Mi van a folklór alatt?
Szabálytalan jegyzetek a Vajda Lajos Stúdió margójára

        Vajon mit szólna Vajda Lajos, ha láthatná a róla elnevezett mûvészkör (hagyomány, mozgalom?) kiállítását – ez a kérdés ágaskodott bennem, amikor átléptem a Mûcsarnok kapuját.
        Aki csak valamennyire is ismeri a Vajda Lajos Stúdió történetét, az nem tett fel volna ilyen kérdéseket, hiszen tudta volna, hogy azon túl, hogy a Stúdió is szentendrei illetõségû, nem sok kapcsolat van a névadó mester és a körben dolgozó mûvészek között. Mentségemre legyen mondva, hogy már korábban elhagytam az országot, semmint a Stúdió megszületett volna, és késõbb hazalátogatva sem futottam össze valamelyik kiállításával úgy, hogy abból a helyzetet tisztázó felismerés születhetett volna. Most viszont, ahogy beléptem a Mûcsarnok középsõ tengelyének a termeibe, azonnal "képben voltam". Igen, ezt a Szentendrét is ismertem már valamennyire, hiszen találkoztam vele többször is. A Bizottság együttes, és környéke – így élt bennem ez a kör.
*
        Valamikor 1983-84 körül lehetett, hogy Fe Lugossy munkáival a Bercsényi Klubban megismerkedhettem. Aztán késõbb kimentem hozzá Szentendrére is, sõt, Pomázra is ellátogattam, ahol meg Vahorn lakott – igen, emlékszem már, hogy Lacával mentünk oda "próbára". Azt hiszem Zámbó Öcsi éppen nem volt ott, a trió viszont így is meg volt, mert leültem a zongorához, és improvizáltunk. Örületes lármát csaptunk.
        Miközben szorgalmasan használtam az ujjaimat (nem merem zongorázásnak nevezni, holott tanári diplomát szereztem a hangszerbõl korábban), megállapíthattam, hogy – ellentétben a híresztelésekkel – a Bizottság stílusa nem formabontó, hiszen ahhoz elõször formákkal kell rendelkeznie az embernek, amit "felbont". Lacáék viszont éppen az ellenkezõjét csinálták, mert õk a teljes káoszból indultak el, és haladtak a zenei – vagy egyéb – alakzatok felé. Ha ezt a "formateremtõ" magatartást úgy általánosságban csináljuk, és megõrízzük közben az egészséges humorérzékünket is, akkor máris valahol a dadaizmus közelében járunk.
        Nem sokkal késõbb vettem egy festményt is Fe Lugossytól, ami egy bálványszerû pózban ülõ alakot ábrázolt, ami körül szentendrei legyek röpködtek. Mivel nem találtam jobb átmeneti helyet neki, a pesti lakásba vittem el anyámhoz, aki a szívéhez kapott, amikor meglátta. De nem fárasztom a további részletekkel az olvasót, hiszen már nyilván õ is "képben van", és sejti, hogy mit gondoljon az egészrõl. Az történt, hogy még a nyolcvanas években valamikor, anélkül, hogy sejtettem volna, hogy mi ennek a jelentõsége, egy pillanatra belecsöppentem a Vajda Lajos Stúdió kellõs közepébe. Csak most, hogy a Stúdiónak szentelt retrospektív tárlaton bolyongtam, tudtam meg, hogy milyen dimenziókat kell elképzelnem a Bizottság együttes mögé, és kezdtem megérteni – hiszen ezt mutatta a kiállítás is –, hogy nem csak engem fogott meg a fiúk varázsa.
        Lassan kibontakozott a panoráma: Néhány autodidakta elkezdett zenélni, és egyre többen sereglettek köréjük a tanultabbak közül is, mert ezek a fiúk (mûvészek? guruk?) tudtak valamit, amivel az akkori fõiskolák és mûvészeti intézmények nem rendelkeztek. Sokan egyszerûen a modernizmussal azonosították ezt a varázslatos dolgot, holott tulajdonképpen nem errõl szólt a nóta. Ez a visszatekintõ tárlat is bizonyította, hogy ami a diszciplínát illeti, kevesebbel is beérték az alapító tagok, ami viszont az egzisztenciájuk alapkérdéseit illeti, hát bizony sokkal többrõl volt ott szó, mint mûvészetrõl.
        Nagyon elhajítom a sulykot, ha azt mondom, hogy a szabadságról? Mert ennek a receptjét ismerte a Bizottság, és ezzé vált aztán a Vajda Lajos Stúdió is: egy szelet jó ízû szabadsággá. Körülöttük hamis csokoládé-öntet volt, afféle nyögve nyelõs didaktikus hab, igaz, itt-ott megszórva némi élet-morzsával is, de aztán megint csak a rákent ideológiai krémmel elmaszatolva. Ez elõl menekült el Bizottság, és kezdett figyelni például – mint igaz kinyilatkoztatásra – a baromfiudvar felõl behallatszó kotkodácsolásra (örülök, hogy Lacának ezekbõl a tyúkjaiból maradt néhány még erre a kiállításra). Amit pedig a koncertjeiken produkáltak, annak az volt a funkciója, hogy az énekükkel túlkiabálják a hivatalos összhangzattan rendezett sorait, és ujjongó lármájukkal elfödjék azt, ami csak közönséges akusztikai vagy vizuális piszok volt ("Mit látsz Laca... Egy nagy segget látok..."). Ez persze nem az avantgárd képzõmûvészet volt, a'la Málevics, Moholy-Nagy, Pollock, stb., de lehet, hogy fontosabb volt annál.
        Innen indult el a Stúdió is 1972-ben, amikor mégis csak hivatalos fórummá vált, és ezeket a kezdeteket meghaladva érkezett el a Mûcsarnok középsõ tengelyében most kiállított szuper-produkciókig, amiket már csak a Wagner operák méreteivel és eklektikus zsúfoltságával lehet összehasonlítani (lásd Bernáth [y] Sándor tíz évre elosztott Asztromythoporno ciklusát, 1992-2002). Lám-lám, így dolgozik a történelem, mondjuk magunkban, és hozzátesszük: értjük, elfogadjuk, és teljesen OK, hogy most az egész fejlõdési folyamatot is kiállították. Roppant tanulságos, de hogyan lehet errõl beszámolót írni?
*
        Sehogy, meg sem próbálom. Inkább úgy teszek, mint az újságok Innen-Onnan rovata, és az események és mûvek zavarosában halászok.
        Mindjárt itt van a hetvenes évek küszöben egy adat, ami fontos lehet. Nevezetesen, hogy akkoriban nem a Bizottság volt az egyetlen ilyen típusú megnyilatkozás. Rémlik, hogy hasonlóképpen anarchista és dadaista ízek szabadultak fel Baksa-Sós együttesének az Egyetemi Színpadi koncertjein is, de rokon szellem lengedezett Halász Péterék performance-ba oltott színházi estéin, továbbá a Xertox csoport zenei szekciójának a koncertjein ("Akarom a mosolyod..."), aztán ott volt rögtön a szomszédban a Helyettes Szomjazók csoportja, egy vájlingra való blazírt zseni, akik ablakpucolással keresték a kenyerüket, és úgy tettek, mintha bekerültek volna a Louvre-ba, vagy legalább is az oda szóló meghívóra várnának, valamint a Rabinex stúdió, és benne a Vetõ-Zuzu mûvész-duó, akik fél-lábbal már halhatatlanok voltak (miközben hangsúlyt helyeztek rá, hogy ezt csak szimulálják), de akkor már nem hagyhatom ki Kelemen Károly vasaló mackóit sem, amik meg Picasso kék korszakának a nosztalgia-örökségét mosták-és-vasalták... és-így-tovább. Hosszú és változatos a sor, de végig erõs és folyamatos az önbizalom. Ha valaki sarokba szorítana, és rákérdezne, hogy mi volt ezekben a különféle megnyilatkozásokban közös, akkor nehéz lenne mûvészeti vagy esztétikai kategóriák nyelvén válaszolni.
        Mert az úgynevezett "helyzet" volt közös – világos! – meg ami ugyanazt jelenti: az élet. Ha valaki elég blazírtsággal rendelkezett ahhoz, hogy meglódítsa elméjének ama bizonyos kalapácsát, amivel ütni is, meg röhögni is tudott, és oda se figyelt arra, hogy a kalapács mosolya hová hullik (vigyázat, halmozott képzavar!), akkor annak a mozdulatnak volt valami zseniális fénye. Mindig, vagy majdnem mindig. Az illetõ aztán vagy a rendõrségen találta magát néhány percen belül, vagy a lexikonok oldalain néhány esztendõ vagy évtized múltán. Esetleg kombinálhatta is a kettõt. És talán éppen a Vajda Lajos Stúdió kezdeteinél volt ez a kombinatív készség nagyon is tipikus.
        Találkoztam olyan látogatóval a kiállításon, aki elismerõ hangsúllyal ki is mondta a minõsítést: hályogkovácsok. Ha kicsit rosszindulatúbb, megtoldhatta volna azzal is, hogy beérkezett hályogkovácsok. Amivel egyrészt a népies, archaikus ízû eredetre utalt volna, másrészt azonban a megmagyarázhatatlan homályból érkezett korai teljesítmények késõbbi veszélyeire figyelmezetethetett volna. Sokak fejében fordultak meg ilyen gondolatok, amíg a termeket járták, de hát ez sem olyan egyszerû kérdés. Elsõsorban a korszak volt az, ami menet közben nagyot változott, és csak ennek függvényeként fordult más világításba a mûvészek esztétikai vagy egzisztenciális világa.
*
        Különben is, a Vajda Lajos Stúdió, úgy, ahogy az ma kinéz, professzionista mûvészek társasága, és ezt minden elmarasztaló mellékíz nélkül állíthatjuk. Csakhogy tényleg nagyok az eltolódások. A hatvanas évek végén, vagy a hetvenes esztendõk elsõ felében, amikor a törzstagok elõször vettek ecsetet a kezükbe, többnyire a szürrealizmusnak azt a vaskos változatát elevenítették fel bemutatkozásként, aminek az alaphangütése a sokat sejtetõ misztika vagy a dadaista jellegû fenegyerekeskedés volt.
        Ezt a fajta modernséget lehetett a legkönnyebben megérteni, de talán csinálni is. (Gondoljuk meg, hogy ugyanezekben az években az Iparterv nemzedéke már a New York-i iskola magasságába emelkedve ostromolta a Parnasszust!). Ha valaki innen, ezektõl a harmadkézbõl vett szürrealisztikus ízû munkáktól indult el, akkor elképesztõen nagy lendülettel kellett a kanyart vennie ahhoz, hogy most, harminc évvel késõbb azokat a nagyformátumú installációkat állíthassa ki. Vagyis 1970 körül egy gejzír tört fel, forró vízzel, meg sárral, és az energiadús természeti tûnemény volt az, ami sokak számára tápláló forrásként szolgált. Ha a kortárs egyetemes mûvészettel vetjük össze a teljesítményeiket, akkor nyilvánvaló, hogy nem az úgynevezett avantgárd volt az, amit csináltak, hanem mintha az avantgárd háta mögé bújva kurkásztak volna a szurtos valóságban. Tudom, hogy ez nem mûvészettörténeti kategória, és hogy ilyen besorolás nincsen. De ezt tartom igaznak, és ragaszkodom az indulásnak ehhez a képéhez. Ami nem is enged meg másfajta megközelítést, mint hogy a továbbiakban is csak mint az újságok Innen-Onnan rovatának a munkatársa tallózzak a korai évek termésébõl:
        Itt van mindjárt például Ef Zámbó Születés címû festmény-sorozata (1966-67). Kicsinyke képek Dali, Tanguy, Miro, esetleg Magritte reminiszcenciákkal – és teljesen értelmetlen lenne azt a kérdést feszegetni, hogy jó képek-e, hiszen nem ez volt a feladatuk. Ugyancsak a kezdeteket illusztrálja Fe Lugossy néhány mûve, például a dadaista ízû Akvárium (1968), és egy egész sereg szürrealista jellegû kompozíció, amik zömükben már a hetvenes években születtek (Bereznay Pétertõl, Borgó György Csabától, Krizbai Sándortól, és-így-tovább). Vagy lássuk azt az érdekes hibridet, a portrét Tóth Istvántól, amin Van Gogh, Bartók és David Bowie arcvonásai keveredtek. Ezt is értelmetlen lenne stíluskritikailag elemezni, és csak azért emelem ki most példának, mert arról szólt, hogy milyen életszeletek (értékek és jelképek) voltak elérhetõk akkoriban. Érdekes, hogy a kissé iskolázottabban dadaista mûvek (például a Kassáktól koppintott képversek vagy a véletlent hangsúlyozó egyéb kompozíciók) inkább a hetvenes évek közepébõl valók, kivétel ez alól talán csak Aknay János Kurt Schwitters-re emlékeztetõ Kollázs cmû képe, ami elég korán született, 1972-ben.
        Valamennyi most említett mûvész túllépett késõbb a kezdeteknek ezen a fázisán, de most mégis jó volt e képeket látni, ahogy oda voltak zsúfolva a falra. Aztán persze az eseménytörténeti háttér!... A tárlat anyagához tartozott volna, hogy valamilyen formában beszámoljon azokról a hetvenes évek eleji összezördülésekrõl is, amiket a rendezõk (gondolom, megfelelõ emlékanyag hiányában) nem tudtak most dokumentálni. Például a szentendrei templomtéren rendezett szabadtéri kiállítás volt ilyen (ezt betiltották), vagy az ezt követõ "A Nalaya" happening illetve az "Edwinizmus" kiáltvány. Mint hallom, Ef Zámbó volt a spiritusz rektora ezeknek az eseményeknek. Edwin pedig egy talált állat volt, egy lótetû, és "személye" azért volt fontos, mert a köréje rögtönzött bla-blá-ból is állítólag rendõrségi ügy lett.
        A kultúrpolitika azonban, ha késve is, de csak észbe kapott, és igyekezett elsimítani a botrányt. Valahogyan csatornázni kellett a fiatalság energiáit, és a kibékülésként felajánlott intézményes keretekbõl lett aztán a Vajda Lajos pince, és az ott kiállító tagokból verbuválódott a Stúdió (de ezt pontosabban és részleteslebben tárgyalja az arra hivatott szakirodalom, lásd Novotny Tihamér szerkesztésében: Vajda Lajos Stúdió, a VLS kiadványa, Szentendre, 2000. Mire az olvasó kézbe veszi ezt az Új Mûvészet számot, lehet, hogy a tárlat katalógusa is megjelenik már, és talán abban is szerepel majd néhány használható adat).
        De lépjünk tovább! Nem ismertem eddig Bernáth (y) Sándor 1977 és 1982 között festett képeit, amiknek a tematikai anyaga a népek fegyverbarátságtól az édesiparban dolgozók boldogságáig terjedt, mélyebb mondanivalóját pedig fölösleges lenne itt feszegetni, mert anélkül is világos. Remek képek ezek, és kiemelt helyen fognak fennmaradni, hiszen ez az oeuvre "igazságtartalmában" (jaj de csúnya szó!) csak a Helyettes Szomjazók rögtönzéseihez hasonlítható, de Bernáth (y) képei nagyobb felkészültségrõl árulkodnak, és különben is mintha szélesebb nyomtávon futnának. Bukta Imre munkáival viszont sokszor találkoztam már eddig is, és most csak annyiban vált kerekebbé a kép, hogy megtudtam, hogy az olyan alkotások, mint a Méhek kiüzése a kasból (a'la kiûzetés a Paradicsomból – 1989), vagy a Disznók a tájban (1990) mennyire jellemzõ példái annak a néha kép, néha objekt, néha pedig mindkettõ egyszerre mûvészetnek, amihez a nyersanyagot és az eszmei mondanivalót (jaj de szép szó!) a háztáji kisjószág-tartás szolgálta. Itt vagyunk az újabb szentendrei mûvészet egyik legfontosabb forrásánál, mert ez a fáskamra és tyúkól közé szorult tenyérnyi mikrokozmosz és a belõle kifacsart félelmetesen penetráns folklór alatti (!) világ volt az, ami éveken át a legérdekesebb motívumokkal szolgált. (És nem mint Innen-Onnan munkatárs, hanem mint mûvészettörténész teszem hozzá, hogy ez figyelemreméltó lázadás volt a Vajdától Barcsaiig ívelõ népi barokk motívum-kincs emelkedettségével szemben is – ki fogja megírni ezt az érdekes monográfiát?)
        Ennek a folklór alatti motívumkincsnek a kibontakozása, vagyis a hetvenes évek végétõl a nyolcvanasok közepéig tartó ciklus a Vajda Stúdió virákora, mert ekkor alakult ki végleg a rájuk jellemzõ repertoár, és születtek meg azok a mûvek, amiknek az értékeléséhez már nem elég a gejzír-hasonlat, hiszen egyes esetekben lávaömlés volt az a javából. (Miközben a szürrealisztikus kezdetek bele lettek taposva-temetve a vályogos-törekes sárba és az ördögien koszos és obskurus papírmunkákba, meg a deszka-aplikációk káoszába, de születtek itt késõbb szénfekete képek is bizonyságul arra, hogy többen is értettek a boszorkánysághoz – lásd Bereznai Pétert – illetve találkozhattunk istálló-szagú vas-kollázsokkal – ez meg a Gubis Mihály volt).
        A legintellektuálisabb munkákkal – mintegy másik végletként – Vahorn András szolgált. Képei azt bizonyítják, hogy a képzõmûvészeti groteszk nálunk akkor is irodalmi ihletettségû, ha vizuális szempontból perfektül van megcsinálva, és úgy csattan, mint egy jól irányzott pofon. Másrészt azt is jól látni (és végeredményben ez is irodalomtörténeti összefüggés), hogy Freud helyett inkább Karinthyra vezethetõ vissza a szürrealisztikus ízû humor Magyarországon, noha a viccek anyaga sokszor erotikus (csak kép-címekkel illusztrálom: A mûvész felugrik munkájától, mert megérzi a dolgok lényegét – 1974-bõl; Férfi nõt dob a vízbe – 1990-bõl, stb.). Ugyancsak Vahorntól való az Ördög késsel címû kép is (1985), ami mintha Kondor Késes ember címû ikonjának lenne a folytatása. Az a jó, hogy mindkét esetben a késen (a ceruza hegyén, az ecset szõrén...) van a hangsúly, nem pedig az ilyen vagy olyan stiláris megoldáson.
        Vahorn volt különben az, aki három évtized alatt a legkevesebbet változott, hiszen semmit sem kopott az érzékenysége, és tartalmát illetõen sem lett más a vitalitása (The forgotten indian, 1997), míg fegyvertársa, Ef Zámbó nyújtja a legrapszódikusabb képet, mert bosszantóan kommersz, vagy unottan merev munkákat ugyanúgy produkált, mint váratlan megugrásokat és istenien szórakoztató "additív" kompozíciókat (értem ezalatt azt, hogy egymás mellé festette azt, ami éppen az eszébe jutott, de ebbõl néha igen jóízû improvizációk lettek). Legjobbak talán mégis a plasztikai munkái, erre bizonyság a korai Ház csontgerinccel címû objekt, vagy a mostani kiállításra készült E/4-es ikrek-nek keresztelt kenyerek-a-pólyában installáció.
        És így jutunk el Fe Lugossyhoz, akit ez a nagy retrospektív tárlat is állandóan körbejárt, mintha tudták volna a rendezõk, hogy merrefelé kereshetik a megoldást a "Hol az olló komámasszony" játékra. Pedig Laca aztán igazán besorolhatatlan és interpretálhatatlan a javából! Az én szememben õ a korszak egyetlen magyar mûvésze, aki – Beuyshoz hasonlóan – több mint két évtizeden át már puszta személyében is mûalkotásnak számított. Ezt nem lehet csinálni, az ilyesmi magától érkezik, mint a fogfájás, és elég sok szenvedéssel is jár. Csak érthetõ, hogy amikor erre lehetõsége nyílott, Laca is hátat fordított annak az image-nak, ami fogatlan szájával, elhordott "örök-vasárnapi" öltönyével, és arcába lógó hajával szembenézett vele a tükörbõl. Lám, most rendezettebb õ maga is, meg az is, amit csinál, például a K@rm@ 2002 címû zongora-imitációkból és video-betétekbõl komponált nagy formátumú installációja. (Ezt ki lehetne állítani akár a kasseli documentán is, mert annyira jól van megcsinálva, de nem kizárt, hogy éppen ez a baja.)
        Laca azonban – mint hallom – még most is készít olyan munkákat, amiket saját kezûleg barkácsol, és amik vissza-visszatérnek ahhoz a szentendrei oeuvre-höz, amiben egykor disznók röfögtek, papírból kivágott tyúkok szaladgáltak, és nylon-köténnyel átkötött pakkundekli menyecskék (Múzsák és Nárciszok) álltak haptákban. Ezekbõl a munkákból is volt egy válogatás most a Stúdió retrospektívján. E teremtmények derüsen pufók volta, és az ezzel ellentétben álló lehetetlenül intenzív, ámde kétdimenziósra redukált valósága valahogy azt szuggerálta, hogy vasalóval lapították õket ilyen kép-alakúvá, hogy aztán kiakaszthatók legyenek a szobában – de még ez a tortúra sem akadályozta meg õket abban, hogy éjszakánként le ne szálljanak a falról, és el ne keveredjenek az ónos esõfelhõkkel, vagy (ami még rosszabb) nagy erkölcstelenségükben le ne igyák magukat a sárga földig kisüsti pálinkával. Csak így magyarázható, hogy aztán álmában gyötrik azt a szegény mûvészt:
        – Mit látsz Laca?
        – Nagy-nagy Vajda Stúdiót látok...
        Az Innen-Onnan rovathoz tartozna még, hogy kitérjek az utolsó évtized termésére is, például az új tagok munkáira, vagy a régrõl tisztelt mesterek egyéb stílusváltásaira, de ezt a dicsõséget meghagyom másnak, mégpedig azért, mert elég jelentõs változásokkal járt az idõ múlása, és ezek a dolgok már más megközelítést érdemelnének.
        De hogy senki se mondhassa, hogy egyetlen mûvel sem illusztrálom, hogy miként változott meg a laposztás, íme egy példa: Benkovits Bálint forgó kockája, amire filmvetítéssel egy lépegetõ férfi alakja vetül. Az az illúziónk, hogy ez a figura hajtja, forgatja maga alatt a kockát – pofon egyszerû ötlet, de fõmû! És olyan, hogy inkább tehetõ például Csörgõ Attila munkái mellé, mint a Stúdió elmúlt évtizedeinek az oeuvréje közelébe, hiszen itt már hiába keresnénk azt az animista – a természet teremtményeibe és a nyomorúságos tárgyakba lelket lehellõ – erõt, ami valahonnan a pogányságnál is mélyebb és kezdetlegesebb rétegekbõl tört elõ. Ez a kocka, ahogy a rávetülõ emberrel forog, a konstruktívizmusnak is leszármazottja, de az elektronikus médiáknak is méltó kortársa. Lehet, hogy ez az egyik olyan irány, ami felé a VLS halad majd a jövõben.
*
        Befejezésül pedig egy igaz történet:
        Ezt a cikket írtam éppen, amikor, vasárnap lévén, meghívtak közben vacsorára. A gazdasszony aszalt szilvát tett a disznókarajba, úgy sütötte meg, és már a színei is olyan érettek és zamatosak voltak, hogy azonnal eszembe jutottak a szentendrei aprójószágok és a belõlük sütött mûvészet, meg a Stúdiót tárlat. Ahogy mesélni kezdtem róla, azonnal átvette a szót– maga is képzõmûvész – az asztalfõn ülõ férfi, aki a hetvenes években még gimnazista volt, a nyolcvanasokban pedig kitanulta már a mesterségét a Fõiskolán. Noha soha nem volt szentendrei illetõségû, mégis nagyon közel suhanhatott el mellette a Bizottság együttes, és az egész Vajda Lajos Stúdió, mert így mélázott: – "Gimnazista korunkban kijártunk Szentendrére a Vajda Stúdió pincéjébe modern mûvészetet látni. És még késõbb, a nyolcvanas években is úgy éreztem, hogy hozzájuk hasonló kiállításokat kéne Pesten is csinálni. Alternatívát kínáltak..."
        Nekem pedig két dolog jutott errõl az eszembe:
        1) Ez itt most egy olyan szituáció, amiben Krúdy Gyula erõsebben van jelen, mint a mûvészettörténelem. Tehát igaz pillanat.
        2) Mégis van egy mûvészettörténeti tanulsága is: Nem érdemes vitázni. Az Iparterv nemzedéke után, és az Új Szenzibilitással vetélkedve ez az alulról feltörõ energia, a Vajda Lajos Stúdió volt a legfontosabb alternatíva. Mélységük dimenzióit az avantgárd mögötti tartományokban mérhetjük fel, hiszen nem izmusok, hanem babonás erõk hajtották elõre õket. Ám ez a hiedelem-világ még sem volt még folklór sem, hiszen stiláris nyelvüket, szókészletüket a folklór alatti világ formálta. Talán még az sem túlzás, ha néhány aspektust szem elõtt tartva azt mondjuk rá: a keleteurópai nyomor. Amibe azonban lelket tudtak fújni. Legjobb teljestményeik ezért jelentenek kiemelkedõ értéket, unikomot. Az idõ igazat ad majd azoknak, akik úgy gondolták, hogy ezt a kiállítást meg kellett csinálni.