Talán e hangulat fogott meg engem is, ahogy elnéztem a musort. Mert lassan ráébredtem arra, hogy tulajdonképpen újra csak egyfajta Hinterglasmalereit látok, hiszen most is üveg mögött, a televízió képernyojének a hátoldalán ragyogott fel eroteljes színekkel a házat körülvevo táj, és benne a szétszórt murnaui település miniatur díszletekre emlékezteto képe, s ugyancsak ilyen színereju foltokra bontott fénnyel világított a musorban szereplo festmények bizánci ékszereket és zománcot idézo koloritja is – a TV-kamera munkáját, vagyis a natúrban felvett tájat, és e tájról egykoron festett fél-absztrakt képeket alig lehetett megkülönböztetni egymástól. Minden az 1900-as dátumot körülölelo évek fantasztikus optimizmusának a derüjével ragyogott, és minden a délutáni napfény dekoratív színfoltjainak a tarka fuzérévé sorakozott itt. Ha nem lett volna annyira orosz színezetu az alaptónusként megszólaltatott szín- és forma-harmónia, ha valamivel több lett volna a spekulatív elem ebben az együttesben, akkor "A szecessziótól az absztrakcióig" címet is adhatták volna a musorszerkesztok a képernyorol felragyogó képek sorának.         A szecessziótól az absztrakcióig – ez lehetne az alcíme a Nemzeti Galéria kiállításának is, amely Mattis Teutsch János és a Der Blaue Reiter muvészeinek a szellemi rokonságát hivatott bizonyítani. Amíg a kiállítás termeit jártam, többször is eszembe jutott ama orosz házról forgatott televíziós film. Nem csak azért, mert itt is felismerhettem azt a fajta tájat, amely akár Murnauval is lehetne, hanem azért is, mert mintha itt is a szláv és német expresszionizmus kedvenc színeibol összeválogatott absztrakt harmóniákkal, a Blauer Reiter körére emlékezteto tüzes fényu virágcsokrokkal találkoztam volna. Annyire eros volt ez az érzés bennem, hogy a Nemzeti Galéri kiállításán az lehetett a benyomásom, hogy Mattis Teutsch csak azért várt annak idején egy évtizedet, hogy szinte belezuhanjon a saját különbejáratú virágkorába (mert hiszen a húszas évek az o igazi kiteljesedése), mert az volt a szándéka, hogy a progresszív muvészet egy újabb nekilóduló periódusát meglovagolva tovább fejleszthesse a müncheni muvészkolonia egy befejezetlenül maradt fejezetét.
        Mert így igaz: míg Kandinszkijék 1910 körül jutottak el a táj és benne élo mítoszok absztrahálásával az expresszionizmust meghaladó nonfiguráció küszöbéig, addig Mattis Teutsch valóban csak a húszas évek elején ragyogtatta fel elképeszto intenzítással ugyanazt a koloritot, valamint azt a komponálásmódot, amely a felismerheto tájképi motívumokat maga mögött hagyva most már pusztán a színek akkordjaira és az oket hordozó lendületes formákra támaszkodott. És ennek a teljesítménynek csak elozményei voltak Kandinszkijék palettáján, közvetlen megfeleloje nem – ez a változat a Der Blaue Reiter muvészetébol mindvégig hiányzott, ez Mattis Teutsch leleménye.
        Az ilyen különbségek ellenére is meglévo eros rokonságot abban látom, hogy Mattis Teutsch muvészete is dallamos, és e muzikalitás révén már-már szinte misztikus hallucinációkra ihleto jelképi világ, olyan harmónia, melynek a színek sugárzó nyalábjai és e nyalábokat kíséro fekete árnyékvonalak adtak formát (mindmegannyi kerítés, hogy a színek el ne szaladjanak). Folklórból letisztult ornamentika vagy organikus elozményeket kamatoztató muvészi absztrakció? Nincs egyértelmu válasz az ilyenfajta kérdésekre – mert hiszen némi muvészettörténeti rutinnal egy sor hasonló szakszeruségre ragadtadhatnánk magunkat.
        Az én fantáziámat inkább a zenei asszociációk vezérlik. Hogy példával is szolgáljak: Mint ahogy a Musszorszkij kievi nagyharangjait felidézo hangkép is a harangzúgásból – tehát az ornamentikát kirajzoló ritmikus zajból – és a muzenei komponálásmód árnyaltabb dallamaiból sajtolódott kottaképpé, úgy Mattis Teutsch képszerkesztoi módszere is igen messze fekvo tartományokat surített magába, mert hiszen egyaránt belefért abba a népi díszítomuvészetre támaszkodó dekoratívitás és a táblaképfestészet utolsó nagy teljesítményeit világra segíto magaskultúra, a modernizmus is (Na, hogy tetszik ez a körmondat?). Ami viszont közte és a müncheni modernek között mégis feltuno különbségnek számíthat, ami annyira jellegzetes nála, az a sajátos balkáni légkör, a provincia jelenléte – mondhatnám úgy is: a szorkucsmaként kerek és melengeto formálásmód. A színek ilyenkor nem adnak ki erdot, hanem csak bokrokat. És minden kép mint egy pingált tányér. Vagy terített asztalt idézo textildarab...
Ahogy Mattis Teutsch korai festményein a fák olyan érzelmes-zsenge növények maradnak, "akik" folyvást körbe-körbe járnak, és mindvégig egymásba kapaszkodnak, vagy ahogy a késobbi képeken is minden motívum mintha egy-egy vánkos, vagy egy teríto központi helyzetu vezérmotívuma köré fonódna, ez a bölcsot és anyai közelséget hangsúlyozó ringató mozdulat nagyon költoi – de mégis inkább furulyaszó, mint szinfónikus zenekar. Amivel nem Mattis Teutsch muvészi értékét szeretném relativizálni, hanem éppen ellenkezoleg: a poézisban való jártasságát, a szólóhangszereket megszólaltatni tudó szuverénitását akarom hangsúlyozni. Minden elozmény és majdnem minden intézményes segítség nélkül alakult ki ez a karcsú muvészet Brassóban, a székely, szász és román környezetben, miközben tagadhatatlanul ott érezzük benne a szláv tradíciók mesevilágra emlékezteto koloritját is, sot, mi több, kihallhatjuk e harmóniákból még a messzi Párizs fémes csengésu zsibaját, és benne mint jellegzetes vezérszólamot, mint nosztalgikus vágyképet, például egy Delaunay muvészetének a távoli visszhangját is.         A Mattis Teutsch tárlaton aztán eszembe jutott egy, a kilencvenes évek elején megreszkírozott autóutam is. Télies volt akkoriban az ido és csúszós volt az út, mert éppen hullott a hó, és szitált a dara, miközben köd és pára takarta el az országúttal párhuzamosan futó fasorokat is. Ilyen volt az ido, és én eloször indultam el Budapestrol keteli irányba, mióta 1970-ben elhagytam Magyarországot – Miskolc felé haladtam. Híre kelt ugyanis annak, hogy egy meglepo dolgokat bemutató Nagybánya-kiállítást rendeztek valakik Miskolcon, és megtudtam azt is, hogy ezek az ismeretlen rendezok az akkoriban számomra még besorolhatatlan intézmény, a MissionArt galéria fiatal munkatársai voltak, egy bizonyos Kishonthy Zsolt és egy másik illeto, akit meg Juricskó Lászlónak hívtak. Mindketten "fiatal muvészettörténészek" – így szólt a fáma.
        Valamikor harminc-negyven évvel korábban, amikor még jómagam is csak próbálgattam, hogy talán muzsikus, vagy mégis inkább képzomuvészettel foglalkozó "fiatal" valami lesz majd belolem, én is lakósa voltam Miskolcnak. Egy teljes iskolaévet töltöttem ott, de ez még az ötvenes évek elején történt. Most, hogy évtizedekkel késobb újra odaérkeztem, teljesen megváltozott a város, láttam, hogy elbontották a régi utcákat, és zavartan észleltem, hogy minden irányban új tereket nyitottak. Nem tudtam tájékozódni – úgy éreztem, hogy csak az Avas oldalában lévo temetokert a régi. No meg a Nagybányán festett, s onnan Miskolcra került madárlátta képek tuntek olyannak, mintha ezek is a múltba süllyedt évtizedekhez tartoztak volna. Európai kultúrával eloadott napsütötte tájak, olajban – az ilyesmit mindenesetre ismerosnek érzi az ember. Hogy hol vészelték át ezek a nagyrészt ismeretlen nagybányai illetoségu képek az elmúlt fél évszázadot? Románia északi megyéiben, vagy a közelben, Borsodban? És hogy sikerült összeszedni ezeket a dolgokat? Akkor nem foglalkoztatott annyira e kérdés, és megelégedtem azzal a válasszal, hogy a jó ég tudja.
        Ez volt 1992-ben. Azóta sem jártam Kelet-Magyarországon (túl messzire esik Kölntol), de hallom, hogy dacára annak, hogy azóta Pesten is nyílt egy MissionArt galéria, kitartott a "két fiatal muvészettörténész" Miskolc mellett is, és e kettos támpontról elindulva, s csápjaikat messze nyugatra is kinyújtva kezdtek terjeszkedni a nagyvilágban, és olyan sikeresen tették ezt, hogy most már ott tartanak, hogy hatáskörükbe képesek vonni a müncheni Haus der Kunstot is, amely, lám, át fogja venni a Mattis Teutsch tárlatot a nyári hónapokra. Már szerkesztik is a német nyelvu katalógust, ennek Hubertus Gaßner, a magyar avantgárd legjobb német ismeroje a gazdája, és készül egy változat angolul is, hogy százszázalékos legyen a "lefedettség".
        Mit tartsunk errol a vállalkozásról? Csak fel kell ütni a többszáz oldalas vastag kötetet, hogy megtudjuk, hogy ez alkalommal nem a Nemzeti Galéria kiadványát tartjuk a kezünkben, hanem a MissionArt publikációját. Még nem volt rá Magyarországon példa, hogy ilyen volumenu és igényeseségu magán-galéria kiadvány lásson napvilágot. És az egész esemény nagyvonalúsága, a katalógusnak a nemzetközi múzeumi élethez igazodó és a mukereskedelmi gyakorlat legjavához mért tartalmi gazdagsága és komolysága...
        Hát ezek azok a dimenziók, ez az esemény az, amiért most leültem cikket írni, mert teljestmény ez a javából. Igen nagy dolog az, hogy sikerült a szinte lehetetlen, és az Alpok vidéke meg a Balkán között újra jár az elso világháború elott sínre fektetett, és még a húszas években is oly vidáman közlekedo orient-expressz, az a szellemi értékeket fuvarozó vonat, amely akár Herwarth Walden vagy Kassák nevét is hordozhatná, mert hiszen – hogy most újra a menetrendre tuzték – megint képes arra, hogy összekösse például Berlint vagy Münchent, és a müncheni Haus der Kunst révén akár egész Európát is a Kárpátmedence kevésbé frekventált keleti városaival.
        Valamikor az ilyen vonatok magától értetodonek számítottak, Mattis Teutsch is felszállt rájuk. A brassói illetoségu fiatal festo elso jelentos kiállítását ugyanis éppen Kassák rendezte 1917-ben Budapesten a MA visegrádi utcai helységében, és a következo két évben is szerepelt Mattis Teutsch a magyar aktivisták tárlatain, miközben lino-metszetei nem csak a hazai avantgárd kiadványait gazdagították, hanem ott díszlettek a berlini Sturm címlapján is, 1921-ben pedig Paul Klee-vel együtt kapott kiállítást Herwarth Waldentól a Sturm berlini helységeiben, miközben grafikái ott szerepeltek Kolozsvárott és Brassóban a lapokban, valamint tárlata nyílt Bukarestben is, aztán megint Berlinben és Párizsban. A román avantgárd irodalmi lapja, a Contimporanul hozta a grafikáit, hogy valamivel késobb, a húszas évek második felében újra Pesten állítson ki, ezúttal már a KUT vendégeként, majd pedig a Tamás-Galériában.
        Mattis Teutsch a korszak szokása szerint egy elméleti-ideologiai eszmefuttatást is papírra vetett, amit németül publikált Kunst-ideologie címen. Pályafutásának ez az "expressz-vonat" szakasza 1931-ben zárult, amikor Perlott Csaba Vilmossal és Kmetty Jánossal állított ki Nagybányán, mintegy harmincöt évvel azután történt ez, hogy a muvésztelepet Hollósy Simon megalapította. A következo évek a lassú elszigetelodés korszakát hozták – nemcsak Mattis Teutsch számára, hanem mint egy kagyló, bezárult, magába fordult a régió valamennyi országa. A szellemi értékeket hordozó kelet-nyugat vonat elakadt.
        Eddig a MissionArt galéria tunt ki leginkább azzal, hogy a bezárult kagylót óvatosan feszegetni kezdte, hátha igazgyöngyöket rejt a múlt... Így bukkantak elo sorra a nagybányai mestereket folytató vagy azok muvészetét felváltó sorsok és életmuvek, így került sor kilencvenkettoben a "neósok" fellépésétol számított újabb nagybányai korszakok bemtatására. Jól ismert és kevésbé frekventált nevek merültek fel eközben: Tihanyi, Czóbel, Huszár Vilmos, Boromisza Tibor, Ziffer Sándor, Bornemisza Géza, Pászk Jeno, Szobotka... És városneveket kellett újra megtanulnunk, tájakra kellett emlékeznünk, olyanokra, amelyek évtizedekig alig merültek fel a tudatunkban. Most, hogy Mattis Teutsch foglalja el a porondot, súlyponti területként Brassó és környéke szerepelnek ezen a tárlaton a legtöbbet. Azok az erdélyi városok mutatkoztak be múzeumaikkal, ahonnan a Mattis Teutsch képek nagy része is érkezett.
        Érdekes viszont, hogy úgy hallottam, hogy egyetlen olyan mu sem szerepel e kiállításon, amit romániai magángyujtemények adtak volna kölcsön. Lehet ez puszta véletlen is, illetve elképzelheto végül az is, hogy a magyar és a középeurópai gyujtok "szívóhatásának" eredményeképpen kiürültek az ottani privát-kollekciók és sok kép került át Romániából valamivel nyugatabbra, de mindezzel együtt is alig valószínu, hogy ne lennének még mindig Mattis Teutsch képek magánkézen is Erdélyben. Valószínu, hogy a kiutaztatás körülményes formalitásai vagy az esetleges financiális terhek és bizonytalanságok riasztották vissza a romániai gyujtoket attól, hogy Pestre küldjék a tulajdonukban lévo festményeket. A mutárgyforgalom azonban feltartóztathatatlanul növekszik a világ e tájain is, a helyzet csak javulhat, ahogy az ido múlik.
        Honnan érkezett hát akkor ez a nagyszámú, a vártnál lényegesen több Mattis Teutsch alkotás erre a kiállításra? A katalógus a magángyujtok személyét tekintetve diszkrét hallgatásba burkolódzik, annyit azonban mégis sikerült megtudnom, hogy elsosorban magyar és svájci magánygyujteményekbol származnak a nem múzeumi illetoségu képek, de majdnem ugyanennyi mu érkezett a német gyujtoktol is – ezek a hazai és külföldi magánkollekciók csak az utóbbi években nyíltak meg a szakma és a kiállításrendezok elott. Amit viszont pontosan megtudhatunk, ha figyelmesen végigolvassuk a képeket kíséro címkéket is e tárlaton, az az, hogy a müncheni Lenbach-ház és egy sor más német múzeum rukkolt ki most a Der Blaue Reiter csoport alkotásaival, hogy kölcsönzéseikkel teljessé kerekítsék ki a képet, és igazán tartalmassá tegyék a ritka alkalmat. Az o nagyvonalúságuknak köszönheto, hogy e tárlaton a történeti háttér is gazdag részletességel látható.
Mely háttér elott a vonat most zakatolva halad... És hogy e képnél maradjak: ugy tunik, hogy elsosorban a MissionArt galéria az a vállalkozó, aki üzembe helyezte az évtizedekig rozsdásodó síneket. Csak azt kívánhatjuk, hogy e sikeres kezdetek után most már menetrendszeruvé váljék a forgalom, és mások is részt kérjenek a pálya kiépítésébol. Az irány akár az egész világ lehetne – de legalább is Európa.