A IX. Anyanyelvi Konferencia
Marosvásárhely, 2000. augusztus 11–14.

Az erdélyi magyarság iránti szolidaritásnak, a magyar–román barátságnak és a két nép közötti kapcsolatok elmélyítésének a jegyében került sor Marosvásárhelyen 2000. augusztus 11. és 14. között a IX. Anyanyelvi Konferencia rendezvényeire.

Augusztus 11-én délelőtt került sor a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében az ünnepélyes megnyitóra, ahol a Szózat eléneklése után Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia és az Írószövetség elnöke bevezető szavai és egy rövid műsor után Dorin Florea polgármester beszélt arról, hogy ez a rendezvény is alkalmat teremt arra, hogy példát mutassunk a békés együttélésre, a kölcsönös tiszteletre, s bizonyítja, hogy együtt kell haladnunk az Európába vezető úton. Hozzátette, hogy a románság tudatában van annak, hogy Románia útja az Európai Unióba Magyarországon át vezet.

Fodor Imre alpolgármester beszédében Marosvásárhelyt, az ősi iskolavárost mutatta be: szellemi, művelődési történetének fontosabb mozzanatait az iskolaalapító domonkosoktól kezdődően a Koncz József által felfedezett, s a Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák elnevezést viselő nyelvemlékünkön, az Aranka György alapította Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságon, a Teleki Sámuel alapította bibliotékán át a mai törekvésekig.

Visy Zsolt, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát képviselő helyettes államtitkár reményét fejezte ki aziránt, hogy a határokon túl először megszervezett konferencia méltó fórum a magyar kulturális értékek összegyűjtésére, ápolására és művelésére. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány fontos célja a szellemi örökség ápolása. Ennek érdekében a kormány olyan törvényt alkotott, amely a szellemi örökséget mint védendő elemet fogalmazza meg. A szellemi örökség olyan, mint egy épület. Csak akkor él igazán, ha minden generáció, minden korszak őrzi, ápolja, csiszolja, díszíti, netán tovább építi. Előrehaladni, messze vágtatni csak akkor lehet, ha tudjuk, hogy mi van mögöttünk, mit alkottak elődeink, s ennek ismeretében hol van a helyünk az európai, valamint a világkultúrában – mondotta az államtitkár, aki szerint a rendezvény kitűnő alkalom a két ország közötti kapcsolatok ápolására és a rossz emlékek feledtetésére. A magyar és a román kormány közötti együttműködés eredményeiről szólva bejelentette, hogy a magyar kulturális tárca támogatásával sikerül megoldani a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem épületgondjait.

Kelemen Hunor, a román Művelődési Minisztérium államtitkára beszédében hangoztatta, hogy a konferencia színhelyének megválasztása nemcsak szimbolikus gesztus, hanem annak a ténynek a határozott felvállalása is, hogy egy nemzet részei vagyunk, annak a magyar nemzetnek, magyar kultúrának a részei, amely a politikai határokat meghaladóan összetartott bennünket akkor is, amikor több millió magyarnak a túlélésre kellett berendezkednie, és amely összetart ma is, amikor a túlélésnél többre vágyunk, és amikor hisszük, hogy többre van lehetőségünk, bátorságunk és képességünk. A legjobb értelemben vett együttgondolkodásra van szükség, mert közös a kihívás, közös a feladat és közös a felelősség is. A XX. században, vagy legalábbis annak a II. világháborút követő szakaszában a magyarságnak soha nem volt akkora esélye, mint most a nemzet egységének békés úton történő megteremtésére, ami a politikai határokon túllépve, a közös értékekben gyökerezik. Arra a kérdésre kell választ találnunk, hogy a harmadik évezred küszöbén milyen esélye, milyen jövője lesz a Kárpát-medencében a magyar kultúrának. Milyen nemzetstratégiára van szükség ahhoz, hogy unokáink és azok unokái magyarként megmaradhassanak szülőföldjükön, függetlenül attól, hogy ez a szülőföld a Kárpát-medence mely részén található – fogalmazta meg többek között a megoldásra váró problémákat az államtitkár, aki a civil szféra és a politika összefogásának szükségességét hangsúlyozta.

Horváth János képviselő a magyar országgyűlés elsőrendű ügyének nevezte azt, ami ezekben a napokban Marosvásárhelyen történik, s anyanyelvünknek az emberiség haladásához is hozzájáruló értékét dicsérve, előrevetítette előadásának témáját is, az integráció és az anyanyelv összefüggését.

„Nem a vereségről, a győzelemről szeretnék beszélni a harmadik évezred küszöbén” – hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ elnöke, „arról, hogy a történelem során szétszaggatott magyarságnak volt és van egy mindennél erősebb és fontosabb védőernyője, ami minden nehézség ellenére egy és ugyanaz maradt az egész Kárpát-medencében. Ez a hihetetlenül színes és gazdag védőernyő az anyanyelvünk, amely nem szakadozott szét sem dialektusokra, sem külön irodalmi nyelvekre. Ez jogos győzelemérzettel tölthet el bennünket! – Amit mi itt, Erdélyben teszünk, küzdelem az anyanyelvhez való jogért, amelyet másképpen, mint az édesanyához való jogot, nem tudok elképzelni” – mondotta. „Ez tehát nem politika, annál több, fontosabb, lényegesebb. Ez nem a fordításhoz, nem a szinkronizáláshoz való jog” – hangsúlyozta Markó Béla. Majd kifejtette, hogy az európai integrációtól azt várja, hogy ne legyenek többségi és kisebbségi, csak nagyobb, illetve kisebb nemzetek, s az egységes Európában minden nyelv mögött nemzet legyen, hisz tagadhatatlan, hogy nyelvében él a nemzet.

A nyitóünnepség Sütő András beszédével zárult:

Mifelénk ritka és jeles alkalomból köszöntöm a nyelvészeti tudományok kiváló személyiségeit, szavaink búvárlóit, nyelvi állapotunk számadóit, a magyar írás mestereit, mindnyájukat, akik bizonyára velem együtt hiszik, hogy nyelvünk, mint minden más nemzeté, az örök feltámadás színtere, élet és szentség, minek a jegyében ily szépen összesereglettünk, én pedig meghatottan mondom: Isten hozta önöket a Székelyföld hajdani és majdani fővárosában, Marosvásárhelyt, Erdélynek ama részén tehát, amelyet fény s homály határán már Csokonai Vitéz Mihály is a világ abroszán a legkritikusabb helynek tartott. A legaggasztóbbnak, így felsőfokban. Hát akkor mit szóljunk mi, akiket éppen telibe talált ez a megállapítás!

Mindennek ellenére: én most – rövid mondandóm elején – a hely szelleméről mondok egyet-mást. Miért? Okításként önök előtt, akik a magyar kultúrhistóriában nem szorulnak Maros menti eligazítóra? Más okból teszem. Megvallom, annak hallatán, hogy városunkban nemzetközi méretű magyar nyelvészeti tanácskozás lészen, mesés vágyam támadt: bejárni önökkel Erdélyt, a Bánságot, a Királyhágón túli részeket, a csángó-magyarok pentaton-szomorkás, kútmélyi világát. Eljátszadoztam a gondolattal: vajon mit mutatnék meg önöknek abból, ami már kisdiákként arra késztetett, hogy bekalandozzam Szavaink Nagyfejedelemségét. És mit meséljek arról, hogy az istenségként is csodált közösségi alkotás, az emberi nyelv s jelesen a mi magyar nyelvünk miként múlhat el megteremtőivel együtt, akiket mohó, asszimiláló lélekvadászok vettek üldözőbe. S mert szinte gyermekfővel bizonyossá lett előttem, hogy nyelvkárosult magyarok közt írói álmaimat szegre akaszthatom: erkölcsi törvényemmé lett, hogy sorsomat a sorsukkal egybefonjam és vitorlás ének helyett létmentő munkába kezdjek magam is; akármi legyen az ára, hiszen a szavaikból kiűzötteket nem bírom követni. Akkoriban csak sejtettem, amit Kosztolányi oly kristályosan megfogalmazott, mondván: önmagammal azonos csak anyanyelvemben lehetek; ott a mélység, ahonnan fölszakad a vers, a sikoly, ahol a fogalmak és azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadtak.

De hát utazzunk is, ha már szóba hoztam. Merre vegyük az irányt? Az igazság úgy kívánja, hogy jót s rosszat vegyesen mutassak föl. Máig érvényesen Medgyes Lajos írta Petőfi Sándornak: „Tiszta szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros és Udvarhelyszéken fogsz találni.” Szeplőtelen? A vegyes ajkú Dés városkában szolgáló tiszteletes urunk ezt a jelzőt nem a vérmítosz, hanem a nyelvi géniusz csodálatában írta. Szó se róla: a nemes székelyág magasztalására idők folyamán sok szívgyökentő tósztozás hangzott el, nem csoda tehát a némelykori mellényszakasztó önérzet fölkunkorodása: Szóval porból lettünk, porrá leszünk. És uraságod azt mondja, hogy a magyar is porból lett? Mi másból? Megmondom én az úrnak! Ingyen! A magyar székelyből lett. Maradjon máskorra, hogy miként. Most ne sértegessük egymást. Hargita-havasi tréfás leszólás ez inkább – a síksági magyarhoz. A puszták népéhez Illyés Gyulával szálljunk Farkaslakára. A hiúzszemű dunántúli mosolyba lágyuló tekintetével azt mondta nekem: Ezek még jó módban élnek – nyelvileg. Erdőszentgyörgyön, szeles zúzmarás napon egy helybéli presbiter szavait hallgatva hosszan eltűnődött, majd Flórához fordult: Hallottad a bundasapkást? Azt mondta: nyers idő szakadt ránk. Ezt érdemes hazavinni. Vitte. Jobban örült neki, mint a korondi taplósapkának. S amire fölkapta még a fejét közös utazásaink boldog idején, azt naplójában olvashatjuk. Ezt például: „Farkaslakán gyümölcsízű, csermelyként fordulatos nyelvet beszélnek. A sertésgondozók oly igényesen és tüzetesen különböztetik meg a folyamatos és befejezett múlt időt, akár Mikes Kelemen vagy Heltai Gáspár. Vagy Tacitus.” Vagy Ady Endre, a hely szellemének legvakítóbb villámlása. Ő még apokaliptikus jóslatai közt is így szólt ’915-ben: „lesz-e a legpompásabb népnyelvből egy álmagyar, színtelen, alkalmazkodó, pukedlit vető (beszéd)?” Ugyan! Hisz „nincs az a világkatasztrófa s utána a vízözön, amely ezt a drága magyar nyelvet félreszorítsa”.

A többit tudjuk. Félreszorították. Tisza István szavaival összegezhetünk: „Elvásott a fogunk az almától, amit apáink ettek meg.” Ez a történelmi büntetés pedig nyelvi következményeiben is ott a legfájdalmasabb, ott égbekiáltó, ahol „a nyelvi csodát özönével ontó” Székelyföldtől nyugatra eső országrészeken a magyarság nagyobbik fele él – valóságos óceániai szigetvilágban. Létszáma millión felüli. Csupán? S még mindig? Ezt a kérdőjelet most nem tudjuk kiegyenesíteni. Azt kell csak fölemlíteni, aminek ismerete nélkül Marosvásárhelyt nem lehet nyelvészeti tanácskozásba fogni. Az 1910-es népszámlálás szerint Erdély és a kapcsolt részek magyar lakosságának létszáma 1 661 000 volt. Versailles-ban ennyit telekkönyveltek át Romániának. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Hogy túlságosan el ne szaporodjunk, 1977-ben újból megszámláltak minket. Megbízható körülmények között történt, ugyanis maga a pártfőtitkár és egyszemélyben államelnök irányította az országos földmérést. Illetékes magyar számadója azt kérdezte: van-e különleges indikációja a magyarokra vonatkozólag. Kettő, mondta Genialissimus. Először: számoljátok meg őket szigorúan, pontosan. Továbbá: vigyázzatok, hogy számuk ne haladja meg az összlakosságon belüli hagyományos százalékarányukat. Így lettünk 1 712 853-an, 7 százalékon felüli, de 8-on aluli arányban. A kérdésre, hogy a főhatalom-változás [!] óta, nyolcvan esztendő alatt miért futotta csak ennyire szaporulatból: nem válaszolni kell, hanem választani: nemzetállami alávetettek maradunk-e, vagy önrendelkezési joggal rendelkező nemzeti közösség?

Olyan gondolat ez, amely nyelvészeti tanácskozásra tartozik? De még mennyire! Adyval együtt máig elmondhatjuk: a magyar nyelv drámája a demokrácia drámája. Románia mai társadalmi vajúdásaiban számunkra közösségi létkérdés az európai mérce szerinti demokrácia megteremtése. Belső vérzésünk: a folyamatos fogyatkozás csak így állítható meg. Menekülő magyarral – mint bárki mással – nyelvi tisztaságról, aggodalmairól nincs mit tárgyalni. Szavaim kezdenek elmordulni. Azt is jelzik tán, hogy képzelt utazásunkat folytatva szűkebb pátriámba, a Mezőségre jutunk. Valaha volt szép magyar szálláshely. Maradék rokonaim ódon szavainak párját Bethlen Gábor leveleiben találom. Árpád-kori templomokban tízen-húszan dicsérik az Istent, kapaszkodnak egymás tekintetébe, hogy végleg el ne csüggedjenek. Szórvány lelkek, árva magyarok, írja róluk némelykor az újság. Java részében kiirtott nép maradékai. Tatárdúlások és felszabadulás emléke mindenütt. A történelem ikerjelenségei. Budapest felé vonuló győztes hadfiak Kemény Zsigmond könyveivel csaptak meleget a Kisjézusnak ájtatosan kolindálva, miként Omár kalifa fűtötte volt Alexandria könyvtárával a fürdőket. Szülőfalum így kapcsolódik Nagy Sándorhoz és csodás városához. Kissé múltittasan, a temetődombon apámmal bolyongva, üldögélve szoktuk átadni magunk töprengésnek. „Hol füstölt el ez a mi kamarási gyülekezetünk, te fiam?” Aztán válaszolt is, jobbjával, reszketegen a földre mutatva: „Alattunk a lemészárolt gyülekezet. És felettünk is, a másik dombon. Meg azon túl, Novolyban.” Távoli rokonuk él ott, mondtam. „Már nem él!” – mondta apám, s mint aki fontos bejelentést tesz, feltápászkodott a földről: „Novolyban meghalt az utolsó magyar is. A temetőt lezárták. Vége.” Végünk – abban a faluban. Bölcseleti gondolat, hogy saját halálát az ember nem élheti át, de anyanyelvének halálát igen. Átélheti a Mezőségen, Csángóföldön s a magyar diaszpóra földrészein. Átélheti, miközben az agónia fájdalma, riadalmak lenyomata örökre megmarad benne. Szellemi mondandóinak vezérhangját is meghatározhatja. „A Szó, amely Isten…” – írtam régen könyvem homlokára – részint önvédelmi sugallatra. Tudják meg nyelvünk heródesei, hogy a más nyelvét, az Istent üldözik, reszkessenek, a védtelenségben mécsesként imbolygó nyelvek sorsa pedig a mezőségi abszurd módján is alakul. „Hálistennek, a mi temetőnk üzemel még – mondta apám a novolyi utolsó magyar emlékére – Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” A gyermekhalandóság megszűnt; nincs gyermek hozzá. De vannak öregek, akik semmin se csodálkozva – hogy írta Babits a magyar jellemről? Nil admirari –, már nem is számolják az elmenőket, kezüket tehetetlenül széttárva mondják: Pusztakamaráson is megszűnt a magyar iskola, az anyanyelvi köntös kis szövőműhelye, mely évszázadokon át csattogott, énekelt, zsivajgott az eszmélet lázában. Hasonló gyászhírt küldtek más mezőségi falvakból is, ahol minden Egész eltörött, de még a Rész is részeire szakadt. És nincs magyar finitizmus, befelé fordulás, gyepűszellem, miként a harmincas évek végén szellemi nagyjaink vitatták, de van nyugatra, anyaország felé tartó elszivárgás, elvágyódás onnan; ahol Kós Károlyék idején még hangoztatták: Extra Transylvaniam non est vita. Lelki fülem azonban figyelmeztetést hall most: koldus él a sebeiből! Jajongást ne szaporítsunk! Illyési gondolattal védekezem: a való helyzet kimondása: tigrisszelídítő cselekedet. S ott kiváltképp, ahol nemrégen még imába kellett fonni: Add meg nekünk, Uram a mi mindennapi kenyerünket és a kiáltás jogát. A kiáltásért közülünk sokan és keservesen megfizettek, de lám, hatalmas vigasz, hogy itt és most így együtt lehetünk, és nem csak arról szólunk, hogy „a magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart” (Arany János), hanem még egészségben élő s eleven nyelvi szó-kertjeinket is művelhetjük, tigrisveszélyt is csökkentve. Remélem, hogy nyelvünkről szólva, mely egyfelől szentség, de másfelől közeg, vezeték, amelyben „a magyarság eleven lelki árama továbblüktet” (Babits) – értékelő figyelmet vetnek önök mai szellemi életünkre is. Hiszem, hogy a mélyből indukálódott kultúra nyelvünk polifonikus fölerősítése is, minden romlásaink ellenére.

Megnyitómnak végére érve, és annak szellemében, hogy egymás terhét s egymás nyelvi gondját viseljétek, hadd osszam meg önökkel régebbi ajánlatomat. Így szól: az egészségi állapotunkat firtató köszönés mellé újat, s nagyon időszerűt hozzunk forgalomba: Hogy és mint szolgál, kedves magyar testvérem – az édes anyanyelve?

Augusztus 11-én délután a plenáris ülésen neves előadók szerepeltek, így Balogh András (Magyarország): Együtt Európába. Kis népek reményei és lehetősége; Szarka László (Magyarország): Magyarság, régió, integráció?; Péntek János (Románia): Anyanyelvűség, többnyelvűség, integráció; Papp László (USA): Az észak-amerikai integrációs folyamat tapasztalatai magyar szemmel.

Az előadásokat korreferátumok követték: Nagy Károly (USA): A magyar identitás megtartása a mai Amerikában; Komlós Attila (Magyarország): A magyar kulturális önazonosság intézményes háttere és egy új korszak lehetőségei/követelményei; Kántor Lajos (Románia): Európai elhelyezkedés és önazonosság.

Este Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala fogadást adott a kongresszus résztvevőinek a Kultúrpalotában.

Augusztus 12-én nyolc szekcióban folytatódtak az ülések. A szekciók témái és levezető elnökei:

Augusztus 12-én délután a konferencia korreferátumokkal folytatódott: Gömöri György (Nagy-Britannia): Erdély és az angol közvélemény; Tverdota György (Magyarország): A hungarológiai felsőoktatás helyzete Magyarország határain kívül; Várdy Béla (USA): Az amerikai magyarság kulturális önazonosságának megőrzése Amerika történetében; Gál Sándor (Szlovákia): A szlovákiai magyarság az európai integrációban; Galambos Ferenc Iréneusz (Ausztria): Az egyházak jószolgálata az integrációban. Felszólalt még: Békési Imre (Magyarország), Fazekas Tiborc (Németország), Görömbei András (Magyarország), Horváth János (Magyarország), Katona Ádám (Románia), Méray Tibor (Franciaország) és Zsigmond András (Nagy-Britannia) is.

A konferencia résztvevői 13-án reggel ökumenikus istentiszteleten vettek részt a vártemplomban, ahol Fülöp J. Dénes református lelkész és Galambos F. Iréneusz felsőőri plébános beszélt az összegyűlteknek, majd Kecskés Csaba unitárius lelkész mondott szép imádságot a magyar nyelvért:

Istenünk!

Ezredévek lelki mélységéből fakad föl ajkunkon a szó, amikor Téged szólítunk. Annyi érzés, annyi hála, oly sok köszönet. Ma féltve őrzött, ránk bízott drága kincsünkért mondunk köszönetet: az anyanyelvért.

Amikor megzendülnek, megrezdülnek ajkunkon a drága szavak, olyankor édesanyánk hangját halljuk, arcának mosolygását látjuk, szívének-lelkének aggódását érezzük. Hála legyen hát e minden népeknek általad megadatott nagy ajándékáért, az édesanyanyelvért. Az édes anyanyelvért, melynek féltő szerelmeseként a költő felénk is küldi figyelmeztetését: „Ó jól vigyázz, mert anyád nyelvét, bízták rád a századok, S azt meg kell védened”.

S mégis megkeseredik a mi lelkünk áldott Istenünk, ha korcsosodni, ha szórványosodni halljuk ezt a nyelvet, már marosvásárhelyi fiataljaink ajakáról is.

Kisebbségi létünk mentsvára, nemzetünk megtartója ez a nyelv. Ne engedd hát, hogy tovatűnjön ajkainkról csengése, íze-zamata, mert akkor eltűnünk mi is, mint oly sok nép a századok lélekvesztő homályában. És akkor a Te teremtett világod lesz szegényebb, Istenünk. Add hát Atyánk, hogy ne törjön szerteszét, darabokra édes anyanyelvünk díszes virágcserepe. Add, hogy helyi, földrajzi, tájegységbeli sajátosságait megőrizve bár, de tisztán és dallamosan csendüljön minden magyar ember ajkán szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban.

Ezt kéri tőlünk a másik erdélyi óriás, a vers, a szó, a rímek ötvösének, Áprilynak barátja, Reményik:

„– E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna, mintha aranyat, tömjént,
myrrhát hozna…”

Aranyunkat, tömjénünket és myrrhánkat hoztuk most eléd édes anyanyelvünk formájában.

Imádkozva kérünk Téged, taníts meg úgy beszélnünk, nyelvünket úgy használnunk hétköznapjainkban és ünnepnapjainkban, mintha imádság lenne minden szó, minden mondat, mely gondolatainkban megfogan és torkunkban-szánkban formába ömlik. És akkor hisszük, hogy van, lesz jövőnk, akkor hihetjük, hogy nyelvünk és nemzetünk Európa és a nagyvilág egyik ékszere lesz. Számunkra pedig büszkén viselt, örömmel hordott aranykorona.

Adj erőt íróknak, költőknek, nyelvészeknek, tanítóknak, tanároknak, lelkészeknek és minden olyan embernek, aki az anyanyelv jövőjét szívén viseli, tenni tudjon annak érdekében, hogy édesanyanyelvünk ne kopjon, hanem fényesen, fennen ragyogjon, minden időben.

Az istentisztelet után a kongresszus résztvevői székelyföldi kiránduláson vettek részt.

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága IX. Anyanyelvi Konferenciája augusztus 14-én a következő zárónyilatkozatot fogadta el:

„Mi, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Marosvásárhelyen, 2000. augusztus 10–14. között, államalapításunk 1000. évfordulóján megrendezett IX. Anyanyelvi Konferenciájának résztvevői örömünket fejezzük ki amiatt, hogy találkozónk a magyar kultúra egyik erdélyi központjában jöhetett létre.

Mi, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és annak IX. Anyanyelvi Konferenciája a magyarság jövője érdekében vállalt, megnövekedett feladatokat jelentő szolgálatunkban várjuk minden jóakaratú ember közreműködését. Ugyanakkor elvárjuk a magyar kormány, a magyarországi és annak határain túli magyar egyházak, a magyar kulturális intézmények és szervezetek, a magyarországi és annak határain túli egész magyar civil társadalom támogatását is munkánkhoz.

Ugyanezen a napon került sor az új vezetőség megválasztásra. Elnök: Pomogáts Béla; ügyvezető elnök: Komlós Attila; társelnökök: Nagy Károly (Amerikai Egyesült Államok), Fazekas Tiborc (Németország); Gál Sándor (Szlovákia); Péntek János (Románia); elnökségi tagok: Balázs Géza (Magyarország), Dupka György (Ukrajna), Gömöri György (Nagy-Britannia).

Keszler Borbála

SUMMARY

Keszler, Borbála

The Ninth Mother Tongue Conference. Marosvásárhely, 11–14 August 2000

This article reports on the ninth general assembly of the traditional mother-tongue movement known as the Mother Tongue Conference. This year’s conference was held in Marosvásárhely (Transylvania), to express the organizers’ solidarity with Transylvanian Hungarians and to consolidate the ties between the people of Romania and that of Hungary. – The report includes András Sütő’s address to the opening ceremony, as well as Csaba Kecskés’s beautiful prayer for the Hungarian language that the Unitarian priest offered at the oecumenic service on 13 August.