh László és Móricz Zsigmond írói módszerét, a fő szövegformáló nyelvi megoldásokat (közlésformákat, köztük az egyenes beszédet, a szabad függő beszédet) vizsgálja, hogy a jellemző különbségeket kihozhassa, amelyekben lényeges Németh Lászlónál a felülről, Móricz Zsigmondnál a belülről láttatás. A szerző ezt a célját megvalósította, hisz elmélyült, módszeres elemzéseivel elismerésre késztető eredményeket ért el, és az eddigi idevágó vélekedéseket is sikerült megvilágítania.

Kornyáné Szoboszlay Ágnes tanulmányában sok helyes észrevételt olvashatunk (Nyelvi-stilisztikai megjegyzések Kós Károlyról és a Varju nemzetségről). Beszél hűségről és hitelességről, de leginkább Kós Károly nyelvművészete foglalkoztatja, ezen belül is elsősorban az artisztikus és érzékletes jelleg, és részletesen tárgyalja a szerkesztés, a mondat és a szókincs jellemzőit.

Kincses Kovács Éva fontos stilisztikai és hangzásesztétikai módszerekkel él. Érdeklődésének középpontjában a szövegszerveződésnek a hangzás felőli megközelítése áll. Ilyen alapon különít el szövegfajtákat. Vizsgálataiban fontos szerepet szánt a szemiotikának (a hangzásesztétikai és a szupraszegmentálási elemek kapcsolata a szemiotikával), valamint a belső hallásnak és a hangzási élménynek. Mellékletként egyetemi hallgatók idevágó értelmezéseit is közli (Szövegfajták – Csáth, Kassák, Örkény).

Számítógépes szókészleti és grammatikai vizsgálat a tárgya Boda I. Károly és Porkoláb Judit tanulmányának (Füst Milán: Feleségem története 1942 – A mű megközelítése néhány szempont alapján). Tanulmányukat részletnek tekintik: „Azokat a szövegtani és stilisztikai vonásokat emeljük ki a műből, amelyeket egy későbbi, részletes vizsgálódásban sokkal teljesebben felhasználhatunk” (234). A számítógépes program segítségével végzett elemzésekből levont következtetések közül az egyik véleménynyilvánítás arról a kérdésről, hogy a regény egyaránt szól-e a feleség, illetőleg a kapitány életéről: „a vizsgálódások az utóbbiról adnak több információt, egy vívódó férfi őszinte vallomását jegyzik fel életről, halálról, barátságról” (241).

A stilisztikai megközelítést tartja tanulmányában dominánsnak R. Molnár Emma (Egy történelmi regény stíluskontúrjai – Gulácsy Irén: Fekete vőlegények). Valóban a szerzőt elsődlegesen a regény nyelvi, stílusbeli vonásai, továbbá a globális kohézió formái foglalkoztatják. Érdeme az is, hogy az irányzattörténeti betájolásról sem feledkezik meg. Több irányzat sajátosságait fedi fel a regényben: szecesszió, impresszionizmus, expresszionizmus, naturalizmus. Vajon nem nagyobb mértékben expresszionista-e?

Névtani témája van Kornyáné Szoboszlay Ágnes tanulmányának („én az Örzsike nénéd vagyok” – Egy módszertani kísérlet az írói névadás és névhasználat vizsgálatához Németh László Gyász című regénye alapján). Célja a névanyagnak, a tulajdonnévnek mint nyelvi jelnek a tanulmányozása. Végső tanulsága: „a tulajdonnevek és a köznévi jelölők nem egy lajstrom egyedeiként hordoznak információt, azaz stilisztikai értéket, hanem rendszerszerűségükben, felhasználásuk módjában, gyakoriságukban, a hangulat változását mutató variációkban” (267).

A stilisztikában eddig még ritkán tárgyalt íróval, Szentkuthyval foglalkozik Tolcsvai Nagy Gábor (A párhuzamos ellentét jelentésstilisztikája Szentkuthy Miklós prózájában – Fejezet a szerelemről 1936). Elemzésében a szöveg jelentéstanára és sokatmondó nóvumként kognitív vonatkozásaira sarkít. Fontos megállapítása az, hogy „az állandó párhuzamos ellentétezés, amely … egymástól jelentéstanilag távol álló kognitív jelentésmátrixok kapcsolatba hozásával jön létre, a Fejezet a szerelemről alapvető szemantikai eljárása” (277). Ennél is továbbmegy a tartalmat is érintő megállapításával: „A teljes szemantikai szerkezet egyetlen párhuzamos ellentét reprezentálását célozza: Isten létének vagy nemlétének kérdését” (278).

5. A harmadik nagy fejezet (Más stílusrétegek, műfajok stb. stilisztikai vizsgálata) első tanulmányában Tolcsvai Nagy Gábor Babits Kölcsey-esszéjét elemzi (Babits: Kölcsey). Kiindulópontja az, hogy „Babits a Kölcsey-féle klasszicista retorizáltságra játszik rá úgy, hogy nem egyszerű stílusutánzatot ad, hanem stílusköziséget (az intertextualitás mintájára) interstilizáltságot” (283). Az elemzés módszertani alapja az irodalmi szöveg befogadásának Jauß-féle modellje: első olvasás, nagyjából a spontán befogadás, második olvasás, egy lehetséges kifejtett értelmezés, „amelynek alapját a stílusbeli jellemzők mellett a szöveg kifejtett tematikai elemei adják” (292). Egyik fontos következtetése a klasszikus retorika alapján az, hogy „a kimunkált nyelvi szépséget mint az igazság kimondásának a közegét” lehet felfogni (293).

Elsődlegesen retorikai szempontú vizsgálat az alapja V. Raisz Rózsa tanulmányának (Szövegtípus, szövegszerkezet és retorizáltság – Márai Sándor Füves könyvéről). Az értekező prózába tartozó alkotást – mint megtudjuk – többek között tudatos retorizáltság jellemzi, aminek sajátos vonása a párhuzam és az ellentét és a hozzájuk kapcsolódó ismétlés. Mindez összefügg a logikai kapcsolások jellegével, például az oksági és ellentétes kapcsolásokkal. Az elemzések eredményei alapján állapítja meg a szerző, hogy a sok részletből álló Füves Könyvet „lineáris kapcsolásai és stiláris egységessége is összefüggővé” teszik (311).

Ugyancsak Márai Sándorral és a retorizáltsággal foglalkozik Czetter Ibolya tanulmánya (Szövegalkotás és retorizáltság Márai Sándor Búcsú című publicisztikai írásában). A szerző az elemzett művet összetett szövegtípusnak, megformáltsága és retorizáltsága alapján publicisztikainak, az esszé műfajába tartozónak tartja (316). A retorizáltságot bizonyító megállapításai közül mindenekelőtt az fontos, hogy „szövegtanilag lezárt, következetesen szerkesztett, a retorika tanításainak mélyreható ismereteiről tanúskodó remekmű” (313), van benne érvelés, meggyőzés, megszólításos részlet, ellentétezés, ismétlés, sűrítés, és azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy „szövegszervező elve a (Máraira oly jellemző) gondolatritmusos, szerkezeti újrakezdés” (314).

Úti jegyzetek elemzése a témája R. Molnár Emma tanulmányának (Úti jegyzetek elemzése – Elek Artúr írásai alapján). Célja Elek Artúr úti jegyzeteinek, egy eddig jórészt ismeretlen anyagnak a részleges feltárása, továbbá „az útleírás-irodalom néhány műfaji jellemzőjének szemléltetése, adalék a kor stílusának és az egyén útleíró szövegformálásának elemző bemutatásához” (317). Az útleírást sajátos műfajnak, az Elek Artúrét lírai úti jegyzetnek tartja, és sajátos szövegtípusként különíti el, amelynek sajátos szövegszervező elve az ellentét. Mindemellett a szerző arról sem feledkezik meg, hogy stílustörténetileg is betájolja, így a századelő stílusirányzatainak (szecesszió, impresszionizmus, szimbolizmus) néhány sajátosságát is kimutatja.

Fülöp Lajos tanulmánya Németh László nyelvi-stilisztikai gyakorlatáról szól (Németh László nyelvi-stilisztikai műhelyéből). Az első részben a „nyelvébresztő” Németh Lászlóval foglalkozik, aki több tanulmányt írt nyelvi és stilisztikai kérdésekről. Ezután áttér Németh Lászlónak, a stílusművésznek a méltatására. Elsősorban a szerkezet és a szerkesztés fontosságát tárgyalja, továbbá rövid, gyakran jelképszerű címadását.

Kabán Annamária a tudományos stílus szerkezeti sajátosságaival foglalkozik (Tudományos művek szöveg- és mondatszerkezeti vizsgálata). Elemzésre három növénytani munkából választott ki egy-egy szövegrészletet. Strukturáló elveket próbál felfedni, sajátos szövegépítkezési módokat kutat, amelyek segítségével típusmodelleket lehet kialakítani. Emellett számol a közlési szándékkal, a kommunikáció címzettjével (szakemberek, egyetemi hallgatók, gimnáziumi tanulók). Legfőbb következtése az, hogy „a közlő szándéktípusa, problémamegoldó stratégiája azonos téma kifejtése esetén is sajátos struktúraszervezési módokat hoz létre” (350).

Róka Jolán a reklám stílusáról ír (A reklámról történeti távlatokban – A két világháború közti vizuális reklám néhány stílusfogásáról). Első alfejezete a reklám rövid fejlődéstörténetéről szól, a másodikban a reklámról alkotott korhű vélekedéseket veszi számba, a harmadikban a két világháború közti vizuális reklám néhány stílusfogását tárgyalja. Szerinte ma a reklám a tömegkommunikáció korának szellemi és technikai terméke, nagy a hatóereje, aminek következtében „formálja ízlésünket, s ezáltal egyéni stílusalakító tényezővé válik” (363).

6. A kötet megfelel céljának, az elmélet és a (jórészt elemzéseket magában foglaló) gyakorlat ma elvárt összhangjának, a mindenképpen elfogadható részarányoknak. Sok új elméletről, módszerről esik szó, és sok ilyen elv produktív alkalmazásáról tájékozódhatunk. Az így elért eredmények egyértelműen kijelölik a kötet helyét a magyar stilisztika újabb történetében, mai kontextusában. A sokáig görbe, szűk, elhanyagolt, alig járható ösvény a szóban forgó és a megelőző kötet (Hol tart ma a stilisztika?), valamint más jelentős munkák révén több sávos úttá szélesedett, és ez a kiszélesedés, átváltás megfelel a modern stilisztika egyre igényesebbé váló szempontjainak, új irányokat mutató elveinek, sőt – bár itt még nem egészen világos a helyzet – néhány részlet, elsősorban a hermeneutikai vonatkozásúak a lassan, de biztosan alakulgató posztmodern felé mutatnak, főleg a hermeneutika és a dekonstrukció posztmodernitása, a nyelv és irodalom dekonstruktív felfogásának az irányában.

Tehát az ismertetett kötet mindenképpen megfelel a korszerűség mai igényeinek. És ugyanakkor az egész szakma több évtizedes stagnálása után a kitörést, a feltörést, a pozitív irányú fejlődést reprezentálja. Így emiatt is cáfolata lehet annak – amit a kötet szerkesztője is idéz a bevezető fejezetben –, hogy többek véleménye szerint a stilisztikának nincs távlata, hogy a stilisztika halott (7).

Nagy érdeme a kötetnek az is, hogy problémafelvetései lényeges kérdések jobb megvilágítását segítik elő, olyanokét, amelyeken a stilisztika művelőinek érdemes elgondolkodniok. Más szóval a tanulmányok nemcsak ismereteinket bővítik, gazdagítják, hanem eszméltetnek is, megvilágosítanak, előrelendítenek.

Szabó Zoltán