Rövid beszámoló a Paksi
Képtárról
Paksról olvasom: Európában
itt található a legmagasabb löszfal, aztán, hogy tréfás
anekdóták szólnak a paksi "mogyoróról",
valamint, hogy itt született a kalandos életû Trebitsch Ignác
(azonos lenne a P. Howard regényekbõl ismert "igazi"
Trebiccsel?). De vannak komolyabb adataim is. Például gazdag régészeti
leletekrõl, köztük egy ókori Mithrász-szentélyrõl,
vagy a híres paksi halászcsárdáról, továbbá
az atomerõmûrõl, amit nem kell bemutatnom, hiszen az ország
egyik legfontosabb energiaipari létesítménye. És
a kilencvenes évek eleje óta ismételten is
sokat hallok a Paksi Képtárról.
Ezt az intézményt
jelenleg az önkormányzat tartja fenn, de valószínû,
hogy létrejöttében és állandó bõvülésében
valamennyi korábbi paksi tényezõ közremûködött:
az õsrégi kultúrák és kultikus szentélyek
búvópatakként továbbélõ emléke,
a magyar vidék ízét-zamatát megadó kert-,
szöllõ-, és konyhamûvészet, és természetesen
a város gazdasági súlyát és erejét
biztosító erõmû is, amely nem csak fõiskolát
vagy különbözõ sportlétesítményeket
segített itt világra, hanem olyan kulturális intézmények
megszületését is hathatósan segítette, amelyek
alkalmankint túlmutatnak a város regionális jelentõségén.
Ennek az északra és délre nyúló paksi kisugárzásnak
talán a Duna lehetne a legszebb és legtalálóbb jelképe.
Mint egy kiterjesztett karokkal álló emberi figura, aminek az
történeti hangulatú városközpont a törzse,
olyan itt a táj. Ha magasabbra emelkednénk, akkor a folyóvízet
fölfelé követve egészen Pestig látnánk
el. Lefelé, déli irányban követve a vizet Mohács
tûnne fel, de kissé oldalra tekintve, talán megpillanthatnánk
a Mecsek alatt megbújó Pécs városát is. Mert
Paks valószínûleg inkább Pécsre támaszkodik,
ha délre kalandozik el a tekintet.
Van egy jó ismerõsöm
itt Pakson, aki néha úgy áll a tájban, mintha éppen
õ lenne az, aki széttárt karjaival azon igyekszik, hogy
közelebb húzza magához a fõvárost és
Pécset. Magához is közelebb de fõleg Pakshoz
közelebb. Úgy hívják, hogy Halász Károly.
Már körülbelül negyed évszázada annak, hogy
Pakson élve azon dolgozik, hogy ne csak a halászcsárdája
miatt álljanak meg a város határában azok, akik
a hatos úton Pestrõl Pécs felé igyekeznek. Halászt
Károly ugyanis egy képtárat épített. Maga
az épület persze nem tõle való az egykori Erzsébet
Szálló megyeházára emlékeztetõ klasszicista
architektúrája készen állt a fõtéren,
az õ feladata csak az volt, hogy meggyõzze az illetékeseket,
hogy miután az épület megszûnt ifjúsági-,
és úttörõ-ház lenni, hát úgy
és akkor szolgálhatná a legjobban a várost, ha az
általa gyûjtött képtári anyag állandó
kiállítás formájában a falakra költözne.
Ez a munka a gyûjtés, és a meggyõzés
pedig építkezés volt a javából. Hadd
idézzek egy levelébõl:
"Ezen a területen
egy vákuum volt itt Pakson, Tolna megyében, Budapest-Pécs
között. Egy nagy fehér folt. A múltban sokszor volt
reménytelen a helyzet, de szerencsére a kollégák,
a barátok és a jószándékú ismerõsök
segítettek, és ha lassan is, de mentek elõrébb a
dolgok. Fontos volt a helyzet és a lehetõségek helyes felismerése,
a példák megválasztása, és egy adag bátorság
is, amit legtöbbször a kényszer szûlt. Úgy igyekeztem
a dolgokat végezni, hogy hosszú távon is funkcionáljanak.
Igyekeztem kreatívan gondolkodni, ahogyan a pécsi Mûvészeti
Gimnáziumban tanították. Példáim voltak:
a pécsi múzeumok, a Grazban rendezett festõ-hetek és
az ottani múzeumi gyûjtés módszere, aztán
a kölni, kasseli, berlini tanulmányútak, és persze
Párizs, Amszterdam, és Róma is a fantasztikus kiállításaikkal
és gyûjteményeikkel. A közelebbi szellemi háttér
pedig a Pécsi Mûhely...
A gyûjtés 1980-ban
kezdõdött. Mindenki hagyott itt munkát, dokumentációt.
Nagyon sokat segítettek a mûvészettörténészek,
akik közremûködtek a szakfelaladatok elvégzésénél
és a rendszeres kiállítások elõkészítésénél,
akik elõadásokat tartottak, vagy megnyítókat szerveztek...
Amikor kiderült, hogy semmi másra nem alkalmas a mûemlék
épület, megengedte az önkormányzati hivatal, hogy a
raktárakban összegyûlt anyagból állandó
kiállítást rendezzünk be. Az 1991-ben megnyílt
kiállítás alapján a minisztérium kiadta az
engedélyt, hogy a képtár mint országos gyûjtõkörrel
rendelkezõ múzeum mûködjön. Így született
meg a sok-sok ingyen munkával rendbehozott termekben a Paksi Képtár,
ami nem akar porosodó kiállítás maradni a jövõben
sem. A régióban és a városban folytatott munka fõ
mozgatórugója a képzõmûvészeti oktatás
és továbbképzés, a mûvészeti információk
gyûjtése és továbbatása, valamint kiállítások
és alkotótelepek szervezése... Megpróbáljuk
magunk mellé állítani a kreatív embereket, rajztanárokat,
képzõmûvészeket, mûvészettörténészeket.
Szeretnénk megõrízni szakmai függetlenségünket...
A gyûjtemény bõvítésénél fontos
a hiányok pótlása és karaterünk további
alakítása, megerõsítése... A legnagyobb kihívások:
a mûvészeti életben történõ változások,
az új technikai lehetõségek, a régiók és
városok szabad versenye..."
És nem hallgathatom el
azt sem, ami ezután áll még a levélben: hogy
állandó kihívás a szegénység is, a
korlátozott anyagi lehetõségek. Azok, akik valamilyen kulturális
intézménynél dolgoznak, jól tudják, hogy
amit Halász Károly a fent idézett levérészletekben
felsorol, az körülbelül a maximum, az körülbelül
minden, amit egy jól mûködõ múzeum vagy közgyûjteménnyel
is rendelkezõ kommunális intézmény feladatvállalásként
magának eltervezhet. De õ vállalta ezt a maximalista programot,
és a szerény anyagi lehetõségek ellenére
sem érzi úgy, hogy magára hagyták volna az illetékesek.
A paksi erõmû mellett a kulturális tárca és
a Nemzeti Kulturális Alap Kollégiumai támogatják
a Paksi Képtár ügyét. Ezek az összegek nemcsak
újabb mûvek vásárlásához segíthetik
hozzá a képtárat, hanem néhány olyan dologhoz
is, ami nélkül nem dolgozhat egy korszerû mûvészeti
intézmény: például mûvészeti adatbázisa
és videotárja van már a képtárnak, és
meg vannak ahhoz is a kezdeti feltételek, hogy itt találjon otthonra
egy olyan archívum, amely az elmúlt évtizedek magyar mûvészetében
oly fontos szerepet játszó Pécsi Mûhely dokumentumait
gyûjtené egybe. Amit Halász Károly pillanatnyilag
nagyon remél, az az egykori Erzsébet Szálló egész
épületének a használata lenne. A csak az emeleti szárnyra
korlátozódó kiállítási termek már
nem fogadhatnak be több alkotást, viszont a raktárak egyre
jobban telnek. És aki egy kicsit ismeri az ott felgyûlõ
anyagot, az tudja, hogy Paksra nem küldenek a mûvészek mûteremhulladékot
vagy raktári kelléket. Ott fõmûvek gyûlnek.
Errõl szeretnék
még pár szót szólni, a barátság és
a respektus hatalmáról. Mert noha ezek a tényezõk
nem hivatalos múzeumi kellékek, mégis nagyon fontosak,
nélkülük nincs siker. Hiszen általában is az
a helyzet, hogy nincs jobb mecénás vagy igényesebb zsüri
annál a fajta megbecsülésnél, amivel a magyar mûvészek
nemzetközi szerepet is játszó derékhada egy olyan,
minden próbát megállt kollégájára
tekint, mint amilyen például Halász Károly. Elõször
is ott áll Halász mögött a Pécsi Mûhely
tekintélye, hiszen tagja volt ennek a mûvészcsoportnak a
hetvenes-nyolcvanas években, és azóta is aktív,
igen jelentõs mûvész, egyike a magyar neo-konstruktivizmus
és akció-mûvészet legjobbjainak. A nyolcvanas évek
eleje óta, amikor Hegyi Lóránd õt is bevette az
egymást követõ "Új Szenzibilitás"
kiállításokba, a neve újra-és-újra
felmerül a nemzetközi tárlatok katalógusaiban. De ez
csak a dolgok egyik fele. A másik fele az, hogy "Karesz" nagyon
igényes, és ugyanakkor nagyon önzetlen és korrekt
szolgája a mûvészet ügyének. És az ilyesminek
fénye van, ezt szeretik az emberek. Ezzel magyarázható
az, hogy a Paksi Képtár 90 százaléka a mûvészek
ajándékaiból gyûlt össze, és ezek a képek
és szobrok, vagy grafikák mind nagyon jól válogatott,
nagyon erõs mûvek.
Lehetetlen lenne itt felsorolni
a leltárt, csak találomra lapozgatok a katalógusban. Az
elsõk között szerepel a Pécsi Mûhely mentorának,
Lantos Ferencnek néhány mûve, aztán egy fontos gyûjtemény
következik, a Paks közvetlen régiójába tartozó
egykori és újabb helyi mûvészek neve. Utána
az országot reprezentálók (a leltározás sorrendjében):
Bukta Imre, Fajó János, Gulyás Gyula, Kõnig Frigyes,
Soós Tamás, Nádler István, Július Gyula,
Bak Imre, Maurer Dóra, Szenes Zsuzsa, Szirtes János, El Kazovszkij,
Galántai György, Kelemen Károly, Hencze Tamás, Keserü
Ilona, Mengyán András, Jovánovics György,... és
így tovább. Jól kirajzolódik a gyûjtemény
gerincvonala, az "Iparterv-csoport" nemzedékhez, és
az utána következõ Új Szenzibilitás tárlatokhoz
tartozó mûvészeknek a szinte hiánytalan listája.
Ami nem akadálya annak, hogy újabb keletû nevek is felmerüljenek
néha, például Csörgõ Attiláé,
vagy Sugár Jánosé. Közben azonban átugortam
a pécsi illetõségûeket, ezek érthetõen
különösen fontos csoportot képviselnek: Ficzek Ferenc,
Kismányoki Károly, Pincehelyi Sándor, Szijártó
Kálmán, és még jónéhányan.
Mindent összevéve igen sok olyan mû szerepel itt, amit néhány
évtized múlva már semmilyen öszeköttetéssel
vagy áron nem lehet majd a felhajtani a mûtárgy-piacon
még országos intézmények vagy gyûjtemények
számára sem. Ez az igen rangos leltár pillanatnyilag kb.
200 címet tartalmaz, de a tételek között olyan mappák
és sorozatok is vannak, amelyek egyenként 20-30 alkotásból
állnak.
Nyilvánvaló, hogy
nem csak a gyûjtés volt sikeres, hanem a feldolgozás munkája
is szorgos kezeket igényel. Egy szinesen illusztrált katalógus
már készült a Paksi Képtár gyûjteményébõl,
de szinte megjelenése percében azonnal el is évült,
és ezért egy újabb, bõvebb kiadvány elõkészítésén
fáradoznak a képtár mentorai. Kik ezek? Már évek
óta (és remélhetõleg egyideig még továbbra
is) Aknai Katalin és Merhán Orsolya vállalkoznak arra,
hogy együtt dolgozzanak a Paksi Képtárral, õk azok,
akik a mûvészettörténeti szakmunka javát végzik.
Az oktatásban pedig Ritter János, Takács Éva és
ifj. Ficzek Ferenc tevékenykednek. De esetenként és alkalmanként
igen sokan mások is megfordultak már Pakson, hogy valamit elvégezzenek
az ott felgyûlt szakmai munkából legyen az szövegszerkesztés,
kiállításrendezés vagy mûtárgyfotózás.
A legtöbben nem fogadtak el jelentõs ellenértéket
a munkájukért, legfeljebb a felhasznált anyaggal számoltak
el. Azért jöttek, mert kedvük volt hozzá, és
mert egész egyszerûen jó Pakson lenni.
Ha most az olvasó a fejét
csóválja, és azt mormolja maga elé, hogy szép-szép,
de ezek tulajdonképpen archaikus viszonyok, a kezdetek hõsi gesztusaival
és az önzetlenség nagyon mulandó erényeivel,
amit majd el fog söpörni a rutin, meg az idõ,... nos, akkor
erre csak azt felelhetem, hogy tudom, hogy így lesz. Ha a Paksi Képtár
igazi nagy intézmény lesz, számos fõállásban
lévõ munkatárssal, akkor majd rá is jellemzõk
lesznek azok a viszonyok és problémák, amik olyan helyeken
szoktak elõfordulni, ahol fõállások vannak.
Másrészt viszont:
"Bár csak ott tartanánk", sóhajt fel néha,
egy-egy nehezebb percében Halász Károly. Szeretném
megnyugtatni, hogy mi mellette állunk. És arról szólni,
hogy pillanatnyilag még mítikus idõket élünk,
és ennek is meg van a haszna. Nem csoda hát, ha az alapító-személy
mesébe illõ alakja tölti be a látóterünket.
Mit is ír még azokban a levelekben és katalógus-bevezetõkben
a Karesz? Hogy úgy hiszi, hogy Paks peremvidéke egyrészt
Pannóniának, de a Duna-medencétõl délebbre
fekvõ mediterrán világnak is. Ahogy fogalmaz: "peremvidéke
a virágzó mandulafáknak". Azonkivül persze peremvidéke
Budapestnek, Pécsnek, Tolnának, Baranyának, és az
Adriáig vonuló hegyes-dombos, hol sziklásan goromba, hol
pedig füge-gyümölcsként édes és lágy
Balkánnak is. Ezért teszem hozzá:
Ennyi perem szolgálata
együttvéve kiad egy legalább is nekünk centrális
jelentõségû képtárat.