Mi van a folklór alatt?
Szabálytalan jegyzetek a Vajda Lajos Stúdió margójára
Vajon mit szólna Vajda
Lajos, ha láthatná a róla elnevezett mûvészkör
(hagyomány, mozgalom?) kiállítását
ez a kérdés ágaskodott bennem, amikor átléptem
a Mûcsarnok kapuját.
Aki csak valamennyire is ismeri
a Vajda Lajos Stúdió történetét, az nem tett
fel volna ilyen kérdéseket, hiszen tudta volna, hogy azon túl,
hogy a Stúdió is szentendrei illetõségû, nem
sok kapcsolat van a névadó mester és a körben dolgozó
mûvészek között. Mentségemre legyen mondva, hogy
már korábban elhagytam az országot, semmint a Stúdió
megszületett volna, és késõbb hazalátogatva
sem futottam össze valamelyik kiállításával
úgy, hogy abból a helyzetet tisztázó felismerés
születhetett volna. Most viszont, ahogy beléptem a Mûcsarnok
középsõ tengelyének a termeibe, azonnal "képben
voltam". Igen, ezt a Szentendrét is ismertem már valamennyire,
hiszen találkoztam vele többször is. A Bizottság együttes,
és környéke így élt bennem ez a kör.
*
Valamikor 1983-84 körül
lehetett, hogy Fe Lugossy munkáival a Bercsényi Klubban megismerkedhettem.
Aztán késõbb kimentem hozzá Szentendrére
is, sõt, Pomázra is ellátogattam, ahol meg Vahorn lakott
igen, emlékszem már, hogy Lacával mentünk oda
"próbára". Azt hiszem Zámbó Öcsi
éppen nem volt ott, a trió viszont így is meg volt, mert
leültem a zongorához, és improvizáltunk. Örületes
lármát csaptunk.
Miközben szorgalmasan használtam
az ujjaimat (nem merem zongorázásnak nevezni, holott tanári
diplomát szereztem a hangszerbõl korábban), megállapíthattam,
hogy ellentétben a híresztelésekkel a Bizottság
stílusa nem formabontó, hiszen ahhoz elõször formákkal
kell rendelkeznie az embernek, amit "felbont". Lacáék
viszont éppen az ellenkezõjét csinálták,
mert õk a teljes káoszból indultak el, és haladtak
a zenei vagy egyéb alakzatok felé. Ha ezt a "formateremtõ"
magatartást úgy általánosságban csináljuk,
és megõrízzük közben az egészséges
humorérzékünket is, akkor máris valahol a dadaizmus
közelében járunk.
Nem sokkal késõbb
vettem egy festményt is Fe Lugossytól, ami egy bálványszerû
pózban ülõ alakot ábrázolt, ami körül
szentendrei legyek röpködtek. Mivel nem találtam jobb átmeneti
helyet neki, a pesti lakásba vittem el anyámhoz, aki a szívéhez
kapott, amikor meglátta. De nem fárasztom a további részletekkel
az olvasót, hiszen már nyilván õ is "képben
van", és sejti, hogy mit gondoljon az egészrõl. Az
történt, hogy még a nyolcvanas években valamikor,
anélkül, hogy sejtettem volna, hogy mi ennek a jelentõsége,
egy pillanatra belecsöppentem a Vajda Lajos Stúdió kellõs
közepébe. Csak most, hogy a Stúdiónak szentelt retrospektív
tárlaton bolyongtam, tudtam meg, hogy milyen dimenziókat kell
elképzelnem a Bizottság együttes mögé, és
kezdtem megérteni hiszen ezt mutatta a kiállítás
is , hogy nem csak engem fogott meg a fiúk varázsa.
Lassan kibontakozott a panoráma:
Néhány autodidakta elkezdett zenélni, és egyre többen
sereglettek köréjük a tanultabbak közül is, mert
ezek a fiúk (mûvészek? guruk?) tudtak valamit, amivel az
akkori fõiskolák és mûvészeti intézmények
nem rendelkeztek. Sokan egyszerûen a modernizmussal azonosították
ezt a varázslatos dolgot, holott tulajdonképpen nem errõl
szólt a nóta. Ez a visszatekintõ tárlat is bizonyította,
hogy ami a diszciplínát illeti, kevesebbel is beérték
az alapító tagok, ami viszont az egzisztenciájuk alapkérdéseit
illeti, hát bizony sokkal többrõl volt ott szó, mint
mûvészetrõl.
Nagyon elhajítom a sulykot,
ha azt mondom, hogy a szabadságról? Mert ennek a receptjét
ismerte a Bizottság, és ezzé vált aztán a
Vajda Lajos Stúdió is: egy szelet jó ízû szabadsággá.
Körülöttük hamis csokoládé-öntet volt,
afféle nyögve nyelõs didaktikus hab, igaz, itt-ott megszórva
némi élet-morzsával is, de aztán megint csak a rákent
ideológiai krémmel elmaszatolva. Ez elõl menekült
el Bizottság, és kezdett figyelni például
mint igaz kinyilatkoztatásra a baromfiudvar felõl behallatszó
kotkodácsolásra (örülök, hogy Lacának ezekbõl
a tyúkjaiból maradt néhány még erre a kiállításra).
Amit pedig a koncertjeiken produkáltak, annak az volt a funkciója,
hogy az énekükkel túlkiabálják a hivatalos
összhangzattan rendezett sorait, és ujjongó lármájukkal
elfödjék azt, ami csak közönséges akusztikai vagy
vizuális piszok volt ("Mit látsz Laca... Egy nagy segget
látok..."). Ez persze nem az avantgárd képzõmûvészet
volt, a'la Málevics, Moholy-Nagy, Pollock, stb., de lehet, hogy fontosabb
volt annál.
Innen indult el a Stúdió
is 1972-ben, amikor mégis csak hivatalos fórummá vált,
és ezeket a kezdeteket meghaladva érkezett el a Mûcsarnok
középsõ tengelyében most kiállított
szuper-produkciókig, amiket már csak a Wagner operák méreteivel
és eklektikus zsúfoltságával lehet összehasonlítani
(lásd Bernáth [y] Sándor tíz évre elosztott
Asztromythoporno ciklusát, 1992-2002). Lám-lám,
így dolgozik a történelem, mondjuk magunkban, és hozzátesszük:
értjük, elfogadjuk, és teljesen OK, hogy most az egész
fejlõdési folyamatot is kiállították. Roppant
tanulságos, de hogyan lehet errõl beszámolót írni?
*
Sehogy, meg sem próbálom.
Inkább úgy teszek, mint az újságok Innen-Onnan rovata,
és az események és mûvek zavarosában halászok.
Mindjárt itt van a hetvenes
évek küszöben egy adat, ami fontos lehet. Nevezetesen, hogy
akkoriban nem a Bizottság volt az egyetlen ilyen típusú
megnyilatkozás. Rémlik, hogy hasonlóképpen anarchista
és dadaista ízek szabadultak fel Baksa-Sós együttesének
az Egyetemi Színpadi koncertjein is, de rokon szellem lengedezett Halász
Péterék performance-ba oltott színházi estéin,
továbbá a Xertox csoport zenei szekciójának a koncertjein
("Akarom a mosolyod..."), aztán ott volt rögtön a
szomszédban a Helyettes Szomjazók csoportja, egy vájlingra
való blazírt zseni, akik ablakpucolással keresték
a kenyerüket, és úgy tettek, mintha bekerültek volna
a Louvre-ba, vagy legalább is az oda szóló meghívóra
várnának, valamint a Rabinex stúdió, és benne
a Vetõ-Zuzu mûvész-duó, akik fél-lábbal
már halhatatlanok voltak (miközben hangsúlyt helyeztek rá,
hogy ezt csak szimulálják), de akkor már nem hagyhatom
ki Kelemen Károly vasaló mackóit sem, amik meg Picasso
kék korszakának a nosztalgia-örökségét
mosták-és-vasalták... és-így-tovább.
Hosszú és változatos a sor, de végig erõs
és folyamatos az önbizalom. Ha valaki sarokba szorítana,
és rákérdezne, hogy mi volt ezekben a különféle
megnyilatkozásokban közös, akkor nehéz lenne mûvészeti
vagy esztétikai kategóriák nyelvén válaszolni.
Mert az úgynevezett "helyzet"
volt közös világos! meg ami ugyanazt jelenti:
az élet. Ha valaki elég blazírtsággal rendelkezett
ahhoz, hogy meglódítsa elméjének ama bizonyos kalapácsát,
amivel ütni is, meg röhögni is tudott, és oda se figyelt
arra, hogy a kalapács mosolya hová hullik (vigyázat, halmozott
képzavar!), akkor annak a mozdulatnak volt valami zseniális fénye.
Mindig, vagy majdnem mindig. Az illetõ aztán vagy a rendõrségen
találta magát néhány percen belül, vagy a lexikonok
oldalain néhány esztendõ vagy évtized múltán.
Esetleg kombinálhatta is a kettõt. És talán éppen
a Vajda Lajos Stúdió kezdeteinél volt ez a kombinatív
készség nagyon is tipikus.
Találkoztam olyan látogatóval
a kiállításon, aki elismerõ hangsúllyal ki
is mondta a minõsítést: hályogkovácsok. Ha
kicsit rosszindulatúbb, megtoldhatta volna azzal is, hogy beérkezett
hályogkovácsok. Amivel egyrészt a népies, archaikus
ízû eredetre utalt volna, másrészt azonban a megmagyarázhatatlan
homályból érkezett korai teljesítmények késõbbi
veszélyeire figyelmezetethetett volna. Sokak fejében fordultak
meg ilyen gondolatok, amíg a termeket járták, de hát
ez sem olyan egyszerû kérdés. Elsõsorban a korszak
volt az, ami menet közben nagyot változott, és csak ennek
függvényeként fordult más világításba
a mûvészek esztétikai vagy egzisztenciális világa.
*
Különben is, a Vajda
Lajos Stúdió, úgy, ahogy az ma kinéz, professzionista
mûvészek társasága, és ezt minden elmarasztaló
mellékíz nélkül állíthatjuk. Csakhogy
tényleg nagyok az eltolódások. A hatvanas évek végén,
vagy a hetvenes esztendõk elsõ felében, amikor a törzstagok
elõször vettek ecsetet a kezükbe, többnyire a szürrealizmusnak
azt a vaskos változatát elevenítették fel bemutatkozásként,
aminek az alaphangütése a sokat sejtetõ misztika vagy a dadaista
jellegû fenegyerekeskedés volt.
Ezt a fajta modernséget
lehetett a legkönnyebben megérteni, de talán csinálni
is. (Gondoljuk meg, hogy ugyanezekben az években az Iparterv nemzedéke
már a New York-i iskola magasságába emelkedve ostromolta
a Parnasszust!). Ha valaki innen, ezektõl a harmadkézbõl
vett szürrealisztikus ízû munkáktól indult el,
akkor elképesztõen nagy lendülettel kellett a kanyart vennie
ahhoz, hogy most, harminc évvel késõbb azokat a nagyformátumú
installációkat állíthassa ki. Vagyis 1970 körül
egy gejzír tört fel, forró vízzel, meg sárral,
és az energiadús természeti tûnemény volt
az, ami sokak számára tápláló forrásként
szolgált. Ha a kortárs egyetemes mûvészettel vetjük
össze a teljesítményeiket, akkor nyilvánvaló,
hogy nem az úgynevezett avantgárd volt az, amit csináltak,
hanem mintha az avantgárd háta mögé bújva kurkásztak
volna a szurtos valóságban. Tudom, hogy ez nem mûvészettörténeti
kategória, és hogy ilyen besorolás nincsen. De ezt tartom
igaznak, és ragaszkodom az indulásnak ehhez a képéhez.
Ami nem is enged meg másfajta megközelítést, mint
hogy a továbbiakban is csak mint az újságok Innen-Onnan
rovatának a munkatársa tallózzak a korai évek termésébõl:
Itt van mindjárt például
Ef Zámbó Születés címû festmény-sorozata
(1966-67). Kicsinyke képek Dali, Tanguy, Miro, esetleg Magritte reminiszcenciákkal
és teljesen értelmetlen lenne azt a kérdést
feszegetni, hogy jó képek-e, hiszen nem ez volt a feladatuk. Ugyancsak
a kezdeteket illusztrálja Fe Lugossy néhány mûve,
például a dadaista ízû Akvárium (1968),
és egy egész sereg szürrealista jellegû kompozíció,
amik zömükben már a hetvenes években születtek
(Bereznay Pétertõl, Borgó György Csabától,
Krizbai Sándortól, és-így-tovább). Vagy lássuk
azt az érdekes hibridet, a portrét Tóth Istvántól,
amin Van Gogh, Bartók és David Bowie arcvonásai keveredtek.
Ezt is értelmetlen lenne stíluskritikailag elemezni, és
csak azért emelem ki most példának, mert arról szólt,
hogy milyen életszeletek (értékek és jelképek)
voltak elérhetõk akkoriban. Érdekes, hogy a kissé
iskolázottabban dadaista mûvek (például a Kassáktól
koppintott képversek vagy a véletlent hangsúlyozó
egyéb kompozíciók) inkább a hetvenes évek
közepébõl valók, kivétel ez alól talán
csak Aknay János Kurt Schwitters-re emlékeztetõ Kollázs
cmû képe, ami elég korán született, 1972-ben.
Valamennyi most említett
mûvész túllépett késõbb a kezdeteknek
ezen a fázisán, de most mégis jó volt e képeket
látni, ahogy oda voltak zsúfolva a falra. Aztán persze
az eseménytörténeti háttér!... A tárlat
anyagához tartozott volna, hogy valamilyen formában beszámoljon
azokról a hetvenes évek eleji összezördülésekrõl
is, amiket a rendezõk (gondolom, megfelelõ emlékanyag hiányában)
nem tudtak most dokumentálni. Például a szentendrei templomtéren
rendezett szabadtéri kiállítás volt ilyen (ezt betiltották),
vagy az ezt követõ "A Nalaya" happening illetve az "Edwinizmus"
kiáltvány. Mint hallom, Ef Zámbó volt a spiritusz
rektora ezeknek az eseményeknek. Edwin pedig egy talált állat
volt, egy lótetû, és "személye" azért
volt fontos, mert a köréje rögtönzött bla-blá-ból
is állítólag rendõrségi ügy lett.
A kultúrpolitika azonban,
ha késve is, de csak észbe kapott, és igyekezett elsimítani
a botrányt. Valahogyan csatornázni kellett a fiatalság
energiáit, és a kibékülésként felajánlott
intézményes keretekbõl lett aztán a Vajda Lajos
pince, és az ott kiállító tagokból verbuválódott
a Stúdió (de ezt pontosabban és részleteslebben
tárgyalja az arra hivatott szakirodalom, lásd Novotny Tihamér
szerkesztésében: Vajda Lajos Stúdió, a VLS
kiadványa, Szentendre, 2000. Mire az olvasó kézbe veszi
ezt az Új Mûvészet számot, lehet, hogy a tárlat
katalógusa is megjelenik már, és talán abban is
szerepel majd néhány használható adat).
De lépjünk tovább!
Nem ismertem eddig Bernáth (y) Sándor 1977 és 1982 között
festett képeit, amiknek a tematikai anyaga a népek fegyverbarátságtól
az édesiparban dolgozók boldogságáig terjedt, mélyebb
mondanivalóját pedig fölösleges lenne itt feszegetni,
mert anélkül is világos. Remek képek ezek, és
kiemelt helyen fognak fennmaradni, hiszen ez az oeuvre "igazságtartalmában"
(jaj de csúnya szó!) csak a Helyettes Szomjazók rögtönzéseihez
hasonlítható, de Bernáth (y) képei nagyobb felkészültségrõl
árulkodnak, és különben is mintha szélesebb nyomtávon
futnának. Bukta Imre munkáival viszont sokszor találkoztam
már eddig is, és most csak annyiban vált kerekebbé
a kép, hogy megtudtam, hogy az olyan alkotások, mint a Méhek
kiüzése a kasból (a'la kiûzetés a Paradicsomból
1989), vagy a Disznók a tájban (1990) mennyire jellemzõ
példái annak a néha kép, néha objekt, néha
pedig mindkettõ egyszerre mûvészetnek, amihez a nyersanyagot
és az eszmei mondanivalót (jaj de szép szó!) a háztáji
kisjószág-tartás szolgálta. Itt vagyunk az újabb
szentendrei mûvészet egyik legfontosabb forrásánál,
mert ez a fáskamra és tyúkól közé szorult
tenyérnyi mikrokozmosz és a belõle kifacsart félelmetesen
penetráns folklór alatti (!) világ volt az, ami éveken
át a legérdekesebb motívumokkal szolgált. (És
nem mint Innen-Onnan munkatárs, hanem mint mûvészettörténész
teszem hozzá, hogy ez figyelemreméltó lázadás
volt a Vajdától Barcsaiig ívelõ népi barokk
motívum-kincs emelkedettségével szemben is ki fogja
megírni ezt az érdekes monográfiát?)
Ennek a folklór alatti
motívumkincsnek a kibontakozása, vagyis a hetvenes évek
végétõl a nyolcvanasok közepéig tartó
ciklus a Vajda Stúdió virákora, mert ekkor alakult ki végleg
a rájuk jellemzõ repertoár, és születtek meg
azok a mûvek, amiknek az értékeléséhez már
nem elég a gejzír-hasonlat, hiszen egyes esetekben lávaömlés
volt az a javából. (Miközben a szürrealisztikus kezdetek
bele lettek taposva-temetve a vályogos-törekes sárba és
az ördögien koszos és obskurus papírmunkákba,
meg a deszka-aplikációk káoszába, de születtek
itt késõbb szénfekete képek is bizonyságul
arra, hogy többen is értettek a boszorkánysághoz
lásd Bereznai Pétert illetve találkozhattunk istálló-szagú
vas-kollázsokkal ez meg a Gubis Mihály volt).
A legintellektuálisabb
munkákkal mintegy másik végletként
Vahorn András szolgált. Képei azt bizonyítják,
hogy a képzõmûvészeti groteszk nálunk akkor
is irodalmi ihletettségû, ha vizuális szempontból
perfektül van megcsinálva, és úgy csattan, mint egy
jól irányzott pofon. Másrészt azt is jól
látni (és végeredményben ez is irodalomtörténeti
összefüggés), hogy Freud helyett inkább Karinthyra vezethetõ
vissza a szürrealisztikus ízû humor Magyarországon,
noha a viccek anyaga sokszor erotikus (csak kép-címekkel illusztrálom:
A mûvész felugrik munkájától, mert megérzi
a dolgok lényegét 1974-bõl; Férfi
nõt dob a vízbe 1990-bõl, stb.). Ugyancsak Vahorntól
való az Ördög késsel címû kép
is (1985), ami mintha Kondor Késes ember címû ikonjának
lenne a folytatása. Az a jó, hogy mindkét esetben a késen
(a ceruza hegyén, az ecset szõrén...) van a hangsúly,
nem pedig az ilyen vagy olyan stiláris megoldáson.
Vahorn volt különben
az, aki három évtized alatt a legkevesebbet változott,
hiszen semmit sem kopott az érzékenysége, és tartalmát
illetõen sem lett más a vitalitása (The forgotten indian,
1997), míg fegyvertársa, Ef Zámbó nyújtja
a legrapszódikusabb képet, mert bosszantóan kommersz, vagy
unottan merev munkákat ugyanúgy produkált, mint váratlan
megugrásokat és istenien szórakoztató "additív"
kompozíciókat (értem ezalatt azt, hogy egymás mellé
festette azt, ami éppen az eszébe jutott, de ebbõl néha
igen jóízû improvizációk lettek). Legjobbak
talán mégis a plasztikai munkái, erre bizonyság
a korai Ház csontgerinccel címû objekt, vagy a mostani
kiállításra készült E/4-es ikrek-nek
keresztelt kenyerek-a-pólyában installáció.
És így jutunk
el Fe Lugossyhoz, akit ez a nagy retrospektív tárlat is állandóan
körbejárt, mintha tudták volna a rendezõk, hogy merrefelé
kereshetik a megoldást a "Hol az olló komámasszony"
játékra. Pedig Laca aztán igazán besorolhatatlan
és interpretálhatatlan a javából! Az én szememben
õ a korszak egyetlen magyar mûvésze, aki Beuyshoz
hasonlóan több mint két évtizeden át
már puszta személyében is mûalkotásnak számított.
Ezt nem lehet csinálni, az ilyesmi magától érkezik,
mint a fogfájás, és elég sok szenvedéssel
is jár. Csak érthetõ, hogy amikor erre lehetõsége
nyílott, Laca is hátat fordított annak az image-nak, ami
fogatlan szájával, elhordott "örök-vasárnapi"
öltönyével, és arcába lógó hajával
szembenézett vele a tükörbõl. Lám, most rendezettebb
õ maga is, meg az is, amit csinál, például a K@rm@
2002 címû zongora-imitációkból és
video-betétekbõl komponált nagy formátumú
installációja. (Ezt ki lehetne állítani akár
a kasseli documentán is, mert annyira jól van megcsinálva,
de nem kizárt, hogy éppen ez a baja.)
Laca azonban mint hallom
még most is készít olyan munkákat, amiket
saját kezûleg barkácsol, és amik vissza-visszatérnek
ahhoz a szentendrei oeuvre-höz, amiben egykor disznók röfögtek,
papírból kivágott tyúkok szaladgáltak, és
nylon-köténnyel átkötött pakkundekli menyecskék
(Múzsák és Nárciszok) álltak haptákban.
Ezekbõl a munkákból is volt egy válogatás
most a Stúdió retrospektívján. E teremtmények
derüsen pufók volta, és az ezzel ellentétben álló
lehetetlenül intenzív, ámde kétdimenziósra
redukált valósága valahogy azt szuggerálta, hogy
vasalóval lapították õket ilyen kép-alakúvá,
hogy aztán kiakaszthatók legyenek a szobában de
még ez a tortúra sem akadályozta meg õket abban,
hogy éjszakánként le ne szálljanak a falról,
és el ne keveredjenek az ónos esõfelhõkkel, vagy
(ami még rosszabb) nagy erkölcstelenségükben le ne igyák
magukat a sárga földig kisüsti pálinkával. Csak
így magyarázható, hogy aztán álmában
gyötrik azt a szegény mûvészt:
Mit látsz Laca?
Nagy-nagy Vajda Stúdiót
látok...
Az Innen-Onnan rovathoz tartozna
még, hogy kitérjek az utolsó évtized termésére
is, például az új tagok munkáira, vagy a régrõl
tisztelt mesterek egyéb stílusváltásaira, de ezt
a dicsõséget meghagyom másnak, mégpedig azért,
mert elég jelentõs változásokkal járt az
idõ múlása, és ezek a dolgok már más
megközelítést érdemelnének.
De hogy senki se mondhassa,
hogy egyetlen mûvel sem illusztrálom, hogy miként változott
meg a laposztás, íme egy példa: Benkovits Bálint
forgó kockája, amire filmvetítéssel egy lépegetõ
férfi alakja vetül. Az az illúziónk, hogy ez a figura
hajtja, forgatja maga alatt a kockát pofon egyszerû ötlet,
de fõmû! És olyan, hogy inkább tehetõ például
Csörgõ Attila munkái mellé, mint a Stúdió
elmúlt évtizedeinek az oeuvréje közelébe, hiszen
itt már hiába keresnénk azt az animista a természet
teremtményeibe és a nyomorúságos tárgyakba
lelket lehellõ erõt, ami valahonnan a pogányságnál
is mélyebb és kezdetlegesebb rétegekbõl tört
elõ. Ez a kocka, ahogy a rávetülõ emberrel forog,
a konstruktívizmusnak is leszármazottja, de az elektronikus médiáknak
is méltó kortársa. Lehet, hogy ez az egyik olyan irány,
ami felé a VLS halad majd a jövõben.
*
Befejezésül pedig
egy igaz történet:
Ezt a cikket írtam éppen,
amikor, vasárnap lévén, meghívtak közben vacsorára.
A gazdasszony aszalt szilvát tett a disznókarajba, úgy
sütötte meg, és már a színei is olyan érettek
és zamatosak voltak, hogy azonnal eszembe jutottak a szentendrei aprójószágok
és a belõlük sütött mûvészet, meg
a Stúdiót tárlat. Ahogy mesélni kezdtem róla,
azonnal átvette a szót maga is képzõmûvész
az asztalfõn ülõ férfi, aki a hetvenes években
még gimnazista volt, a nyolcvanasokban pedig kitanulta már a mesterségét
a Fõiskolán. Noha soha nem volt szentendrei illetõségû,
mégis nagyon közel suhanhatott el mellette a Bizottság együttes,
és az egész Vajda Lajos Stúdió, mert így
mélázott: "Gimnazista korunkban kijártunk Szentendrére
a Vajda Stúdió pincéjébe modern mûvészetet
látni. És még késõbb, a nyolcvanas években
is úgy éreztem, hogy hozzájuk hasonló kiállításokat
kéne Pesten is csinálni. Alternatívát kínáltak..."
Nekem pedig két dolog
jutott errõl az eszembe:
1) Ez itt most egy olyan szituáció,
amiben Krúdy Gyula erõsebben van jelen, mint a mûvészettörténelem.
Tehát igaz pillanat.
2) Mégis van egy mûvészettörténeti
tanulsága is: Nem érdemes vitázni. Az Iparterv nemzedéke
után, és az Új Szenzibilitással vetélkedve
ez az alulról feltörõ energia, a Vajda Lajos Stúdió
volt a legfontosabb alternatíva. Mélységük dimenzióit
az avantgárd mögötti tartományokban mérhetjük
fel, hiszen nem izmusok, hanem babonás erõk hajtották elõre
õket. Ám ez a hiedelem-világ még sem volt még
folklór sem, hiszen stiláris nyelvüket, szókészletüket
a folklór alatti világ formálta. Talán
még az sem túlzás, ha néhány aspektust szem
elõtt tartva azt mondjuk rá: a keleteurópai nyomor. Amibe
azonban lelket tudtak fújni. Legjobb teljestményeik ezért
jelentenek kiemelkedõ értéket, unikomot. Az idõ
igazat ad majd azoknak, akik úgy gondolták, hogy ezt a kiállítást
meg kellett csinálni.