"Es ist nicht das letzte Wort, weil auch die Bewegung der Reflexion lediglich im Rahmen einer anfangs- und endlosen Tradition ihren Ort hat."

(Gadamer: Der Anfang der Philosophie)

Előzetes megjegyzés: a filozófiai folyóiratkultúra minősége és mennyisége 1989 előtti állapothoz képest kétségtelenül pozitívan változott, röviden javult a helyzet még akkor is, ha van mit meggondolni azoknak, akik ma ezzel foglalatoskodnak.

A filozófia ajándéka, ahogy ezt A. N. Whitehead 1933-ban megjelent művében az Adventures of Ideas-ban fogalmazta, a következő: az általános álláspontját tartva szem előtt, vagy inkább azt célozva az emberek számára adja át a belátás lehetőségét. A tényleges adomány, amit ma is joggal várhatunk el tőle, az éppen a belátásból képződött előrelátás ("Foresigth is the product of Insight"), az élet értékének felfoghatóvá tétele, röviden mindannak a fontosságára való ráébresztés, ami az embert arra ösztönzi, hogy mindazt meggondolja, ami magától értetődőnek tűnik. Whitehead azonban megjegyzi, hogy az emberiség az élet alacsonyabb szintjén is képes virágozni, ahol a gondolatnak esetleg csak barbár villámai fénylenek fel ("barbaric flashes of thought" - vö. Free Press, 1967., 89-98.o.). A közösséget szolgáló gondolat akkor ébred, ha a gondolat állandóan önmaga felé fordul, ha magát képes folytonosan megfontolás tárgyává tenni, s így nyitja meg a ki- és előretekintés játékterét.

De hát emlékszünk a Kritónnal beszélgető Szókratész intésére, aki éppen a polisznak hasznos és általánosan megfogalmazható tudásról mint "uralkodói mesterségről" (basziliké tekhné) mondta a következőket: "Ezzel úgy jártunk, hogy amikor megvizsgáltuk, vajon ez hozza-e létre a boldogságot, akkor mintha egy labirintusba kerültünk volna. Már azt hittük, célnál vagyunk, midőn ismét vissza kellett fordulnunk, és mintha csak a kutatás elején volnánk, ugyanannyi mindennek voltunk a híjával, mint amikor az első kérdést feltettük." (Platón: Ethüdémosz 291b, ford. Steiger Kornél) De legalább azt tudjuk és ma is tudjuk, hogy az államférfi és az uralkodó mestersége nem azonos. A filozófia nem szolgálja az uralkodást, hanem előidézi a gondolat aporetikus megállását.

A filozófia talán éppen annak a felismerése, hogy nincs uralkodó igazság, nincs mindent mindenkor uraló igazság, vagy ahogy Arendt gyönyörű Lessing-előadásában fogalmazta: a kinyilvánított igazság egy lesz a vélekedések között, vitatottá válik és átformálódik, azaz belátni azt, hogy az emberek világában nem lehetséges az egy igazság, ami a filozófust, Platónt éppúgy, mint Lessinget, örömmel töltötte el, hiszen így nyílik meg a végtelen beszélgetés az emberek között, egészen addig, amíg vannak emberek (H. Arendt: Von der Menschlichkeit in finsteren Zeiten. Rede über Lessing. Piper Verlag, 1960.). Mondanom sem kell, hogy ez nem jelenti az igazságra törekvés feladását.

A filozófia végső soron kiúttalan vállalkozás, s ha felleli az utat, akkor elhagyja a gondolat aporetikus többletét, amely lehetővé teszi a lehetetlent, illetve szembesít a gondolat kiútjának lehetetlenségével. A labirintusba tévedő ember azt ismeri fel, hogy továbbra sem lelte fel az uralom technikáját.

Mit jelent mindez valójában, kérdezzük újra, miként van jelen a filozófia, hol van jelen, milyen helyet foglal el a kultúrában és főként a mi kultúránkban. Derrida egyik írásában fogalmazta meg a filozófia és a hely egymáshoz való viszonyát a következőképpen: miként íródott a filozófia a térbe, minthogy oda nem magát írta be, hanem egy uralni vágyott térbe írt, amit azonban nem képes elérni, egy térbe írt, ami egy másikat nyit neki... (Vö. J. Derrida: Ponctuations: le temps de la these.; németül: Punktuierungen - die Zeit der These. In: Einsätze des Denkens. Suhrkamp, 1997.) Platónra visszautalva a filozófia aporetikus, ami leginkább önnön beteljesülése, "célt" érésekor derül ki, ám a filozófia új teret nyit, olyat, amiről létrejöttekor nem is tudott. Aki ma filozófiával foglalkozik, tudja ezt, leginkább azt tudja, hogy minden kultúra, miként arra Heidegger vagy éppen Jan Assman figyelmeztet, hüpoleptikus, vagyis egy olyan tudás és ismeret előzetességével rendelkezik, ami a hozzáfordulás pillanatában nem nyilvánvaló olvasatait engedi meg. A filozófia egy olyan helyre juttat, amit ismerünk, ám mégsem látunk át, s főképp nem nyit uralható teret, ahol minden véglegesen elrendezett. A filozófia éppen az eleve ismertség lehetetlenségével szembesíti a véges egzisztenciájú embert, annak az állandó határmódosulásával, aminek belátására törekedett, s ami mindig túlmegy, illetve túlvisz azon, ami behatárolt. Volkmann-Schluck megfogalmazása szerint "a filozófia annak a belátására való törekvés, ami van" (Einführung in das philosophisches Denken. Klostermann, 1989.), van-e ennél nehezebb?

Kétségtelen tény, hogy a filozófiai kultúra legelevenebb terrénuma a folyóiratokban van. Első állításunk az, hogy a magyar helyzet egyik legfőbb sajátossága, hogy a számos publikációs lehetőség ellenére ez az elevenség nálunk mégsem tapasztalható. Persze mindenki végzi a dolgát, jól vagy rosszul, az írások megjelennek, ám alig válnak kultúraképző elemmé. Arról egyáltalán nem szólva, hogy milyen módon képezik a köz gondolkodását. Nincs képző funkciója ebben az irányban s a tekintetben sem, hogy a szövegek képesek lennének egymással szót érteni. Erre egyedül az olyan szövegközlések képesek, s volt erre példa több is (itt a ténylegesen filozófiai lapok mellett megemlítem az Ex-Symposiont, a Pannonhalmi Szemlét, a BUKSZ-ot is!), ahol a szerkesztők egymással feleselő és egymásra reflektáló szövegeket közöltek. Na igen, még arra gondolhatnának, hogy rejtve a korán elhalálozott Athenaeumot állítom mintának. Nem. Egyrészt nem gondolom ma már, hogy a 89 utáni pótlás eufóriájában született folyóirat ma is mintaadó lenne, hiszen abban a tanulás és elsajátítás volt a meghatározó. Persze ez sem nélkülözhető. Amit alapvető hiányosságnak látok, az a magyar publikációk körüli élettelenség. Nincs filozófiai kultúránk, mondanám élesebben, bár vannak filozófiával foglalkozó igen tehetséges gondolkodók, és vannak igen érdekes és értékes orgánumok, amelyek időről időre jelentős írásokat tesznek magyarul hozzáférhetővé. Az egykor szegedi, ma talán inkább virtuális Existentia lehetne ellenpélda, ez azonban szűk tematikával és szerzőgárdával jelentkezett. Igen színvonalas folyóiratnak tartom, s mint majd visszatérek rá, lehet, hogy éppen ez a jövendő lapok mintája. Igen, lehet, hogy ez a jövő kultúraképzése, nevezetesen, hogy az azonos témakörben jártas és dolgozó gondolkodók egy-egy orgánum köré szerveződnek, és létrehozzák a fenomenológiai, a hermeneutikai, analitikus, kognitív stb. irányultságú lapjaikat (talán ilyen a Polányiána). A világ filozófiai folyóiratkiadása döntően így működik, lehet, hogy nekünk is felnőtté kell válnunk, és a világ prózai oldalához kell alkalmazkodnunk. Amennyire meg tudom ítélni, a Gond volt az, amelyik a leginkább a magyar filozófiai kultúrát célozta meg, a későbbiekben ebből engedett, és olyan válogatásokat is közzétett (nagyon jókat!), amelyek már csak esetlegesen és adott esetben marginálisan tettek közé helyi szerzőket. (Nyilván érdekes lesz megtudni, hogy mi volt ennek a változásnak és váltásnak az oka.)

Még mielőtt valaki félreérti, nem gondolom, hogy autark módon, mintegy magunkban elégségesek vagyunk, de azt igenis gondolom, hogy kultúrát magunk számára akkor képzünk, ha a lefordított és hozzá kapcsolódó, hasonló tematikájú magyar elemző írás megfelelő arányba kerül, ha az már úgysem várható, hogy a saját írásaink ugyanolyan módon kerüljenek ki és át más nyelvi/filozófiai kultúrába, ahogy mi másokét átsajátítjuk. Ja, nyelvi korlátaink!

Ahogy én látom, ez a nyomorúság minden lapot érint a helyi Pro Philosophiát éppúgy, mint a Vulgót, a Világosságot, talán a most új szerkesztő (Steiger Kornél) keze alatt éledező MFSZ képes lesz ezeket a betegségeket orvosolni.

Mit is tehát? Azt, hogy a legjobb tematikus szövegegyüttes is érett gyümölcsként hullik le, ha nincs megtartó közege. Persze vannak top-filozófusok, akik könnyen jutnak be egy másik nyelvi kultúrába, jól van ez így, csak van annak oka, hogy oly népszerűek, azaz jó, ha tudunk a trendekről, de egy ilyen szövegközlés még nem teremti meg azt, amit itt tán homályosan filozófiai kultúrának nevezek. Ez ugye a fenti adomány értelmével ellentétben csak puszta segélyszállítmány...

Kiút a kultúra képzése, azaz az adott hely szüli a terméket, s nyit új tereket, olyanokat, melyekbe mások máshol belekerülhetnek, ezt nevezem a képzés és képződés gondolatának. Kétségtelen tény, hogy a filozófia infrastruktúrájának megteremtése nem néhány év alatt és nem néhány folyóirat által történik meg. A humánkultúra leértékelése, ami a financiális eufóriával együtt járó jelenség nálunk, azt eredményezi, hogy mindazok, akik ilyesmivel foglalkoznak, már megint "saját vérükkel írják a lapokat", s ez aligha lehet hosszú életű. Előbb-utóbb kivérzenek. Azt gondolom, hogy regionális (lásd Kellék) és egyetem közeli műhelyek (lásd Gond) jelentik majd a kiutat. Jelenleg a pénzforrásokat erős állami ellenőrzés alá vonják. Lehet, hogy előbb létre kell hozzuk azokat a műhelyeket (adott egyetem és tanszékei kiadványait), ahol a születő művek gondolatképző potenciállal rendelkeznek. Ha valaki látta már a New School posztgraduális folyóiratát, akkor felvetődik benne, hogy az évek óta létező doktori képzés miért nem teremtette meg a maga kiadványait, ahol a jövendő generáció felléphetne írásaival. A világ fejlettebb pontjain számos ilyen egyetemi kiadvány létezik, amelyek témákhoz hívnak szerzőket, és nem szerzőket közölnek, pusztán nevük jól csengése okán.

Hol vagyunk attól, hogy az ismert "Literaturanzeiger-ek" mintájára lenne recenziós lapunk, ahol például lehetne egy nemzetközi együttműködés más világok egyetemi doktori képzésein résztvevők között, akik az ott megjelent jelentősebb kiadványokról számolnának be. Tehát, hogy lenne egy európai együttműködés a jövő gondolkodói között. Lapot kiadni nálunk gyötrő tevékenység: várni az éves ítélethirdetést, hogy kapott-e pénzt a kiadvány, hogy a nehéz helyzetben levő fordítók elkészülnek-e és milyen színvonalon a szöveggel stb.

Van mit megbeszélnünk...