Oswald Spengler és Thomas Mann a müncheni társasági élet szalonjaiban - legjobb tudomásom szerint - soha nem találkozott egymással. Személyesen beszélgetésbe nem elegyedtek egyetlen alkalommal sem, Thomas Mannról Spengler a nyilvánosság előtt nem nyilatkozott egyetlenegyszer sem. Csak leveleiben tett említést róla, de ez sem volt több néhány rövid megjegyzésnél. Ezen levélbeli megnyilatkozások azt mutatják, hogy Spengler Thomas Mannban az epigonistát és a manieristát látta, s úgy vélte, hogy látszólag modern akkor, ha műveinek anyagát nézzük, Thomas Mann valójában azonban késő romantikus - sőt még valami bosszantóbb jelenség. Egy 1913-ban kelt levelében a következőket írja róla:

"Thomas Mann szentimentalizmusa azért hazug, mert gyökereiben még a romantikus szépirodalomhoz nyúl vissza. Az anyag, amiből merít, látszólag modern, a tartalom azonban már teljesen elavult. (Erősen vonzódik a biedermeierhez, mintha Heinét plántálná át a nagyváros homoszexuális közegébe.) Ezt az olvasóközönség természetesen nem veszi észre."

Hogy pusztán némi malíciáról árulkodik szöveg, avagy éppen az éles szemű rosszindulat jelenítődik meg benne ? - azt mindenesetre jól tükrözi, hogy miképpen vélekedhetett Spengler Thomas Mannról. A filozófus nem ismerte fel az íróban a szellemi rokont. Még csak azt sem vette észre, hogy Thomas Mann épp azt szerette volna megvalósítani, ami valamikor Spengler számára is olyannyira időszerű volt: a nagy stílust reprezentáló regényt. Spengler nem észlelte Thomas Mannban azt, amit akár észre is vehetett volna.

Az a hatás viszont, amit Spengler műve gyakorolt Thomas Mannra, teljesen más jellegű volt. A hatás lényege a következő: a kezdeti egymásrahangoltság megváltozott, a későbbiek folyamán hatalmas nyugtalanság forrásává vált. Az író a gondolkodóban önmagára ismert, mintha a Spenglerrel való találkozás során önmagának adott volna randevút - a randevú azonban nem túl örömteli módon zajlott. Thomas Mann Spenglerben furcsa szellemi rokonra talált. S a tükörbe vetett rémült pillantás őt is rákényszerítette arra, hogy számot adjon mindarról: ki volt ő valójában, s mi akart lenni.

A közelséget, a szinte veszélyes közelséget megelőlegezték már az egymáshoz közel álló, közös szellemi elődök: egyképpen vonzódtak ugyanis mindketten Goethéhez, Schopenhauerhez, Nietzschéhez. Ez már önmagában is és szinte zavarón elég volt, de a szellemi eredet közelsége csak a mélyebb gondolati rokonság szellemi megnyilvánulásának bizonyult: a halál és az elmúlás mindkettőjüket egyformán bűvös és igézetes hatalmába kerítette. Thomas Mann ezt úgy nevezte: "szimpátia a halállal", s ki kételkedhetne abban, hogy ez fejeződött ki műveiben (Buddenbrooks, 1901.), (Tonio Kröger, 1903.), (Der Tod in Venedig, 1913.), de még A varázshegyben is. Ezek hanyatlástörténetek voltak - már amennyire egyébként azok lehetnek -, s a hanyatlás költője szellemi rokona volt a hanyatlás gondolkodójának.

Thomas Mann híres fordulata/irányváltása, amelyre 1922 őszén került sor - metamorfózisa, átállása a frontvonal másik oldalára - nos, mindennek elsősorban a Spenglerrel való találkozáshoz van köze. A Thomas Mannban megérlelődő elhatározás szerint a halállal való szimpatizálást felváltotta az élet szolgálata.

A művész ettől kezdve író akart lenni, a politikának hátat fordító költő polgár-ember, a Nyugattal szemben ellentétes érzületet tápláló német gondolkodó pedig a demokrácia és a köztársaság szószólója. Ezzel a fordulattal - úgy tűnik - Thomas Mann eltávolodott korábbi műveitől és Spenglertől is. Olyannak szerette volna magát látni, amilyennek látták mindazok, akik észlelték, hogy váltott, s hogy rálépett arra az útra, mely a politikamentes művészet "vétkességétől" eljutott az intellektuális felelősségvállalásig - kiváltképp a politikában.

De vajon mindaz, ami ekkor, 1922-ben lejátszódott, éles kontroverziónak tekinthető-e, vagy inkább valami önmegerőszakolásnak, egy olyan szerep elvállalásának, amelynek eljátszására Thomas Mannak végül is jó okai voltak, de azért ez mégis megmaradt játéknak és szerepnek? Egy olyan ironikus embernek, mint amilyen Thomas Mann is volt, nehézségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy az egyik avagy a másik oldalra álljon. Õ ugyanis nem volt sem Naphta, sem Settembrini. Õ értette mindkettőjüket, amiképp Hans Castorp, úgy állt közöttük a legjobb akarattal, jó szándékkal, figyelve mindkettőjükre - de egyikőjük mellett sem kötelezte el magát, legalábbis jóval csekélyebb mértékben, mint ahogy ezt az 1922-es nagy reprezentatív fordulat elhitetni látszik.

Se az egyik, se a másik. A Spengler-Thomas Mann-kapcsolatból e vonatkozásban igen komplex kép adódik. Nem túl egyszerű eldönteni azt, hogy hol kritizálja Thomas Mann csupán csak Spenglert magát, s hogy hol vitatkozik - Spenglert bírálva - önmagával is.

S hogy Thomas Mann mit mondhatott Spenglerről, nos, ahhoz mindenekelőtt 1919 és 1920 között írott leveleiben és naplófeljegyzéseiben találhatunk anyagot. Nyilvánosság előtt első ízben csak 1922-ben szól róla, amikor Thomas Mann uno actu úgy próbál meg fellépni, mint Spengler ellenfele s a köztársaság barátja. Beszéde (Von deutscher Republik, 1922), valamint a Briefe aus Deutschland, 1922 első darabja, illetve Über Spenglers Lehre, 1924 címmel írott esszéje mind beszédes tanújelei ennek. De a spengleri hatás Thomas Mann gondolkodásában ezután is nagyon jelenvaló - sőt ez a hatás Thomas Mann későbbi írói munkásságában is érezhető.

1919-1920 - a kezdeti évek még az egyetértés évei. Az első szavak a dicséret szavai. Nem volt teljesen határtalan azonban ez a dicséret, a későbbi kritika előjelei már az első megnyilatkozásokban is fellelhetők. De a háború utáni években még domináns A Nyugat alkonyának lenyűgöző hatása.

Thomas Mann úgy véli, e mű egy olyan korszakot nyit életében, amilyet korábban Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című műve. A Nyugat alkonyát első rangú intellektuális regénynek nevezi. S még 1922-ben is a legelső alkotások közé sorolja; olyan művekkel hasonlítja össze, mint Keyserling műve, az Egy filozófus útinaplója, Bertram Nietzschéről írott munkája, Gundolf Goethéről szóló alkotása.

Ami ezekben szembeötlően s a leginkább közös volt: a kultúra és a civilizáció ellentétéről szóló tan. Amit Spengler művének bevezetőjében leírt, az egészen magától értetődő volt Thomas Mann Betrachtungen eines Unpolitischen című írásában. A nyugati hatalmak győzelme az első világháború után a civilizáció szükségszerű győzelmének látszott. Egyik levelében, melyet Thomas Mann 1919. július 5-én Gustav Blumenak írt, a következőket jegyezte le: "Az embernek kontemplatívra kell önmagát hangolnia, sőt fatalisztikusan derűsre, hogy Spenglert olvassa és megértse, hogy az angol-amerikai civilizáció, a racionalizálás, nyugati világ haszonelvűsége - s ez minden öregedő kultúra sorsa - megpecsételtetett és bevégeztetett. [...] Ami most jön, az az angolszász világuralom, vagyis a kiteljesedett civilizáció [...]. S miért ne? Hisz egész kényelmes lesz ebben az "életet megélni".

Ez olyan spengleriánusan hangzik - Spengler is meg nem is. Fatalisztikusan derűs - ilyesmit Spengler hanyatlásfilozófiájában minden bizonnyal nem akart. S a komfortos életre vonatkozó megjegyzések éppen olyan távol álltak Spenglertől, mint maga az irónia. S Thomas Mann akkoriban ezeket különös módon Spengler művében fedezte fel. Legyen ez melankolikus irónia, ha Spengler úgy kívánja - megóvni a fiatalságot az illúzióktól, s átirányítani őket a jövő nélküli művészettől a technikához, avagy valami hasonlóhoz.

Melankolikus irónia - Spenglertől mi sem idegenebb ennél. Az első fordulat éve, amikor Thomas Mann A német köztársaságról című beszédét tartja (1922), ez az év lesz Th. Mann számára az ellenzékiségbe való fordulás éve. A köztársaság melletti nyílt hitvallás együttjár azzal, hogy elfordul a korábban követett filozófiai, szellemi iránytól. "Ez másképp lenne, ha ebben magatartásban irónia lenne, ahogy kezdetben hittük, ha próféciája a védekezés polemikus eszközét jelenthetné. Valóban, egy olyan jelenséget, mint a civilizáció, amely Spengler szerint minden kultúra biológiailag elkerülhetetlen végfázisa - megjövendölni -, s nem azt, hogy eljön ez a végfázis, hanem inkább azt, hogy nem jön el, vagyis óvó, megelőző értelemben, a szellemi megigézés értelmében - nos, én - úgy vélem, itt és most ezt cselekszem." Amikor megtudtam, hogy ez az ember kalkulatív próféciáját kőkeményen és pozitívan gondolja, s az ifjúságot ilyen szellemben irányítja - akkor fordultam szembe a sok ellenséges érzülettel, s akkor emeltem ki látókörömből ezt a könyvet, hogy ne csodáljam azt mint kártékonyat és halálosat.

Nem kívánok sokáig időzni még egy ilyen meglehetősen ambivalens kijelentésnél sem - de már ez is sokat sejtet a bűvölet és rettenet ama sajátos vegyülékéből, amely jellemző arra is, hogy miképpen viszonyul a művész ember a gondolkodóhoz. Ami itt igazán fontos: az 1922-1924. évek közé eső megnyilatkozások mind a spengleri pesszimizmus kérlelhetetlensége ellen íródtak. Úgy jelennek meg, mint az apodiktikus hang, a jégmetszésű pillantás, a vaskeménységű tudós ellenszószólói. Ebből a pesszimizmusból hiányzott az, amit Nietzsche amor fati-nak nevezett. Ez a szeretetlenség pesszimizmusa volt. "Lenne olyan cinikus, mint az ördög! De ő csak - fatalista. S nem tesz jót az, hogy Goethét, Schopenhauert, Nietzschét e hiénaszerű prófécia előfutárai közé sorolta. Õk emberek voltak. Õ viszont [Spengler] csak a humanizmus defetistája."

Az a kritika, melyet Thomas Mann 1922-ben írt Spengler ellen, élesen metsző kritika volt, s alábecsüli jelentőségét az, aki csak a stílus, az atmoszféra, a hiányérzet kritikájaként értékeli. Meglehet, hogy Thomas Mann abbéli csodálkozását, hogy Spengler mindent oly "komolyan vett", stilizálta, s meglehet az is, hogy ettől ő tkp. már 1922 előtt sem volt mentes. De végül is mindegy, hogy 1919/20 fordulóján, avagy 2 évvel később került sor a kritikára, amit itt Thomas Mann néven nevez, az Spenglernek sok olvasóját még ma is zavarja. A hang kérlelhetetlensége, az arisztokratikus attitűd, a tudományba öltöztetett imádat, a merev tekintet, amely állítólag soha nem látott mélységekig hatol el.

S ez nemcsak a stílus. De mint oly gyakran, itt is a stílus a fő. Ebben mutatkozik meg az, hogy mi Spengler tana, s mi nem lehet az. Ez a tan nem az a hatástalan, tudományos-objektív analízis, amilyennek magát láttatja. Ahhoz hiányzik a tárggyal szembeni távolságtartás, amely a tudomány szempontjából olyannyira konstitutív. Spengler hanyatlástana elfogadta a hanyatlást. Mintegy magáévá tette ezt a tant. Állást foglalt mellette. Õ kiállt amellett - amit csak diagnosztizált - a civilizáció és a hanyatlás mellett.

Thomas Mann számára ez árulást jelentett, Spengler árulását. Mint konzervatív, hiszen az volt, a másik oldalon kellett volna, hogy álljon: a forma, a szellem, a kultúra oldalán. S mégis átállt a másik oldalra. Sőt, Thomas Mann szerint a spengleri eset perverzitása, hogy ő - konzervativizmusa ellenére - nem a kultúrát, hanem a civilizációt igenli, szinte fatalisztikus dühvel építi be akaratába, s ennek igazolását adja valami dermesztő gúnnyal - s "mintegy szembefordulva a kultúrával [...]" A dekadencia állítólagos diagnosztája maga is része volt e dekadenciának.

Spengler másképp tartozott a dekadenciához, mint Nietzsche, aki nyíltan dekadensnek vallotta önmagát. "Eltekintve attól, hogy dekadens vagyok, annak ellentéte is vagyok." - ezt Nietzsche elmondhatta önmagáról, Spengler viszont nem. A kérlelhetetlen pesszimizmus nem volt dionüszoszi, a hanyatlás nem jelentette valami újnak az eljövetelét. Spengler hűvös pillantása nem volt sem a szerető, sem a szenvedő pillantása, amilyen Nietzsche pillantása volt. Ettől kezdve Thomas Mann mintegy rátalált a Spengler számára megfelelő formulákra: Nietzsche okos majmának nevezi, amiképp Nietzsche Dühringet Zarathustra majmának gúnyolta. Igen, Thomas Mann Spenglert újra és újra sznobnak nevezte.

S miért, honnan épp ez fogalom? Spengler egy sznob. Thomas Mann ezt a formulát gyaníthatólag többféle okból alkalmazhatta. Sznob az, aki úgy játssza az előkelőt, hogy közben nem az. A szó szokásos tartalma alkalmazható Spenglerre kezdve az írói stílusától egészen a külső habitusáig. A sznob megjelöléssel Spenglert a szellem igazi nemeseitől, Goethétől és Nietzschétől választotta el. A sznob szóval Spenglernek kijelölte az a helyet, amelyhez besorolhatónak vélte, vagyis Spengler talentum volt, de olyan író, aki nem volt képes felnőni saját témájához.

Könnyen hihetnénk azt, hogy e kemény kritika után az ún. Spengler-jelenség Thomas Mann számára lezárult. Ennek azonban épp az ellenkezője igaz. Maradt a nyugtalanság, maradt a vita Spenglerrel - nemcsak a levelekben, beszédekben, naplófeljegyzésekben és esszékben, meghatározta ez Thomas Mann alkotói tevékenységét is. A varázshegyet kevésbé (mint ahogy általában ezt tudni vélik), sokkal inkább a József és testvérei tetralógiát, de leginkább a Doktor Faustust, amelyben a Thomas Mann-Spengler-kapcsolat minden egyes vonatkozása újra felbukkan.

A varázshegyben meglehetősen kevés tükröződik a Thomas Mann-Spengler-viszonyból. A nagy időregény felkínálta Thomas Mann számára az ideális lehetőséget, hogy ábrázolja saját korát Spengler szellemében s ellenében is. Az 1914-ben elkezdett regényre, éppúgy, mint A Nyugat alkonyára az első világháború nyomta rá a szellemét, s ahogy azt Spengler a "történelmi sorsforduló típusának" nevezte, éppúgy beszélt Thomas Mann - a háborúval kapcsolatban - "egy korszak végéről". Regénye megírásának utolsó évei egybeestek a Spenglerrel való találkozás első éveivel, de a tőle való elfordulással is. A varázshegyből már a megváltozott Thomas Mann szól hozzánk. Romantika, felvilágosodás, halál, erény, halálvágy és életszolgálat - mindkettő valamiféle meghallásra talál itt. S ahogy a fiatal Hans Castorp - úgy állt az író középen: az egyik oldalon a reakciós, misztikus, jezsuita Naphta, a másikon a felvilágosodott, humanista, szabadkőműves Settembrini.

Naphta és Spengler, mintha valami hasonlóságot várnánk, s meglepő, hogy ez a helyzet, ez a fajta párhuzam idővel a feledés homályába merült. Sematikusan Naphta hasonlít A Nyugat alkonya filozófusához, amennyiben ő is a vég és a halálvágy megtestesítője. De mennyire más ez a Naphta, mint ami Spengler lehetett Thomas Mann számára valaha is. Mennyivel szigorúbban, mennyivel konzekvensebbnek, briliánsabb dialektikusnak és szeretetre méltóbbnak festi le őt Thomas Mann.

Annak, hogy a spengleri tanok miért oly kevéssé jelenvalóak A varázshegyben, kétféle magyarázata van. Azt, hogy az időproblematika fontos összekötő kapocs A varázshegy és A Nyugat alkonya között, Thomas Mann észlelte már néhány jelenet megírása után. Az, hogy Naphta figurája mégis oly kevéssé hasonlít Spenglerre, talán azzal magyarázható, hogy Naphta figurája oly sok különböző ideológiából és világnézet-darabkából lett összeszőve. Lukács György Naphta figurájában nem ismerte fel önmagát, hiszen a marxista nem ismerhette fel önmagát a jezsuitában és a reakcionáriusban, s valóban, nehézséget okozna Naphta összetett figuráját egyetlen személlyel beazonosítani.

A József és testvéreit általában megint csak nem a Spengler-Thomas Mann-viszonnyal magyarázzák. A tetralógia szempontjából fontos egy másik, nem túl közkedvelt, közeli ismeretség és elhatárolódás - vagyis az elhatárolódás Alfred Baeumlertől s Baeumlernek a mítoszról kialakított fogalmától. Az, amit Baeumler Schröternek a Bachofen-kiadáshoz fűzött előszavában kifejtett, Thomas Mann szerint forradalmi obskurantizmus volt, éjszakai hevület. A József-tetralógia viszont épp a mítosz obskurantizmusától kellett hogy távol essen, hogy megmutassa, képes azt elviselni ésszel, reménnyel, pszichológiával, sőt, humorral.

Tudjuk persze Marianne Baeumler, Hubert Bruntrager és Hermann Kurzler regényéből (Thomas Mann und Alfred Baeumler), hogy itt nem lehet interpretációs segédeszköz az egyszerű antitézis. Itt kereszteződtek tkp. a Spenglerrel és Baeumlerrel szembeni kritika útjai. Baeumlernek 1920-ban Thomas Mannhoz írott levele, amely 1920-ban Metafizika és történelem címmel meg is jelent, mutatja, hogy Baeumler már akkor kifejtette Spengler-kritikáját, amikor Thomas Mann még Spengler hatása, vonzása alatt állt. Baeumler korai Spengler-kritikája előképül szolgált Thomas Mann Spengler-kritikájához.

A József-tetralógia dupla elhatárolódás volt Baeumlertől és Spenglertől egyaránt. Ahogy Helmuth Koopmann kimutatta, a regény alapideája az ellenséges Spengler-érzület jegyében fogant. A Nyugat alkonya mellé oda kellett helyeződni ellenképletként a Kelet ébredésének; Thomas Mann központi fogalmában, az áldásban az jelent meg fordítva, amit Spengler a kultúra halálos ítéleteként ábrázolt. Áldás, a jövővel teli felizzás, ez lett az ellenelve Spengler sorsgondolatának.

A végpontot a Doktor Faustus jelenti, ez a mű Thomas Mann és Oswald Spengler témabeli kapcsolódásának valamennyi kérdését újra előtérbe állítja. Önéletrajz, Nietzsche-regény, a németek történelme - ebbe a sokrétű szövegbe vonult be Spengler mint a katasztrófa előkészítője. Thomas Mann Spenglert a zsidó magántanár dr. Chaim Breisacher figurájában jeleníti meg - ez egy olyan szerepkör, amelyet Oskar Goldberg és Oswald Spengler alakjából rakott össze - megint egy összetett, de egyértelműen be nem azonosítható figura.

Breisacher testesíti meg mindazt, mi Spengler volt Thomas Mann számára - s megint csak a sznobizmusról és az antihumanitásról van szó. Breisacher polihisztor és a kulturális hanyatlás filozófusa. A Doktor Faustus XXVIII. fejezete mint forradalmi konzervativistát mutatja be, aki diadalmaskodik Baron von Riedesel lovagi konzervativizmusán, s a szalonradikális szerepében tetszeleg. "A háziasszony becsülte a dialektikus beszédkészséget, [...] paradox mivoltát, mely rábírta a hölgyeket arra, hogy a kezüket fejük felett valami prűd, ragyogó arckifejezéssel csapják össze [...]. Ez sznobizmus volt, amellyel ő önmagát eközben tetszetőssé tette [...]." S a polihisztorról ezt írja. Tudott beszélni mindenről és mindenkiről, kultúrfilozófus volt, de gondolkodása éppúgy irányult a kultúra ellen is, mint ahogy egész történetében sejthető volt a hanyatlás pesszimizmusa.

Spengler persze nemcsak egyike volt e regény figuráinak. Az ő hanyatlásfilozófiája sokkal inkább jelen volt a Faust-regény kérdésfeltevéseinek egészében, a nyugati szellem sorsát firtató kérdésekben, a fausti lélek sorsára, annak katasztrófájára, ördögi poggyászára való rákérdezésben. A fausti lélek - erről volt szó leginkább A Nyugat alkonyában is. Thomas Mann és Oswald Spengler nem kedvelt közelségbe kerültek egymással - ismét csak. Spengler szerint a fausti művészet utolsó darabja halt meg Wagner Trisztán és Izolda című operájával. Thomas Mann-nál a fausti művészet Adrian Leverkühn zenéjében halt meg, az Apocalypsis cum figurisban, a világhanyatlás oratóriumában, éppúgy, mint Doktor Faustus panaszszavában, amely Beethoven IX. szimfóniájának pokoli ellendarabja.

Tehát megint a hanyatlás és a vég. Igen, Spengler próféciája talán a legszörnyűbb módon igazolódott akkor, amikor a Nyugat belesodródott a gigantikus katasztrófába. A humanizmus nem bizonyul erőtlennek akkor, mikor az elbeszélő Dr. Phil. Serenus Zeitblom "emberileg jámbor, egyszerű lelke" nem esik áldozatul a démoninak, de igaz az is, hogy nem is képes szembefordulni vele.

Az embernek értenie kell azt a különbséget, amely e művek lezáró passzusából adódik; hogy milyen a vég A Nyugat alkonyában, s miért annyira más a Doktor Faustus záró részében. Spenglernél még ott dereng a halvány emlékezés Goethe Faustjára, aki a termőföldeket megpillantva szenderül jobb létre - a fausti ember viszont már a gép rabszolgája lesz, áldozatul esik a satanizmusnak, azzal a kilátással, hogy a csaták közül a legvégső a pénz és a vér csatája lesz; ez egy olyan Faust, aki önmagát a világtörténelemnek mint világbírónak kell hogy alávesse, azon történelmileg s darwinista módon erőszakot téve.

Thomas Mann-nál a leírás kétrétegű. Az egyik parodisztikus Frau Schweigestill szavaival megjelenítve, aki az eszméletlen Leverkühnt a karjaiba vonja, s a következőket mondja: "Sokat beszélt az örök kegyelemről ez a szegény ember, s nem tudom, hogy az vajon eléri-e. De elég az emberi értelem, higgyétek el, az mindenhez elegendő." Ez egy olyan vég, amely nem vég, hanem sokkal inkább szekularizált Pietà-jelenet - nehezen elviselhető iróniával és paródiával. Az, hogy vajon Faustnak a mennyből még egyszer osztályrészül jut-e a szerencse - nos, az első lezárás nyitva hagyja ezt kérdést, sőt majdnem nevetséges színben tünteti fel azt.

Zeitblom utolsó szava: a végek vége - másfajta tónusú és másfajta súlyú. De már szinte előre megformálódott Leverkühn kérdésében: "De hogyan, ha a művészi paradoxonnak, amely a totális konstrukcióból szüli meg önkifejezését, az a vallásos paradoxon felel meg, amely a legmélyebb kétségbeesésből, ha csak halk kérdésként is, de reményt szül? Ez a reményvesztettségen túli remény, a kétségbeesés transzcendenciája - nem elárulása annak, hanem csoda, amely túllendít a hiten." Ennek felelt meg Doktor Faustus panaszszava, a lassan eltűnő csellóhang utolsó szava, s ennek feleltethető meg az is, amit Zeitblomnak a végén Németország és barátai sorsáról mondania s kérdeznie kellett. "Mikor dereng föl a végső reményvesztettségből a hitet is túlszárnyaló csoda, a reménység sugara? Egy magányos öregember imára kulcsolja a kezét, s így szól: Isten legyen irgalmas árva lelketeknek, barátom, hazám."

Azt, hogy Thomas Mann Spenglertől 1920-ban elfordult, Baeumler Spengler-ellenes kritikája nagy mértékben befolyásolta. Efölött könnyen el lehet siklani akkor, ha csak azt az ellenségeskedést tartjuk szem előtt, ami 1926 után alakult ki Baeumler és Thomas Mann között. Akkoriban Thomas Mann olyan obskurantizmust kárhoztatott Baeumlernél, amelyet ő politikailag alkalmatlannak ítélt. S az, amit Thomas Mann 1926-ban inkább csak sejthetett még, minthogy bizonyítani lett volna képes, megerősítést nyert számára akkor, amikor megjelent Baeumler Nietzsche-könyve - Thomas Mann számára egy náci Nietzsche, nem is beszélve arról, hogy Baeumler 1933-ban ténylegesen az NSDAP tagja lett, s 1934-től Rosenberg hivatalában ténykedett.

De nem szabad, hogy ez az utótörténet megtévesszen bennünket. 1920-ban más volt a helyzet. Akkoriban Alfred Baeumler és Thomas Mann egymással más szerepkörökben találkozott. Thomas Mann akkoriban (még a fordulat előtt) sok mindenben közel állt Spenglerhez. Alfred Baeumler abban az időben kantiánus volt, s már kritikusan nyilatkozott Spengler történetfilozófiájának szelleméről, logikájáról. Alfred Baeumler - saját szavainak tanúsága szerint - a Spenglert és Thomas Mannt összekötő konzervativizmust korrigálta mégpedig a liberalizmus irányába. Ez Baeumlernek nem post festum önigazolása. Megfelel a valóságnak. 1920-ban Baeumler az, ki Schopenhauer pesszimizmusával és romantikájával szemben érvényre juttatja német idealizmus felvilágosult örökségét.

Baeumler 1920-ban Spengler relativizmusával és zárt kultúrkörének filozófiájával szemben az egységes kultúremberiség eszméjére hívja fel a figyelmet. Még értették Homéroszt és "[...] hogy még mindig értik Homéroszt s szeretik, ez Spengler kultúrmetafizikáját meghiúsítja." A kultúremberiség egysége és a kultúra érthetősége az idő sírköve felett is - eme Spenglert bíráló kifejezéseket Thomas Mann is felveszi saját beszédébe (Von der deutschen Republik) - liberálisba áthajló korrekció ez, amely Baeumlernek köszönhető.

Baeumler A Nyugat alkonyát nem tudománynak és filozófiának tekintette. Művészeti értéket tulajdonított neki, úgy fogta fel, mint költészetet, mint "megköltött történelmet". A Nyugat alkonyának annyi érvényességet tulajdonított, mint egy regénynek. Ahogy a Buddenbrooks, éppúgy Spengler könyve is egy generáció hangulatjelzője volt. Baeumler mindkét művet a dekadencia két nagy regényének nevezte. Ezt a nézetét - mármint Spengler könyvének ezt a fajta megítélését - Thomas Mann is osztotta. E mű számára is költészet volt, vízió, Spengler könyvét ő is regénynek nevezte, intellektuális regénynek.

S érvelni egy olyan regény ellen, amely valamely generáció hangulatát fejezi ki, tkp. nem lehet. Baeumler elmenekült a nehézség elől, amikor Spengler művének történeti helyét ilyen módon jelölte ki. A Nyugat alkonyát összehasonlította a Betrachtungen eines Unpolitischen című művel, s a 19. századhoz társította Spenglert. "Spengler maga a vég." Történelemfelfogásában a 19. század metafizikája és pesszimizmusa zárul le. Spengler dogmatikusan előföltételezte Schopenhauer metafizikáját, és a dogmatizmus őt a szkepticizmushoz vitte el, s e szkepticizmus számára minden kultúra relatív és történelmi volt. Baeumlernek Spengler műve maga történelmi volt; Thomas Mann Betrachtungen című művéről azonban másképp gondolkodott. "[...] én az Ön vizsgálódásaiban látom, s nem Spengler Nyugat alkonyában a korszellem legreprezentatívabb művét. Mindkettő maga a 19. század. De Ön érzi a jövendőt. Friss, hajnali levegő lengte Önt körül, amikor ezt a művét írta. Spengler viszont a vég. A történelmi-pszichológiai szkepticizmus csak a 19. század hanyatlását jelzi. Így én Spengler könyvében a 19. század alkonyát látom, az Ön könyvében viszont a 20. század hajnalpírját.

Azt, hogy Spengler könyve nem több a 19. századnál - nos, Baeumlernek e szavait visszhangozza később Thomas Mann is. Egy levelében, amelyet 1920 márciusában írt, egyetértett Baeumler Spengler-jellemzésével, s bevallotta azt is, hogy miképp esett bele Spengler csapdájába: "Sok minden várakozott bennem ezekre a formulákra. S a dogmatizmus és a szkepticizmus bűnös elegyében alulmaradtam - a legteljesebb mértékben -, csak kissé szégyellem ezt, kimondani." Miközben Baeumler már kimondta, hogy Spenglernél hiányzik a türelem, az irónia, a szeretet, hiányzik a szellem erotikus iróniájának konzervativizmusa, eközben Thomas Mann még kísérletet tett arra, hogy Spenglert - másképpen - de megértse. Õt (Spenglert) többnyire a civilizáció dicsőítőjének s prófétájának tartják - miközben a dolgoknak az elrendezése egy konzervatív elme szüleménye - s egész kultúrdiagnózisa nem több, mint (...) melankólia, rezignáció, bújtatott polémia.

Elcserélt szerepek! Thomas Mann mint Spengler apologétája. Alfred Baeumler mint a spengleri hanyatlásfilozófia kritikusa. Baeumler az, aki 1920-ban a történetfilozófiát a múltba révedéstől a jövő felé kívánja terelni. A pesszimista történetfilozófiával egy heroikusat állít szembe, amelynek Kanthoz kellene igazodnia: "előttünk a történelem heroikus szemlélete, amely szerint az embernek a vigaszt, melyre szüksége van, nem kell keresnie sem a Nirvánában, sem a tragikus színezetű esztétikai szkepticizmusban, hanem ehelyett abban kell megtalálnia, amit szabadon tesz". "A körben az egészen a halálig elpörgő kultúrák metaforájának helyébe az emberiség régi, értelmesen mozgó, de tovább nem lépő - régi, de megtisztított ősi elképzelését kell állítani."

Baeumler 1920-ban a jövő ügyvédjének tekintette magát. Reménykedett egy új létformában, amelyet ő nemzeti-emberinek nevezett. Ennek csíráit akarta felfedezni. Ez volt benne az előremutató. Nemzeti és emberi, az új létforma; más, mint Spengler nacionalizmusa, mely kapcsolódik a német szellem legjobb tradíciójához, a klasszicizmushoz, az idealizmushoz; pesszimizmust helyettesítve a szabadság filozófiájával s ezen keresztül a nacionalizmust kibékítve a kultúremberiség ideájával, ahogy arra kísérletet tett Humboldt és Goethe is. Thomas Mann és Alfred Baeumler útjai 1926-ban elváltak, de 1920-ban Baeumler Thomas Mann későbbi pozícióit előlegezte meg. Igen, Baeumlernek része volt abban, hogy Thomas Mann azzá lehetett, aki lett belőle 1922 után.