Államiságunk, kultúránk, nyelvünk ezer éve*

1. Emlékezni és ünnepelni jöttünk. Emlékezni, mert egy filozófusunk megállapítása szerint „a történelmi emlékezet a legnagyobb összetartó erő: ez teszi a nemzetet nemzetté”. Emlékezni, mert az emlékekből tanulhatunk, erőt meríthetünk, és mérlegre tehetjük azt is, hogy egyáltalán jól emlékezünk-e.

Mostani összejövetelünk másik célja: ünnepelni, ünnepet ülni. Mert az ünnep felemel, kiszabadít a mindennapok nyűgéből.

De mindjárt felmerül a kérdés: van-e mire emlékezni, van-e mint ünnepelni? Erre minden túlzás nélkül a leghatározottabb „igen”-nel válaszolhatunk. Államiságunk, keresztyén kultúránk ezeréves, és mindezt, valamint hordozóit jól szolgálta nyelvünk az ezer év alatt.

Hadd tegyem azonban hozzá mindjárt: merjünk is emlékezni, ünnepelni. Mert míg olyan hatalmas népek, mint a gepidák, a szarmaták, a gótok, a hunok eltűntek a történelem süllyesztőjében, a honfoglaló magyarság István királyunk vezetésével szilárd európai államot alapított, és ez a magyar állam „annyi balszerencse közt” máig fennmaradt. Tehát a mi történelmünk tényekre és nem bizonyítatlan állításokra, elképzelt mitológiára épül!

2. Induljunk ki az előadás címéből: államiságunk, kultúránk, nyelvünk ezer éve. Mit jelentenek ezek a fogalmak? Az államiság, vagyis az állami lét kifejezésben szereplő állam egy-egy ország hatalmi és kormányzó szervezete, amely törvényekkel biztosítja a társadalmi felépítésnek, az általa felállított intézmények működésének a rendjét, a polgároknak a jogait és kötelességeit, továbbá rendben tartja a szomszédos és más országokkal való kapcsolatát, és hadseregével ellátja az ország védelmét. Géza fejedelem, majd István király idejében az államiság létrejöttének az előfeltétele a letelepedés, majd a nemzetségi szállásterületeknek a királyi vármegyékkel való felcserélése volt.

Mi a kultúra? A kultúra – vagy magyar szóval: műveltség – az emberi társadalom, illetve szűkebben egy ország, egy nemzet által létrehozott anyagi és szellemi javaknak az összessége. Márai Sándor, a kiváló író azt is joggal mondta, hogy a kultúra páncél, amely védelmet nyújthat a világgal szemben.

A kultúrához azonban mindjárt tegyük hozzá, hogy István király idejében és utána is máig keresztyén művelődésről, műveltségről van szó, amely kezdettől fogva a felebaráti szeretetet, az erkölcsi rendet és a művelődés szükségességét hirdette. Már itt utalhatunk rá: vajon a keresztyén szellemiség nélkül megszületett volna-e Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez intézett Intelmeinek VI. fejezete, amely a jövevények, más szóval vendégek (latin: hospes) fogadtatásával foglalkozik: „Mert amiként különb-különbféle tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb tudást és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a püffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.” (Györffy György: István király emlékezete. Magyar Helikon, h. n. 1971. 11.)

És mi jellemzi a nyelvet, az anyanyelvet? Ez szervezi és elsősorban ez jeleníti meg a közösség, a nemzet kultúráját, mégpedig az illető közösség által meghatározott módon. Nagy igazság ugyanis, hogy az ember oly módon veszi birtokába a világot, ahogyan anyanyelve – mai szóval – beprogramozza a számára. Hogy gondolkodásunknak is az anyanyelv az alapja, azt legjobban a szólások lefordíthatatlansága igazolja. A ’nagyon mélyen alszik’ jelentésű alszik, mint a bunda szóláshasonlat például így szinte csak nálunk jöhetett létre. Hiszen – mint kitűnő szóláskutatónk, O. Nagy Gábor kifejtette – a bunda a parasztemberek életében igen fontos szerepet töltött be. Nemcsak a hideg, az eső, a vihar és a hó ellen védett, hanem derékaljul, takaróul, sőt asztalként is szolgált. Gyakran látták hát hosszában leterítve, és ha a nyakrészéhez a kalapot, a sapkát is odatették, egyenesen alvó emberként hatott. A szólás finn megfelelőjében viszont (hän nukkuu kuin tukki) az alvó ember már fatönkhöz, fatuskóhoz hasonlít, nyilván mert a finn embereket erdők és a levágott fák után ott maradt tuskók, fatönkök vették körül.

Az eddig mondottak miatt írja Kosztolányi: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadtak.” (Ábécé a nyelvről és lélekről.)

3. Mit tett közelebbről István király a megmaradás, az új érdekében? Folytatta Géza fejedelemnek az örökét, aki már felismerte, hogy népe csak akkor képes beilleszkedni Európába, ha felveszi a keresztyénséget. Igazán keresztyénné mégis csak fia, István vált, aki azzal, hogy a pápától kapott koronával koronáztatta meg magát, jó politikai érzékkel hazánkat Rómához és ezzel a latin írásbeliséghez és műveltséghez, valamint az európai országokhoz kapcsolta. Ugyanakkor független maradt mind a pápától, mind a császártól, és a lehetőségekhez képest megtartotta a magyar hagyományokat is. Az új vármegyerendszer kiépítésében például a nemzetségek szállásterületét vette alapul. Aztán európai módra pénzt veretett, az átvett bajor dénár képét azonban a honfoglalás kori tarsolylemezek motívumaival gazdagította. Természetesen törvényeket alkotott, és tartós intézményeket létesített. Györffy György, a kiemelkedő történész jegyzi meg István királyról szóló értekezésében a következőket: „Az a körülmény, hogy István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és a szigorú, de igazságos törvények betartását a király hatalma országszerte biztosítani tudta, messzemenő következményekkel járt. Ha Magyarország gazdasági és kulturális fejlettség tekintetében nem tudta is felvenni a versenyt a nagy múltú európai országokkal, jogbiztonság tekintetében az élre került a középkori Európában.” (István király emlékezete. Magyar Helikon, é. n. 1971. 11.)

A korabeli kultúrára térve át, megállapíthatjuk, hogy a műveltség melegágyai a Szent Istvántól alapított egyházi központok: a püspökségek és a kolostorok lettek. Már 996-ban megkezdi működését a pannonhalmi bencés kolostor. De a bencéseket követik a ciszterciták, 1142-ben, majd a domonkosok 1221-től és a ferencesek 1232-től. Az egyházi központok, az általuk fenntartott iskolák, könyvtárak, tudós műhelyek tevékenységének a következményeképpen kezdetét veszi Magyarországon az írásbeliség. Az első írott szövegek (törvények, oklevelek, majd krónikák, geszták, illetve imádságok, prédikációk, legendák) latin nyelvűek. De több oknál fogva korán megjelentek a magyar nyelvű írások is. Az egyházi irodalom műfajai közül éppen a prédikáció és az imádság tűnt fel legelőbb magyar nyelven, mivel az egyház ezek révén érintkezett a csak anyanyelvén beszélő néppel. A latin nyelv negatív hatása ellenére is igen jó előiskolának bizonyult: a fordítóknak ugyanis új szavakat, kifejezéseket kellett alkotniuk, és meg kellett birkózniuk a fejlett latin nyelv mondatszerkezeteivel, illetve meg kellett alapozniuk bizonyos stilisztikai eljárásokat, alakzatokat, mint amilyen a halmozás, a fokozás, az ellentét, a paralelizmus és így tovább (l. Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. 1931, 1944 passim). Ilyenformán nem csodálkozhatunk, hogy a finnugor nyelvek közül messze a legkorábban (már a XI. századtól) a magyarnak vannak nyelvemlékei, és hogy már a XII–XIII. századtól olyan magas szintű irodalmi szövegeink maradtak fenn – például a Halotti beszéd, az Ómagyar Mária-siralom –, amelyekből következtethetünk nemcsak a korabeli nyelv elemeire, hanem a korszak szövegformálására, sőt még beszélt, társalgási nyelvére is.

Ha gregorián dallamoktól kísérve hallgatjuk – esetleg éppen a tihanyi vagy a pannonhalmi altemplomban – a Halotti beszédet és Könyörgést, a hatás ma sem marad el! Nyolc évszázad távolából is átjár, megrendít bennünket, mint minden (emberi vagy magyar emberi valónkba, sorsunkba belevágó) nagy mű: Az ember tragédiája, A vén cigány, a Szondi két apródja vagy a Tebenned bíztunk eleitől fogva és a Boldogasszony anyánk…

4. A Szent István által megszilárdított állam és az általa megalapozott kultúra tovább erősödött az Árpád-házi, majd más házból származó királyaink alatt. A XV. század végén, Mátyás idejében a honfoglalás kori körülbelül félmilliónyi magyarság négy és fél, öt millióra szaporodott, és a virágzó kultúrát jelezte a király visegrádi palotája, valamint – a díszes korvinákat is magába foglaló – hatalmas könyvtára. A tatárdúlást a XIII. század közepe előtt viszonylag hamar kiheverte az ország, a XVI. században azonban elkövetkezik életében az első nagy trauma, megrázkódtatás: a 150 éves török uralom. A délvidéki, az alföldi és a kelet-dunántúli magyarság pusztul – sok helyütt teljesen kipusztul –, de azért a XVI–XVII. században terjed például a reformáció: a prédikátorok terjesztik az immár teljesen magyar nyelvű kultúrát, és míg a balkáni népek tömegei válnak mohamedánná, Magyarország megmarad a régi, illetve az újabb hite mellett. És a törökök kiűzése után, a XVIII. században épültek tovább a barokk templomok…

A második traumát az 1848–1849-es szabadságharc elvesztése miatt szenvedte el a magyar nép. De jött a kiegyezés, és a XIX. század második felében Magyarország olyan gazdasági és szellemi fejlődést mutatott – gondoljunk a folyók szabályozására, a vasút- és közútépítésre, Budapest egymilliós világvárossá fejlődésére stb. –, mint kevés európai ország. És aztán jött 1920-ban a máig feldolgozatlan – és talán soha fel nem dolgozható – harmadik legnagyobb trauma: Trianon. Mégis, mindezek ellenére Klebelsberg kultuszminiszter a húszas években új iskolákat, köztük nagy számban tanyasi iskolákat alapít, itt Kisújszálláson például tudomásom szerint ötöt…

5. Mi történik közben – az ezer év alatt – a kultúra legfőbb hordozójával és a nemzeti tudat legfontosabb tényezőjével, biztosítékával: anyanyelvünkkel? Csodálatos mindjárt, hogy az e tájon teljesen idegen, finnugor származású nyelvünk nemcsak megmaradt, hanem eredeti színeit megtartva felvett, és szinte magához hasonítva sajátjává tett szláv, latin, német, francia, román és más nyelvekből kölcsönzött szavakat. Olyanokat, mint például: pap, barát, király, kasza, barázda, kalász, galamb, ruha (ezek valamely szláv nyelvből jöttek); aztán sekrestye, angyal, apostol, kántor, iskola (ezek latin eredetűek); továbbá: polgár, páncél, ostrom, borbély (ezek a németből származnak); még tovább menve, vannak olasz eredetűek: füge, narancs, forint, eszpresszó, lottó; francia származékok: kilincs, lakat, tárgy, a Lajos név; román jövevények: cimbora, málé ’tengeri’, kaláka, tokány stb. E szavak befogadása – nem feledve, hogy számos magyar szó is átkerült a szomszédok és távolabbi népek nyelvébe, mint például a huszár, a vásár – szinte hasonló volt a Szent István Intelmeiben említett jövevények, vendégek fogadásához, de egy dolgot hangsúlyoznunk kell: szavak átvétele szinte mindig csak békés körülmények, békés együttélés esetén következett be. (Csak zárójelben utalok rá: 1945-től 1989-ig például egyetlen orosz szót sem fogadott be nyelvünk, nincs ebből a korból származó orosz jövevényszavunk; aztán a 150 éves török uralom eredménye is mindössze 8–10 elterjedtebb szó, mint például a papucs, tarhonya, dívány.) Napjainkban jövevényszóvá lett az angol eredetű lobbi és lízing. A feleslegesen ránk törő, mérhetetlen számú amerikai angol szó és kifejezés jelentkezése minden bizonnyal időleges, kevés fog belőlük jövevényszóvá válni, azaz beilleszkedni hangalakilag, helyesírásában, ragozásában nyelvünkbe, illetve kevés fog képzett és összetett szavakkal úgynevezett szócsaládot alapítani.

Másik csodálni való nyelvünkkel kapcsolatban az a mód, ahogyan kialakította évszázadok során a nyelvjárások fölé emelkedő, normákkal szabályozott és eszményinek tekintett változatát: az úgynevezett irodalmi nyelvet. Irodalmi nyelvünk alapja Károli Gáspár, Pázmány Péter, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és mások jóvoltából az északkeleti, keleti területek e-ző (tehát ember és nem embör), továbá é-ző (és nem í-ző, tehát szép és nem szíp, mint ahogy itt, Kisújszálláson mondjuk) és nem kettőshangzójú (például föüd, jóu) nyelvjárása lett. Ugyanakkor irodalmi nyelvünk kialakításában is érvényesült az egyensúlykeresés, a többi nyelvjárás bevonása, az ötvöződéses jelleg is: megmaradtak ugyanis irodalmi nyelvünkben bizonyos í-ző formák (kígyó, kísér, kímél, az -ít igeképző), aztán bekerültek ö-ző szavak (például öröm, török, fölött, mögött – ez utóbbi a kisújszállási öregek nyelvében most is megvan: megett).

Harmadik csodálni való, hogy ezen az irodalmi nyelven páratlan szépirodalom: költészet és széppróza keletkezett és keletkezik. Nem kétséges, ha Arany Jánosnak a Szondi két apródja című balladája vagy Vörösmartynak A vén cigány című verse valamely világnyelven íródott volna, ott lennének a világirodalom legemlegetettebb alkotásai között. Nem véletlenül mondta a XIX. század harmincas éveiben Giuseppe Mezzofanti bíboros, a vatikáni könyvtár őre – aki egyébként számtalan nyelven beszélt –, hogy „A magyarok nem tudják, micsoda kincs rejtőzik nyelvünkben”. Aztán meg is nevezte ezt a kincset, megjegyezvén: az olasz és görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamos és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre érdemes a magyar nyelv. Bárczi Géza, a két évtizede elhunyt európai hírű nyelvtudós így foglalta össze – immár tudományosan – nyelvünk pozitív vonásait, esztétikai értékeit: „Nyelvünk jellegzetes erényei: színes, változatos hangzás, rendkívüli metrikai rugalmasság; tömörség, szoros logikus kapcsolás; finom árnyaltság, képszerűség; pontos fogalomalkotásra való képesség. Mindezek nyelvünk öröklött készségeinek, lehetőségeinek és sok ezeréves történetének közös eredményei.” (A magyar nyelv életrajza. Gondolat Kiadó. Bp., 1963. 387.)

6. Minden ünnepre jellemző nemcsak a visszatekintés, hanem a múltnak a jelenre való vonatkoztatása, idegen szóval: aktualizálása is. Mit mondhatunk hát napjaink államiságáról, kultúrájáról, erkölcsi rendjéről, nyelvhasználatáról? Bár függetlenségünket visszanyertük, jogállam vagyunk, mégis kérdés, vajon tudtunk-e, tudunk-e élni az ezek nyújtotta lehetőséggel? A javuló gazdasági mutatók ellenére sok a negatívum: felbomlóban az egyre kisebbedő család és a közösségek; visszaszorult a tisztesség: a mások megbecsülése, a munka- és a rendszeretet; nincs meg a hagyományok, a múlt becsülete; az irodalom egy része nem tölti be a korábbi feladatát; a média, különösen a televízió rossz példát mutat; gyengül a közbiztonság, és terjed a korrupció, a kábítószer-használat… És még sorolhatnám tovább. Így nem csoda, hogy pesszimizmus és közöny lett úrrá polgáraink nagy hányadán…

Ráadásul még egy veszély fenyeget bennünket: a globalizáció veszélye. Ha ugyanis az Európai Unió tagja leszünk, vajon nem tűnik-e el népünk, kultúránk, nyelvünk az erősebbek, a hatalmasabbak által egységesített világban? Györffy István a kiváló néprajzkutató erre a kérdésre már korábban így adta meg a választ: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthatott, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk. Európa bennünk az egyéniséget keresi és értékeli, nem a tanulékonyságot.” Aztán Babits a következőképpen adta fel számukra a leckét, pedig akkor még efféle globalizációról nem volt szó: „A magyar a legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátosságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk. A szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében…”

Végezetül: mint próbáltam rámutatni: munka, rend, erkölcs és megfelelő alkalmazkodás tartotta meg nemzetünket Szent Istvántól ezer éven át. Csak ezek tarthatnak meg az eljövendő időben is.

Szathmári István

SUMMARY

Szathmári, István

A thousand years of statehood, culture, and language in Hungary

The speaker began his address by stating that the audience had gathered to commemorate and to celebrate. Then he defined what he meant by the irreplaceable role of statehood, culture (in particular, Christian culture), and language, or rather one’s mother tongue. He went into details about what Saint Stephen had done for the establishment of the Hungarian state, as well as what the various ecclesiastical centres, and the schools, libraries and learned communities based on them, had done for literacy and Hungarian literature. Then he pointed out that, during its history, Hungarian language and culture had been afflicted by three particular traumas: from the middle of the sixteenth century onwards, the 150 years of Turkish rule; in 1849, the suppression of the War of Independence, and in 1920, the most severe trauma: the Trianon Peace Treaty. On the other hand, he added that the Hungarian nation had been able to recover from all three. Finally, he spoke of the three “wonders” of the Hungarian language as the major vehicle of Hungarian culture: first, that it had been able to retain its basic Finno-Ugric character even though it was enriched by loanwords taken over from other languages. Second, the way Literary Hungarian was taking shape. And third, the fact that it gave rise to an almost unparalleled literature, especially poetry. He closed his speech by emphasising that “it is work, order, morals, and due adaptation that have preserved the Hungarian nation so far, and only the same things are able to go on preserving it in the future”.

* Előadásként elhangzott a Kazinczy szép kiejtési versenyen, Kisújszálláson, 2000. április 13-án.