Dallos Nándor–Pesti János: Hosszúhetényi szótár.
Hosszúhetényi Honismereti Füzetek 3.
Hosszúhetény, 1999. 264 lap.

Egy-egy település nyelvjárási szókincsének összeállítása és kiadása – különösen akkor, ha a gyűjtő-feldolgozó teljességre törekszik – hosszú évtizedekig, esetenként harminc-negyven évig is tartó, szorgalmas gyűjtőmunka eredménye. Ezt nyelvjáráskutatásunkban – például Csűry Bálint Szamosháti szótárától Bálint Sándor Szegedi szótárán át Várkonyi Imre Büssüi tájszótáráig – az örvendetesen nagyszámú táj- és regionális szótáraink szinte mindegyike jól példázza. Az ilyen jellegű gyűjtés – természetesen más irányú kutatói tevékenység mellett – azért igényel hangyaszorgalmat, nagy kitartást és sok időt, energiát, mert egy-egy tájszónak például nemcsak több jelentése, jelentésárnyalata lehet, hanem hangalakjában, stilisztikai értékében, az adott nyelvközösségen belüli (pl. nemek és nemzedékek szerinti) ismertségében és használatában is több olyan különbséget mutathat, amelyre a gyűjtőnek-közzétevőnek föltétlenül tekintettel kell lennie. Ha azt szeretné elérni, hogy tájszótárának anyaga nyelvészeti (pl. nyelvtörténeti, lexikológiai) felhasználhatósága mellett más tudományszakok (elsősorban a néprajz és a helytörténet) számára is hasznosítható legyen, akkor esetenként a tájszóhoz tartozó néprajzi, történeti háttér feltárására és közlésére is figyelmet kell fordítania. Ezért tart nagyon sokáig a tájszógyűjtés még akkor is, ha a kutató saját nyelvjárásában végzi munkáját.

A fentiekben vázolt föltételeknek minden szempontból megfelel Dallos Nándor és Pesti János Hosszúhetényi szótára (a továbbiakban HhSz.), amely a Zengőalja egyik községének, a Pécs és Pécsvárad között fekvő Hosszúheténynek a szókincsét foglalja magában. Az anyaggyűjtést Dallos Nándor, a falu szülötte végezte, a gyűjtött adatok ellenőrzését és az ezzel párhuzamosan folyó pótlógyűjtést, majd a szerkesztést pedig Pesti János nyelvészkolléga vállalta magára. Kitartó és hozzáértő munkájukért mindketten minden elismerést megérdemelnek. Ilyen, sok időt és energiát igénylő tevékenységet csak az képes folytatni, akiben a vállalt feladat iránti elkötelezettség és tárgyszeretet munkál, s aki igazán ragaszkodik ahhoz a közösséghez, amelynek nyelvkincsét gyűjti, közzéteszi.

A HhSz. gyűjtése nagyjából fél évszázadot ölel föl, hiszen Dallos Nándor első tájnyelvi följegyzéseit még 1948-ban vetette papírra, a szóanyag lezárása, szótárrá szerkesztése pedig a 90-es évek végén történt. A község nyelvkincsének a közeli és a kissé távolabbi tájegységek szókészletével, valamint a főbb hangtani és alaktani jelenségekkel való megegyezéseiről a kötet bevezetésében a következő tanulságos észrevételeket olvashatjuk: „A szótárba felvett szavak származásuk szerint a hosszúhetényi népnyelvből valók, de nagy részük megvan a Zengőalja községeinek nyelvében is. A szóegyezések, hangtani és alaktani megfelelések alapján távolabbi kapcsolatokra is gondolhatunk. Nem lehet véletlen, hogy a hosszúhetényi szavak egy részének mindmáig van megfelelője a Zengőalja vidékén, a régi Ormán (ma: Nagyváty és Szentlőrinc térsége) és a mai Ormánság falvainak nyelvében. A szótár anyaga világított rá talán először erre a történeti-nyelvi kapcsolatra” (7).

A HhSz. bevezető részében a baranyai és a helyi szógyűjtés történetéről (7–9), az ellenőrzés és a szerkesztés munkálatairól (9–10), a hosszúhetényi nyelvjárás hang- és alaktani sajátságairól (10–13), továbbá az egyes szócikkek fölépítéséről (13–14) ad részletes tájékoztatást Pesti János. Ugyanebben a fejezetben jó áttekintést nyújt a község történetéről (14–17), s itt kapott helyet a különféle rövidítések és a szótárban felhasznált források jegyzéke is (18–19). A könyv gerincét természetesen a szótári rész (21–245) képezi. Jó ötletnek tartom, hogy függelékként értékes néprajzi gyűjtések (népdalok, mesék, találós kérdések, lakodalmi kurjantások) és nyelvjárási szövegek egészítik ki a kötet szóanyagát (247–264).

A HhSz. egész anyagában – lexikográfiai és általában lexikológiai tekintetben is – tájszótáraink legjobb hagyományait követi. Így például abban, hogy folytatja azt a Csűry Bálint Szamosháti szótára óta eléggé általánossá vált gyakorlatot, amely az egyes lexémáknak nemcsak a hangalakját, ejtésmódját igyekszik hűen tükröztetni, jelentését pedig pontosan megadni, hanem a szó jelölte fogalom, néprajzi hátterének feltárására is törekszik. Hogy ezt Dallos Nándor, a gyűjtő és Pesti János, a szerkesztő meg tudták valósítani, abban kitűnő előzmények, értékes néprajzi közlemények segítették őket. A község folklorisztikai és népnyelvi értékeire ugyanis már az 1930-as évektől kezdve a néprajzkutatók is fölfigyeltek, és anyaggyűjtést végeztek. Így a baranyai néphagyományok kutatója, Berze Nagy János „valóságos nyelvi kincsesbányának tekinthette Hosszúhetényt: sokszor megfordulhatott itt, és sok időt szánt a tekintélyes terjedelmű, nyelvileg nagyon szépen megformált népmesék lejegyzésére. Tájszavakat is gyűjtött a faluban. Nemes János igazgató-tanító úrban kiváló gyűjtőtársra talált, aki a helyi népdalok, dramatikus játékok, népszokások és hiedelmek megörökítésével alkotott maradandót” (8). A HhSz.-ban sok olyan címszó található, amelyhez néprajzi leírás is kapcsolódik. Ilyenek például a következők: asztag (28), balázsáldás (31), barkaszentölés (32), csöngő (52), iványolás (112–3), karácsony (120), kotyolás (137), lakodalom (145–6), lidérc (149), ólomöntés (173–4), subrikál ~ suprikál (203), szëmverés ~ szömverés (211), szülés (217) stb. – A HhSz. jó néhány olyan lexémát tartalmaz, amelynek hangalakja és/vagy jelentése különösen nyelvtörténeti szempontból számít becses értékűnek. Ilyen adatok pl. a bévödeste ’karácsony este bőséges étkezéssel <a nagyböjt végén>’, illetve ’szilveszter este <ugyancsak bőséges vacsorával>’ (42), févó ’teherhordáskor a fejre rakott kis tekercs’ (74, 78); füjem ’finom szemcséjű homokos talaj’ (82); hölgyelő ~ högyellő ~ högyelü ’a hegy eleje (alja), egyúttal a faluhoz v. más viszonyító helyhez közelebb eső része’ (102); hëjába ~ hijába ~ jába ’hiába’ (102, 104); kajlott 1. ’hajlott, lefelé görbülő’. 2. ’hajlott, görbe hátú <ember>’ (116); monyorú ’mogyoróbokor és ennek makktermése’ (164); urgya ~ urja ’sertésnek a hátgerince húsostul’ (174); stb. Hasonlóképpen értékesek azok a tájszók, amelyek többnyire a földrajzi nevek köznévi elemeként őrződtek meg a hosszúhetényiek nyelvkincsében. Ilyenek például a következő szóalakok: „aszó ’völgy’, Megj. önállóan már nem létező szó; a jelentését sem ismeri a mai lakosság. Fr. n.-ben: Fonyászó < fene ’farkas’ + aszó ’völgy’ és Nagysziadó (< Nagyaszói-oldal) 1. R. C.” (27–8); „hëgymöge ~ högymöge ’a magasabb hegyek északi oldalának lejtője; s a faluhoz képest van a hegy mögött’. Fr. n.-ként: Hegymöge (102), ma ’domboldal, hegyoldal’. Megj. Csak helynevekben fordul elő ma már ez a köznév. A mai lakosság a szó régi értelmét nem ismeri”; ’Vö. Máloldal. Fr. n.-ben: Csermál, Cserma, Korsoma, Pókmálja, Rózsamál, Potoma” (153); ’sid ~ süd ~ süt rég., ritk. ’kis vízfolyás’ – Fr. n-ben: Séd-völgy, Süt-völgy, Sid-völgy, Sit-vőgy. A Séd (Sid, Süd) nevű vízfolyás völgye” (198). Abban, hogy ezekben a helynevekben napjainkig fennmaradt köznevek is bekerültek a HhSz.-ba, nyilvánvalóan közrejátszik az a körülmény is, hogy Pesti János a névtan kiváló szakembere, aki a Baranya megye földrajzi nevei című, két kötetből álló kiadványnak a főszerkesztője volt, és több értékes tanulmányt is közzétett a helynevek köznévi elemeiről. Ezért némelyik címszó csupán tömör összefoglalása egy másutt részletesen kifejtett szóföldrajzi, etimológiai kérdéskörnek. – A HhSz. több német eredetű tájszót is tartalmaz (pl. cágër ’óramutató’, cimët ’fahéj’, culágër ’építőipari <alkalmi> segédmunkás’, hucli ’aszalt szilva’, pisli ’gúzzsal v. madzaggal összekötött rőzsecsomó’, spándli ’aprogatott fa’ stb.) Ez azzal függ össze, hogy a 19. század második felétől – főképpen Püspökszentlászlóról és Kisújbányáról – német ajkú lakosság költözött Hosszúheténybe. Az azóta „itt lakó németek bizonyos fokú hatást gyakoroltak a tősgyökeres magyar népesség szokásaira, például viseletére (klumpa, kötött lábbelik stb.), étkezési kultúrájára (tartósítási eljárások, újfajta ételek, új edények stb.), építkezésére, végső soron szókészletére is” (14).

A HhSz. gazdag forrása a község egykori népéletét, anyagi és szellemi kultúráját megőrző szókészleti elemeknek (tájszóknak, állandósult szókapcsolatoknak, nyelvi fordulatoknak) is. Egy részükben jól tükröződik a népi gondolkodás szemléletessége (pl. csöpögés ’ereszalja’, fehérnép ’a család nőtagjai’, kákabéllü ’gyenge, kényes gyomrú; vézna, vékonyka <gyermek>’, rongyosfa ’platán’, tányérbafagyott ’kocsonya’ stb.), bizonyos szóalakokban pedig a hosszúhetényiek tréfára való hajlama, humora mutatkozik meg (pl. mérgesigyeközet ’kasza’, tülemrottyantotta ’tojásrántotta’, tülemtoló ’vasvilla’ stb.). A HhSz. anyagában – természetesen az egyes tájszók jelentését és használati körét megvilágító példamondatokat is figyelembe véve – föltárul az elmúlt idők hosszúhetényi lakosságának, az egymást váltó nemzedékeinek küzdelmes élet, egykori hagyományvilága, példamutató erkölcsi felfogása is.

Nagyobb terjedelmű és sok-sok adatot magában foglaló műben, mint a HhSz., kisebb hibák is előfordulhatnak. Ilyennek vélem „A község nyelvjárásának hang- és alaktani sajátságai” című alfejezet e) pontjának utolsó mondatát, melyet innen el lehetett volna hagyni, és az explozív ty-zés, gy-zés jelenségénél kellett volna megemlíteni, hogy az -r utáni formája (pl. borgyu, irgyon, pörgye stb.) az idősebbek beszédében még ma is használatos. A kisebb hatókörű hangtani sajátságoknál (a 12. lapon) a v zöngésítő hatása mellett – a v zöngétlenedéséről is szólni lehetett volna, hiszen például a köznyelvi és más nyelvjárásokbeli kötve szóalakkal szemben Hosszúhetényben a következő hangtani változatok élnek: kötfe ~ ködve ~ kötfel (140), hasonlóképpen a testvér lexémának testfér formájára is van példa (223). – Apróbb kifogásom egy-két adatnak bizonyos címszókhoz való besorolásával kapcsolatban is van. Így például a 30. lapon a bab és a bableves címszóknál nem kellett volna a borsó, illetőleg a borsóleves lexémákat említeni, hanem ezek inkább önálló címszóként állhattak volna. Ugyanígy a csép szóalak mellett található cséphadaró lexémát esetleg külön címszóként lehetett volna szerepeltetni (52), vagy pedig a rajzos ábránál a csép részeként kellett volna föltüntetni. – A bicske címszónál változatként találjuk a hëcsëdli lexémát (36), amelyet nem is kellett volna itt fölvenni, hiszen a 101. lapon – helyesen – címszóként áll. – Az 51. lapon fordul elő a csöcsös szóalak, amelynek a különféle jelentéseit a szócikk legvégén (egymást követően) egy-egy példamondat világítja meg. Ezeket a példamondatokat jobb lett volna külön-külön, az egyes jelentésváltozatok után közölni. – Az itt felsorolt észrevételeim, helyesbítő megjegyzéseim eltörpülnek a HhSz. értékei, a benne rejlő adatok többszempontú felhasználhatósága mellett.

Nyelvjáráskutatásunk – mint ismeretes – a tájszavak gyűjtésében és közzétételében igen régi múltra tekinthet vissza, a különböző (általános, regionális, helyi) tájszótáraink más népek, nemzetek ilyen típusú szótáraihoz viszonyítva is jelentős számban láttak napvilágot, s így joggal lehetünk büszkék ezen a téren elért eredményeinkre. Az azonban – sajnos – kétségtelenül igaz, hogy a magyar nyelvterület egészét tekintve szembeötlő aránytalanságok, hiányok is fölfedezhetők az eddigi tájszótárak földrajzi megoszlásában. A Nyugat-Dunántúlról (a határon túli Felsőőrt is ideszámítva) négy kiadvány is megjelent már (Imre Samu: Felsőőri tájszótár. Bp., 1973; Kiss Jenő: Mihályi tájszótár. Bp., 1979. NytudÉrt. 103.; Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp., 1981 és Ábrahám Imre: Nyúl község nyelvkincse. Bp., 1991. MNyTK. 195. sz.), és ugyanez a helyzet a Balatontól délre eső területen, a Dél-Dunántúlon is (Kiss Géza–Keresztes Kálmán: Ormánysági szótár. Bp., 1953; Várkonyi Imre: Büssüi tájszótár. Bp., 1988; Dallos Nándor–Pesti János: Hosszúhetényi szótár. Hosszúhetény, 1999 és Szabó József–Sz. Bozóki Margit: Koppány menti tájszótár. Szekszárd, 2000). Ha végiggondoljuk, hogy ezekkel a dunántúli tájszótárakkal szemben más nagyobb tájegységekről (pl. a Kis- és Nagykunságból, a Hajdúság és a Jászság vidékéről, a Szigetközből stb.), továbbá a határon túli területekről (pl. Csallóközből, Kalotaszegről, a Muravidékről stb.) mennyire hiányzik egy-egy ilyen kiadvány, könnyű belátnunk, milyen sok és sürgős teendőjük van még a magyar nyelvjáráskutatóknak, a tájszavak gyűjtőinek.

A HhSz. megbízható forrása lehet a nyelvföldrajzi kutatásoknak, ezenkívül a község nyelvjárásának legmarkánsabb sajátságai és ezeknek változásai is jól megragadhatók belőle, ahogy ezt Pesti János is megfogalmazta: „Mivel a Hosszúhetényi Szótárban Dallos Nándor jelenkori szógyűjteménye mellett immár nyelvjárástörténeti adalékként jelen vannak a Berze Nagy- és Nemes-féle gyűjtemény ide vonatkozó szavai, szövegrészletei, ez a szótár alkalmas arra, hogy segítségével összehasonlítsuk a helyi nyelvjárás korábbi és mai állapotát. – Szótárunk már-már nyelvemléktárnak tekinthető, hiszen a benne található szavak nagy részének évszázados (sőt ennél is régebbi) története van” (19).

Összegzésül azt állapíthatom meg, a Hosszúhetényi szótár egész anyaga jól mutatja, hogy a szerzőpáros együttműködése igen eredményesnek bizonyult. Dallos Nándor kitartó munkával folytatott alapos gyűjtését Pesti János személyében hozzáértő és lelkiismeretes szakember egészítette ki, szerkesztette kötetté. Nyelvjáráskutatásunk így újabb értékes tájszótárral gazdagodott. Elismeréssel kell szólni továbbá azokról a szervezetekről, intézményekről, a helybeliek közösségeiről és magánemberekről is, amelyek és akik valamilyen módon (anyagi hozzájárulással, munkájukkal) közreműködtek a HhSz. megjelentetésében. Hosszúhetény lakossága és vezetői szép és követendő példát mutattak a közösségi gondolkodásra, múltjuk és szellemi értékeik megbecsülésére, az ezért végzett céltudatos összefogásra.

Szabó József