Három jeles, a szűkebb szakmai körökön kívül is ismert és nemzetközileg elismert, a mozgalmas 60-as és 70-es években iskolát alapító, reformokat sürgető, baloldali-liberális meggyőződésű és minden tekintetben nagyra értékelt irodalomtudóst mindezen hasonlóságokon kívül, mint - figyelemre méltó késéssel ugyan - utóbb kiderült, még egy szörnyű részlet összeköt: mindhárman náciszimpatizánsok vagy az SS-ként ismert terrorszervezet tagjai voltak.

Közös vonás bennük továbbá az is, hogy egyiküknek sem volt bátorsága a múltról beszélni, és az ezzel járó, esetleg karriert és pozíciót veszélyeztető következményeket felvállalni - vagy talán, múltjuk ismeretében, e viszonylag csekély hátrányok mellett valami mástól is féltek? Abból, ahogy a nácik, hiszen ők is azok voltak, bántak a legyőzöttekkel, vajon következtettek a győztesek exnácikkal szemben bevetett módszereire? Műveik és nyilatkozataik ezzel és más hasonló kérdésekkel kapcsolatban nem adnak felvilágosítást. A csalódott, ám Jaussnak, de Mannak és Schwertének elkötelezett tanítványok legjobb esetben is csak allegorikus utalásokat találhatnak bizonyos nehéz és hibákkal terhelt időkre vonatkozóan.

Nem túl nehéz a kései felfedezések által kiváltott általános felháborodást és izgalmat megmagyarázni. Hiszen a de Man-, Schwerte- illetve Jauss-eset legalább egy vonatkozásában különbözik az állítólag megbízhatóan kezelt átlagostól: az egykori nácik az NSZK-ban restaurációt szorgalmazó konzervatívokká lettek. Globke, Filbinger, Kiesinger - és még sorolhatnánk -, példáján ez a magyarázat és egyben leleplezési kísérlet közvetlenül illusztrálható. Autoriter gesztusaik, kultúrkonzervatizmusuk, law-and-order elvét követő gondolkodásmódjuk, a szégyenérzet teljes hiánya, valamint agresszív érzéketlenségük ("ami akkor törvényes volt, nem lehet most törvényellenes" - mondta az a félelmetes tengerészeti bíró, aki már nem emlékezett a háború utolsó napjaiban kimondott halálos ítéletekre), olyan emberek jellemvonásai, akiken a Harmadik Birodalom és az NSZK közötti folytonosságok talán túlontúl is szembetűnően leolvashatók.

Az életrajzi adatokon túl (és azok igen súlyosak: de Man egy flamand náciszimpatizáns újság nyilvánvalóan opportunista munkatársa volt, másképp ugyan, mint Jauss és Schwerte, de nem volt sem az NSDAP, sem az SS tagja), sajnos, azt sem lehet nem észrevenni, hogy zavaró, sőt, kínos nácifolytonosságok nemcsak a konzervatív, hanem a reformbarát, esetünkben az úgynevezett szellemtudományokat meghaladó táborban is találhatók. Schwertének, de Mannak és Jaussnak kétségtelenül megvannak a maguk érdemei. Izgalmas vitákat kezdeményeztek és új, viszonylag termékeny gondolkodásmódot mutattak be. Egyszerű, talán túlságosan is az, a kérdés: vajon hogyan értékelnék ma az úgynevezett szellemtudomány berkeiben a de mani, jaussi és schwertei reformtetteket és cikkeket, ha szerzőik nácimentes múlttal rendelkeznének? A válasz egyszerű: de Man dekonstrukció-elméletét, Schwerte ideológiakritikai művét és Jauss recepcióesztétikáját ugyanúgy vitatnák és vizsgálnák, mint azelőtt, hogy hármójuk múltjára fény derült volna: vagyis a szokásos, ezekben az esetekben bizonyára kellő tiszteleten alapuló ellentmondásokkal lenne dolgunk. Most viszont - nos, megindul a nyomkeresés. Egyszerre milyen gyanús a dekonstrukció-elmélet, az ideológiakritika és a recepcióesztétika, hiszen a szerzők...

Richard Rorty, az amerikai filozófus, egy jóval bonyolultabb helyzetre alkalmazta ezt a gondolatjátékot. Martin Heidegger 1933 előtt illetve 1933 és 1945 között megjelent írásait véve alapul szeretném megragadni és továbbgombolyítani ezt a képzeletbeli gondolatfonalat: Heidegger feleségül veszi a szeretett Hannah Arendt kisasszonyt, és 1933-ban, zsidó származású felesége iránt érzett szerelemből, illetve az asszony okos tanácsára hallgatva az USA-ba emigrál (ugyanúgy, ahogy azt annak idején Thomas Mann tette, lánya, Erika befolyása alatt). Chicagóban hamarosan jó nevű tanszéket kap, és csaknem valamennyi művét - kivéve persze a kimondhatatlanul gyenge freiburgi Rektori beszédet -, amit a náci-Németországban, illetve később az NSZK-ban megjelentettetett (beleértve nagy sikerű Nietzsche-könyvét is), ott publikálja. Hozzájön ehhez még természetesen egy interjú, melyben mélyrehatóan elemzi a fasizmus lét-feledését és alap-fixáltságát. Vajon felmerülne-e bármely művének olvasójában a gyanú, hogy a Lét és idő szerzője, aki megszabadított a karteziánus gondolkodás bilincseitől, hajlott némileg a fasizmus felé, és tulajdonképpen szükségtelen volt emigrálnia?

A szövegek azok szövegek, a szerzők azok szerzők, az életrajzok azok életrajzok, a bibliográfiák pedig bibliográfiák. Miért hangzik egy ilyen közönséges mondat ilyen elképesztően közhelyesen? Azért, mert képtelenek vagyunk kitörni a megszokott gondolatmenet bűvköréből: ha szerző és szerzemény, író és mű között nem is deduktív viszonyt, de mindenképpen valamiféle összefüggést feltételezünk. Az "XY - kora, élete, és munkássága" séma, Walter Benjamin frappáns megfogalmazása: "a művek éppoly kevéssé előre megjósolhatók, mint a tettek" ellenére - kikerülhetetlennek látszik. S mert nem legyőzhető, vagy legalábbis annak látszik, mintájára azt is feltételezzük, hogy nemcsak a konzervatívok (mint például Benno von Wiese és a háború utáni irodalomtudósok többsége), hanem az újító és innovatív szellemek között is akadhatnak olyanok, akik a múltban szorosabb kapcsolatban voltak a nácikkal. Akkor tehát hogyan is kezeljük ezt a helyzetet? A megszokott gondolatmenet ugyan szinte feddhetetlen, rizikómentes, de egyáltalán nem célravezető. Jól megfontolt érvek alapján kereken elutasítja a fent nevezett személyeket mindmáig tartó elfojtási és tagadási vágyukkal együtt. A nevezett egyének ráadásul alaposan megkönnyítik a dolgunkat, amikor azt állítják, csak 1945 után szereztek tudomást a koncentrációs táborok létéről, vagy amikor (mint de Man) életrajzi adataikban a nagybácsit nevezik meg apjuknak, vagy (ahogy azt Jauss is tette a Le Monde-interjúban) egyszerűen ártalmatlannak nyilvánítják az SS-fegyvereket, mint azt a jobboldali radikálisok vezetője is tenné. Mindezek hatására elszántan kijelentjük, sőt, meg is esküszünk, hogy soha nem leszünk olyanok, mint ők.

Bár az ilyesmit mindig igyekszem elkerülni, engedjenek meg nekem most itt egy személyes megjegyzést. 1951-ben születtem, vagyis, egy, tudomásom szerint Erhard Epplertől származó, rendkívül bölcs kifejezéssel élve, volt szerencsém megtapasztalni a "késői születés kegyelmét" - bölcs szófordulat ez, mert mentes a későbbi "semmi közöm hozzá" jelentésárnyalattól, s a következő egyszerű, de annál fontosabb mozzanatra hívja fel a figyelmet: sokkal könnyebb 1970-ben, 1980-ban vagy 1990-ben antifasisztának lenni, mint 1933-ban, 1938-ban illetve 1943-ban volt. Wilhelm Reich jelentőségteljes és a benne rejlő egyszerű igazság érdekében szerénytelen megállapítását felelevenítve: "a fasizmust a nép akarta", meg persze a gazdasági, jogi, orvosi és tudományos elit többsége is. Az 1935-ös, 1938-as és 1941-es németországi, a Népszövetség felügyelete mellett, valamennyi párt részvételével lebonyolított szabad választások nem okozhatnak nagy fejtörést: Hitler elsöprő győzelmet aratott, s a szavazatok száma jóval meghaladta a 2/3-os többséget. Goldhagen könyve, valamint a Reemtsma és a Hamburgi Társadalomkutató Intézetnél dolgozó munkatársai segítségével megszervezett kiállítás, mely a német hadsereg második világháborús kegyetlenkedéseiről számol be, tulajdonképpen ezt a tabutémát feszegette, tudniillik, hogy - finoman fogalmazva - annak idején a nácik annyira népszerűek voltak, hogy a német lakosság túlnyomó többsége még a legnyilvánvalóbb gyalázatosságokat is tiltakozás nélkül elfogadta. Sőt, döbbenetesen sok esetben aktívan támogatta is azokat. Amikor 1938-ban zsidókat kényszerítettek arra, hogy az árják számára térden csúszva tisztítsák az utcákat, az nem biztonsági szervezetek által később titkosított, hanem nyilvánosan megrendezett esemény volt, mely később számos német újság címlapján is szerepelt. Az akció okozta különösebb felháborodásról nem érkezett hír.

Hogyan viselkednék én, ha a Schneider/Schwerte-, Jauss- illetve de Man-évjárathoz tartoznék? Nos, erről legfeljebb hősiesen ábrándozhatok, biztosan azonban semmit nem tudhatok. A bennem megbújó civilkurázsiból mindeddig csak a katonai szolgálat megtagadására és néhány szakmámbeli (germanisztika), helyenként kissé szemtelen nyilatkozatra és cikkre futotta. Egy gyanakvó esszé - a német szellemtudományban olyannyira felkapott hermeneutikai Az értés haragja ellen (akkor jelent meg, amikor még visszavonásig tartó és nem élethossziglani kinevezéssel rendelkeztem) - nem igazán növeli az előléptetés esélyeit. Engem, az "anti-hermeneutikust", arra csábít, hogy a nagy hermeneutikusra, Jaussra utalva, a hermeneutika ellen érveljek. S ez nem is esne nehezemre. Hiszen igencsak elgondolkodtató az a tény, hogy a katonai élet terminológiájából származó szófordulatok, mint például: "bevonulás a hagyományokba", "horizontösszeolvadás" és a "tekintély rehabilitálása" milyen döntő fontosságúak a hermeneutikában. Én azonban éppen a kor-élet-mű síkjainak összemosódását igyekszem, a kísértés ellenére is, elkerülni. Az egyre drámaibb helyzetekben való helytállás utáni vágyam, bátorságom gyakori bizonygatásának igénye nálam meglehetősen alulfejlett - már csak azért is, mert magam sem vagyok biztos abban, hol is húzódnak saját civilkurázsim határai. Nekem a Casablanca című film tizedik megtekintése után is feltűnt, hogy Rick népszerűbb, mint Viktor Laslo. Az egyébiránt nem túlzottan veszélyes bátorságpróbák mindenesetre nem ártottak német professzorságomnak és a karrieremnek sem. Időközben elég idős és higgadt lettem ahhoz, hogy mindezért köszönetfélét vagy hálát érezzek. Elszántam magam továbbá arra is, hogy ennek a hálának továbbra is egy, véleményem szerint legalább a kellemetlenségektől úgy-ahogy mentes formában adjak hangot: azaz ezentúl is kritikákat fogok írni, melyek tudvalevőleg azt erősítik, amit bírálnak. Egy totaliter rezsim, mely ezt az egyszerű dialektikát is képtelen felfogni, nemhogy totaliter, hanem ostoba is. Funkcionális oppozíció helyett államvédelmi szolgálatot létesít, melynek hatástalansága és költségei jelentősen hozzájárulnak a gondjára bízott apparátus leépüléséhez.

Ezután a nem teljesen felesleges kitérő után szeretném az ex-SS-tag/reformtudós érdekes konstellációjának magyarázatát három lehetséges módon megközelíteni.

1. Az első, az ártatlan magyarázatmodell messzemenően egyezik az egykori SS-tagok önértelmezésével és gondolatmenetével: fiatalok voltak, akkoriban sokan beleestek ebbe a hibába, s azóta persze már teljesen megváltoztak. Természetesen elég kínos, hogy valaha annyira mások voltak, mint ma. Az pedig, hogy minderről nem nyíltan és önszántukból számoltak be, mindenki számára, aki valaha is elkövetett már valami ostobaságot, és netalántán már piszkos ügyekbe is belekeveredett, pszichológiailag teljesen érthető. Még szerencse azonban, hogy mindössze ennyi történt. A szörnyűségeket nem is az SS csapatok, hanem más alakulatok követték el. Az egyetemek újjászervezése során nyújtott lelkes és ötletdús szolgálatok során pedig mindenki jóvátette (milyen kedvelt és egyúttal borzasztó szó ez) bűneit. Egy Saulus-Paulus-modell ez, ami sokkal meggyőzőbb lenne, és ráadásul az ártalmatlanság és vétlenség jegyeit is elveszíthetné, ha a változás csodálatos jogára és szabadságára hivatkozva - ahogy ez egy publicistához illik - nyíltan beismerhetné, hogy valaha régen nem reformrektor vagy recepcióesztéta, hanem SS-tag volt.

2. A másik elképzelhető változat csaknem tökéletes ellentéte az elsőnek. A mérhetetlenül rosszindulatú, katonás és kiengesztelhetetlen Gonoszra esküszik fel, ami pontosan a békétlenség fenntartása érdekében egy kísérteties szimptóma körvonalait rajzolja meg. S mi ez a szimptóma? Nos, ennek értelmében a nácik nemhogy nem veszítettek, hanem egy egészen megfoghatatlan és ijesztő módon főbb céljaik többségét sikerült megvalósítaniuk. Nem csupán azért, mert egykori nácik, mint például Globke, Filbinger, Kiesinger vagy Waldheim, a háború utáni Németország vagy Ausztria magas, esetleg legfőbb tisztségeit töltötték be, mert volt SS-tisztek német elnökségeket és gazdasági szövetségeket uraltak, mert valamennyi orvosi, jogi és bölcsészfakultás hajdani nácik befolyása alatt állt, vagy mert a rettenetes náci-jogászok 1945 után a polgári jog értelmében ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, s egyetlen társukat sem ítélték el. E baljós szemlélet szerint a nemzetiszocializmus rendje nem annyira a személyi folytonosságok révén diadalmaskodott, hanem elsősorban azért, mert a nácik céljai az NSZK 1989-ig tartó történelme során megvalósultak: Németország nagyrészt zsidómentes, a bolsevikok a falon túlra szorultak, minden németnek van egy VW-je, gyakran annál jobb gépkocsija is, az országot autópályák hálózzák be, Németország mobilizálódott, a társadalom jól szervezett, az osztályharcnak vége, a sztrájk egzotikus ritkaság csupán, a németek gazdaságilag vagy turisztikailag a világ valamennyi sarkában képviseltetik magukat. Röviden: "Führere" ugyan nincs, de Németország a vezető országok közé tartozik (a gazdaság, az ipar, a pénzügyek és az infrastruktúra szempontjából egyaránt). Egyetlen pillantás néhány sokatmondó adatra elegendő bizonyítékkal szolgálhat: a II. világháború állítólagos vesztesei, azaz Németország és Japán, ragyogó helyzetben vannak, tulajdonképpen nem elveszítették, hanem megnyerték azt a háborút. A lista végén a Kelet áll, melyet a nácik térdre akartak kényszeríteni. Ezt az, az NSZK-t néhány nagyzási mániában szenvedő pszichopata nácitól megszabadított Negyedik Birodalomnak láttató elméletet akár betegesnek is nevezhetnénk, ám az kétségtelen, hogy kiválóan ráérez valamire, amit a common sense perspektívája nem hajlandó belátni. Pontosan ez (és csakis ez) felelős azért, hogy ez a Németországban olyannyira népszerűtlen és teljes mértékben tabuként kezelt nézet mégis rendkívül vonzó tud lenni. Egy döntő fontosságú tényt azonban gyorsan le kell szögeznünk: az, hogy egy állam háborúk és koncentrációs táborok nélkül is boldogul, avagy sem; hogy vannak-e bíróságai, melyek engedélyezik atomerőművek építését, avagy nincsenek; illetve, hogy a média a propagandaminisztérium vagy a konkurencia befolyása alatt áll-e, vagy sem - nyilvánvalóan egyáltalán nem mindegy.

3. Ha a nyilvánosság előtt nem is, de szakmai körökben mindenképp a legelterjedtebb változat a leleplező magyarázat, mely a "Tartóztassa le a többi gyanúsítottat!" elvére épít. Be akarja bizonyítani, hogy nem is lehetne másként, mint ahogy most van: most (nagyjából de Man korai cikkeinek felfedezése óta) már ugye kiderült, mi is az igazság a dekonstrukció elmélete körül - irracionális, csakúgy, mint a nácik, tehát pre- vagy posztfasiszta; ezek után (vagyis amint Schwerte SS-múltja nem kizárólag a 'bennfenntesek' előtt ismeretes) bizonyítást nyert az a régi gyanú, miszerint a 68-asok valójában a nácik örökösei; így (Jauss SS-tagságának felderítését követően) már világos, milyen hatalom és erő rejlik a hermeneutika nem véletlenül katonai fordulatai mögött.

Érdekeltség és temperamentum függvényében tehát ki-ki megpróbálkozhat a napvilágra került részletek felhasználásával, hogy, persze nem ad hominum, hanem ad theoriam érveléssel vetélytárs módszereket, gondolkodásmódokat és elméleteket hiteltelenítsen. Számunkra ez a következőket jelentené: a dekonstrukció elméletét - mellyel de Man az USA-t meghódította - Nietzsche és az értelem destrukciója hatja át; a hermeneutika egyetemesség-igénye mélyén és a recepcióesztétika zugaiban a világhatalom utáni vágy rejtőzik; Schwerte reformprogramja pedig valójában azt a réges-régi náci-tervet körvonalazza, mely Németországot felkészítené a modern kor kihívásaira, de egyúttal fausti jellegzetességeit is megőrizné.

A harmadik variáció vonzereje természetesen óriási: reflexszerűen kapcsolódik bizonyos fogalompárosokhoz, mint például: élet és mű; nem kizárólag az életrajzi elemeket veszi figyelembe, és illedelmesen eltekint a hibákat elkövető embertől, helyette sokkal inkább egész gondolatiskolákra fókuszál. Kitűnő példa erre az álláspontra David H. Hirsch: The Deconstruction of Literature - Criticism after Auschwitz (Hannover-London, 1991.) című könyve. De Man egy belgiumi szimpatizáns újságban megjelent cikkeiből kiindulva fantasztikus kalandozásba kezd, és lecsap mindenre, ami 'dekonstruktívnak' minősíthető. Számára az USA humanista-demokratikus hagyományaira nézve minden, ami a klasszikus gondolkodás után született, 'dekonstruktív' vagy destruktív. Az ebből adódó paradoxonokat nem lehet nem észrevenni: Marx és Freud kritikáját minden náci csak üdvözölni tudta volna. Azonnal 'bevillan' a gondolat, hogy a pszichikai devianciát legegyszerűbb vegyileg kezelni. Rögtön látható, hogy jelen esetben egy ország (ti. az USA) tudományos sérelmeinek kezeléséről van szó. Németországra vonatkoztatva az a feltevés, mely szerint egykori és jelenlegi nácik azáltal, hogy Marx és Freud elméleteit a szellemtudományokba csempészték, tönkretették volna az egyetemi szellemiséget, egyszerűen csak groteszkül hatna.

Hirsch polemikája azért is tanulságos, mert nem retten vissza attól sem, hogy összeesküvés-elméletekbe bonyolódjon, méghozzá éppen ott, ahol ennek lehetősége a legteljesebb mértékben kizártnak tekinthető. Az, hogy az SS kutatóintézetével kapcsolatban álló Arnold Gehlen aacheni kollégájában, Schwertében felismerte egykori bajtársát, több mint valószínű. Az pedig, hogy a háború utáni germanisztika jeles alakjainak (például Benno von Wiesének vagy Otto Burgernek) tudomása volt Schneider/Schwerte múltjáról, ám ezt a tudásukat mélyen titkolták, az legalábbis nagyon valószínű. Ellenben a Hirsch-könyv Deconstruction and the SS Connection címmel ellátott fejezetében leírt feltételezés, miszerint de Man már a 70-es évek közepétől több ízben meghívta Jausst, hogy a Yale Egyetemen előadásokat tartson, mert felfedezni vélte benne a hajdani náci testvért, egyszerűen hihetetlen. Ráadásul elhomályosítja látásunkat is, amikor a valódi szakadékba akarnánk pillantani. S hogy melyikbe is? Abba, amelyik a második, "fekete" perspektívát egyedül felderíteni képes: a náci birodalom és a reformokat igénylő, háború utáni Németország közötti személyi és szerkezeti folytonosságok szakadékába.

Mindenfajta értelemben ijesztő ez a kontinuitás. Hiszen nemcsak az idegen, a kívülről érkező, a más, az ismeretlen és a perverz lehet kísérteties. A legszörnyűbb az, hogy az otthon, vagyis a saját környezetünk, ami az otthonhoz és a szülőföldhöz tartozik, a legveszélyesebb számunkra. Vegyük csak a manapság kísérteties másodvirágzásnak induló pszichoanalízis mintapéldáját: legtöbbször nem egy idegen, hanem a nagybácsi, a nagyapa illetve az apa él vissza a gyermek helyzetével - s pontosan ez a titokzatosságszindróma leghátborzongatóbb mozzanata. Ugyanezt a dimenziót politikai, tudományos összefüggésben vizsgálva a következő megállapításra juthatunk: egyszerűen félelmetes, hogy az alapjában véve szimpatikus újítók és a patinás irodalomtudományi módszereket leporoló szakemberek azonosak azokkal, akik - mint de Man - a zsidókat annak idején Madagaszkár szigetére akarták száműzni; akik - mint Jauss - mindig ott akartak lenni, ahol a 'történelem viharai dúlnak'; vagy akik - Schwertéhez hasonlóan - az SS Himmler által alapított kutatóintézetének munkatársaiként a náci elképzelésnek megfelelő Európa létrehozásán munkálkodtak, és később meggyőződéses európaiakká váltak.

Valóban ugyanazon emberekről van itt szó? Azt hiszem, hiba lenne azon elmélkednünk, mi értelme van, és valójában mire is gondolunk akkor, amikor egy 70 évest ugyanúgy értékelünk, mint a hajdani 25 évest. Mindenképpen figyelemre méltó azonban az a jelenség, amikor egy társadalom egész elitje mindössze néhány év leforgása alatt kollektív identitást és arculatot vált. Németországban pontosan ez történt 1945 és 1955 között. Hermann Lübbe idevágó, sokat vitatott nézete szerint a háború utáni német történelem azért tudott egy viszonylag stabil demokráciát létrehozni, mert a többség náci múltja az egyetemesen elhallgatott témák közé tartozott. Kollektívan hallgattak róla, mert 1. a németek nagy része náci vagy legalábbis náciszimpatizáns volt; 2. mert igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori náci célkitűzések közül jónéhány terror és erőszak nélkül is megvalósítható (csak néhányat említve: a Volkswagen, a turizmus, a bolsevikok kiűzése stb.). Aki esetleg a mély hallgatásba burkolózó többség ellen érvelt, és az új NSZK-s karriereket a múlt tükrében vizsgálgatta, olyan többséggel került szembe, mely éppen az imént tett bizonyságot módszereinek meggyőző erejéről. Azokkal az életrajzokkal viszont, melyek ugyan segédkeztek bizonyos totaliter rendszerek kiépítésében, de nem állt mögöttük a többség támogató akarata, másképp is lehetett bánni. Ezt támasztja alá néhány NDK-s életrajz szomorú sorsa. Lübbe elgondolásának kemény magja azonban kiállja a próbát: csak 'kollektív hallgatás' segítségével volt a kollektív személyiségcsere keresztülvihető, minek következtében militáns nacionalistákból és rasszistákból funkcionálisan működő demokraták lettek.

Lübbe elméletének helyességét egy találó, mégis kicsit távoli példán át szeretném bebizonyítani. Találó, mert óriási erővel vési magát emlékezetünkbe. Mégis távolabbi, mert éppen nem a kollektívan elhallgatott, hanem a sokat vitatott esetek közé tartozik, és nyíltan a de mortuis nihil nisi bene hatalmával száll szembe. Mi történt volna akkor, ha annak idején Hans-Martin Schleyer, a munkáltatók szervezetének elnöke, múltja titkosítás helyett annak rendje és módja szerint nyilvánosan megvitatásra kerül? A titok leleplezésére irányult a RAF terrorakciója is, de csak további ködösítést eredményezett. Ha egy olyan embert, mint Hans-Martin Schleyer, ilyen bestiális módon gyilkolnak meg, ráadásul miután rendőri kíséretének négy tagját is lemészárolták, a de mortuis kifejezés még a szokásosnál is többet sugall. A kimondhatatlanról tehát még ma sem szabad és nem is lehet beszélni, Hans-Martin Schleyer, akivel a terroristák ilyen kegyetlenül végeztek, tudvalevőleg, vagyis nem csupán a terroristák, hanem az állami gyászünnepségen részt vevő, és beszédükben Schleyer 1940 körüli életéveiről nagyvonalúan megfeledkező megjelentek számára is ismert módon SS-tag volt, méghozzá a rosszabbik fajtából. Az esetenként komoly fejtörést okozó, egyébként jellegzetesen német ellentmondásokhoz az is hozzátartozik, hogy Schleyert olyan emberek ejtették fogságba és végezték ki, akik az SS terrorszervezetében is kitűnően megállták volna a helyüket. Christian Klar határozottságában és kíméletlen hatékonyságában egy kései SS-tiszt fenotípusa. A palesztin táborokban a RAF terroristái megtanulták azt, amit szüleik generációjának katonai vezetősége oktatott és milliószám demonstrált: zsidók kiirtását. Ha lennének drámaírói adottságaim, íme, itt heverne előttem egy kleisti dimenziókkal ellátott színdarab cselekményének vázlata: Schleyer tudja, hogy a RAF-testvérek a terrorizmus szellemétől átjárva, az ő vérét szomjazzák. A drámai vég lehetőségét választva megragadja tehát az alkalmat, és elmeséli fiatal és tapasztalatlan embertársainak, miként kell egy eredményes, sikeres terrorszervezetet összeállítani. Esetleg arra is céloz, hajdani SS-tisztként milyen fontos lenne számára, egyszer végre erőszakos terrorcselekmények nélkül sikereket elérni. Az NSZK történelme éppen ez a sikertörténet.

De térjünk vissza valamivel nyugodtabb vizekre, egyben a harmadik magyarázati lehetőséghez, melynek értelmében ideje túllépni az eddig uralkodó "élete-műve-kora" gondolatmenet határait! Az első lépéseket ebbe az irányba Richard Rorty Heidegger náci múltjával kapcsolatos eszmecserékhez való hozzászólásaiban találjuk. Rorty is élesen bírálja a szerző-szöveg korrelációhoz makacsul ragaszkodó elméleteket.

Valóban igen nehéz - hogy finoman fogalmazzunk - gondolati irányzatok, illetve módszerek és politikai jelenségek között világos összefüggéseket felfedezni. A kristálytiszta logikájú, antiszemita meggyőződésű, az államot fétisként tisztelő, autoriter elvű Gottlob Frege írásaiban éppúgy, mint a csendes fundamentálontológusnál, Heideggernél, szörnyűséges politikai célok fogalmazódnak meg. A dekonstrukció atyjának, de Mannak és a hermeneuta Jaussnak életrajzát egyaránt náci múlt, de legalábbis affinitás jellemzi. Vagyis: az "analitikus filozófusok liberálisak", és a "hermeneutikusok konzervatívak" tétel néhány életrajzi adat vizsgálata során villámgyorsan megdől.

Aki tagadja az elméleti alapvetés és a teoretikusok politikai meggyőződése közötti kapcsolatot, jó okkal kételkedhet a tipológiailag meghatározó gondolatmenet alapjait illetően is. Ugyanarról a gondolati keretről van itt ugyanis szó, mely szerint a jó, a szép és az igaz egymástól elválaszthatatlan kategóriák. Éppen ezért több szempontból is érthető, ha én, mint az itt megvitatott teoretikusok kollégája (még ha fiatalabb és értelemszerűen kritikusabb is vagyok náluk) végezetül elkanyarodok a magam irodalomtudományi szakmájától, és azt a problémát veszem nagyító alá, mely de Man, Schwerte és Jauss esetében mindenképpen jelen van, és a vélemények összeütközésekor elhomályosíthatja látásunkat. Sehol máshol nem ragadható meg ilyen tisztán és világosan, mint azon irodalmárok esetében, akik nélkül az irodalomtudomány nem is létezhetne. S hogy miben is áll ez a probléma? Abban, hogy az esztétikai, illetve jelen esetben irodalomelméleti termékenység teljes mértékben független az erkölcsi feddhetetlenség kategóriájától.

A költők erkölcsileg rendszerint nem állnak a helyzet magaslatán. Én magam egyike vagyok azon keveseknek, akik különlegesen nagy jelentőséget tulajdonítanak ez egyéni erkölcsösség nyilvános bemutatásának. Az e rövidke beszédben fellelhető minden enyhén önkritikus utalás ellenére csaknem valamennyi költőnél magasabb rendűnek érzem magam, s ez nem kis büszkeséggel tölt el. Egészen eltérő típusú példákkal élve, és - Verlaine-nel ellentétben - nem lőttem le a barátomat; Ernst Jüngertől eltérően nem öltem meg néhány tucat ellenséges katonát a háborúban; nem vertem le egy járókelő kalapját - mint Hölderlin - csak azért, mert megfeledkezett a nekem kijáró üdvözlési formáról; Thomas Mann-nal szemben én nem ujjongtam a Tanácsköztársaság támogatóinak müncheni kivégzésekor; nem szépítettem meg - úgy, mint azt Stephan Hermlin tette - szisztematikusan az életrajzi adataimat; Brechttel ellentétben nem lopkodtam rendszeresen mások szövegeit, és nem zsákmányoltam ki munkatársaimat sem; sőt, még csak bordélyokhoz, kábítószerhez és vérfertőző élményekhez fűződő emlékeim sincsenek, mint Traklnak.

Ha erkölcsileg ezekkel az irodalmi személyiségekkel, kiknek műveit részben igen nagyra értékelek és csodálok, hasonlítanának össze, azért igencsak megbántva érezném magam. Azt is meg kell azonban jegyeznem, nekem nem sikerült olyan kiemelkedő irodalmi alkotásokat létrehoznom, mint a fent említetteknek, akik sok mindenre igényt tarthatnak - csak éppen erkölcsi feddhetetlenségre nem, mely messze a gyalázatosan alacsony átlagszínvonal felett helyezkedik el. Sokkal inkább a tétel fordítottja lenne az érthető, hacsak nem mondana ellent olyan feltűnően egy nyilvánvalóan régről beidegződött előítéletnek - mely a művész és művészet integritását, a szép, a jó és az igaz rokonságát hirdeti. E kategóriák viszonya azonban meglehetősen ellentmondásos. Még egyszer utoljára grosso modo érvelhetünk: a művészek - néhány félig-meddig kivétel, mint Storm és Fontane, Böll és Lenz - csak erősítik a szabályt, erkölcsi feddhetetlenség tekintetében jóval az átlagnépesség színvonala alatt helyezkednek el. Rendszerint sokkal önzőbbek, egocentrikusabbak, narcisztikusabbak és arrogánsabbak, mint mi vagyunk.

Röviden: művészeknél és teoretikusoknál a morális integritás többletteljesítmény, mely természetesen független műveik belső szerkezetétől. Létezik egy pontosan ezért sokat vitatott elmélet, mely mindezt tudja és hirdeti is: a dekonstrukció.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Jochen Hörisch: "Verhaften Sie die üblichen Verdächtigen"

Die Neue Gesellschaft Frankfurter Hefte 1997/10., 918-926.o.