A nyelvhasználat udvariassági stratégiái II.

Napjainkban a hivatalos kommunikációban, de főként a társadalmi (társasági) érintkezésben gyakran tapasztalható bizonytalanság – sok egyéb beszédaktus mellett – a megszólításokban. Nemrégiben megkérdeztem egy fiatalembert, aki már pár éve együtt jár egy lánnyal, hogyan szólítja meg partnere szüleit. A válasz ez volt: Sehogy. Kerülöm a megszólítást. E tipikusnak mondható jelenség oka minden bizonnyal az, hogy a hagyományos, jó fél évszázad alatt meggyökeresedett és széles körben általánossá is vált formák kipusztultak, s helyettük újak nem alakultak ki. Az is bizonyos, hogy a „fordulat éve” után számtalan, eladdig szokásos megszólítási és üdvözlési beszédaktust reakciósnak, az egykori „úri osztályt” jelképezőnek tartottak, s mint ilyet, elvetettek, sőt üldöztek. Üldözték és sikerrel irtották annak ellenére, hogy valójában imponálónak érezték. Ma is jól emlékszem arra az adomára, amely a frissen kinevezett „népi káder” főispán (egy rövid ideig még éltek az öröklött közigazgatási és közjogi tisztségek, méltóságok megnevezései is) feleségéről szól, aki bosszúsan panaszolja szomszédasszonyának, hogy „ha nem lenne ez az átkozott népi demokrácia, most méltóságos asszony lennék!”

A megszólítás összefügg a nyelvi tiszteletadással (vö. Kiss J. 1995: 258–9), de bizonyos esetekben (Hadrovics László terminusával: az absztrakt közlés síkján) más implikációja is lehet. Leech szerint (idézi Rathmayr 1996: 25) „steigt das Maß an notwendiger Höflichkeit in Abhängigkeit von folgenden pragmatischen Variablen: je mehr Macht der Adressat über den Sprecher hat, je größer die soziale Distanz zwischen den Interaktanten ist und je höhere Kosten der Sprechakt dem Adressaten Verursacht.” [A szükséges udvariasság mértéke a következő pragmatikai változóktól függ: minél nagyobb hatalma van a címzettnek a beszélő felett, minél nagyobb a beszélő partnerek közötti szociális távolság és minél nagyobb költséget okoz a beszédaktus a címzettnek. (Ti. annál inkább növekszik a szükséges udvariasság mértéke)]. A megszólításokkal a szláv nyelvekre vonatkozóan legújabban Tilman Berger foglalkozott (Berger, T. 1998), tágabb összefüggésben pedig Bańczerowski, J. (1998). A pronominális és nominális megszólítások rendszerét vizsgálva Berger megállapítja, hogy ezen a téren történeti kutatások alig vannak. Tanulmányában utal a magyarra is, megjegyezvén, hogy nehezen dönthető el, milyen mértékű befolyást gyakorolt a magyar a délszláv megszólítási rendszerre. Ez persze kutatások, valamint a szerző részéről a magyar nyelv ismerete hiányában tökéletesen érthető.

Bizonyos, hogy az adresszatív és általában az udvariassági beszédaktusok társadalmilag meghatározottak. Széleskörű elterjedtségre tett szert századunk első felében az ún. középosztály nyelvi normája. Ahhoz, hogy ezt a normát alaposabban elemezhessük, először is le kellene írni, azaz részletesen meg kellene ismerni. Nem azért, mintha kétségtelen túlzásaival együtt fel kívánnánk éleszteni, hanem egyszerűen amiatt, mert egy eltűnt korszak sok mindent megvilágító dokumentuma, s nem utolsósorban azért is, mivel – minden rangcentrikusságából fakadó túlzása dacára is – olyan társadalmi normát tükröz, amelyben érvényre jutottak a kölcsönös tiszteletadás meghatározott és elfogadott formái. Egy ilyen diakrón leírás forrásai olyan írók munkái lehetnek, akiknek regényei, novellái vagy drámái ebben a középosztálybeli környezetben és társaságban játszódnak, tehát elsősorban Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Harsányi Zsolt, Zsigray Julianna, esetleg Molnár Ferenc vagy az Új Idők novellistái közül például Bónyi Adorján, Bókay János és mások művei. Ma már kevesebb fogódzót jelent az (egykor) beszélt nyelv, hiszen ezen réteg tipikus képviselői már vagy nem élnek, vagy nagyon idősek.

Ahogyan olvasmányaimra emlékszem, de frissen gyűjtött anyagom alapján is úgy látom, Leech fent már idézett megállapításai általános érvényűek. Az átvitt értelemben vett hatalom, a szociális távolság, valamint az ugyancsak átvitt értelemben vett költségek, illetve az érdek vagy a pillanatnyi cél azok a szempontok, amelyek az egyes udvariassági formákat, így az adresszatív beszédaktusokat is meghatározzák.

Egyik Herczeg-novellában (Üzlet – üzlet. In: Emberek, urak, nagyurak. Singer és Wolfner, Budapest, 1936) egy méltóságos úr és egy uzsorás párbeszéde meggyőzően illusztrálja az elmondottakat. A kiinduló helyzet: a megszólítás a pénzember részéről: méltóságos úr, a partner részéről: Rabinovics úr. Eddig a szociális vagy társadalmi distancia. Ez azonban tüstént módosul, amikor a méltóságos úr újabb hitelt sürget: Rabinovics bácsi, adjon nekem még tízezer forintot kölcsön! A bácsi megszólítás szinte familiáris, s így legalábbis pillanatnyi érdek diktálta közelséget implikál. Amikor a kölcsönkérő a pénzember adott szavára hivatkozik, társadalmilag mintegy egyenlő rangú félként kezelve a hitelezőt, így szól hozzá: Kedves Rabinovics… ön az imént becsületszavát adta, hogy…

Az úr megszólítás középosztálybeli társaságban, tehát azonos társadalmi státuszú beszélgetőpartnerek között elképzelhetetlen volt. Néhány példa: Szlimóczkyné lesütötte a szemeit. – Csapiczky, maga egy rossznyelvű rágalmazó (MK VIII, 16); – Jézusom, hiszen ez Huszár! Igazán maga az, Béla? (HF, Mink és ők. Singer és Wolfner. Budapest 1934, 88); – Képzelje, Adorján, tegnap este a maga utcájában jártam (HF, Mink és ők 34); Az I. felvonás után egy fekete bársonyruhás igen szép asszony suhant a páholyunkba. …Mikor az ura bemutatott, óriás meglepetésemre… magyarul szólt hozzám: „Herczeg, hát magát be kell nekem mutatni?” (HF Emlékezései 366): – Kezét csókolom! – Jó napot, Bontha. (Csathó 488). Amennyiben azonban nem azonos társadalmi státuszú interlokútorokról van szó, a magasabb státuszú az alacsonyabb helyzetűt vezetéknév + úr megszólítással illette. Mikszáth Gavallérok című kisregényében a társalgásban részt vesz Krivday professzor (= gimnáziumi tanár), akit a társaság tagjai nem tekintenek maguk közül valónak, azaz magukkal azonos társadalmi rangúnak. Königgrätz apó, a nyugalmazott őrnagy így fordul hozzá: Kivihetetlen lenne, Krivday úr, bizonyára kivihetetlen (ti. a lovak farkára lámpát kötni), majd alább: Ugyan, ugyan, Krivday úr! (MK VIII, 223). Kissé tréfásan bár, de azért az újságírói foglalkozás iránti távolságtartást kifejezve az egyik szereplő (Pruszkay Stefi) megrója barátját egy tréfa miatt: Az ilyen vicceket a zsurnaliszta úr otthon, Budapesten hagyhatta volna… (MK VIII, 203). Amíg nincs szó foglalkozásról, addig a társaság nőtagjainak Csapiczky, férfitagjainak barátocskám, amicenko stb., mihelyt azonban a foglalkozás kerül előtérbe, mindjárt zsurnaliszta úr. Hasonlóan szólítja meg segédjét szintén a Gavallérokban az ékszerész: Keresse meg a térítvényt, domine Brányik, az ékszert pedig csak hagyja künn… mert délután megint elviszik (MK VIII, 232). Az üzlettulajdonos társadalmi pozíciója sem azonos a segédjével. Csaknem azonos helyzetet ír le Csathó Kálmán. Egy Csóka nevű mérnök találkozik a kisváros örmény trafikosával. A megszólítás a mérnök részéről: – Jó napot, Káringécz úr!, – Tudja, mit, Káringécz úr… Csináljuk meg ezt az üzletet ketten… (Csathó 432, 434).

Ugyanakkor az úr többes száma, urak vagy uraim, használatos azonos státuszú beszélgetőpartnerek között is: – Menjünk, menjünk, uraim – kiabálta Csapiczky (MK VIII, 191); – Isten hozta, uraim és hölgyeim! Nagy kitüntetés rám nézve. [Dörzsölte a kezeit és ragyogott az arca az örömtől (ti. az öreg Csapiczkynak)] (MK i. h.).

Az elmondottak érvényesek a XX. század eleji polgári és kispolgári úzusra is, tehát nem korlátozódnak csupán a történelmi középosztályra. Jobbnál jobb adalékokat találunk Molnár Ferencnél, például A doktor úr című bohózatában. Bertalan, dr. Sárkány segédje, mikor a „princi” volt osztálytársának üzenetét adja át főnökének, így szól: Üzenetet kell átadnom. Cseresnyés úr van itt. A szobalány Sárkánynénak a fogalmazót így jelenti be: Csató fogalmazó úr. Az úr megszólítás foglalkozásnévvel tehát alsóbb társadalmi helyzetből a magasabb státuszú személy megszólítására vagy aposztrofálására elfogadott. A foglalkozásnevet viszont a fogalmazó, aki társadalmilag a szobalány felett áll, már nem köteles kitenni. Sárkányné viszont, a fogalmazót egy állítólagos titok felől imígyen faggatja: Édes drága Csató, mondja meg! Dr. Sárkány kliense, a tolvaj Puzsér mindaddig Puzsér úr, amíg egy félreérthető helyzetből kifolyólag az ügyvédné nem szorul a diszkréciójára, ettől kezdve már: kedves Puzsér, kedves jó Puzsér, ami azt jelenti, hogy adott helyzetben, adott cél elérése érdekében Sárkányné a tolvajt társadalmilag magával egyenrangúnak tekinti. Puzsér visszaél a helyzettel, sőt gúnyosan zsarolja is a fogalmazót, magával azonos státuszúnak tüntetve fel, elhagyja a megszólításból a számára egyébként kötelező úr-at: Három pohár? Ezt már szeretem. Galamb iszik magában. Töltsön, Csató, maga a legfiatalabb.

Az úr adresszatív formát azonos státuszú partnerek, elsősorban női megszólító és férfi címzett relációjában mellőzték. Ennek oka az lehetett, hogy ez a megszólítás túlságosan is foglalkozások, hivatások megnevezéséhez tapadt: tanár úr, doktor úr, fogalmazó úr, művész úr stb. A társadalmi érintkezésben, azonos osztályhoz (réteghez) tartozók esetében a foglalkozás vagy beosztás megjelölése – mivel a társadalmi helyzeten nem változtat – lényegtelen. Amikor társaságban egymással közelebbi ismeretségbe még nem került, általában különböző nemű interlokútorok között kommunikáció alakult ki, a nő a férfit vezetéknevén szólította meg, a férfi részéről a rangot vagy társadalmi állást jelző kifejezés vagy – felhatalmazás alapján, főként közel azonos korúak között – a keresztnév volt használatos. A már idézett Csathó-regényben a főhős mentegetőzik, hogy nem jelent meg egy előre megbeszélt teniszpartin: (a beszélgetést a nő kezdi):

– Azt tudom, hogy kifogást mindig lehet találni. De ezzel nem fog megmenekülni… itt vezekelni kell…

András meghajolt.

– Szíves örömest, grófnő!

– Hát már megint grófnő lettem? Elfelejtette?…

– Bocsásson meg, Irénke! (Csathó 485–6).

Azonos társadalmi helyzetű és hasonló korú interlokútorok között természetes volt a tegeződés akkor is, ha egyáltalán nem, vagy ha csak futólag, illetve közvetve ismerték egymást. Vladár Gábor Visszaemlékezéseiben leírja szülei társaságában tett első vizitjét jövendőbelije szüleinél. Az addig egymást nem ismerő szülők között már a megérkezés pillanatától per tu kommunikáció alakult ki:

Kitárult az ajtó, beléptünk.

– Isten hozott! Adjon Isten jónapot, jónapot! – Hát megjöttetek? Nem késtetek le? Jól utaztatok? Hogy vagytok?

S még sok kérdés, amire senki sem vár, és senki sem ad feleletet.

– Ide akasszuk a felöltőt! Jó, hogy hoztatok, az őszi esték már hűvösek! Ide tegyük a kalapokat. Lajos bátyám, nem hoztál botot?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Gyújts rá, Lajos bátyám!…

Édesapám szabadkozott.

– No, mégcsak az kellene, hogy kifüstöljelek a házatokból! (Vladár G. 122).

A bemutatott nem nagy számú nyelvi adatból is világos, hogy az adresszatív beszédaktusok elsősorban a társadalmi helyzettől függtek. A társadalmi meghatározottság mellett a kisebb-nagyobb módosulásokban szerepet játszott a megszólítók szándéka. Az a partner, aki valamiféle előnyt kívánt elérni, igyekezett, legalábbis időlegesen ezzel a beszédaktussal is érzékeltetni, hogy partnerét önmagával azonos társadalmi állásúnak tartja.

A nominális és pronominális megszólítások rendszere megérdemli, hogy történetileg is feldolgozzuk. Ez a feldolgozás a szociolingvisztika feladata. Pontos leírásuk minden bizonnyal hozzá fog járulni ahhoz, hogy alaposabb képünk legyen e beszédaktus változatos formáiról. Azok a leírások, amelyekkel e tárgykörben máig rendelkezünk, javarészt angol–amerikai szokásokat tükröznek. Közép-Európa szociolingvisztikai képe ennél összetettebb és sokszínűbb.

RÖVIDÍTÉSEK

A szakirodalom és a rövidítések tekintetében utalok korábbi tanulmányomra: Nyr 122: 277–83. Csak az ott nem szereplő rövidítéseket adom meg.

Nyomárkay István

Nyomárkay, István: Forms of courtesy in language use, Part 2. This paper discusses, on the basis of literary texts, the use of the term of address úr ‘mister’ by Hungarian middle class speakers in the first half of the 19th century. The analysis focuses on the use of ‘family name + úr’ and ‘name of profession + úr’ constructions.