A nyelvi, nyelvhasználati változások belső hatóerőiről*

Nyelvhasználati témák felvetődésekor, nyelvművelő vitákban gyakran találkozunk azzal a vélekedéssel – többnyire nem szakemberek részéről –, hogy a nyelvészek, nyelvművelők bűne, mulasztása a megfigyelt jelenségek léte, terjedése. Igaz, mindnyájan többet tehetnénk a nyelv és a nyelvhasználat művelése érdekében, de az is igaz, hogy a nyelvi változások lényegében függetlenek a nyelvészek tevékenységétől. Ez a kijelentés természetesen bővebb kifejtésre szorul, erről szólok részletesebben.

Hogy a nyelvi változások gyakran összefüggnek külső (társadalmi, gazdasági) változásokkal, ez régóta ismert, elfogadott tény (szavak elavulása, újak keletkezése; jelentésváltozások, mint fal, toll, lábas). Hogy a változásokban olyan belső hatóerők szerepelnek, mint a gazdaságosság (ökonómia) és a redundancia, a közlés hatékonyságának igénye, a gondolkodás fejlődése stb., ez inkább csak az utóbbi években kezd előtérbe kerülni s egyben-másban elfogadottá válni.

A nyelvi fejlődés belső törvényeiről szóltak korábban hazai és külföldi nyelvtudósok (Gombocz Zoltán, G. K. Zipf, A. Martinet). Gombocz ezt írta Változás és törvény a nyelvtudományban című művében: „Azok az okok, amelyek a történeti fejlődést irányítják, elsősorban psychológiai okok” (Gombocz 1938: 65). Majd később: „A nyelvtudomány legfőbb feladata a törvények keresése, amelyek a megfigyelt tényeket összefoglalják és magyarázzák” (i. m. 72). Az ötvenes, hatvanas években a hazai nyelvtudományban viszonylag több szó esett e belső törvényekről s egyáltalán a törvény mibenlétéről, elfogadásáról. Az a viták során kialakult, hogy általában is, a belső mozgatóerők megítélésében is helyesebb tendenciáról beszélni, hiszen a változások sohasem teljes érvényűek, és keresztezik is egymást. Aztán az egész téma háttérbe szorult, s 1977-ben ezt írta Kovalovszky Miklós: „Az újabb nyelvművelő munkák […] említik a nyelvfejlődés belső törvényszerűségeit […] Meglepő azonban, hogy a kérdés részletesebb kifejtésével alig találkozunk; mintha nyelvészeink magától értődőnek, általánosan ismertnek tekintenék e törvényszerűségeket (kísérletként l. Deme: A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez. NyK. 54: 10). Pedig feltárásuk és rendszerezésük korántsem egyszerű; a kérdés alaposabb elemzése azonban hiányzik szakirodalmunkból” (Kovalovszky 1977: 21).

A Kovalovszkytól kivételes szerzőként emlegetett Deme László ezt írta idézett tanulmányában: „Minden nyelvnek megvannak a maga, csak rá jellemző sajátosságai, amelyek fejlődése során kialakultak benne, s oly erősen sajátjává, lényegévé váltak, hogy továbbfejlődésének módját is megszabják, irányítják, befolyásolják. Ezek statikusan nézve sajátságok; mozgásukban, a fejlődést irányító működésükben nézve pedig: az adott nyelv fejlődésének belső törvényei” (Deme 1952: 31).

Magam ezúttal a belső törvényszerűségek közül csak a tökéletesedésről, az integrálódásról és differenciálódásról, a gazdaságosságról (ökonómiáról) és a szociológiai tényezőről szólok. Egyrészt a felsoroltakkal – az ökonómiai kivételével – kitágítom a vizsgálódás körét, másrészt ezek a tendenciák (törvényszerűségek) is elégségesek annak megvilágítására, mi az összefüggés a nyelvi változások megítélésében a nyelv természetéből fakadó belső tendenciák (törvények) és az ember, a nyelvész, a nyelvművelő tevékenysége (lehetősége és feladatai) közt.

Kezdem a tökéletesedés tendenciájával. Gyakran találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy romlik a mai nyelv; különösen a városi, nagyvárosi nyelv fokról fokra veszít tisztaságából, helyességéből, s hogy ma már igazában csak vidéken, falun, sőt csak Erdélyben, ott is a székelyeknél találkozni a tiszta, romlatlan nyelvhasználattal. Ez így persze szélsőséges vélemény, a laikusok körében él, akik – bár tudnak a nyelv történeti változásáról – a jelenben nem ismerik fel, nem fogadják el a nyelvi változásokat. A szakember véleménye ennél sokkal árnyaltabb: foglalkozik a jelenben megfigyelhető változásokkal, igyekszik kivédeni a nyelvművelő babonák ártalmait, külön-külön látja és elemzi a változásokat a nyelvben (a langue-ban) és a nyelvhasználatban (a parole-ban), s ha a nyelv mozgásának megítélésében egyértelműen az előrefelé mozgás, a fejlődés mellé áll is (mint Bárczi Géza, Kovalovszky Miklós, Benkő Loránd, Deme László stb.), akkor is kifejti azt a véleményét is, hogy nem minden változás jelent egyben fejlődést.

Először is. Külön kell vizsgálnunk a fejlődést a nyelvre, illetve a nyelvhasználatra vonatkozóan. Ha igaz az a megállapítás, hogy nyelv és gondolkodás elválaszthatatlan – márpedig igaz –, akkor látva a gondolkodás hatalmas vívmányait, robbanásszerű fejlődését, csak azt mondhatjuk, hogy a tőle elválaszthatatlan nyelv is előrefelé mozog. Az új meg új gondolat kiküzdi nyelvi formáját, nemcsak a szókincsben, hanem a grammatika eszköztárában is. Gondoljunk csak a mondatformálás újabb finom árnyalataira a különleges jelentéstartalmú mondatok, az analitikus szerkezetek, az igekötők területén.

Ez így lévén a köznyelvben, miként állítható szembe vele, sőt fölébe a falusi nyelv, a nyelvjárás? Hogy e vitában, minősítésben mindkét oldal sebeket kapjon? Áll ez az erdélyi helyzetre, az ottani nyelvjárásokra is, azzal súlyosbítva, amit a román nyelv mindenoldalú napi hatása jelent. Egy-két példa e hatásra: Adj egy telefont ma este! – azaz: Hívj fel este!; parlamenter = képviselő; egyetemi előadó = docens.

Más a helyzet a nyelvhasználat területén. Itt valóban vannak gondok, és újabbak is keletkeznek; de jó néhány területen itt is látok előrehaladást, s e vélekedésben nem vagyok egyedül. A sajtó nyelvhasználatában például Bárczi Géza javulást lát 1974-ben írt esszéjében (Bárczi 1974: 6). Magam is úgy ítélem meg, hogy a hatvanas, hetvenes évekhez képest számottevő a fejlődés, például a bürokratikus zsargon, a zavaros, a nominális mondatok kerülésében. – Előnyére változott a hivatali nyelvhasználat; legalábbis a felsőbb jogszabályok megfogalmazása világosabb, egyszerűbb lett. – Az utóbbi évek kutatásai, elemzései előtérbe állították a beszélt nyelv sajátosságait: kiderült, hogy a korábbiakban sokat emlegetett pongyolaság erős túlzás, mert a beszélt nyelvváltozatnak mások a szerkesztési szabályai, mint az írott változatnak, s hogy a pragmatikai háttér, a szituáció meg az előismeretek figyelembevételével másként kell megítélnünk a nem teljes mondatok, a mondatpótlók, egyáltalán a szaggatott szerkesztés meg a redundancia itteni előfordulásait.

Persze – ahogy már utaltam is rá – mindezekkel együtt se kell ünnepet ülni a mai nyelvhasználat megítélésében. Vannak gondjaink jócskán a kiejtés, a mondatalkotás, a szövegformálás, a pragmatika területén, s vannak olyan újabb kori változások, melyekben nehéz volna nem veszteséget látni. Ilyen a zárt ë visszaszorulása, a -nók/-nők feltételes tárgyas ragnak szinte eltűnése, a szenvedő igeragozás kiveszése. Nem itt említem az ikes ragozás visszaszorulását, egyes igeidőknek szinte teljes kiveszését, igeneves szerkezetek analitikus felbontását, mert e jelenségeket – a visszaszorulással szinte párhuzamosan – kiegyenlítések kísérték, s ezekre még visszatérek.

Hogy a nyelv történeti mozgása az egységesülés és szétkülönülés, azaz az integrálódás és differenciálódás dialektikus egységében zajlik, az nagyon ismert és elfogadott tétel. A magyar köznyelv (korábbi elnevezése szerint: irodalmi és/vagy köznyelv) az egységesülés szép példája, s egyben példája az egységessé váló köznyelven belüli, stílusrétegekben megnyilvánuló differenciálódásnak is. Benkő Loránd az irodalmi nyelv kialakulását vizsgálva rámutatott, hogy e főtípus elemeinek két fő csoportjában kétféle alakulásmódot figyelhetünk meg. Az első főcsoportba tartozó hangtani jelenségeknek, valamint szó- és mondatalaktani elemeknek a fejlődése erősen integrációs jellegű. A tartalmi elemek főcsoportjára, a mondat-jelentéstani, stiláris, frazeológiai, szókészleti elemek mozgására a differenciálódás a jellemző, természetesen a kérdéses nyelvi változaton belül (Benkő 1960: 106–8).

E folyamaton, az integrálódás, differenciálódás folyamatán belül a mai nyelvhasználatban jelentős megfigyeléseket, megállapításokat tehetünk, s még jelentősebb vitákat észlelhetünk, sőt folytatunk. Naponta tapasztalhatjuk, mennyi új szóval gyarapodik nyelvünk, csak az újabb szaktudományi területeken, a számítástechnikában, az űrkutatásban, a közgazdaságtudományban, a pénzügyben, a gének feltérképezésében s az eredmények hasznosításában. Szathmári István 1975-ben arról írt, hogy szó- és kifejezéskészletünk az akkori utolsó emberöltőben olyan nagy mértékben gyarapodott, hogy „már-már második nyelvújításról beszélhetünk” (Szathmári 1975: 274–87). Az Új szavak, új jelentések 1997-ből című összeállítás csupán egyetlen évből kétezernél több új szót és szókapcsolatot sorol fel (Kiss Gábor–Pusztai Ferenc 1999). Fábián Pál többször is felhívta figyelmünket, hogy nincs egyetlen tudományos és szakterület, melyen ne tudnánk magunkat magyarul, magyar szavakkal kifejezni. Grétsy László elgondolkodtató cikkben veszi sorra a szókincs gyarapításának mai sokféleségét, ebben nyelvünk változatlan elevenségét, kreativitását (Grétsy 1999).

A viták nem kis része a központi nyelvváltozaton belül tapasztalható regionalizmusok megítélésében s velük kapcsolatban a norma körül zajlik. Anélkül hogy e részletekbe belemennék, csak annak megállapítására szorítkozom, hogy a regionalizmusok megítélésében ma bizonyosan megértőbbek vagyunk, mint 10-15 évvel ezelőtt. Ez vonatkozik a zárt ë használatára, a felső nyelvállású hosszú magánhangzók megrövidülésére, nyelvjárásokból származó dallamformákra, egy-egy tájszó használatára. Minthogy köznyelvi kiejtésünk általában szürkül (színtelenedik), felgyorsult, gyakran kapkodó, örülnénk az említett regionalizmusok megjelenésének, még a rádió és a tévé egyes műsoraiban is, például riportokban, beszélgetésekben, de sajnos ott is inkább a városi, nagyvárosi kiejtés uniformizáló, szürkítő hatásával találkozunk.

A norma mibenlétét illetően is korábbi állásfoglalásainkhoz képest, sokoldalúbb, árnyaltabb a véleményünk: azaz miközben változatlanul kitartunk a központi nyelvváltozat, a köznyelv irányító jellege, normatívája mellett, s szembefordultunk a határainkon kívül élő magyarság nyelvhasználatának különfejlődésével, arról is szólunk, hogy valamennyi nyelvváltozatnak megvan a maga normája, s az egyes eltérő nyelvi formákat ott, azon a területen a saját normájuk szerint szükséges megítélni. Ezzel függ össze, hogy magam és többen mások is csínján bánunk a nyelvhasználati hibáztatásokkal. Számos esetben nem hibát emlegetünk, hanem a nyelvhasználat belső változatai szerinti variációkat (vö.: eszek – eszem, lássuk – látjuk, mondanák – mondanék, amely – ami, szemeim – szemem – ezek régies, választékos, illetve nyelvjárási-köznyelvi szembenállásban vannak).

Az utóbbi évek elemzéseiben (Benkő Lorándnál, Szathmári Istvánnál, Balázs Gézánál és másoknál) előtérbe kerül, hogy maga a köznyelvi norma is rétegzett: az eszményi változat kisebb-nagyobb fogyatékosságokkal jelenik meg a mindennapi használatban, ez a sztenderd (mások megnevezésében az eszményi változat a sztenderd, a nyelvhasználati forma a norma), a sztenderdnek is van írott és beszélt változata; a norma és a sztenderd között él a médianorma (vö. Balázs Géza 2000: 9–32).

Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a szleng elemei jelen vannak beszélt nyelvünkben, sőt – akarva-akaratlan – a mi beszédünkben is. (A példák szinte feleslegesek, de utalok egy-kettőre: csaj, pasi, pasizik, megpattan, elhúzták, elhúzza a csíkot.) E jelenségkört a hatvanas években Kovalovszky Miklós ifjúsági nyelvnek nevezte el; azóta jóval feljebb kapaszkodott a nemzedékek fáján, ezért tértünk át a szleng használatára. Maga a szleng – kialakulása felől nézve – integrálódással jött létre a jassznyelvből és a diáknyelvből; s az integrálódás mintha folytatódna.

Mi legyen e szavak, kifejezések beszélt köznyelvi használatának a megítélésével? Bárczi Géza ezt írta Nyelvművelésünk című esszéjében: „Ma az ilyen szavakat, mint meló, haver, srác és sok mást országszerte megértik, beletartoznak a beszélt nyelvbe, s bár végső gyökerükben idegen eredetűek, oly változatos pályát futottak be nálunk, hogy befogadásukat, ha nem siettetjük is, akadályozni sem kell” (Bárczi 1974: 46). Magam is úgy gondolom, ami képszerű tréfás, nem durva, nem közönséges, nem divatjellegű, tehát hasznosságát igazolta, azt fogadjuk el. Ilyenekre gondolok: elhúzták, hasra esik valaki előtt, elhúzza a csíkot, felmegy a pumpája, bedobja a törülközőt, a padlón van, ez nem jött be, isi, csoki, pulcsi, az öreg stb., de nem adnék menlevelet a röhög, pofa, szar féle durva és trágár szavaknak. Hozzáteszem e javaslathoz: itt még erőteljesebben fel kell hívnunk a figyelmet a stiláris szempontokra. Tudomásul vehetjük szókincsünk gazdagodását, ha ezzel – témától, helytől nem függetlenül – árnyaltabbá, színesebbé válik a beszédünk. De ugyanakkor féltő gonddal kell ügyelnünk az átlagosnál választékosabb köznyelvi változat megőrzésére, tisztán tartására.

Na és az internet, a világháló?! Ez a változat is differenciálódást jelent. Vannak ellentétek e nyelvhasználat megítélésében, vannak lelkes elemzők, és tapasztalunk hallgatást, figyelést is. Hogy foglalkozni kell vele, az biztos. Hozott ez az eszköz sok új szót (világháló, emil, emilez, csettel, azaz: ’cseveg’, kukac, egér), és hozott valami új kommunikációs modort, főleg a csettelést, a csevegést. Itt sok a játék, a rövidítés; például választott név: cOLOs, m(ákos)tészta, NACCSÁVÓ, az angol for you mintájára: ott 4U, itt 5let, 66ós (= hathatós), mosolyjel: :-) (jobbra fordítva: arc), illetve: :-( (= szomorú). E kevés példából is megítélhető, hogy sok e területen a humor, de a tévében szerzett tapasztalatainkból tudjuk, meg hallgatóink írásaiban is látjuk, hogy e területen hiánycikk a központozás, elmaradnak az ékezetek, előtérben áll az alsóbb szintű társalgási nyelvhasználat, például Aggyá má tanácsot miccsinájjak! – Jó dolog, hogy a passzív tévé- és videónézők aktív csevegőkké válnak, de mivel számolnunk kell ezen eszköz, eljárás további térhódításával, foglalkoznunk kell a benne megnyilvánuló nyelvi jelenségekkel, ezek helyes mederbe terelésével.

A nyelv fejlődésének belső törvényei sorában a gazdaságosság vagy ökonómia elvét, illetve ennek érvényesülését sokáig vitatták, kiemelve a vele kapcsolatos jelenségek ellentmondásos voltát. Ma már a legnagyobbakra tudunk hivatkozni e tendencia elfogadásában. Idézhetnénk A. Martinet-t; vagy itt van Benkő Loránd álláspontja: „A nyelvi ökonómia működése igen nagy arányokban érvényesülő és rendkívül hatékony tényező a nyelv életének minden szakaszában és a működő nyelvi rendszer minden részlegében” (Benkő 1988: 171). Nagyszámú példán mutatja be ezen elv érvényesülését. Az ökonómia például visszatartja a változásokat ott, ahol a közlés célja tekintetében feleslegesek, így a ragok kitételét a jelentő mód jelen idő egyes szám harmadik személyében, az alanyon, a minősítő jelzőn.

„A nyelvi változások okai rendkívül bonyolult rendszert alkotnak – írja Benkő ugyanott. – E rendszer típusai, elemei sok tekintetben egymásba kapcsolódnak, kölcsönös függésben, meghatározottságban vannak, egymásra vissza is hathatnak, egymást támogató vagy fékező, kizáró jelleggel jelentkezhetnek” (i. m. 120). Az azonban megállapítható – Benkővel, Demével egyetértve (vö. a bevezetésben olvasható idézettel) –, hogy a változások egyes típusai jól elkülöníthetők. Ez a helyzet az ökonómia jelenségeivel is; ezekből sorolok fel néhányat, itt-ott talán számba véve olyan területeket is, amelyek éppen máshová is sorolhatók lennének.

Mindenekelőtt említem a nyelvnek elsőként A. Martinet által megfogalmazott kettős tagoltságát. Valóban mérhetetlen gazdaságosság nyilvánul meg abban, hogy például nyelvünkben 39 köznyelvi fonémával mintegy egymillió szót alkothatunk, s az egymillió szóból végtelen számú mondatot. Ide kívánkozik rögtön a névátvitel meg a jelentésátvitel, mindkét változás a maga számtalan új megnevezési lehetőségével, a jelentésátvitel egyben a szóalaknak a gyakoriságon alapuló megrövidítésével (fiatal emberek – fiatalok).

A rövidülés más területe a rövidítések és a betűszók világa, s itt már arra is utalni kell, hogy e szavak használatát gyakran kifogásolják, holott létük, kialakulásuk törvényszerű. Kifogásolásnak persze van helye, ha ismeretlen vagy alig ismert betűszókat halmozunk (mint az ÁPV Rt., Kövizig), illetve figyelmen kívül hagyjuk a hangrend és a stílus szempontjait. A rövidülés egyébként az idegen szó befogadásának is fontos tényezője lehet: tévé, magnó, videó, dizsi.

A gazdaságosság területére tartozik az idegen szó – magyar szó párharca; itt szólhatnánk a szóvégi magánhangzók lekopásáról, a szóképzésről és szóösszetételről és még sok más jelenségről, de nem folytatom a felsorolást, hogy néhány nyelvhelyességi témáról szólhassak, melyek megítélésem szerint ide tartoznak.

A laikus nyelvművelő tipikus vesszőparipája az ikes igék ikes ragozásának megkövetelése, a -ban/-ben, -ba/-be rag megkülönböztetése. Az ikes ragozásról röviden csak annyit, hogy nem hibásak az alszok, eszek stb. alakok sem, csak az eszem, alszom választékos, s az írott köznyelvben inkább ezt ajánljuk. – A -ban/-ben megrövidülése a beszélt köznyelvben éppen olyan jelenség, mint a kort-ból kialakult -kor vagy a régi nyelvi -belé-ből alakult -be.

Az analógiás hatások ugyancsak az ökonómia körébe tartoznak. Ige- és névszótöveinknek igen nagy része egyváltozatú (egyalakú); a többváltozatúak csoportjai jóval kisebb számúak, így a v-s változatú névszók meg a mező : mezeje, ajtó : ajtaja típus. Az utóbbiak toldalékolásában már korábban megindult – analógiás hatásra – az egyalakúság felé való törekvés (pl. hintója, bírója), a v-s tövekben viszonylag újabb a szótári tő feltűnése a toldalékos alakokban, így: (név)szók, faluk, egyesek szerint: tók (halastók).

Az analógia hatására kialakuló egyszerűsödés (egyalakúvá válás) gyakran használati (kapcsolásbeli) eltérésekkel jár: bírája (a pernek) – bírója (egy mérkőzésnek), szavak – (név)szók, hamvas (gyümölcs, arc) – hamus, darvak (madarak) – daruk (gépek), szövött (kelme) – szőtt (terv, összeesküvés), rovott (múltú) – (fába) rótt. Megfigyelhető a szótári alak a nem szótári helyett más tövekben is, ugyancsak jelentésbeli, szófaji, kapcsolásbeli eltérésekkel: ebédelő – ebédlő, gázoló – gázló, vádoló – vádló, fiúja (kedvese, szeretője) – fia.

Érintkezik a gazdaságosság elvével a nyelv tömörítő jellege. Az agglutináció, az igeneves szerkezetek, az újabban terjedő névszós (nominális) mondatszerkesztés tartozik ide. Ellentétjeként megfigyelhető azonban – különféle tényezők hatására – az analitikus formák terjedése, nem mondom, hogy térhódítása, mert itt a nyelvművelés elég hatásosan gátat vet, akadályozza a terjedést. A ragos szóalak helyett megjelenő terjedelmes névutókat (terén, kapcsolatban, értelmében, következtében, alapján, folyamán stb.), a nominális szerkesztést elsősorban a fontoskodás, a hivatali jelleg szolgai követése terjeszti. Egyetlen példa az utóbbira a sajtóból: a tulajdonviszonyok rendezésének – ezen belül a kárpótlásnak, a földkiadásnak – a meggyorsítására, a mezőgazdaság támogatására és egyes agrártermékek értékesítési gondjaira hívták fel a jelenlevők a figyelmet. Mennyivel közérthetőbb lett volna ez a felszólalás így: A jelenlevők felhívták a figyelmet, hogy rendezni kell a tulajdonviszonyokat, ezen belül meg kell gyorsítani a kárpótlást, a földkiadást, és arra is kitértek, hogy gondok vannak egyes agrártermékek értékesítésével.

Fájlaljuk egyes igeneves szerkezetek visszaszorulását (pl. az említettem könyv helyett: a könyv, amelyet említettem), de ebben alighanem szerepe van az alárendelt mondatformák újabb kibontakozásának, újabb meg újabb árnyalatokat kifejezni képes gazdagodásának meg a nyomatékot célzó redundanciának.

A terpeszkedő kifejezéseket (befolyást gyakorol, bevásárlást eszközöl), valamint a személytelen szerkezeteket (elintézést nyer, nem történt intézkedés) joggal kifogásoljuk, ugyanakkor érdemes és kell is mérlegelnünk bizonyos szempontokat analitikus formák védelmében. Így például az analitikus megoldás mást jelenthet (menni fogok – majd megyek – megyek), eltérő lehet a stílusértéke (tájékoztatást ad – tájékoztat; beszédet mond – beszél; kritika tárgyává tesz – bírál, kritizál; mesterséges lélegeztetést alkalmaz – ?), nyomatékot fejezhet ki (a kérdés meghallgatásra talál valahol vagy valakinél).

Hasonlóan árnyaltabb megítélést igényelhetnek általában kifogásolt újabb testesebb névutóink. Így például differenciáltabb határozói árnyalatokat igyekeztek kifejezni az alábbi szerkezetekben: a kutatások terén (ez szélesebb megjelölés, mint a kutatásokban); visszásságokat állapítottak meg a Nagyvásárcsarnok rekonstrukciójával kapcsolatosan (a rekonstrukciójában szűkebb jelentés lenne); Washington rendkívüli figyelemmel kíséri, milyen politikát folytat majd az új kormány a magyar kisebbség vonatkozásában (a kisebbség körében ismét szűkebb lenne).

A nyelvi változásokat elindító okok, belső tényezők körében még egy dologra szeretnék rávillantani, a nyelvszociológiai tényezőre. A spontán változásokról szólt már Gombocz Zoltán, említette őket előadásaiban Bárczi Géza, szerepelnek a hangváltozásokban megfigyelhető fokozatos elmozdulások Deme László több tanulmányában; mégis számomra Bertil Malmberg megfogalmazása volt a meghatározó ezen tényező elfogadásában, illetve a róla való gondolkodásban. Ezt írja Le langage signe de l’humain című könyvében: „C’est une idée que j’ai exprimée, en l’exagérant dessein, en formulant la thse que les langues ne changent pas. Ces sont les locuteurs (et les écrivains) qui changent de langue […] S’il existe des lois qui déterminent l’évolution des langues, c’est dans la mesure o il y a des lois qui régissent l’évolution de la société” (Malmberg 1979: 128–9). Azaz: Ez a gondolat, melyet szándékosan túlzással fejeztem ki, azt a tézist fogalmazza meg, hogy a nyelvek nem változnak. A beszélők (és az írók) azok, akik változtatják a nyelvet […] Ha vannak törvények, amelyek meghatározzák a nyelvek változását, ez abban a mértékben áll, hogy vannak olyan törvények, amelyek irányítják a társadalom fejlődését.

Izgalmas gondolat! Azt fogalmazza meg, hogy az egymást követő nemzedékek a nyelvelsajátítás folyamatában mindig egy kissé elmozdulnak, akár a hangképzésben, akár a szavak használatában vagy a grammatika területén. Vajon nem ezt tapasztalhatjuk-e napjainkban a beszédtempó gyorsulásában? A közelmúltban nem ez történt-e a -t jelű, illetve az -á/-é jelű múlt idők közti választásban a -t jelű javára? Vagy az -nd jelű jövő idő meg a feltételes mód tudnók, kérnők alakjainak mellőzésében? Ilyen válogatásnak vagyunk tanúi évszázadok óta a magyar és az idegen szavak párharcában.

Nem arról van szó természetesen, hogy a mondottak értelmében egyszerűen a többség által használt formákhoz igazodjunk, tehát legalizáljuk a suksüköt, a nákozást, a szleng minden elemét, hanem az olyan jelenségek kutatásáról, mint az igeragozás egyszerűsödése, az aki, amely, ami alkalmazásában mutatkozó elmozdulás, a páros testrészek többes számú használata, aminthogy a velük való foglalkozással találkozunk is nyelvészek írásaiban.

A nyelv mozgását meghatározó belső törvényszerűségek előtérbe állítása természetesen nem jelenti, hogy tehetetlenek lennénk a nyelvművelés területén. Nem! Csupán azt kívánja kiemelni, hogy ha eredményesen akarunk beavatkozni a nyelvi folyamatokba, akkor ezt csak a felismert törvényszerűségek mentén tudjuk megtenni.

Értekezésemmel azt kívántam továbbá alátámasztani, hogy a nyelvtudományi (általános nyelvészeti, nyelvtörténeti, leíró nyelvészeti) vizsgálatok, elemzések és leírások egyben a nyelvhasználat és a nyelv művelését is jelentik, mégpedig demonstratív módon, ami nem azonos a pejoratíve emlegetett preskripcióval. Ha megállapítjuk, hogy a mondanák alak többes szám harmadik személyű tárgyas alak, nem pedig egyes szám első személyű alanyi forma, ezzel nem tiltjuk senkinek sem az utóbbi értelmű használatát, csak a helyére tesszük a nyelvi formát. Ahogy a divattanácsadó is megmondhatja, hogy a hosszú, bőven ráncolt szoknya a vékony és közepes vagy magasabb termetű nőkön mutat legjobban, s ezzel még nem írja elő, hogy alacsony termetű kövér nők ne hordják.

El kell fogadnunk e tézist a nyelvművelésben is; azaz megfordítva az iménti gondolatot: messze nem elégséges, ha szavakat, szóalakokat környezetüktől elszakítva vizsgálunk, sőt szükséges a nyelvtörténet, a leíró nyelvtan, az általános nyelvészet eredményeit is vizsgálatunk körébe vonnunk.

SZAKIRODALOM

Balázs Géza 2000. Médianorma. Budapest.

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Gondolat, Budapest.

Bencédy József 1993. Szintetikus és analitikus szerkesztési formák a mai magyar sajtóban. In Kozocsa Sándor Géza (szerk.): Emlékkönyv Fábián Pál hetvenedik születésnapjára. ELTE, Budapest, 36–40.

Benkő Loránd 1960. A magyar írásbeliség a felvilágosodás első szakaszában. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Benkő Loránd 1988. A történeti nyelvtudomány alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Deme László 1952. A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez. NyK. 54: 10–36.

Deme László 1958. A nyelv működésének és fejlődésének objektív dialektikája. I. OK. 13: 309–27.

Gombocz Zoltán 1938. Változás és törvény a nyelvtudományban. In: uő: Összegyűjtött művei I. Budapest.

Grétsy László 1999. Nyelvünk esélyei a harmadik évezredben. In Kugler Nóra–Lengyel Klára (szerk.): Ember és nyelv. Tanulmányok Keszler Borbála tiszteletére. ELTE, Budapest, 127–34.

Herman József 1967. A nyelvi változás belső és külső tényezőinek kérdéséhez. ÁNyT. 5: 155.

Kiss Gábor–Pusztai Ferenc 1999. Új szavak, új jelentések 1997-ből. Tinta Kiadó, Budapest.

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés, nyelvhelyesség. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Malmberg, Bertil 1979. Le langage. Paris.

Martinet, André 1970. Éléments de linguistique générale. Paris.

Szathmári István 1975. Nyelvünk alakulása az utóbbi három évtizedben. MNy. 71: 274–87.

Szende Tamás 1973. A beszédnorma elméleti alapjairól. Nyr. 97: 315–24.

Bencédy József

SUMMARY

Bencédy, József

On the internal driving forces of changes in language and language use

In passing value judgements on ongoing changes and current alternatives in language and language use, superficial observation is far from being a sufficient analyst’s tool, even if conventional wisdom has it otherwise. Behind observable changes, one can detect internal forces and regularities like spontaneous improvement, integration and differentiation, economy, a certain sociological factor, and others. This paper discusses the role of the above, partly in order to confirm the author’s thesis that linguistic changes are by and large independent of what linguists are doing, and partly to support the methodological dictum that you cannot successfully interfere with linguistic processes unless you do that in terms of their own regularities. Another important conclusion offered is that the investigations, analyses and descriptions that linguistics (including general linguistics, historical linguistics, and descriptive grammar) has to offer are only useful and effective if they also have the aim of cultivating language and language use in a demonstrative manner (which is not the same as prescriptivity, often referred to in a pejorative sense).

* A Magyar Nyelvtudományi Társaság magyar nyelvi szakosztályában 2001. február 21-én elhangzott előadásnak kibővített változata.