In memoriam Papp Ferenc

„Lenni? vagy nem lenni? kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
…Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.”
            (Csokonai Vitéz Mihály)

Így töprengett az örök hamleti kérdés fölött, immár nagy betegen, fiatal életének utolsó évében Debrecen költője, Csokonai Vitéz Mihály. Ez az a töprengés, amely óhatatlanul hatalmába kerít minden gondolkodó embert, amikor az elmúlás, a halál könyörtelen tényével szembenézni kényszerül. S különös erővel törnek fel bennünk ugyanezek a gondolatok most, amikor egy olyan nagy gondolkodó, egy olyan kiváló tudós, az emberi szellemnek és értelemnek egy olyan kimagasló egyénisége távozik közülünk, mint amilyen Papp Ferenc akadémikus volt tartalmas élete során.

Az élő, az érző, a gondolkodó ember valójában soha nem tudta, nem is tudhatja elfogadni a végleges elmúlás, a teljes megsemmisülés gondolatát. Non omnis moriar – hitte, hirdette, vallotta magáról már az ókor embere. Mint tudjuk, maga a történelem a bizonyíték rá, hogy az emberiség nagyjai, a hírességek, a kiválóságok valójában soha nem halnak meg teljesen, jóllehet az élet törvényei szerint az ő földi létezésük is véges. De szabad-e közel engednünk magunkhoz a teljes elmúlás, az örök nemlét gondolatát éppen most, amikor egy olyan gazdag életpálya befejeződésének vagyunk élő tanúi, mint amilyen Papp Ferenc akadémikusé, Papp tanár úré, kedves Feri bátyánké volt. Az örök nemlét gondolatával aligha azonosulhatunk. Nem tehetjük, mert amikor őt itt ma utolsó útján elkísérjük, valójában csak a földi maradványait, a hamvait helyezzük örök nyugalomra, de ő maga, az ő tudása, az ő szelleme, az ő igazi emberi mivolta, az ő elhangzott bölcs szavai, kedves mosolya, s mindaz a sok, amit tőle kaptunk, továbbra is itt él bennünk, változatlanul velünk marad. Ha van egyáltalán valaki, aki elmondhatja magáról, akkor Papp Ferenc igenis az, aki azt méltán megteheti, Horatius szavaival szólva, hogy Exegi monumentum, avagy akár Puskint idézve is kijelentheti: . Igen, ő emlékművet állított magának! S ezt az emlékművet, amely nem kőből, nem ércből, nem bronzból van, hanem amely tudásból, emberségből, segítőkészségből, a tudomány iránti végtelen elhivatottságból épült, ahogyan már eddig is, úgy a jövőben is a Papp Ferenc név fogja mindnyájunk számára jelenteni.

Hogy Papp Ferenc azzá vált, aki valójában lett, akit őbenne a tudományban elért eredményeinek, a mások iránt tanúsított önzetlen segítőkészségének köszönhetően már régóta tisztelünk, abban nagyon is meghatározó szerep jutott az ő Debrecenben eltöltött éveinek. Huszonöt évesen, tehetséges, ambíciózus, de még alig ismert fiatal egyetemi adjunktusként, mondhatnánk, „Papp Feri”-ként került Budapestről a cívis városba, ahonnan három évtized múltán mint „Feri bátyánk”, mint „Papp tanár úr”, mint a tudomány legfelső köreiben is ismert, itthon és külföldön egyaránt nagyra becsült „Papp Ferenc akadémikus” tért vissza. Debreceni munkásságát, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen eltöltött harminc évét nem is lehetne találóbban jellemezni, mint ahogyan azt a közismert latin mondás fejezi ki: Veni, vidi, vici. Igen! Papp Ferenc megvívta és mindnyájunk javára meg is nyerte debreceni csatáját.

Miközben ő maga a debreceni egyetem oktatójaként, majd az Orosz Nyelvészeti Tanszék vezetőjeként a tudományos fokozatok lépcsőin egyre magasabbra emelkedett, a leendő filológusok, a leendő tanárok százait tanította és nevelte, így vezetve be őket a nyelvtudomány rejtelmeibe, fejlesztve a tudományos gondolkodásukat, ellátva tanítványait egész életre szóló szellemi útravalóval. Lehetetlen ma már számba venni, hányan és hányan tapasztalhatták meg vizsgákon és egyéb megmérettetéseken az ő jóindulatú szigorát, hányan és hányan élték át előadásainak felemelő, magával ragadó légkörét, hányan és hányan tanultak tankönyveiből, hányan és hányan olvasták és olvassák ma is tudományos dolgozatait, hányan hivatkoznak nap mint nap tudományos megállapításaira. Nem kevés azoknak az egykori tanítványoknak, kollégáknak, barátoknak, pálytársaknak a száma sem, akik a tudományban elért eredményeiket nem kis mértékben Papp Ferenc önzetlen segítségének is köszönhetik.

Nem túlzás azt állítani, hogy Papp Ferenc neve szorosan összeforrott a Kossuth Lajos Tudományegyetemmel, azon belül a Szláv Filológiai Intézettel. Semmi kétség, hogy személyesen neki, az ő fékezhetetlen energiájának, a tudomány iránti határtalan elkötelezettségének köszönhető, hogy a hatvanas évektől kezdődően Debrecen a nyelvtudományban bizonyos központi szerepet töltött be. Az ő személye, az ő munkássága vonzotta a városba, az egyetemre már 1971-ben a világ számítógépes nyelvészeit, akik éppen ott, a hajdúság központjában tartották soron következő kongresszusukat. Ő indította el 1975-ben az azóta rendszeressé vált januári debreceni russzisztikai konferenciák sorozatát, amelyek mindig nagyon nyitottak voltak más nyelvekkel kapcsolatos tudományos problémák előtt is. Sok százan fordultak meg ezeken a konferenciákon, itthoniak és külfüldiek, akik hozták és vitték a legújabb, a legfrissebb tudományos információkat.

Papp Ferenc Debrecenből kiépített külföldi kapcsolatainak, a már akkor kiérdemelt nemzetközi elismertségének volt köszönhető, hogy a világ legnagyobb nyelvészei közül sokan megfordultak a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, jelenlétükkel, előadásukkal frissítő pezsgést hozva a tudományos életbe. Ő maga is számos külföldi intézményt látogatott meg, magas szintű szerepléseivel a legkülönbözőbb tudományos rendezvényeken képviselte az egyetemet, a várost, a magyar tudományt. Szakmai hírneve a világ számos tájára, többek között Japánba is elvitte őt, ahol 1971-ben a Szapporói Egyetemen vendégprofesszorként tartott előadásokat.

Miközben debreceni évei alatt Papp Ferencet a Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd rendes tagként soraiba választotta, ezáltal ő maga a tudomány csúcsára ért, soha nem feledkezett meg arról, hogy mások tudományos fejlődését a legönzetlenebb módon segítse. Iskolateremtő egyénisége azért is vonzott sokakat, mert soha nem volt féltékeny a pálytársak sikereire, mert a tudományból mindig úgy kanyarította ki a maga részét, hogy közben semmit el nem vett másoktól, mert soha meg sem kísérelte, hogy mások kárára érvényesítse saját elképzeléseit. Tudása, ismeretanyaga annyira gazdag volt, hogy jutott belőle bőven másoknak, barátoknak, kollégáknak, pályatársaknak is. Mindaz, amit ő Debrecenben tett, messze túl nőtt az egyetem falain, meghaladta város, sőt az ország határait is. Méltán adományozta hát neki a Kossuth Lajos Tudományegyetem 1995-ben a doctor honoris causa megtisztelő címet.

Sokan nem tudták, mert ő maga szinte soha nem beszélt róla, hogy Papp Ferenc már debreceni évei alatt súlyos, gyógyíthatatlan beteg volt. Visszatekintve azokra az időkre, csak csodálni tudjuk akkori elszántságát, akaraterejét, amellyel nap mint nap képes volt úrrá lenni betegsége fölött, tudomást sem véve azokról a megállíthatatlan folyamatokról, amelyek már akkor elkezdődtek a szervezetében. Hányszor előfordult, hogy orvosai tanácsát, sőt tilalmát megszegve napjait nem a gyógyintézetben, hanem a munkahelyén, idejét nem a betegágyban, hanem az íróasztalánál töltötte. Elismerés és csodálat illeti az ő szerető feleségét, Marikát is, aki már a debreceni években élete teljes önzetlenségével segítette tudós férjét, tette ezt nem csak azzal, hogy megteremtette a tudományos munka végzéséhez szükséges nyugodt otthoni körülményeket, hanem azzal is, hogy amikor kellett, nagy szeretettel ápolta beteg hitvesét. Hogy Papp Ferenc ilyen magasra ívelő életpályát futott be, abban Marikának is nagyok az érdemei. Engedtessék meg, hogy ezt itt most Papp Ferenc tanítványai, barátai, pályatársai, minden tisztelője nevében Marikának szívből megköszönjük.

Minden temetés egyúttal a búcsúzás pillanata is. Részt vállalva a család, a rokonok, a hozzátartozók nehéz gyászában, búcsúzzunk hát mindnyájan Papp Ferenctől, a nyelvtudós akadémikustól, a Debreceni Egyetem díszdoktorától, a Kossuth Lajos Tudományegyetem egykori tanszékvezetőjétől, az iskolaalapító tudóstól, a kiváló pedagógustól, monográfiák, cikkek, tanulmányok és tankönyvek szerzőjétől, a segítőkész kollégától, az igaz baráttól, a nagyszerű embertől, Papp tanár úrtól, kedves Feri bátyánktól.

Búcsúznak Papp Ferenctől a Debreceni Egyetem egykori és jelenlegi vezetői, oktatói, dolgozói. Búcsúzik a Bölcsészettudományi Kar, a Szláv Filológiai Intézet, az Orosz Nyelvészeti Tanszék, azoknak minden egykori és jelenlegi vezetője és munkatársa. Búcsúznak az egykori tanítványok, a barátok, a pályatársak, az általa szervezett konferenciák résztvevői, s mindenki, aki tisztelte, szerette Papp Ferencet, akinek a számára az ő személye sokkal több volt, mint egy átlagos hétköznapi ember.

Búcsúzik Debrecen városa, annak vezetői és polgárai. Búcsúzik a Batthyány utca, ahol Papp Ferenc családjával lakott, ahol felnevelte gyermekeit, ahol sokan felkeresték őt tanítványai, barátai, pályatársai közül a könyvekkel zsúfolt szerény otthonában, ahol ezen felül nem egy világhírű tudós is megfordult.

Papp Ferenc emlékét a szívünkben, a lelkünkben, az elménkben örökre megőrizzük. Ezért az ő nagyszerű tudós és emberi mivolta semmit sem halványul, mert neki a jövőben is…

„…nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik.”
            (Arany János)

Drága Feri Bátyánk! Nyugodj békében!

Budapest, 2001. április 20.

T. Molnár István