Egy széles körben osztott nagy értelmezés szerint a globalizáció olyan átfogó, mindenkit érintő egyes problémák tudománya, amelyek az egész emberiséget új módon, kvalitatívan, tendenciájukban egyenesen egzisztenciálisan is érintik. Ennek szellemében a globalizáció legitim területe az ökológiai problematika, a nyersanyaghelyzet, a migráció, a világ közös, mert határok közé már nem szorítható egészségügyi problémái, a népesedés negatív világtendenciái, az energiahelyzet, a fegyverkereskedelem és a kábítószerkrízis, az integráció és a világgazdaság dilemmái. Egy második nagy értelmezés, amelyhez e munkánk is kapcsolódik, a globalizáció problémáit és egész jelenségkörét nem egyes konkrét és mindig szingulárisan megjelenő "globális" kérdésekhez (vagy azok valamilyen alapon esetlegesen összeállított halmazához vagy részhalmazához) köti, de egy új világhelyzet egészének strukturális és funkcionális összefüggéseit vizsgálja. A globalizáció átfogó funkcionális hálózatai az ilyen vizsgálat megközelítésében nem például a környezetszennyezés vonalán épülnek ki (a környezet szennyezése természetesen globális kérdés marad e fogalom imént jellemzett "első" értelmében), de éppen ellenkezőleg, a globális világ szerkezetének és funkciójának hipotetikus egészéből kiindulva fordul a környezetszennyeződés jelensége felé és próbálja azt értelmezni. Nem tekinti a környezetszennyezés még oly drámai jelenségeit sem végső hivatkozási alapnak, de ezeket a globalizmus, az eladósodott államok, a multinacionális konszernek működése, a centrum-periféria-problematika, a társadalmi innováció, azaz az univerzális egyidejűség vagy annak hiánya oldaláról világítja meg.

A jelen világhelyzet gyorsan változó tartalmi meghatározásaiból kiindulva a globalizáció érdemi kialakulásának érzékeny kritériumaként használható napjaink "történelem utáni", illetve a "történelemben bennemaradt" szférájának megkülönböztetése (Francis Fukuyama). Az e szóhasználat szerint a "történelem végé"-t élő társadalmak a globalizáció befejezettnek tekinthető (jóllehet még számukra sem lezárt) realitásában élnek. A fukuyamai szóhasználattal a "történelemben benne élő" társadalmak egyben globalizáció előtti, mindenképpen azonban részlegesen, szelektíven globalizálódó vagy globalizálódott társadalmak.

A globalizáció újabb fokozatai a huszadik század történelmében rendre úgy jelentek meg, mint amelyek gyökeresen és visszavonhatatlanul átalakították a történelmet és a társadalmat. Ez a modernizáció minden egyes, a "globalitás" irányába mutató ugrásánál természetesen jelentkező tapasztalat volt, mégis el fog jönni a globalizáció átfogóbb, sajátosan e jelenségre szabott történelmének kidolgozása is. Egyrészt a maguk helyére kell kerülniük a globalizáció huszadik század előtti nagy lépéseinek, hiszen a távíró már megvalósította a földkerekség egészére vonatkozó cselekvés és kommunikáció lehetőségeit, hatásai a nemzetközi politikai és pénzügyi viszonyaiban már a huszadik század előtt is felmérhetetlennek bizonyultak. A globalizáció helyesen felfogott történelme minden erre vonatkozó tudományos és más vizsgálat számára rendkívüli jelentőségű lehet, hiszen felmenti mind a tudományos reflexiót, mind pedig a mindennapi tudatot attól a látszólag logikai kényszerrel fellépő gondolati pályától, miszerint minden nemzedék, minden évtized, minden világpolitikai fordulat, minden jelentősebb civilizatórikus elmozdulás A (sic!) globalizáció győzelme egy még "nem globalizálódott" előzetes állapottal szemben. Minden egyes jelentősebb globalizációs ugrásnak A (sic!) globalizáció végső és végérvényes állomásaként való bemutatása inflálja és komolytalanná teszi a fogalom használatát, mintegy a "modern" vagy a "modernség" fogalmainak analógiájára. Ez a sors természetesen a "globalizáció" fogalmát is elérheti, hiszen ha valamikor bekerül majd a köztudatba, mondjuk, a "posztglobalizáció" fogalma, bizonyosra vehetjük, hogy visszamenőlegesen döntő módon fogja átalakítani a globalizációnak akkorra kialakítandó tartalmait.

A globalizáció történeti távlatokba helyezve igen hosszú folyamat, előre nem látható részletekben gazdag folyamat azonban a jövőt tekintve is. Ahogyan a tudományos globalizáció-definíció elkészítését nagy türelemmel kell elvégezni, ezzel egyidejűleg bátrabban kell a jövő felé előrevetíteni a globalizáció már világosan felismert tendenciáit. E tudományos eljárás türelme és távlatossága nem lehet követendő magatartásminta a politikai, társadalmi és szociális problémák minél gyorsabb és teljesebb feltárásának munkájában. Az égető problémák és kihívások gyors válaszokat követelnek, amelyeket a mindenkori legdifferenciáltabb módon, de egyben mindenkor úgy kell megválaszolni, hogy a mindenkori legadekvátabb válasz nem minden esetben lesz feltétlenül azonos a türelmes és részletekben gazdag "végleges" tudományos válasszal. Ennek az éremnek a másik oldala, hogy a sürgető kihívásokra jól-rosszul megadott válaszokból sem lehet természetesen etalont teremteni a globalizáció tudományos értelmezése számára.

Az 1989-as világtörténelmi fordulat kiemelkedő állomás a globalizáció kiteljesedésének útján. A két világrendszer rivalizáló egymás mellett élése 1989-ig konkrét és kézzelfogható korlátok közé szorította magát a globalizációs folyamatot is. A "globális" jelző messzeható egyértelműséggel annyit jelentett, mint azon ügyeknek a halmazát, amelyek csak a két világhatalomra tartoztak, de másokra nem. A létező szocializmus sajátosan reálszocialista bürokratizmusa nem felelhetett meg a globalizáció természetes igényeinek. A globalizáció összes szintje, összetevője és rétege kényszerűen torpant meg az egyre áttetszőbbé váló vasfüggöny előtt, arról nem is beszélve, hogy azoknak az országoknak a száma sem volt különösen nagy, amelyek már "előre" szerettek volna enyhíteni a várható, másutt már érett formájában tanulmányozható globalizációs folyamatok bürokratikus akadályozásán, "logikus" rendszerén.

A globalizáció 1989-es nagy ugrásának elemzésekor feltétlenül fel kell idéznünk, hogy az egymásra hatások iránya már a kialakulás során is kétirányú volt. Nemcsak arról volt szó ugyanis, hogy a globalizáció dinamikus, ám egymástól sokban eltérő erői egyre erősebb kihívásoknak vetették alá a vasfüggöny teherbíró-képességét, de arról is, hogy a létező szocializmus elitje is egyre nagyobb aggodalommal figyelte a globalizáció mind triumfánsabb eredményeit. A leghatározottabb meggyőződésünk, hogy ez a nyolcvanas évek során egyre növekvő félelem a peresztrojka legfontosabb közvetlen oka volt, a közvetett okokat természetesen nem nehéz a közvetlen ok háttereként érzékelni.

A globalizáció mind a mindennapi tudat, mind pedig a szakértő értelmiség számára elsősorban mint új uralmi-hatalmi rendszer jelenik meg, mint feltáratlan új "központosítás". Ennek az alapvető víziónak vannak találó és helyes elemei, mint ahogy az sem véletlen, hogy az igazi demokratákon és az erkölcsileg vezetett, "belülről irányított" értelmiségieken kívül azok reagáltak legkedvetlenebbül a globalizáció viszonyainak első megjelenésére, akik konkrét és megfogható hatalommal rendelkeztek. A valóságos globális viszonyok természetesen részesek a hatalom újraelosztásában, s az is természetes, hogy új szerkezeteiben vannak egyenlők és még "egyenlőbbek". Joggal fel lehet tehát állítani hipotéziseket a globalizáció "egyenlőbbjei"-ről és azok lehetséges hatalmi centrumairól vagy technikáiról.

A globalizáció valóságos modellje társadalomelméletileg azonban nem új, merev (világ)hatalmi szerkezet kialakulását jelenti, de azt, hogy a gazdaság, a politika, a kultúra és a társadalom összes aktorának viszonylatait globális összefüggésekben kell alakítaniuk, mint ahogy ezek a "globális" összefüggések eredetileg nem is jelentenek mást, mint azt, hogy a "földkerekség egészére kiterjedő". Nemcsak az egyes nemzetgazdaságok, de az egyes termékcsoportok, iparágak tevékenysége nem korlátozódik már földrajzi vagy politikai terekre, de a szó szoros értelmében egy homogénné váló globális tér szereplőivé válnak. Ugyanez vonatkozik a politika, a kultúra és más alrendszerek működésére is. Mindennek az elsődleges következménye azonban nem egy absztrakt és áttekinthetetlen új hatalmi rendszer és hatalmi függőség, de egy új, nem egyszerűen "sokpólusú", de "végtelen-pólus" világ létrejövetele, ami már csak azért sem kontrollálható a régi módokon, mert egy ilyen áttekintés valamennyire is teljesnek tekinthető végrehajtása egyszerűen lehetetlen.

Miközben tehát egyáltalán nem tartjuk értelmetlennek a globalizáció új és sajátos hatalmi centrumaira, illetve érdekviszonyaira vonatkozó kérdéseket, elsődlegesen nem a hatalmi centrumok tűnnek számunkra újnak és érdekesnek, de minden szereplő új mozgástere, és ezzel az új cselekvési logikával kialakuló új alsó- és középszintű struktúrák. Mindez persze óriási, eddig teljesen elképzelhetetlen lehetőségeket is jelent az egyes aktorok számára, miközben korántsem állítanánk, hogy mindezeknek a folyamatoknak ne lenne egy sor áldozata is. A létező és valóságos globalizáció új társadalmi viszonyokat teremt, azon az alapon, hogy melyik szubjektum, melyik aktor mennyiben vesz részt, részesül valóban a globalizációban. Ezért szubjektum és szubjektum, szubjektum és csoport, csoport és csoport, csoport és nagycsoport között napjaink küzdelmének igazi tétje a kijutás a globalitás óceánjára és az ott való eredményes tevékenység lehetőségének megteremtése. A modell ezért nem az, hogy mindenki alá van vetve egy láthatatlan centrumnak, de az, hogy ellenőrizhetetlenül gazdag kölcsönhatások sora alakul ki minden szinten a globalizáció összefüggésében. Ha elviekben nem is, de a gyakorlatban bonyolítja a képet, hogy az 1989-cel kezdetét vevő globalizációs ugrás a globalitásnak a monetarizmussal és a nemzetközi adósságválsággal összekapcsolódó változatát valósítja meg. Mindennek elvi háttere abban foglalható össze, hogy maga a globalizáció számos más átfogó tendenciával fonódhat össze, anélkül természetesen, hogy ettől felhagyna autentikus és legitim globalizációnak lenni.

A globalizáció társadalomelméleti kutatásának egyik legfontosabb s egyben legnehezebb területe a funkcionális és a nem funkcionális elemek és mozzanatok fogaskerékszerű egymásba való átmenete. Minél inkább válnak valóban globálissá a globális folyamatok, annál tisztábban mutatnak fel "tisztán" funkcionális jegyeket. A funkcionális és a nem funkcionális elemek teoretikus szempontból heterogének, gyakorlati szempontból mégis szervesen és homogén módon illeszkednek egymásba. Az első összefoglaló szempont a funkcionális és nem funkcionális komponenseknek a globalizáció átfogó funkcionális rendszerekből összetevődő rendszerében kirajzolódó viszonyai, a második összefoglaló szempont pedig a funkcionális és nem funkcionális elemek viszonyának rekonstrukciója a társadalmi praxis teljes szélességében és mélységében.

A valódi globalizáció nem új, ismeretlen hatalmi központ vagy világkormány, hanem az összes aktor minőségileg új viszonylatrendszere, aminek kitüntetett vonása a globális folyamatokhoz és hálózatokhoz való lehetséges és sajátos módon "demokratikus" hozzáférés. Nem lenne nyelvi túlzás a globalizáció alapjelenségét a hozzáférés, illetve a hozzáférhetőség kritériumaival leírni.

Éppen ezeken a pontokon látjuk az 1989-cel ugrásszerű minőségi változást átélt globalizáció két problematikus pontját úgy, mint két egymással szorosan összefüggő hatalmas kérdést is. A globalizáció ugyanis az elvileg teljes hozzáférhetőség feltétele és ígérete mellett bontja le a partikuláris korlátok egész sorát. Ebben az értelemben tehát "demokratikus", a globális szintű folyamatokban való részvétel egy új tartalmú "egyenlőség" fogalmát körvonalazza. Az olyan globalizálás, ami a maga előrehatoló dinamikájába a kizárás elemeit mint alfolyamatokat építi be, nemcsak teoretikus, hanem igen kézzelfoghatóan praktikus önellentmondás is. Természetesen az előrehaladó globalizálás korlátozása vagy megakadása, netán megakasztása sok, egymástól jellegében igen különböző okra mehet vissza, ezek lehetséges típusai közül csak az egyik, a kirekesztő típusú alfolyamat, annak motívuma is legtöbbször vélt vagy valóságos módon anyagi természetű. Így az egyik legjellemzőbb folyamat a mi szemünkben, miként kell valóban az egész földet mind szimbolikus, mind pedig konkrét értelemben átölelő rendszerekbe olyan, "zavaró" jellegű alrendszereket beépíteni, hogy a technikailag már mindenki számára a szó előbbi, globális értelmében "hozzáférhető" főrendszert csak azok legyenek képesek használni, akik az elvárt mértékben fizetni tudnak érte.

A globalizáció az összes aktor között minőségileg és sokrétűen új viszonyokat teremt, miközben a viszonyok minőségi újszerűsége főképp éppen abban áll, hogy kiesnek az egyént a globális viszonyoktól rendszerszerűen elválasztó köztes, közvetítő rétegek és közegek, s így az egyén, mint bármelyik másik aktor, "hozzáférhet" közvetlenül, a szóban forgó közvetítők nélkül is a globális hálózatokhoz és mindenoldalú kommunikációhoz. Ennek az éremnek a másik oldala az, hogy vajon létrejönnek-e olyan, minőségileg új források (a szó leghivatalosabb, közgazdasági értelmében értve a "források"-at), amelyek az egyre korlátlanabbá váló hozzáférhetőség igényeit ki tudják elégíteni. A globalizáció triumfáns áttörése már önmagában is forrásgyarapodással jár. Mindez azonban egészen más nagyságrend, mint az a lehetséges "forrásmennyiség", amely az egyre perfektebbé váló hozzáférés világában szükséges lenne, hiszen a hozzáférésnek konkrét célja van, amelyek hosszú távú ki nem elégítése destruálja vagy legalábbis kritikusan deformálja a globalizáció hálózatainak jól egybeépített rendszerét. A felvázolt negatív vízió arra a tömegkommunikációra emlékeztet, amelyik a televíziós csatornák széles kínálatát nyújtja, miközben a szórakoztatás és a kultúra "forrásait" képtelen a növekedő hozzáférhetőség arányában minőségileg megnövelni, és így a növekedő hozzáférés egyre silányabb produkciókat tud felkínálni.

A globalizáció valóságos viszonyait, azaz a valóság viszonyait az említett összefüggésekben ugyancsak sajátos, ugyancsak funkcionális és ugyancsak globális rendszereknek kell megjeleníteniük. Ezek azok az információs rendszerek, amelyek miatt napjaink társadalmát információs társadalomnak is nevezhetjük.

A globalizáció mint új "világrend", új strukturális viszonyok rendszere egészen másként képes csak megjelenni a globális információáramlásban, mint egy-egy globális részprobléma. A globalizálódó világ megismerésének, értelmezésének kódjai e kódok kezelésének képességétől függ. Ezen új kódok dekódolása mindenki számára (jóllehet eltérő tartalmú és dimenziójú) nehézségeket jelent, amelyek nemcsak a hagyományos értelemben vett mindennapi tudatra, de a tudományos, a művészi tudatformákra is vonatkoznak, hiszen egy számítástechnikus sem ismer minden számítógépes rendszert, egy tőzsdeügynök sem képes áttekinteni a legfontosabb tőzsdei mozgásokat (vagy, mint a Haerings Bankház néhány évvel ezelőtti példája mutatja, az áttekinthetőség e hiánya hallgatólagosan szankcionálja a hazárdjátékra emlékeztető kockázatvállalás magatartását).

Az új kódok dekódolásának problémája megosztja a társadalmat immár a "dekódolás" képességének tengelyén is. Lehet ugyanis úgy értelmezni a "dekódolás"-t, mint a globalizáció folyamataihoz való valamilyen mérvű "hozzáférés" képességének kialakítását. Ettől a képességtől azonban fényévnyi távolságra áll a "dekódolás" fogalmának másik értelmezése, mégpedig az információs rendszerekben megjelenített globalizáció folyamatainak önálló megértésére való képesség. Az információs rendszerek ezen a ponton épp abba a helyzetbe kerülnek, amelybe a modern művészet jutott a modern funkcionális rendszerek kialakulásának érzékelésekor, s amit Brecht úgy fejezett ki, hogy az AEG épületének fényképe semmit sem fejez ki az épületben lejátszódó funkcionális folyamatok miriádjaiból.

Az információs társadalom nem tudja közvetlenül és egészében visszaadni a globalizáció viszonyait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az információs rendszerek feltétlenül meghamisítanák, eltorzítanák vagy éppen "manipulálnák" ezeket a viszonyokat. Dolgozatunk egyik középponti törekvése, hogy ezt a viszonyt sajátosan mimetikusnak mutassa be. Az információs társadalom a globalizáció mimezisét adja, ami megfelel a "megjelenítő utánzás" gondolatának.

Az információs alrendszer sajátos helyet foglal el a globalizáció egészének és alrendszereinek egymáshoz fűződő viszonylatrendszerében. Amíg az egyes alrendszerek egymással is intenzív küzdelmet vívnak a globalizáció viszonyai között betöltendő pozíciókért, s az egyes alrendszerek aktuális éllovasai semmiképpen sem támaszthatnak igényt arra, hogy kisajátítsák az adott alrendszer hegemón szerepét, az információs társadalom mint sajátos alrendszer, különleges helyet foglal el az alrendszerek között.

Éppen abból az okból következően, hogy az összes többi alrendszerrel a mindenirányú közvetítés kapcsolatában áll, válik az "információs társadalom", azaz az információs rendszerek rendszere hasonlatossá a globalizáció egészéhez, ezért válik alkalmassá a globalizáció mimetikus megjelenítésére. Az információs társadalom rajzolja meg a valóságos globalizáció körvonalait. Az információs társadalom a globalizáció láthatóvá tétele, annak virtuálisan-érzéki és érzékien-virtuális oldala.

A liberalizmus korunknak a szó szoros értelmében "parttalan" témája, értékeinek 1989-es világméretű győzelme éppúgy ténykérdés, mint azóta tartó és természetesen nem pártpolitikai értelemben vett hegemóniája. Éppen a liberális diskurzus e parttalansága az oka azonban annak is, hogy a jól tagolt általános képen belül az egész elmúlt évtized során a kiegyensúlyozatlanság jelei is megmutatkoztak. A baloldali értékrend egykori hegemóniájára emlékeztető módon keverednek a liberalizmusra vonatkozó "leíró" és "értékelő" szempontok. A mai gazdasági világrend kritikus pontjaira gyakran mutatnak úgy, hogy az a "liberalizmus" negatív eredménye, miközben liberális világnézetű emberektől, politikusoktól és tudósoktól hallgatólagosan elvárják, hogy vállaljanak eszmei és politikai felelősséget a gazdasági restrikció politikájáért. A liberalizmus olyan téma, amit látszólag mindenki jól és megalapozottan ismer.

A (részleteiben később meghatározandó) monetarista, neoliberális nagykomplexum a világ egy másként el nem gondolható változatát fogalmazza meg immár nyíltan ontologizáló szándékkal, ugyanazzal, amellyel a létező szocializmus nyilvánította önmagát minden világok legjobbikának. Egy immár ontologizált legjobb világ önmagából kiindulva képes átalakítani a társadalom és a politika nyelvét. Az ontologizált monetarista nagykomplexumban, legalábbis a nyelvben, eltűnt minden társadalmi különbség, eltűntek a társadalmi függőségek, az "úr-szolga"-problematika legkülönfélébb megjelenései, a társadalom tagjainak összes cselekvését a "racionális választás" emelkedett levegője övezi.

Figyelmen kívül hagyva az eladósodás valóságos (triviális összefüggésein kívül mind a mai napig alig elemzett) okait, az eladósodásból már következő tökéletesen megkevert társadalmi alapviszonylatokat (az állami, szerződéses, bizalmi vagy szokásjogi normatív elemeknek a minden normativitást nélkülöző globális piacgazdasági elemekkel való szétválaszthatatlan keveredését), a "normális" nemzetközi eladósodási folyamat problematikus összetevőit (olcsó dollárt kölcsönözni, drága dollárt visszakérni, rögzített árfolyamú megállapodásokat kötni, majd észlelni a rögzített árfolyamok eltűnését a nemzetközi pénzviszonyok hálójából) - a monetarizmus olyan gazdaságpolitika, amelynek szűkebb értelemben alig van köze magához a gazdasághoz. A gazdaság valóban vitális elemei sebesen függetlenítik magukat a források után kapkodó állami bürokrácia csápjaitól, amelyek közé ezért csak az állami szféra, az állami alkalmazottak, illetve az állammal valamilyen kapcsolatban álló elosztási rendszerek tagjai, azaz a legvédtelenebb és legkevésbé tőkeerős gazdasági szereplők kerülhetnek.

A monetarizmus ilyen okok miatt elsősorban bürokratikus és pénzügytechnikai eljárás, amely lényegileg idegen nemcsak egy-egy társadalom valóságos életétől, de a gazdaság valóságos folyamataitól is. A monetarista bürokrata vagy, rosszabbik esetben, a monetarista teoretikus víziójában a társadalom a gondolatmenetnek csak azon a pontján jelenik meg, amikor a társadalom "nyugalma" ("kitörnek-e kiszámíthatatlan reakciók vagy sem", azaz a rendkívüli állapot víziója annak Carl Schmitt-i értelmében) jelenik meg a horizonton. S noha a monetarizmus történelmi periódusa immár harmadik évtizedének végén jár, a monetarista szóvivőknek mindmáig tökéletes érvényben lévő felmentésük van a társadalom normális életének, krízishelyzetekben való túlélésének, netán a kihívások ösztönözte megújulásának alapismeretei alól. Miközben minden bölcsődében a monetarista elvek alapos ismeretében kell ténykednie minden dadának, a monetarista teoretikusnak még fogalmai sincsenek egy eladósodott társadalom jelenének vagy jövőjének leírására (kivéve a híressé vált "tűrőképességet"). A monetarista olyan házasságban él a társadalommal, amelyben partnerének valóságos helyzetéről csak annak jajkiáltásai, netán fellázadása útján szerezhet tudomást. A liberalizmus mai diszkussziójának aktuálisan legnagyobb problémája éppen a monetarista gazdaságpolitikának a liberális-neoliberális ideológiával való, sikertelennek egyáltalán nem mondható radikális és intranzigens összeolvasztási kísérlete. A liberalizmus megengedhetetlen leegyszerűsítése és egydimenzióssá tétele jelenik meg ebben az összeolvasztásban. Nem egyszerűen a liberalizmusnak egy konkrét egydimenzióssá tétele ellen emelünk szót, de minden, ehhez hasonló méretű és nagyságrendű redukció ellen. T. Hobhouse 1911-ben, a Liberalism című átfogó monográfiájában a következő "szabadságok"-at tekinti a "szabadelvűség" (liberalizmus) elemeinek: "civil", "fiskális-költségvetési", "személyes", "szociális", "gazdasági", "otthoni-privát" (domestic), "helyi", "faji", "nemzeti", "nemzetközi", "politikai" és "népszuverenitási" szabadságok. Mindaddig, amíg meghatározó politikai vagy szellemi körök nem hirdetik meg nyilvánosan, hogy ők a liberalizmust ezen szabadságok nem mindegyikének képviseleteként fogják fel, a liberalizmus-neoliberalizmus egyetlen lehetséges redukciója sem lehet legitim. Minden lehetséges liberalizmus természetesen sajátos tudománylogikai és immanens helyzetben van, hiszen akárcsak egy "szabadság" korlátozása is minden szabadság korlátozásához vezet, ezért a liberalizmus egyetlen redukciója is képes arra, hogy az egész liberalizmus hitelét elvegye. A liberalizmusnak a monetarizmussal létrejövő konkrét redukciója sem lehet legitim, hiszen ez az azonosítás a legnyilvánvalóbb módon áll szemben a liberalizmus alapvíziójával. A liberalizmus definícióértékű alapvízióját egyedül a "szabad erők szabad játéka"- elvének lehetőleg maradéktalan kibontakozásában pillanthatjuk meg legitim módon, miközben "íratlan" háttérfeltételként a szabad erők kiinduló feltételeinek valamely értelmes kiegyenlítettségét célszerű feltételezni, hiszen ellenkező esetben az alapvízió tételéből nem következik értelmes és produktív társadalmi egész létrejövetele.

Az elmúlt száz esztendő eszmei vonatkozásokkal feltöltött politikai történelmének egyik legfontosabb konzekvenciája, hogy miközben a liberális eszmerendszer egyre inkább áthatja a politikai intézményeket és a társadalmat, a liberalizmus mint önálló politikai mozgalom és főként mint önálló párt egyre kisebb szerepet játszik. E folyamat három fő okát, a "politikai", a "morfológiai" és az "autopoietikus" okot e tanulmányban nem ismertethetjük részletesebben, a liberalizmusnak mint társadalmi mozgalomnak az összezsugorodása azonban mindenképpen meghatározó és fő tendencia marad.

A liberális mozgalmak és pártok zsugorodása (mely tendencia másik oldalán ugyanakkor a liberális eszmék állandó térnyerése mutatható ki) a huszadik század nagy kataklizmáiban sajátos módon változik, éppen a legnagyobb megrázkódtatások azok, amelyek újra meg újra hatalmas történelmi lehetőségeket adnak a liberális politikának. Ilyen hatalmas lehetőség szemünkben például minden történelmi sikertelensége ellenére a Weimari Köztársaság, ilyen volt a liberális eszmék új térhódítása 1945 után, és magától értetődő módon, pontosan erről volt szó 1989 után is. A liberális politikai mozgalmak és pártok történetében az állandó zsugorodás tendenciáját a nagy történelmi katasztrófák utáni újrarendeződések meghatározó történelmi esélyei váltják.

A hetvenes-nyolcvanas évek történései annyiban jelentenek eltérő helyzetet, hogy itt a liberális eszmék újrafogalmazásai nem egy új történelmi kataklizma után jelennek meg új pompájukban, de egy politikai és ideológiai sajátosságokkal meghatározott társadalmi rend hanyatlásakor, bizonyos értelemben úgy, ahogy a késő római társadalom felbomlását már egyidejű folyamatként kísérte az őskereszténység kialakulása. A liberalizmus ezen sajátos történelmi és strukturális pozíciója volt az oka egyébként az 1989 utáni liberalizmus legmeghatározóbb sajátosságainak, annak, vajon miként jöhetett létre a "liberalizmus"-nak és a monetarista berendezkedésnek ez a látszólag problémátlan szimbiózisa. Pontosan a már defenzívában lévő és önmaga helyzetét egy új valóság koordinátái között tisztázni nem tudó, létező szocializmus volt az a politikai-társadalmi, de egyben hermeneutikai horizont is, amely előtt a klasszikus, emberjogi alapozású liberalizmus és a monetarista restrikció "liberalizmusa" ugyanazon elmélet két lényegileg összetartozó vetületeként jelenhetett meg. A létező szocializmus "rendszere" volt az a rendszer, ahol az etatista újraelosztás közgazdasági értelemben vett bírálatának "neoliberalizmusa" nem került azon nyomban a kognitív disszonancia helyzetébe a klasszikus liberalizmus klasszikus emberjogi dimenzióival szemben!

1989 magyar és más posztkommunista (és semmiképpen sem pártpolitikai értelemben vett) liberalizmusa ilyen, meglehetősen sajátos történelmi előzmények után tett szert arra a sajátos karakterre, amelynek nemcsak teoretikus tarthatatlansága, de gyakorlati reménytelensége is egyre szélesebb társadalmi rétegek közvetlen tapasztalata lett. A modern piacgazdaság valóban "liberális" leírása látszólag tehát egybeesett és izomorf módon viszonyult a "monetarista" leíráshoz, amely új izomorfia a kontinuusan fennálló nyugati tőkés rend egy politikai és gazdasági állapotát (azaz a monetarista restrikciót) fogadta el "liberalizmus"-nak, azon a "mélyreható" alapon, hogy az éppen gyakorolt gazdaságpolitikát a szó egy sajátos, gazdaságpolitikai értelmében és a létező szocializmussal, illetve a nyugati típusú állami újraelosztással szemben "liberális"-nak nevezték. A nagy kérdés csak az, miként neveztek volna egy, a hatvanas évek posztkommunista állapotában bevezetendő piacgazdasági formulát? Feltehetően azt is "liberális"-nak nevezték volna, jóllehet, ahogy a pesti vicc mondja, akkor nem "fosztogattak", hanem "osztogattak".

A "liberalizmus=monetarizmus" tehát nemcsak rossz nyelvszabályozás, de egyben káros és félrevezető is. A monetarista restrikció gazdaságpolitikáját Angliában, majd az Egyesült Államokban kifejezetten konzervatív világnézetű politikusok és politikai pártok vezették be, az akkor túlzottan "liberális"-nak érzett szociáldemokrata típusú politikával szemben, ami természetesen önmaga sem felelt meg a teljes akkori helyzetnek, hiszen magát ezt a szociáldemokrata típusú politizálást is a modern fogyasztói társadalom olyan szükségletei hívták életre, amelyek korántsem álltak távol az egy korszakkal korábbi "kapitalizmus" érdekeitől és céljaitól. A "monetarista restrikció kontra szociáldemokrata típusú újraelosztás" ezért csak a politikában jelent konfliktust, a gazdaság rányitó centrumát tekintve már nem lehet ilyenről beszélni, hiszen e két irányzat magában a gazdaságban egymást követi. Az továbbá, hogy Maggie Thatchert vagy Ronald Reagant a liberalizmus bármely értelmes szempontja alapján "liberális"-nak lehessen tekinteni, elég abszurd feltételezés lenne, amivel máris ismét a monetarista restrikció komplexumának a liberalizmus bármely értelemben vett alapvíziójával való tökéletes összeegyeztethetetlenségénél vagyunk.

Mindezek után meg kell határoznunk, milyen értelemben használjuk a következőkben a "monetarizmus" fogalmát. Semmiképpen sem a fogalom szűkebb és kizárólagosan nemzetgazdasági értelmében, hiszen az ebben az értelemben használt "monetarizmus" egy közgazdasági elmélet-koncepció, ami nemcsak az elmélettörténet több korszakában jelent meg, de képes volt arra is, hogy nemcsak a neoliberálisnak nevezhető, de más felfogású közgazdasági iskolák elméleteiben is megtalálta a maga helyét. A hetvenes évek közgazdasági neoliberalizmusának pápája, von Hayek is erőteljesen fel tudott lépni a monetarizmus szűkebb közgazdasági felfogása ellen! Monetarizmuson a mai politikai-fiskális rend egységes alapkomplexumát értjük, amely a kifelé és befelé eladósodott államok nemzetközi rendjét foglalja magában, amelyben tehát a monetáris restrikció politikája egyszerre nemzetállami és nemzetközi. A nemzetközi politikai és közgazdasági nyelvszabályozásnak nincsen külön kifejezése a mai átfogó és uralkodó gazdasági rendszerre. A terminus hiánya önmagában is árulkodó. Arról tanúskodik, hogy a mai világgazdaság és a vele összeépülő világpolitika rendszerét számos lényeges tényező nemcsak önmaga tartja "normális"-nak, a kapitalizmus, a parlamentáris demokrácia vagy a piacgazdaság belső lényege megvalósulásának, de ezek a tényezők még azt is szeretnék, ha ezt az uralkodó állapotot mások is a rendszer normális működésével harmonizálónak tekintenék. Csinos listát lehetne összeállítani a hivatalos politika és a hivatalos gazdaságpolitika azon képviselőinek nyilatkozataiból, akik számára a kétfelé eladósodott államon erőt vevő monetarizmus tökéletesen "normális" állapot. A (magyar) Nemzeti Bank elnöke szerint a kritikus eladósodás nemcsak normális állapota a gazdaságnak és a társadalomnak, de egyben produktív állapot is, hiszen lehetővé teszi a régen vágyott gazdasági szerkezetváltás végrehajtását. A vitának ezen a pontján egyébként rituálisan tér vissza az adósság szükségszerű visszafizetésének erkölcsi vagy pragmatikus alapú leszögezése helyett az egész, az adósságokra épülő gazdasági világrend problémátlannak és normálisnak való beállítása.

A monetarista komplexum kritikusan szűkíti be a gazdasági és társadalom szereplőinek mozgásterét, a politika egészének számos vetületében olyan szélsőséges centralizálást vezet be, ami mintegy fogalmi kényszerrel vezet ki újabb kiindulópontból a "liberális" alapvízió legfontosabb meghatározásainak világából. Miközben leépíti az állam szociális és társadalmi funkcióit, megerősíti az állam adósságtörlesztő kényszerfunkcióit (ismét tökéletesen liberalizmusellenes szellemben), radikálisan átértékeli a politikumot, mint addig intaktnak tekintett és a liberális alapvízió szellemében legfontosabb társadalmi szférát, mivel szimpla kirakatot csinál abból az egész politikai miliőből, amelynek pedig a politikai liberalizmus oldaláról nézve központi alrendszernek kellett lennie, amennyiben a politika egész rendszerét a megtervezett sikertelenség helyzetébe taszítja. Nem liberalizmus azért sem, mert a pénzügyi rendszer bizonyos pontjain lehetővé teszi a mesterséges és tudatos beavatkozást akár a legátfogóbb folyamatokba is. Ezek a beavatkozások nyomban azokat a legsúlyosabb demokráciaelméleti alapkérdéseket vetik fel, amelyek a beavatkozások szubjektumaira vonatkoznak, s bármely eredményre jussanak is a "természetes" folyamatokba való "mesterséges" beavatkozások szubjektumaira vonatkozó vizsgálódások, annyi már nyomban bizonyos, hogy a legnagyobb folyamatokba való ilyen "decizív" (Carl Schmitt) belenyúlás radikálisan ellene mond a liberális alapvíziónak. A létező szocializmus politikai és gazdasági diktatúrájának kétségtelen ténye ugyanis nem lehet száz évig elégséges oka egy hamis és a politikai szférát a legnagyobb mértékben megtévesztő fogalmi megfeleltetésnek.

A monetarista komplexumnak és a neoliberalizmusnak egy szálon van azonban egymáshoz igen szorosnak tekinthető köze is. Ez a kapcsolat nem a részleges azonosság vagy a "valamilyen" értelmű "bennefoglaltság", hanem egy sajátos szimbiózis viszonya. A liberalizmus a jól azonosítható monetarista komplexum "politikai" megjelenési formája, azaz maga ez a kapcsolat a "belső" és a "külső" viszonya (utaltunk már arra, hogy maga a monetarista komplexum megfelelő más feltételek fennállása esetén más politikai rendszereket is be tud építeni önmagába). Napjaink világát ilyen alapokon tehát a monetarista komplexum gazdaságának, a neoliberalizmus politikai rendszerének és a posztmodern értékek hegemóniájának együttesével jellemezhetjük.

E hármasság újabb komplexumban egyesül. Ez az új meghatározás az eddigieknél rendszerszerűbbé teszi a monetarizmust, igen hasonlóvá ahhoz az egységként megjelenő másik nagy komplexumhoz, ami az államkapitalista-újraelosztó gazdaság, a demokratikus centralizmusként eufemizált politikai diktatúra és a baloldali értékek hegemóniája között rendszer-jelleggel állt fenn. Az így létrejövő új, nagy, monetarista komplexum annyiban hasonlatos a létező szocializmus rendszeréhez is, hogy a komplexum egy-egy konkrét eleme elleni egyes támadásokat egy-egy másik elemre hivatkozva utasít vissza. A monetarista komplexum a gazdaság elleni kritikát a neoliberalizmus politikai rendszere ellen irányított, s ezért mind politikai, mind erkölcsi szempontból eleve megkérdőjelezhető magatartásból fakadhat csak (annak analógiájára, hogy a létező szocializmus mezőgazdaságának kritikusai feltétlenül tudatos vagy öntudatlan módon a földesurak hatalmának visszaállítására törekednek). A neoliberális politika elemének kritikáját szélsőséges vagy posztmodern értékekből eredezteti, miközben a kritizált politikai jelenségeket nem egyszer a szélsőséges vagy posztmodern értékek tényleges fakticitásával és ebből következő relevanciájával mentegeti. Ugyanaz a belső és fel nem tárt "körkörösség" alakul ki a nagy monetarista komplexum elemei között, mint ami a létező szocializmus mint nagykomplexum egyes elemei között létrejött. Ez a természetes körkörösség, a komplexum különálló elemeinek egymással való felcserélhetővé tétele ugyanúgy ideológiává teszi a monetarizmus nagy komplexumát, mint ahogy az a létező szocializmus nagy komplexumával történt, mégpedig azon az alapon, hogy maga a nagykomplexum nem tehető közvetlen megítélés tárgyává, a nagykomplexum egészét csak egészében lehet elfogadni vagy elutasítani. Mivel a monetarista nagykomplexum önállóan csak az előbbi módon megközelíthető tárggyá válik, számos hasonló rendszer analógiájára a róla alkotható kijelentések között összekeverednek a "leíró" és az "értékelő" megfogalmazások, az egyedül legitim értékelésmentes kijelentések lehetősége megszűnik, mert a nagy monetarista komplexumot csak egészében lehet elfogadni vagy elutasítani. Az ellene irányuló tárgyi kritika nem helyes magatartás, politikailag nem korrekt.

A legilledelmesebb (nem hazai) monetarizmus is eredendően és kényszerűen csúsztat. A makroviszonylatokban beálló egyensúlyhiányt a mikroviszonylatatok szintjén próbálja helyrehozni. Csúsztat a monetarizmus lépéseinek "moralizáló" indokolásában is (lásd "túlfogyasztás" - ami azután a hazai monetarizmus moralizáló indokolása láttán vált ki elkerülhetetlen feszengést). Csúsztat a monetarizmus abban is, hogy állami szinten egyensúlyt vesztett pénzügyi helyzetében piacgazdasági érveléshez nyúl. Így nem azért kell egy fog kihúzásáért fizetni, mert az állam nem tudja kifizetni a klinika fűtésének az árát, hanem azért, mert a foghúzás par excellence piacgazdasági ügylet. Az elkerülhetetlen monetarista csúsztatások jeles darabja a felelősség kérdésében mutatkozik meg. Miközben minden közalkalmazott és köztisztviselő hallgatólagosan egzisztenciájának feláldozásával tartozik az eladósodott államnak, sohasem fogjuk megtudni például, ki, mikor, milyen ideológiák befolyására adósította el - Hondurast vagy Salvadort.

A monetarizmus rendkívüli társadalmi állapotra reagál, és mint ilyen, maga is rendkívüli társadalmi állapot. Olyan gyógyszer, ami maga a betegség. Ilyen számú és ilyen nagyságrendű makrogazdasági és pénzügyi folyamat demokratikusan vagy akár a nyilvánosság legártalmatlanabb formája révén is csak elméleti általánosságban ellenőrizhető. A makrogazdaság folyamatainak befolyásolására az egyes társadalmi csoportoknak és egyéneknek rendkívül eltérő nagyságrendű befolyása van. Az érdekérvényesítő képesség ilyen eltérései az egész demokratikus folyamat érvényét is megkérdőjelezik, egyike ez azoknak az elemeknek, amelyek a nagy monetarista komplexum súlyos demokráciaelméleti deficitjeihez tartoznak. Hegemóniáját a monetarizmus mindig is, ma is annak köszönhette, hogy nincs nyomban és közvetlenül bevezethető pozitív alternatívája - ennek azonban nem elvi, csak a globalizáció új körülményeivel együtt járó "gyakorlati" akadályai vannak.

Hazai eladósodásunk a létező szocializmus társadalmi rendszerében a társadalom számára a szabadság arányosan növekvő mennyiségével volt egyenlő. Az eladósodás gondolatát képviselő közgazdászok és politikusok ezért tudhatták kezdetben maguk mögött a társadalom jobban informált részének támogatását. A negatív előzmények jóval hosszabb sorába tartozik, hogy a magyar pénzügyi politika másfél évtized majdnem minden politikai széljárását ki tudta használni újabb kölcsönök megszerzésére. Eközben jóval kevésbé szorgalmasnak, leleményesnek bizonyult a társadalom produktívabbá tételének kidolgozásában. Ezért a konstruktív gazdasági folyamatok kiindulópontjául szolgáló kölcsönfelvétellel egy ponton szükségszerűen destruktív fázisba került. A kritikus ponton túllépve azonban már sem a közgazdászok, sem a politikusok nem voltak képesek kijutni a rossz körök kényszerpályájáról, miközben az elfogulatlan szemlélő attól a benyomásától sem volt képes szabadulni, hogy eközben sem a politikai osztály, sem a véleményformáló közgazdászok nem is értik az adósságproblémának a közvetlen trivialitásokon túlmutató összefüggéseit. A kádárizmus technokráciája a maga lelőhetetlen, mert önmaga hatalmi-politikai nélkülözhetetlenségét állandóan bizonyítani kényszerített és az állandóan bizonyítani is akaró hiperaktivitásával harcolt egyre újabb kölcsönökért, miközben a "nyugati" monetarizmus jó osztályzatokat elnyerő éltanulóiként hunyták be a szemüket a törlesztéseknek a magyar társadalmat másfél évtizede csonkoló destruktív hatása előtt.

A magyar politikát átfogóan uralma alatt tartó monetarista gazdaságpolitika rendszer jellegű. Az egyik legfontosabb, mélyen a gyakorlatba is belenyúló teoretikus probléma éppen az így felfogott monetarizmus kapcsolata a liberalizmus politikai elveivel általában, illetve a liberalizmus-neoliberalizmus valamelyik társadalmi alrendszerben megjelenő változataival különösen. A kérdés megoldása voltaképpen egy szándékos vagy esetleg véletlen csúsztatás, ami a "liberalizmus" egyetemes és klasszikus, illetve ugyanannak a "liberalizmus"-nak egy konkrét történelmi helyzet konkrét világpolitikai és gazdasági összefüggésében megjelenő fogalma között ment végbe. Amíg azonban a klasszikus liberalizmus alapvíziója a "szabad erők szabad játéká"-nak elképzelésében öltött testet, amely elképzelésnek íratlan előfeltétele volt többek között az ebből a "játék"-ból kirajzolódó általános "rend" valamely elképzelése vagy éppen az az ugyancsak hallgatólagos előfeltétel, miszerint valamilyen látens esélye a társadalom minden tagjának kell, hogy legyen a maga erőinek szabad kifejtésére és ezáltal produktív és emancipatív társadalmi részvételre. Nyilvánvaló, hogy a monetarizmus rendszere nemhogy nem teszi lehetővé a társadalom látensen és elvileg összes tagjának szabad önkibontakoztatását, hanem váratlan, sőt, sokkoló radikalizmussal korlátozza ennek az önkibontakoztatásnak a lehetőségét. A monetarizmus ugyanis mindezeken túl a gazdasági liberalizmus olyan fogalmán épül fel, amely a gazdaság ideológiai és/vagy teoretikus értelmezésében részint a létező szocializmus ugyancsak ideologikus alapokon szélsőségesen centralizált rendszerével, részint pedig a nyugati szociáldemokratizáló típusú állami újraelosztással szemben lépett fel, érvénye ezért nemcsak általában tekinthető korlátozottnak és korhoz kötöttnek, de a létező szocializmus rendszerének bukása után különösen is kontextusvesztettnek mondható. Az, hogy ezt a gyors összefüggésvesztést a politikai és gazdasági elmélet képviselői mind a mai napig nem reflektálják, szomorú teoretikus tény ugyan, de nem változtat a tézis igazságértékén.

A monetarizmus egyszerre politikai és gazdasági világrendjének érzékelése, a fő tendenciák puszta felismerése önmagában is problémát jelent mind a tudomány, mind a társadalom számára. Ezt valamennyire érthetővé teszi az a tény, hogy a monetarista restrikció (a monetarizmus ezen legfontosabb és átfogó megnyilvánulási formája) bizonyos esetekben valóban gazdaságtalanná váló, önmagukat túlélő és működésük racionalitását elveszítő intézményeket, gazdálkodó egységeket szüntet meg. A monetarizmus eddigi, három évtizedes történelme nem volt a racionalitás diadalútja, de a tények szintjén mégis van jelentősége a monetarista fűnyíró esetlegesen legitim fűnyírásának. A valódi kérdés természetesen nem is ebben rejlik, de abban, hogy a monetarizmust megelőző nagyobb alapdoktrínák miért voltak annyira hatástalanok a pénzügyi és nem egy esetben egyenesen a gazdasági racionalitás elveinek érvényesítésében. E kérdés kutatásának azonban - s ez az alaphelyzet is mélyen és sokszorosan jellemző a társadalmi és politikai diszkusszió mai helyzetére - egyáltalán nem elvi vagy elméleti akadályai vannak, hanem inkább a közvetlen felelősség jelenti a legnagyobb akadályt. A valódi kérdés tehát nem az, hogy miért nyír a fűnyíró egyes esetekben helyesen, de az, miért nem volt képes a korábbi gazdaságpolitikai doktrína betartani a gazdasági racionalitás definíció szerinti elvárásait.

A monetarizmus gazdasági-politikai rendszere még egy további szempontból is gyökeresen ellentmond a liberalizmus meghatározó alapvízióinak. Ezt szemlélve még nyilvánvalóbbá válik napjaink neoliberális monetarizmusának és monetarista neoliberalizmusának a létező szocializmussal való szembenállásban gyökerező genezisére. A neoliberalista monetarizmusnak ebben az összefüggésben arról a vonásáról van szó, amelynek kiteljesítéseként az így kiépített politikai rendszer rendszeres hadjáratokat akar vagy kénytelen indítani saját társadalma, lakossága vagy éppen népe ellen. A monetarista neoliberalizmus egyszerre számos olyan tabut tör át, amelyek a történelem különböző, egymást követő korszakaiban alakultak ki. E tabuk egy része a modern állam részben "szerződéses", részben modern-pragmatikus eredetű és eredetileg korántsem önzetlen vagy idealista össztársadalmi feladatvállalására vonatkozik. A múlt század végének új etatizmusa (így az 1871 utáni egyesített Németországé vagy a kor Franciaországáé) a közoktatást vagy éppen a közegészségügyet például a kötelező katonai szolgálattal egy időben és egy ideológiával valósította meg, részben a "kultúrharc", azaz az egyház társadalmi funkcióinak kiszorításaként, részben az állam honvédelmi és munkaerőre vonatkozó szükségleteinek kielégítésére. A mai helyzet fontos háttérösszefüggése a modern etatizmus jelenségeinek és múltjának nem ismerete. Ebből a szempontból természetesen világos, hogy vannak olyan szövegösszefüggések, amelyekben az "angolszász" típusú politikai és gazdasági fejlődés gyökeres eltérései a kontinentális politikai és gazdasági fejlődéstől igen relevánsak, ezeket a differenciákat azonban semmiképpen sem értékelnénk fel annyira, hogy egyrészt ne vennénk észre az angolszász típusú államok valóságos történelmi szerepét (ami mai vetületeiben is jelentékeny összefüggésekben térhet el a kontinentálistól), másrészt pedig a Reagan-Thatcher-i "monetarista-liberalizmus" jelenségében az angolszász szellem ősi és természetes megnyilvánulását pillantsuk meg, azaz ne volnánk mindvégig tudatában annak, hogy éppen az ilyen típusú különbségek is nagy kiegyenlítődésekre képesek a modernség korszakában. A monetarista-neoliberális politikai vonalvezetés azonban nemcsak azokat a társadalmi és politikai tabukat dönti halomra, amelyek a modern állam kialakulásának különböző hullámaiban és különböző összefüggéseiben jöttek létre. Ez a politika halomra dönti azokat a társadalmi és kulturális tabukat is, amelyek 1945 után jöttek létre a nyugati világban. A neoliberális-monetarista koncepció legalábbis két, az európai civilizáció fejlődésében mindeddig magától értetődőnek tekintett tabut döntött meg, mégpedig a modern állam társadalmi szerepvállalásával és az 1945 utáni, nem kis mértékben éppen Hitler hatalomra jutásának elemzései alapján kialakuló jóléti funkcióival összefüggő szociális állam koncepcióival.

A neoliberális-monetarista koncepció azonban, amikor hadjáratokat intéz saját társadalma ellen, nem teszi az adott társadalom életét permanens gazdasági és szociális csatatérré. A "csaták" ezen önállósodása és a "háború" képzetének ennek megfelelő elhalványulása az oka továbbá annak is, hogy a monetarista-liberális alapkoncepció nem teljesíti be a "permanens" monetarista hadjárat alapeszméjét. Jóllehet a csaták egymásutánja nem feltétlenül áll össze hadjáratok képzetévé a csapásokat elszenvedő társadalom tudatában, ez nem jelentheti azt, hogy az ütközetek megmaradnának szinguláris eseményeknek, vagy éppen bárki is előre megjósolhatná az "utolsó" monetarista hadi cselekmény helyét , idejét és méreteit. Nincs minden nap tengeri csata, de a monetarista békének ugyancsak semmiféle nyoma nincs napjaink perspektívájában.

A monetarista nagy komplexum e destruktív vonása után a tárgy valóságos komplexitása okán említést kell tennünk e komplexumnak egy, ha nem is "konstruktív", de mindenesetre pozitív tulajdonságáról is. A neoliberális-monetarista berendezkedés néhány funkcionális vonatkozásáról az eddigiek során már említést kellett tennünk. Ezeken túlmenően azonban rendelkezik ez a berendezkedés a funkcionális integráció sajátos képességével, amely kivételes, sőt, hegemón helyzetbe hozza őt más, ugyancsak funkcionális és ugyancsak integratív eszközökkel és lehetőségekkel szemben. A globális folyamatok funkcionális integrációjának lehetősége egyrészt nem erény, másrészt ugyancsak természetesen nem önálló és markáns politikai vagy gazdasági jelenség. A makroökonómiai folyamatok funkcionális integrációjának képessége politikai elkötelezettség és politikai szubjektumok nélküli politikai hegemónia, gazdasági koncepció és elkötelezettségi nélküli gazdasági hegemónia. A funkcionális rendszerek - tautológia ez - funkcionálisak, eredendően nem tartoznának tehát sem a politikai, de még csak a gazdasági alrendszer területéhez sem.

Mindezek a sajátosságok rendkívüli élességgel vetik fel a nagy monetarista komplexum legitimációjának alapvető problémáját. Ez a probléma ugyanis hirtelen kikerül a felvethetőség hatósugarából. Nem tehetjük ugyanis nyomban fel a kérdést, legitim-e vagy sem az ilyen meghatározó, össztársadalmi és (most már ezt a jelzőt is hozzátehetjük) a funkcionális integrációt biztosító berendezkedés. A demokratikus legitimáció összes formális feltételének ugyanis könnyedén megfelel egy ilyen berendezkedés, hiszen a neoliberális-monetarista komplexumot egy makulátlanul működő liberális demokrácia politikai rendszerével egyesíti. E két mozzanat egyesítése ugyanis minden, csak nem természetes és magától értetődő. Az elmúlt húsz évben ugyanis a neoliberális monetarista berendezkedés együtt tudott élni és működni kifejezetten konzervatív színezetű demokráciákkal, fasiszta rendszerrel, baloldali hegemóniával vagy éppen posztkommunista demokráciákkal. De ha a makulátlanul működő liberális demokráciákkal való együttélés és együttműködés eseténél maradunk, a kifogástalan politikai legitimitás nyomban súlyos csorbát szenved a nagy monetarista komplexumnak a saját társadalom ellen intézett hadjáratai következtében, amelyek "eredményeképpen" olyan gazdasági és szociális egyenlőtlenségek jönnek létre, amelyek visszahatólagosa mindenképpen erős idézőjelek közé teszik az amúgy teljesen kifogástalan demokratikus legitimációt.

Közgazdaság-, de mentalitástörténeti dokumentumként is megállná a helyét azon sajtóhelyek gyűjteménye, ahol mintegy a leíró nyelvészet "értelmező" kategóriájaként illesztik hozzá a globalizáció vagy valamelyik megfelelőjének fogalmához az "értelmezés"-t: a globalizáció, "azaz a gazdaság nemzetközivé válása". A globalizáció aktuális, érett formáját semmiképpen sem azonosítanánk a gazdaság globalizációjával, jóllehet a gazdaság a globalizálódott rendszerek sorában kitüntetett fontosság, olyannyira, hogy egy absztraktabb vizsgálat számára már az jelenthetné a középponti kérdést, hogy milyen módon vesznek fel "tőkére" emlékeztető vonásokat az ugyancsak globalizálódott más rendszerek.

Minőségi különbséget látunk a pusztán a gazdaságra korlátozott és az annál szélesebb globalizációfelfogás között. Ebben a differenciában klasszikus tisztasággal jelenik meg a politika és a gazdaság alrendszereinek egymáshoz fűződő sajátos viszonya. E két alrendszer összefonódottsága és kölcsönös egymás általi meghatározottsága olyan erős, hogy egyik alrendszer sem írhatja le a társadalmat a maga tiszta, rendszerelméletileg legitim változatában. E nagy paradoxon új fejezetét jelenti a globalizáció korszaka. Egyrészt azzal, hogy a nagy rendszerek, a struktúrák és viszonyok általános globalizációját a "gazdaság" globalizációjaként ábrázolják. Másrészt, immár valóban a gazdaság szférájához elérkezve, igen gyakran úgy tekintik "politika" és "gazdaság" viszonyát, mintha a globalizáció általános relációi nem változtatták volna alapvetően meg politika és gazdaság egymáshoz fűződő kapcsolatainak egész rendszerét.

Politikum és gazdaság kettősségének problematikája egyben iskolapéldaszerűen alkalmas arra is, hogy rajta a globalizáció új minőségét kimutassuk. Ha ugyanis a jelen tárgyi komplexumait kizárólagosan akár az egyik (politikai), akár a másik (gazdasági) kiindulópontból vizsgáljuk, semmi sajátosan specifikusat nem tudunk következtetni. A jelen globalizációmeghatározta új tartalmait egy elmúlt, globalizáció előtti rekonstrukció tárgyává tesszük. Az új nyelve helyett mindkét kizárólagos megközelítés a (meghaladott) normalitás nyelvét érvényesíti.

Nem úgy szeretnénk fogalmazni, hogy a gazdaság maga alá volt képes gyűrni a politikát, az egyik alrendszer a másik alrendszert, inkább úgy, hogy a jelen viszonyok és körülmények között a politikai alrendszer leértékelődött. Nincsen tanulságok nélkül e két uralkodó közvélekedés egymáshoz való viszonya sem. Mindkét felfogás a globalizáció kvalifikánsan új leírásával szemben a közelmúlt elméleti beidegződéseihez ragaszkodik, s ez mindkét esetben lényeges fogalmi leszűküléshez, meghatározó új tartalmak érzékelésének elmaradásához vezet.

Ha a globalizáció új jelenségvilágát a hagyományos politikai terminológiával vizsgáljuk, nemcsak egyszerűen a politikai alrendszerben elérhető normalitás, de egyenesen egy idilli normalitás képéhez jutunk el, meglepő módon pontosan ahhoz a képhez, amelyet Francis Fukuyama híres elméletének leegyszerűsített értelmezése során oly sokan nyertek a kilencvenes évek elején: a liberális értékek győzelmének, a demokratikus berendezkedés világméretű győzelmének és egyben páratlanul új lendületre kapcsolt elterjedésének képéhez. Ha nem is ennyire idilli, de irányában és jellegében hasonló a globalizálódó világnak a kizárólagosan gazdasági alrendszerből kiinduló szemlélete, hiszen magán a globalizáció tényén (és az azzal szorosan összefüggő többi tényen) kívül a gazdaság és a globalizáció összes részlete már leírhatónak tűnik a normalitás nyelvével , hiszen mindig volt munkanélküliség, egyenlőtlenség, centrum-periféria-probléma vagy éppen gazdasági ciklikusság.

A globalizáció - magától értetődő módon - legszervesebben makroelméletként írható le. A globalizáció szemünkben mértékadó alapdefiníciója átfogó funkcionális rendszerek kritikus nagyságrendjének globálissá válása. Meghatározó, hogy átfogó funkcionális rendszerek globalizálódnak, így elsőként a tőke, de a tőke globalizálódása, a gazdaság nemzetközivé válása még nem elégséges kritériuma napjaink globalizációjának. Meghatározó ezért, hogy az átfogó funkcionális rendszerek egy kritikus nagyságrendjének kell globalizálódnia egy egész világállapot globálisnak nyilvánításához. Mivel a globalizáció globális funkcionálást jelent, ezért bizonyos értelemben a globális funkcionálás tapasztalata önmagában kritérium lehet. Nem minden globális, ami nemzetközi vagy akár kiegyensúlyozottan és egyenletesen nemzetközi. Globálissá a rendszerelméleti rendszerezettség és a funkcionálás teszi akár a legnemzetközibb jelenséget vagy intézményt is. Az így értelmezett globalizációnak megvan a maga korántsem egyszerű és korántsem rövid története is. Az így értelmezett globalizációnak nincs metafizikai módon előre elrendelt konkretizációja vagy realizációja.

A globalizáció mikroelmélete mára már ugyancsak rekonstruálhatóvá vált. Az ezen a szinten megjelenő sajátos probléma az, hogy miközben a globalizáció mikrovilágát mindenki mindenféle akadály nélkül érzékelheti és értelmezheti, csak a makro- és mezoszintű rekonstrukció szuverén birtoklása révén juthat olyan modellek és minták birtokába, amelyek a jól ismert mikrovilágot mint a globalizáció mikrovilágát teszik felismerhetővé.

Kitüntetett helyet foglal el a globalizáció teoretikus rekonstrukciójában a közép, a mezoszféra. Ez a kitüntetett pozíció nem teoretikus eredetű, hiszen nyilvánvaló, hogy a globalizáció elsősorban makroelméleti magyarázatot kíván. A mezoszféra nemcsak új arcát mutatja a globalizációs jelenségnek, de egyben legrelevánsabb új arcát is, hiszen ebben a közegben jelenik meg a globalizáció mint a társadalmi lét új meghatározója. Ezen a szinten ütközik össze és konfrontálódik a globalizáció új világa a társadalommal, amely az értékek, a szerződések, a hagyomány történeti kötöttségeiben is létezik. Ha a globalizáció alapdefiníciójaként a funkcionális rendszerek egy bizonyos kritikus nagyságrendjének globalizációját neveztük meg, ebben a mezoszférában találkozik a funkcionális és a nem funkcionális szféra.

A globalizáció mezoszférájához tartozik a globalizáció tanulási folyamatának önmagában is izgalmas, önálló problémája is. Klasszikus lelki ellenálláshoz is lehetne hasonlítani ezt az attitűdöt, amelynek az elmúlt évtizedben sokszorosan tanúi lehettünk. Ezt az ellenállást magyarázza egyrészt a mikroszféra tényhalmazának a globalizációval való összeméretlensége és közvetítetlensége, másrészt a makroértelmezés absztrakt mivolta, s harmadrészt azok a nagyon közel eső lehetőségek, amelyekkel a globalizáció mezoszférájának legsajátabb új sajátosságait is lehetséges hagyományos elvekkel és fogalmakkal magyarázni.

A globalizáció (bármely konkrét elméletváltozat alapján) elfogadása semmiképpen jelenti és jelentheti, hogy számos hagyományos struktúra vagy szerveződés érdemileg ne létezhetne a hagyományos módon tovább. A globalizáció új tartalmainak megértése, megtanulása azonban ma már nemcsak ebbe az eredeti és eredendő nehézségbe ütközik. Új problémaként jelenik meg a globalizáció összfolyamatának, illetve egyes, nem egyszer szinte feltűnően partikuláris részletének összekeverése a nyelvben és a diskurzusban. Így ma már tanulmányokat lehet találni a "globalizált nő"-ről, amelyek közül némelyik a globalizálódó termelésnek a külső telephelyeken folytatandó olcsó munkabérek összefüggésében tárgyalja a feminizmus és a globalizáció kapcsolatát. Ugyancsak a totális és a partikuláris nyelvhasználat elválasztódó megkettőződése mutatható ki abban az esetben is, amikor olyan kijelentéseket neveznek kifejtett módon globalizációellenesnek, amelyek tökéletes egyértelműséggel állnak a globalizáció elméleti talaján, de azon belül a globalizáció valamelyik konkrét összefüggésében formálnak meg negatív álláspontot.

A globalizáció megértési folyamata differenciált szellemi feladat, hasonlatos ahhoz, ahogy Niklas Luhmann definiálta a szellemi megértés egyes alrendszereinek funkcióját, s ez a tartalmak komplexitásának leegyszerűsítése és ezáltal a társadalmi gyakorlatba való beépítésének lehetővé tétele. E megértési folyamat végén a globalizáció valamely mimetikus változata fog megjelenni, a globalizáció "képe" az egyes tudatban. Ezen a szálon kapcsolódik a globalizáció megértése az információs társadalom nagy kérdésköréhez is.

A globalizáció jelen konkretizációjának formája a monetarizmusnak nevezett rendszer. E "világállapot" mezoszintű sajátosságai közül néhány áttekintésszerű elemzését végezhetjük csak el. E mezoszintű tulajdonságok egyben az évtized új valóságának is fontos összetevői, de természetesen nem mint ilyenek, hanem mint a globalizáció mezoszintű kristályosodási pontjai, kulcsjelenségei kerültek bele elemzésünkbe.

A tézis a politikának mint autonóm alrendszernek természetesen csak a viszonylagos leértékelődését mondja ki. E dolgozatban nincs terünk ennek teljesen részletes kimunkálására. Így arra sem, hogy láttassuk, ez a folyamat nem feltétlenül és ugyancsak nem metafizikai sugalmaknak megfelelően jött létre, nem feltétlen szükségszerűséggel tapad a globalizáció jelenségéhez, szoros kapcsolatban annak monetarista formájával áll. Az általában vett globalizációnak itt az a lényeges és a korábbiaktól eltérően új szerepe, hogy kivette a gazdaság, a funkcionális rendszerek és a nagy reálfolyamatok rányitását a politika kezéből, miközben azok kontrollja mind a szerződéselméletek, mind a reprezentatív demokrácia más megalapozási elméletei alapján ma is a politikát illetnék meg.

A politikai filozófia és a politikai gyakorlat minden lényeges fogalma arra a helyzetre vonatkozott, amikor a politikai alrendszer hegemón és integráns szerepben volt. Mihez kezdünk mondjuk a szerződéselmélettel vagy az emberi jogokkal a maguk eredeti formájában egy olyan helyzetben, amikor azokat ugyan a politikai alrendszeren belül semmiféle kihívás nem éri, és tekintélyük megmarad osztatlannak, ezzel egyidejűleg azonban a globalizáció-monetarizmus viszonyai között az erkölcsileg és politikailag felelőssé nem tehető valóságos viszonyok (amelyeknek funkcionális eredetére dolgozatunk bevezetőjében már utaltunk) mondjuk a hajléktalanság vagy a munkanélküliség eseteiben a legnyilvánvalóbban sérelmet szenvednek?

A globalizáció-monetarizmus valósága sajátos keretek közé helyezi, s ezzel új módon meg is kérdőjelezi a magában a politikai alrendszerben intaktnak megmaradó politikai alapelveket és alapértékeket.

Az új helyzetben természetesen nem kizárólag az a kiemelkedően új elem, hogy a maga rendszerén belül támadhatatlan és intakt politikai rendszer, az emberi társadalom végső irányításának és vezérlésének letéteményese nem kontrollálja a globális folyamatokat, de még inkább az, hogy ennek az alrendszernek a leértékelődése új módon és új motivációk eredményeképpen történik, azaz nem is lehet kilátásba helyezni e helyzet gyors megoldását. Így az elméleti felismerést nyomban annak felismerése kell, hogy kövesse, miszerint elvi és gyakorlati hozzáférhetetlenség áll fenn e helyzet bármiféle korrekciójának tekintetében.

A politikai alrendszer viszonylagos leértékelődése sajátos új, archeológikus s ezért rejtett dimenziók napvilágra kerüléséhez vezet. Ki gondolta volna, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kritikus hanyatlásához érkező marxizmus a civilizatórikus-utópikus potenciáknak még mindig tiszteletre méltó nagyságrendjét hordozta magában? Ez csak akkor derült ki, amikor ez a marxizmus mintegy végérvényesen lehanyatlott. Ki gondolta volna, hogy a nemzetállami keretek olyan természetesen és kifejtetlenül hordozták a szociális állam funkcióit, hogy azok történelmi megingásával a szociálpolitika intézményes hordozójának jövője erőteljesen kérdésessé vált? Erre az analógiára, azaz egyszerre a közelmúltra már visszapillantva, a jelent figyelemmel kísérve, illetve a jövőt prognosztizálva, fogalmazhatjuk meg, hogy a politikumnak is olyan rejtett és archeológiai dimenziói kerülhetnek felszínre, amelyeknek még létezésére se igen gondolhatnánk. Így a politikai alrendszer viszonylagos leértékelődése már eddig is kimutatta, hogy a politika devalvációja egyben a "társadalom"-nak is leértékelődése a legfontosabb viszonylatok kialakításában, sőt, bizonyos jelek arra is mutatnak, hogy a politikum leértékelődése az ember leértékelődéséhez is vezethet.

A globalizáció-monetarizmus érett rendszerében számos olyan kauzális mozzanatra mutathatnánk rá, amelyek mind szerepet játszanak a politika alrendszerének tárgyalt viszonylagos leértékelődésében. Ezek közül az állam eladósodását emelnénk ki, részben azért, mert ez a legszemléletesebb, részben pedig azért, mert ez a legnagyobb gyakorlati jelentőségű tényező. A reprezentatív demokrácia a szabad választásoknak megfelelően cseréli a politikai eliteket, ezek az elitek azonban mégis mindig az állam fölötti hatalmat, az állam működtetésének határozott feltételekhez kötött működtetését nyerik el választási eredményként. A globalizáció-monetarizmus következtében eladósodó állam azonban nem vagy csak részlegesen működtethető, ezért a legitim választások útján hatalomra jutó elitek demokratikusan tett ígéreteiket az állam eladósodottsága miatt gyakorlatilag nem tudják teljesíteni. Így termelődik mindig újra a politikai alrendszer leértékelődése a globalizáció-monetarizmus korszakában.

A meghatározott civilizációs fokot elért állam elszegényedése akkor is kritikus tabut sért, ha sem maga az állam, sem a jelenségeket leíró teoretikus nem áll doktriner módon, feltétlenül a szociális állam álláspontján. Hiszen az állam kritikus eladósodása már nem "jóléti", de "emberi jogi" probléma, s mint ilyen, a kör leírásának végén újra eljutottunk a kör kiindulópontjához. A politikai rendszer alapértékei azok, amelyek az eladósodott állam tevékenységében szükségszerűen sérülnek.

Természetesen a globalizáció-monetarizmus viszonyai korántsem csak az eladósodott állam problematikáján keresztül hatnak a politikai alrendszer viszonylagos leértékelődésének irányába.

Olyan fundamentális és a politikai alrendszer immanenciáján belül kikezdhetetlen alapértékek sérülnek meg a globalizáció körforgásaiban, mint az emberi jogok, vagy válnak a szó szoros értelmében új módon viszonylagossá, mint a civil társadalom. Pinochet, chilei exelnök ügyében például napjainkban két civil társadalom létezik, az egyik az exdiktátor ellen, a másik mellette.

A politikai szféra viszonylagos leértékelődése az esetleges erre irányuló, érthető, de naiv várakozásokkal ellentétben nem fogja legalább az állam szokott befolyásától, megszokott represszivitásától megszabadítani a társadalmat. Éppen a globalizáció-monetarizmus egy másik, ugyancsak meghatározó következménye ugyanis, hogy a gazdaság és számos más alrendszer kikerülheti az (amúgy elszegényedett) államot. Miközben tehát az egyik oldalon az elszegényedett állam egy sor alrendszert nem lesz képes már kontrollálni, összes energiáit, a másik oldalon, azok kontrollálására vetheti be, akiknek létét, a civilizációs szinten elképzelt reprodukcióját, nem képes segíteni.

Az itt szóban forgó Harmadik Út a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia sajátos összeszövődöttsége, a fényes pályafutást befutó politikai harmadik utak egy egészen új és egészen sajátos változata. A harmadik utak története hasonlíthatatlanul izgalmas történelmi példatár, ennek ismertetése helyett csak arra a furcsa kontrasztra emlékeztetnénk, ami a kilencvenes évek első fele és vége között fennáll. Amíg ugyanis a kilencvenes évek első felében (különösen posztszocialista miliőben) a Harmadik Út puszta gondolata is politikailag inkorrektnek számított (amivel alaposan be is határolta a posztszocialista politikai paletta kiépülésének lehetséges eszköztárát), éppen a szociáldemokrácia, illetve elsősorban annak angolszász megfelelője a Labour elégelte meg a Harmadik Úttal kapcsolatos politikai absztinenciát, és vágott bele egy ilyen tartalmú új koncepció kidolgozásába.

A neoliberalizmus politikai-gazdasági komplexum, jelen és érettnek mondható formáját a késői kommunizmussal való szembenállásából és annak legyőzéséből nyerte. Ezért tendenciájában globális berendezkedés, saját, a komplexumhoz szervesen tartozó politikai intézményrendszer nélkül. Sajátosságai közé tartozik, hogy nem egy igen lényeges vonásában korrekciója a klasszikus liberalizmusnak is, az e konfliktusból származó korántsem elhanyagolható feszültséget a késői kommunizmussal való szembenállás semlegesítette, amennyiben a neoliberális gazdaság mellett artikulálódó neoliberális politikát a kommunizmus élő kontrasztja tette hasonlatossá a klasszikus liberalizmus alakzatához. A neoliberális szerkezet a globalizáció tendenciáit az ún. monetarizmus szerkezetében realizálja, ami nem azonos az ilyen nevű közgazdasági iskolával, de a globalizálódó gazdaság szerkezetének a nemzetállamok eladósodásával történő kiépülését, a nemzetközi pénzügyi szervezetek szféráját, azaz a globalizáció konkrét alakzatának realizálódását jelöli. Mindebből az is következik, hogy a szociáldemokrácia számára a Harmadik Út-koncepció keretei között oly vágyott neoliberalizmusnak létezhet klasszikus liberális kritikája is. A neoliberalizmus strukturált, ha tetszik, rendszer jellegének kiemelése azért is különlegesen fontos, mert a szociáldemokrácia (Labour) a Harmadik Út koncepciójával ehhez a rendszerként átélt szerkezethez kívánt kapcsolódást találni. Ez magyarázza azt az egyébként, másként, nemcsak nehezen magyarázható, de egyenesen kétértelműnek tűnő tényt is, miszerint nem új belátások és felismerések vezették a szociáldemokráciát (Labourt) a neoliberalizmussal azonosuló Harmadik Út koncepciójához, de az ezen azonosuló közeledést sugalló döntés meghozatala után kezdődött el az azonosuló közeledést mélyebb okokkal indokoló értelmezés megkeresése.

A monetarista-neoliberális komplexum működésének, de értelmezésének is egyik legfontosabb problémája a komplexumnak és a társadalomnak a viszonya, nemcsak e viszony tartalma, de új, az eddigiekhez nem hasonlítható minősége is. E komplexum ugyanis alapvetően a globálissá vált funkcionális rendszerek működésére épül, amelynek támadhatatlanul legitim politikai alapzata a reprezentatív demokrácia rendszere. Mivel a nagy funkcionális rendszerek működésének nincs közvetlen kapcsolódása a politikai alrendszerhez, ezért a modern társadalom meglehetősen bonyolult és kifinomult rendszerei nem illeszkednek közvetlenül a nagy funkcionális rendszerek működéséhez, maga a reprezentatív demokrácia ugyanakkor nem képes (és ez nem is funkciója) ezt a kifinomult és komplex szociális szférát bekötni a nagy funkcionális rendszerek működésébe. A társadalom e sajátos problémája már a neoliberalizmus elméleti és gyakorlati vezetőinek is feltűnt, nem csoda, hogy mindkét oldalról ismerünk olyan véleményeket, amelyek szerint olyan, hogy társadalom, nem is létezik (!), csak egyes egyének vannak, akikből természetesen könnyen lehet egyéni vállalkozó. Ez a hatalmas strukturális és mint láttuk, antropológiai probléma ("társadalom nem létezik") azonban magába szippantja mindazokat a drámai vonatkozásokat is, amelyeket az érdekek szférájának nevezhetünk. A "kinek jó?" kérdése a neoliberális-monetarista komplexum összes szintjén és vetületében felmerül, és ezek a kérdés egyáltalán nem lesz közömbös a Harmadik Út koncepciójának megítélésekor, azaz a szociáldemokrácia (Labour) sajátos és messzemenő neoliberális fordulatának értelmezésekor. Ha ugyanis az egyik részről megítélhetőnek tűnik, hogy a szociáldemokrácia (Labour) neoliberális fordulata a neoliberális-monaterista komplexum hegemón helyzetéhez való valamiféle alkalmazkodás következménye, a másik oldalról magának a neoliberális-monetarista komplexumnak a társadalomhoz való teoretikusan azonosíthatatlan viszonya nagy súllyal jelenik meg egy olyan politikai iránynak e komplexumhoz való ennyire erőteljes közeledésében, amelyik eddig össztársadalmi érdekek letéteményezettjeként határozta meg önmagát.

Ugyancsak el nem döntve azt a kérdést, hogy mi a szociáldemokrácia (Labour) neoliberalizmushoz való közeledésének valódi tartalma, már most is világos, hogy egy ilyen átlényegülés alapvető feltétele a politika teljes előzetes dezideologizálása. A dezideologizálódás egy nagyságrendje azonban már a politika alapvető, azaz arisztotelészi fogalmát is veszélyezteti, hiszen az elemi ideológiaképződés tudásszociológiai értelemben (az "ideológia" kifejezés kétségtelenül problematikus mivolta ellenére) az egyes csoportok társadalmilag léthez kötött viszonyainak artikulálását végzi, amely léthez kötöttségi viszonyok tisztázása a demokratikus politikai érdekartikuláció alapja. Szeretnénk tehát elkülöníteni a huszadik század nagy ideologikus rendszereinek ideológiáját a tudásszociológiai értelemben vett léthez kötöttség artikulálhatóságának ideológiájától. Amíg az ideológia vége egyrészt az ideológiákkal szorosan összefonódó diktatúrák végét is jelenti, ugyanez másrészt kanti értelemben "kiskorúvá" (unmündig) teszi a társadalom legtöbb csoportját, hiszen nem teszi lehetővé léthez kötött társadalmi helyzetük valamennyire is általánosított artikulációját. Az elemi és a léthez kötöttségi ideológiai artikulációknak a nagy diktatúrák megbüntetésének hullámában való kiiktatása radikális nyelvszabályozási lehetőségeket, a retorika átalakítását teszi lehetővé, megalapozza a Harmadik Útra egészében is jellemző diadalmas retorikát. Így a Harmadik Út szociológus megalapozójának tollából csupán meglehetős borzongással olvashatjuk, hogy az európai baloldalt és a jóléti államot fölényes biztonsággal legyőző thatcherizmus "alaposan felrázta a brit társadalmat" (!). Az új nyelvszabályozás, a parttalan retorika e példájában nem az rökönyödtet meg, hogy ilyen alapon akár a legutóbbi Wimbledoni Teniszverseny döntője is történelmi jelenséggé válhat (hiszen alaposan "felrázta" a brit társadalmat), de még ennél is inkább az, hogy a nagy vereség enyhe csiklandozássá alakítása ezek után a nyelvszabályozásnak a szó szoros értelmében összes önkényes változtatását is megengedhetővé teszi. E kérdéskör mélyén természetesen új, az eddigiekben még nem végiggondolt teoretikus kérdések is meghúzódnak. A léthez kötött ideológiák megszületésének szükségszerűsége valóban nem érinti a nagy ideológiák lehanyatlásának egész problémakörét, az egyes csoportok doktrinálisan meg nem szüntethető politikai érdekeinek ténye (és létjogosultsága) nem változtatja meg a nagy funkcionális rendszerek depolitizáló hatásait.

Mindezek a nagy előfeltételek vezetnek a politikai tér átrendezésének lehetőségéhez, amelynek egészéből most a Harmadik Út elképzeléseinek néhány elemét emelnénk ki, hiszen a politikai tér átrendezése részben spontán folyamat is, részben pedig elkerülhetetlenül részt vesz benne az összes politikai és társadalmi mozgalom.

Az egész politikai tér átrendezésének egyik (alapvetően neoliberális, de a Harmadik Út által is előszeretettel igénybe vett) legfontosabb eleme az állam fogalmának a szociális állam rövid ideig hegemón helyzetben lévő alakzatával való teljes azonosítása, azaz a szociális állam neoliberális lebontása minden államiság kritikus relativizálásával válik egyenlővé. Elegendő (lett volna) azonban óvodai jegyzeteink egyszeri átlapozása ahhoz, hogy a már a görög demokráciában civilizációs csúcsokat döntő állam néhány olyan funkciójára ráébredjünk, amelynek semmi köze nincs a szociális államhoz, és amelyek teljes eliminálása kritikusan kiszolgáltatott helyzetbe hozta a társadalomnak azt a részét, amely nem nevezhető a nagy funkcionális rendszerek működésének a közvetlen haszonélvezőjének vagy legalábbis részesének. Miközben a rövid életű jóléti állam gyakorlatilag az összes közösségi funkciót magába szippantotta, bukását a nagy funkcionális rendszereken épülő hatalmi komplexum az államiság eddig elért összes civilizációs vívmányainak visszaszorítására használta fel eredményesen. Mindez azt is jelenti, hogy a 21. század valódi új kihívásainak megoldásait a 19., ha éppen nem a 18. század szemléletével és fogalmiságával kíséreli meg (hatmilliárd egyéni vállalkozó, amelyből másfél milliárd kínai).

A Harmadik Út egyes érett koncepciói, abban a formában ahogyan azok programmatikus formában előttünk megjelennek, maguk is a metaforikus vagy valóságos történelem utáni, a "történelem vége" állapota által meghatározott állapotnak a termékei. Ebből logikusan következik az, amit az empirikus vizsgálat lépten-nyomon igazol. A Harmadik Út koncepciói olyan önkényesen mozognak az egyes történeti korok fogalmisága, eseményei, értékei és értelmezései között, hogy azt a posthistoire irányzatának mind dekonstruktivista, mind pedig alkotóan eklektikus irányzata még meg is irigyelhetné. Így azokat a szerintünk mégsem teljesen lényegtelen kérdéseket, amelyek a baloldal (és az ahhoz viszonyított jobboldal) közel kétszáz éves történetének egyes korszakait határozták meg, a Harmadik Út teoretikusai igazi posztmodern önkényességgel kezelik (s minden jel szerint ezt nemcsak a politikai retorika kétségtelenül a leegyszerűsítéseknek kedvező kívánalmainak megfelelően teszik, de így is gondolják, legalábbis azt szeretnék, hogy más is így gondolja. Hol a tegnap jelenti a jobb és bal elválasztását, hol a klasszikus kapitalizmus, hol a "szociális állam" a bal, és annak lebontása a jobb.)

Hajlanánk arra, hogy a történelmi tereknek ezt a posztmodern (és ezért, ha éppen nem is objektív, de mindenképpen korszimptomatikus) önkényességét megtegyük a Harmadik Út ideológia alapjává. Egy látszólag ennyire "egzakt" és "gyakorlatian" politikus elmélet esetében ez csodálkozást kellene, hogy kiváltson. Mégis a történelmi dimenziók szélsőségesen önkényesen kezelése, ha nem is arannyá, de az első pillanatra érvvé válik a Harmadik Út mestereinek kezében. Így léphet fel a Harmadik Út a jóléti állam reformereként. Ez az a pont, ahol hajlamosak lennénk elfelejteni, hogy a jóléti államot Reagan és Thatcher neoliberalizmusa már lerombolta, a Harmadik Útnak legfeljebb az állam megmaradt és igen szerény jóléti dimenzióinak újrarendezésére jöhetne el a lehetősége.

Bizonyos az is, hogy a történeti és a tárgyi dimenziók ilyen eklektikus kezelése elősegíti a Harmadik Útra általában (és számos más perspektívából szemlélve is) szembeszökő verbalizmusát, amelyet voltaképpen már e helyütt diadalmas verbalizmusnak kellene titulálnunk. Blair például előszeretettel használja az "erős család" fogalmát, részben mint a Harmadik Út koncepciójának egyik társadalompolitikai célját, részben mint egyik médiumát, részben azonban már úgy is, mint a jelen valóság egyik jövőbe mutató részét. Ha azonban át szeretnénk látni a verbalitás függönyén, kiderül, hogy az "erős család" egyik összetevője egy közelebbi meghatározásokat nélkülöző "civiltársadalom" (verbálisan ez sem hangzik rosszul, legfeljebb azon csodálkozhatunk, miért ítéli el Blair ugyanebben a szövegben a neoliberalizmust azért, mert túlságosan hisz a civiltársadalom minden társadalmi bajt automatikusan megoldó missziójában), megtudjuk továbbá, hogy az erős családok (kölcsönösen) hasznosak az államnak, valamint azt, hogy elvárják, de lehetővé is teszik az "intelligens közigazgatás"-t. Mindezeken túl semmit sem tudunk meg az "erős család"-ról a politikai realitások szintjén.

A Harmadik Út koncepcióinak igen lényeges közös vonása az értékekkel való érvelés. Ezen a területen ugyancsak számos ellenvetést lehet tenni és magával a problémakezeléssel szemben is a tartalmi és módszertani elégtelenség számos okát lehetséges kimutatni. A Harmadik Út "érték"-elméletének egy vonása azonban meghatározó, meghatározó az egész irányzat legmélyebb karakterére nézve, s (ha ez így van, ezen nem csodálkozhatunk) a legmélyebben határozza meg a Harmadik Út politikai célkitűzéseit is. A Harmadik Út új értékei, a rivális irányzatok értékalapú támadásai, az új politikai helyzetnek az új értékek alapján való magyarázata s így általában az egész Harmadik Út értékcentrikussága alapvetően hiányos megközelítésnek bizonyul, hiszen úgy építi bele az értékeket a modern társadalom egyes alrendszereinek, illetve egészének funkcionális összefüggéseibe. Értékekről beszél minden módon funkciók, tárgyi-tartalmi összefüggések nélkül. Az így értelmezett érték-diskurzus azonban szükségszerűen majdnem teljesen önkényes. Egy új koncepció nem épülhet új értékekre, hanem csak a politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok, a nemzetközi politika új értelmezéseire, amelyek, éppen mint új értelmezések, természetesen változásokat hoznak az értékek helyzetében, egymáshoz való viszonyában is, átértékelik őket. Az értékek átértékelése új felismerések nélkül felszíni és felszínes tevékenység, s nem is ígérhet nagyobb eredményeket. Ha ugyanis lehetséges volna lényegesebb kreatív és innovatív felismerésekhez jutni az értékek puszta átértelmezésével, egymáshoz viszonyított helyzetük szimpla változtatgatásával, a tudományos kutatás vagy az elméleti munka a világ legegyszerűbb feladata lenne. Új felismerések nélkül ugyan honnan nyernénk azt az új alapzatot, amelynek alapján egy-egy érték tartalma vagy helyzete megváltozhatna. Az értékek ezen egyenes vonalú leválasztása a tartalmi és funkcionális elemzésekről természetesen most is jár szellemi és gyakorlati haszonnal a Harmadik Út valóságos céljai szempontjából, hiszen a funkcionális-tartalmi összefüggés nélkül sokaknak már nem is tűnik fel, hogy a Harmadik Út igazi értékei voltaképpen a felismerhetetlenségig hasonlóak a neoliberalizmus alapértékeihez.

Blair egyik fő szövege elismerésre méltó nyíltsággal fogalmazza meg, hogy a Harmadik Út a (funkcionális és tartalmi elemzések nélkül felfogott) értékek közötti esetleges konfliktusok esetén különösen nagy jelentőséget tulajdonit a "helyes politiká"-nak, azaz a politikai pragmatizmusnak. Távol áll tőlünk, hogy ebben a megfogalmazásban kivetnivalót lássunk, annak általános formájában. Ha azonban visszatérünk a funkcionális vonatkozások nélküli értékekre, nyomban változik a helyzet. Ebben az esetben ugyanis nyomban láthatóvá kell válnia a szóban forgó modell kritikus, sőt, döntő hiányosságának. Ha ugyanis a Harmadik Út a maga értékeit (vagy akár a maga átértékeléseit) funkcionális és tartalmi elemzésekre építette volna, már nem lehetne meg a politikai gyakorlatnak, a pragmatikának a maga csodatévő hatalma. Az önálló elemzések a tárgyi világ egy értelmezését hozták volna magukkal, amelyeket a "helyes politika" csak akkor tudna (tudott volna) kiegyensúlyozni, ha funkcionális vagy tárgyi szinten tudott volna valódi áttöréseket hozni.

Van azonban a Harmadik Út értékekkel kapcsolatos elgondolásainak egy olyan oldala is, amelyik releváns a neoliberalizmussal való összevetésben is. Eddig ugyanis azt kellett megállapítanunk (egyrészt), hogy a vezető értékek jórészt vagy közvetetten vagy értelmezésükben neoliberális jellegűek, arról is szót kellett már ejtenünk, hogy a Harmadik Út titkos gravitációja a neoliberalizmus politikai képviseletének leváltása és a neoliberális fundamentumokon felépítendő új nemzetállami és nemzetekfeletti szerkezetek politikai irányításának megszerzése. Az értékek sajátos kezelése, a "helyes politika" fontosságának hangsúlyozása lényeges árnyalatnyi különbséget generál az eredeti politikai neoliberalizmus és a Harmadik Út szándékolt alakzata között. Amíg a klasszikus politikai neoliberalizmus a jelen viszonyai között (a neoliberális gazdasági és politikai alapokon állva) nem akar, de nem is tud ígérni semmit a rendszerben felmerülő konfliktusok megoldására, de akárcsak azok enyhítésére nézve is, a Harmadik Út "helyes politikája" mégiscsak ígéret , még akkor is, ha - természetesen - ezeknek az ígéreteknek a megalapozásánál is erősen figyelnénk az értékek mozgatása mögötti funkcionális és tartalmi elemzések új eredményeit.

A politikai ígéretekben megfogalmazódó szándékra utalnak a Harmadik Út alapszövegeiben meglehetősen ritkán, de annál félreismerhetetlenebbül megjelenő ellenségképek is. Blair közvetlenül ellenségnek nevezi azt a "cinizmus"-t, amely azt állítja, hogy a globális piacok kivonják magukat a politika kontrollja alól, s ez az álláspont árulkodó. Mutatja a globalizáció bizonyos mérvű reflexióját, de mutatja a politikai misszió és a társadalmi kontroll igényének az új körülmények közötti fenntartását is.

A Harmadik Út rövid távú célja világos: ki akarja ragadni a jelen világ politikai kontrollját a neoliberalizmus (vagy a neoliberalizmus eddigi politikai képviselői, legelsősorban a konzervatívok) kezéből. Mindezt azonban úgy akarják, hogy eközben ne változzon (ne változtassák) meg a társadalmi működés tartalmi-funkcionális alapzatait. Mély közösségen alapul tehát a vágyott politikai hegemónia, nem csoda, ha a felszín különbségeit annál inkább jelezni szeretné a Harmadik Út nem egy koncepciója. A neoliberalizmustól való, az elkülönülés motivációjából származó elhatárolódás része a neoliberalizmus kritikája. Ezt a rendkívül érdekes és szűkös mozgástérrel jellemezhető helyzetet mutatja a neoliberalizmus funkcionálásának kritikája, olyan kritika, amelynek gyakorlója egyébként nem kíván változtatni ugyanezen a funkcionáláson. Egy harmadik típusú kritika a neoliberalizmus dogmatizmusát, doktrinerségét teszi tematikussá, s bizonyos értelemben ebben van is valami igazságtartalom, hiszen ez nem egy esetben még akkor is a nem cselekvést részesítette előnyben, amikor ez teljesen evidensen megmutatkozott. A Harmadik Út, mint már nem egyszer kitértünk rá, alapvetően a globális korszak termékének tekinti magát, és magától értetődően az integráció különböző változataiban gondolkodik. A koncepció legspecifikusabb vonásának e tekintetben azt tarthatjuk, hogy a Harmadik Út összekapcsolja a lényegében a neoliberális gazdaság és társadalomkép alapzatára felépítendő politikai formáció hegemón rányitására támasztott igényét e rendszer nemzetek fölötti irányításának igényével. A Harmadik Út nemzetekfölötti, az integrációt integráló ajánlás is. A Harmadik Út a permanens revízió koncepciójának részévé teszi a nagy integrációs folyamatokat is.

Összefoglalónk nyitányakor emlékeztetnünk kell egész vállalkozásunk alapvető irányultságára. Elemzésünk a Harmadik Út koncepcióját nem politikai, de történelmi, ha tetszik, némiképpen történetfilozófiai szempontból tette mérlegre. Konklúzióink is természetesen csak ebben a szférában válnak igazán értelmezhetővé.

A neoliberalizmus győztes komplex rendszerként emelkedett ki a létező szocializmus világméretű legyőzése után. A nemzetközi szociáldemokráciát meglepte és új választások elé állította a létező szocializmusnak ugyanez a győzelme. Történelmi elemzésünk eredménye szerint a Harmadik Út a szociáldemokrácia válasza az új helyzetre. Olyan válasz, amelyik a hosszas partnerség, ha tetszik, a politikai házasság viszonyát ajánlja a már hegemónnak érzett gazdasági és politikai világrend neoliberalizmusának. A házasság két fele az adott helyzetben nem egyenlő hozománnyal rendelkezik. A győztes neoliberalizmus tud várni, és működése nem függ közvetlenül a hegemóniát biztosító politikai intézményrendszer színezetétől, amíg ha más nem is, de a gyors változások egymásutánja cselekvéskényszerbe sodorja a szociáldemokráciát. A Harmadik Út a neoliberalizmus alapértékeinek gyakorlatilag teljes elfogadását, a nem neoliberális értékek (szándékosan nem "baloldali" értékekről beszélünk) a retorika, a diadalmas verbalizmus verbális diadalok szintjén jelennek csak meg. Történelmi (azaz nem politikai) elemzésünkben ezért nem annyira a baloldali értékektől való búcsúvétel kockázatát emelnénk ki, mint a teljesen új helyzetbe való ugrás kiszámíthatatlanságának rizikóját.

Az "igazságosság" problémája egyike a legnehezebb és legsajátosabb teoretikus kérdéseknek. Legalábbis három olyan szempontot választanánk ki, amelyek érzékeltethetik az igazság-probléma ezen sajátos státuszát, elhelyezkedését a gondolkodás rendszerei és alrendszerei között. Az első különös sajátosság az, hogy miközben az igazságosság érvényének meghatározása mind absztrakt általánosságban, mind egy adott, konkrét helyzetben rendkívül nehéz szellemi feladvány, a mindennapi tudat, a mindennapi lét tárgyi problémáival küszködő társadalom és egyén szinte elképzelhetetlenül pontos és egzakt képzetekkel rendelkezik arról, hogy adott konkrét (szöveg)összefüggésekben "mi is az igazság". A második különös sajátossága az igazságosságproblémának az igazságosság a maga szövegösszefüggéseiben végső érték, amelynek meghatározó jelentősége van a többi alrendszer és általában a társadalmi praxis összes vetülete számára. Ezzel egyidejűleg azonban magának az igazságosságnak is vissza kell utalnia "még végsőbb" alapértékekre, még akkor is, ha ezek a "legvégsőbb" alapértékek sok esetben annyira triviálisaknak tűnnek, hogy egy adott társadalom már nem is érzi őket alapértékeknek. A társadalmi praxis egészére nem minden célzatosság nélkül aktuálisan kihegyezett hasonlat szerint például nem lehet teljesen "igazságos" az a társadalom, ahol minden második beteg meghal egy kórházban, vagy nem rendelkezik munkával, jóllehet egy kórház vagy egy gazdaság működésének, funkcióinak "igazságosságá"-t nem szokták (az alapérték trivialitása miatt) annak gyógyításban elért eredményeivel mérni (ahogy nincsenek meg egy "jó" vagy "igazságos" társadalomnak a munkanélküliség adatait tartalmazó kritériumai sem). A harmadik sajátos vonása az igazságosságproblémának, hogy tiszta formában sajátos helyzetekben kerül csak a teoretikus és a társadalmi diszkusszió középpontjába. Olyan helyzetek ezek, amikor a társadalmi létet vezérlő és a társadalmi teret sajátos horizontális és vertikális hierarchiáik hálójában megszervezett más alrendszerek veszítenek legitimitásukból, és valamilyen okból (ezek az okok, természetesen, a lehető legkülönfélébbek lehetnek) a diszkussziónak mintegy vissza kell térnie az igazságosság kérdésfeltevéseihez, mint végső alapokhoz. Nyilvánvaló, hogy a közös tudatosulási folyamat miatt pontosan ez az oka az igazságprobléma már korábban említett egyik fontos sajátosságának, nevezetesen annak, hogy a legmagasabb teoretikus diszkusszió és a mindennapi tudat miért harmonizál itt olyan kivételes mértékben. Az igazságprobléma nyílt diszkussziója tehát valamilyen mértékben mindig kivételes (legtöbbször átmeneti) állapotot (is) jelez. Ennek a közelebbről meg nem határozott kivételes állapotnak az egyik legfontosabb összetevője az, hogy az igazságosság kérdését mindig valakinek fel kell vetnie, és az igazságosság visszaköveteléseként kell a társadalom elé tárnia. Kleist Kolhaas Mihálya az igazságosság felvetésének e klasszikus igazságát örökíti meg (miközben a lócsiszár fanatizmusa és kérlelhetetlensége a kor német viszonyaira is utal).

Az igazságosságról tehát lehet beszélni meghirdetett, elfogadott és elfogadtatott végső érték nélkül is, miközben az igazságosságról való minden beszéd ezzel mintegy ellentétesen valamilyen mértékben önmagától involválja a végső értékek megjelenését e diskurzus horizontján. Ez a korántsem áttetszően egyszerű alaphelyzet természetesen nem kis zavart kelt a mindennapi tudat nyilvánosságában, s nem is csoda, ha az igazságosságról való beszéd a legtöbb esetben nyomban átterelődik a lehetséges erkölcsi vagy társadalmi végső értékről szóló beszédre.

A nagy átalakulás új fejezetének érkeztünk problématörténeti szempontból a legelejére. Az igazságosságprobléma ezt megelőző leghangsúlyosabb és világszerte legelterjedtebb felvetése ugyanis John Rawls nevéhez fűződött, e felvetés azonban minden gyökérszálával a hetvenes-nyolcvanas évek posztmarxista, posztkonzumerista és újkonzervatív-újliberális világából nőtt ki, s az igazságosság témáját sajátos (és a szerző által ki is hangsúlyozott) leszűkítéssel azt az elosztási igazságossággal azonosítja. Mindez a legcsekélyebb mértékben sem jelent explicit kritikát Rawls koncepciója felett, a legnagyobb tudatossággal szeretné azonban felhívni a figyelmet arra az éles korszakhatárra, amit vizsgálatunk szempontjából meghatározó.

Az igazságosság a kiindulás szintjén elválaszthatatlanul fonódik össze az egyenlőség, az egyenlő jogosultság, az egyenlő hozzáférhetőség vagy éppen az egyenlő igénytámasztás követelményeivel. Ez a kiinduló megfeleltethetőség azonban korántsem jelenti azt, hogy az egyes konkrét összevetésekben az "egyenlőség" álláspontja lenne az igazságosság pozíciójának adekvát manifesztációja. Az igazság és egyenlőség e kiinduló és elvi-teoretikus azonosságának és az igazságosság elve manifesztációjában megjelenő egyenlőtlenségeknek a szükségszerűsége és elkerülhetetlensége valódi nagy probléma minden demokratikus társadalom számára, és nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy e dilemma feloldásának képessége egy társadalom kvalitatív demokratikus képességeinek egyik legadekvátabb kritériuma. Arisztotelész egyenesen kivonná a legjelentősebb férfiakat a törvény érvénye alól, de nem véletlen az sem, hogy az a Karl Marx, aki alig fogalmazott meg kézzelfogható meghatározásokat egy kapitalizmus utáni társadalomról, egy későinek tekinthető reprezentatív művében az egyéni tehetség eltéréseiből származó "egyenlőtlenség"-ről, mint az új társadalom egyik várhatóan legnagyobb problémájáról ír.

Társadalomontológiai okokból az egyenlőség elvének az igazságosság realizációjaként való alkalmazása sohasem lehet maradéktalan. A legkülönfélébb előzetes különbségekre vonatkoztatott egyenlőség csak növeli vagy konfliktuózus helyzetekbe hozza az egyes tényezőket, arról nem is beszélve, hogy az így értelmezett egyenlőség már a társadalomontológiai általánosság szintjén is csak növelheti az igazságosság hiányát. E rendkívül sajátos viszonynak (azonosság és nem azonosság egymásmellettisége) megvan természetesen a másik oldalról is a maga hosszú története, bezárólag napjaink neoliberalizmusának "potyautas" és más névvel lerövidített kérdésfeltevéseivel, amelyek révén az egyenlőségben adott esetekben valóban megnyilvánuló igazságot próbálják elrelativizálni az igazságosság mögött álló, láthatatlan egyenlőtlenségmozzanat felmutatásával. Így manővereznek újabban iskolapolitikusok az ingyenes ("igazságos" és "egyenlő") oktatásügy ellen (és nyilvánvalóan a magán-oktatásügy mellett) azzal, hogy az a voltaképpeni "igazságtalan" változat, amennyiben ott a "szegények" fizetik meg a tehetősebbek iskolájának ingyenességét. Nos, ebben az érvben lehet némi tárgyi igazság, amely azonban semmiképpen sem lehet elég erős egy újabb primer vagy szekundér egyenlőtlenség intézményes és nyilvános beiktatásához. A kritizált helyzet ugyanis még abba a kategóriába tartozik, amelyet az igazságosság egyenlőségként való értelmezése társadalomontológiai akadályaiként írtunk le, az iskolák nyilvános és intézményszerű magánosítása pedig egy bizonyos konkrét mérték fölött az igazságosság elvének konkrét visszavonását jelentené.

Az igazságosságproblémának ez a rejtett, részleteiben még fel nem tárt meghatározó politikai jelentősége jelenik meg a filozófiai hagyomány két, talán legfontosabb meghatározásában. Az egyik Kant nevéhez fűződik és azt a megfogalmazást tartalmazza, hogy magához a "Teremtő"-höz fűződő feszült viszonyunk legfőbb eredete a világban feltalálható igazságosság "hiányos" mivolta miatt. Kicsit frivolabban kifejezve, Kant azt sugallja, azért "nehéz a Teremtőt szeretni", mert állandó feszültségben élünk az "igazságosság" hiánya miatt. Az igazságosságnak ezt a mozzanatát emeli ki vezető definíciójában Arisztotelész is, aki szerint "nehéz annak az államnak, aki hosszabb távon ellentétben áll az igazságossággal". Mindkét fundamentális meghatározás kitűnik abban is, hogy a konkrét meghatározásoknak megfelelően az igazságosság és annak hiánya sajátos állandó feszültségben állnak egymással szemben, ha tért nyernek, egymással szemben nyernek tért, az igazságosság szerinti társadalom és politikai működés és az igazságosságnélküliség (esetleges) realitása nyomban holisztikus teljességben mobilizálódnak, ha csak egy lényege s sérelme esik az igazságosságnak. A nagy kérdés ezeket az alapkérdéseket tekintve nem is az, hogy miért következik egyáltalán be az igazságosság hiánya vagy sérelme, de az, hogy miért következhet be egyáltalán, ha ilyen erősen kívánjuk az igazságosságot, és egyben annak is tudatában lehetünk, hogy milyen nagyságrendű károk származnak az igazságosság sérelméből.

Sokrétű vetülete az igazságosságproblémának az igazságérzék kérdésköre. Természetesen az igazságérzék nem feltétlenül minden szempontból a probléma centruma, lehetséges számos olyan összefüggést elképzelnünk, amely az igazságérzék eltérő, akár éppen a legkülönbözőbb meghatározottságai mellett is változatlan és változatlanul döntő marad. Más szóval az igazságosságprobléma lényege semmiképpen sem az igazságérzék. Mindezek előrebocsátása azért volt szükséges, hogy világos legyen, az igazságérzék kivételes és elsősorban tudásszociológiai szempontból rendkívüli karakteréből nem kívánunk közvetlenül meghatározó következtetéseket levonni az igazságprobléma egészére nézve.

Az igazságérzék jelzetten kivételes tudásszociológiai sajátossága annak tökéletes működése, s e tökéletesség megnyilvánulása mind az egyén, mind a nagyobb csoportok szintjén. Érvényesnek tartjuk e kiváló működés tézisét az egymást követő korok mindegyikében, az egyes felfogások változása természetesen nem érinti magának az igazságérzéknek a működését. Különösen is érdekes, hogy ami a valóságos igazságérzéket illeti, e patikamérlegszerűen tökéletes működés a legkülönfélébb értékek képviselőit is összeköti. Ezt a tudásszociológiai szempontból kivételesen precíz készséget tehát ebből következően eredendően konszenzuális jellegűnek kell tekintenünk.

Az igazságérzék tökéletessége, perfekt mivolta tudásszociológiai kérdés, és nem rendelkezik lényeges meghatározó erővel az igazságosság általános problematikájára nézve. Az lehet legfeljebb elcsodálkoztató, vajon miért nem közismert ez a képesség, puszta tényszerű fennállása miért válthat ki egyáltalán vitákat. Az igazságossági ítéletekhez közelről-távolról hasonló ítéletek, a helyesnek tartás, a tetszés, az elkötelezettség mérhető mutatói, a közvéleménykutatás megfelelő adatai színes és plurális képet mutatnak. A perfekcionista igazságérzék tudásszociológiai tézise a vélemények valóban színes palettájával szembeállítva úgy bizonyítható, hogyha megvizsgáljuk, hogy a szóbanforgó érték- és véleménynyilvánítások valójában mire vonatkoznak. E vizsgálat eredménye csak az lehet, hogy a túlnyomóan legtöbb kérdésfeltevés nem közvetlenül az igazságérzék működésére vonatkozó kérdést tette fel. Vonzalmak, hajlamok, szimpátiák természetesen e nélkül a szigorú követelmény nélkül az egymástól lehető legeltérőbbek lehetnek. De ugyanez vonatkozik egy sor "tárgyias", egyenesen "objektív" ítéletalkotásra is, ahol szintén a társadalmilag minden szinten tolerált pluralizmus van hegemón helyzetben. Ez azonban még mindig nem szól a társadalmi igazságérzék hegemóniájának tézise ellen, hiszen a társadalom a politikai, társadalmi és gazdasági magatartásmódok széles skáláján a legnagyobb egyhangúsággal tolerálja azt, hogy valaki a saját érdekeit és előnyét a társadalmi nyilvánosság előtt képviselhesse. Ez a tény nemcsak ismeretelméleti szempontból érdekes (egy sor, teljes egyhangúsággal tolerált álláspontnak nem kell "igaz"-nak lennie, de az igazságosság problémájának szempontjából is. Ha a kérdések explicit módon valóban az igazságosság eredeti szféráján belül vannak feltéve, a sokrétűség hamarosan zsugorodni kezd. Mindezt úgy is kifejezhetjük, hogy a mindennapi tudat igazságérzéke szinte maradéktalanul tökéletesen működik, és épp a mindennapi tudat kétségtelen sokszínűségének, relativizmusának és pluralizmusának az a valóságos oka, hogy az ezekhez a jegyekhez vezető vizsgálatok még akkor sem az igazságosság szférájában folytak, ha egyes esetekben ez a látszat keletkezik. Nem véletlen, hogy az egyes kijelentésformák logikai-tudománylogikai elemzésének a valóságos alrendszerekkel, illetve az egyes tudásterületekkel való viszonyát a legalaposabban vizsgáló Kant az igazságossági ítéletek létrejövetelét, az igazságérzet jelentését és működését az ízlésítéletek problematikájával hozza az analógia viszonyába, ami összehasonlíthatatlan jelentőségű, hiszen a mindennapi tudat Kant brilliáns elemzése szerint tökéletesen képes arra, hogy önmaga minden konkrét esetlegessége, kulturális meghatározottsága ellenére és azzal együtt hozza meg a maga elhíresült esztétikai ízlésítéleteit.

A mindennapi tudat e tudásszociológiai vonása igazolódik vissza abban a vonatkozásban is, hogy a társadalom megszokáson alapuló gyakorlatában e tudatnak nem okoz gondot az igazságosságprobléma felismerése és az egyes konfliktusoknak és történéseknek az igazságosság szempontjából való besorolása. Ismét a szűk értelemben vett igazságosságra gondolhatunk csak, hiszen mondjuk egy érdekképviselőnek, politikusnak vagy gazdasági lobbystának korántsem kell kizárólag olyan érdekeket képviselnie, amit ő maga az igazságosság szigorú szabályai és a kanti analógiában elképzelhető létrehozási szabályai alapján igazságosnak tart. Szép szimbólum, hogy maga a Prométheusz-mítosz, ami "igazságot" (egészen pontosan kifejezve: "igazságosságot") szolgáltat az emberiségnek (hiszen őt a természet az önfenntartásnak a többi élőlényhez viszonyítva kevesebb eszközével ruházta fel) klasszikus tisztasággal tartalmazza ezt a motívumot. Prométheusz ugyanis egyáltalán nem akar igazságot (igazságosságot) szolgáltatni az emberiségnek, a helyzet szemében olyan egyértelmű, hogy nem is válik problémává (s ebben mutatható ki a mindennapi tudatnak az előzőekben jelzett valóságos működése és létformája). Ő egyszerűen segíteni akar Epiméteusznak, és baráti szolgálatot gyakorol a tűz ellopásával.

A totalitariánus diktatúrák gyakorlata, a diktatúrák visszatérésétől való félelem valamelyest diszkvalifikálták a mindennapi tudat tradicionálisan működő igazságérzékét. A mindennapi tudat részben ugyanis képtelen volt "megakadályozni" ezeket a diktatúrákat, részben pedig a diktatúrák ideológiái kivételes figyelmet szentelvén a mindennapi tudat sajátosságának és "megnyerhetőségének", nem egy esetben és átmenetileg sikerrel is csapták be, illetve instrumentalizálták saját céljaik érdekében a mindennapi tudat igazságérzékét (saját berendezkedésüket egyszerűen A "történelmi igazság" beteljesedésének állítván be). Mindezek a tények nem bizonyítják, hogy a mindennapi tudat perfekcionizmusra képes működése ne lenne helyreállítható, és e rekonstruált formában ne lenne a demokratikus berendezkedés vagy az emancipatív társadalom működésének újra kitüntetett eleme. S ezt nem csak azért gondoljuk így, mert az imént kifejtett módon vélekedünk az igazságérzék perfekcionista képességeiről, de azért is, mert éppen e képessége miatt az igazságosságot a politikai alrendszert megalapozó és nem egy, ebben az alrendszerben funkcionáló alapvonatkoztatást értelmezzük. Márpedig még egy információs kiépítettségű tömegtársadalom sem létezhet az igazságosság e politikát megalapozó funkciójának felhasználása nélkül. Természetesen a modern funkcionális rendszerek világában a mindennapi tudat e perfekt igazságérzéke nem minden esetben találja meg az adekvát artikulációt, s nincs is mindig ellátva a valóban szükséges információkkal. Mindez valódi elkötelezett és emancipáló magatartást ír elő, bizonyos értelemben a felvilágosodás korszerű megfelelésére alapított viselkedési formákat, amelyek napjaink új politikai miliőjében pillanatnyilag aligha elképzelhetőek. A mindennapi tudat perfekt igazságérzetének elhanyagolása a szélesebb értelemben vett politikai intézményrendszer oldaláról azonban nemcsak elvi probléma és a további fejlődés ideális feltétele, de égető gyakorlati probléma már a jelenben is. Ebben az összefüggésben ugyanis már lehet értelmet, sőt, új értelmet is adni olyan közismert és mindenki által jól megértett folyamatoknak, mint a populizmus vagy a jelenkori politikai demagógia összes fajtája. Mindkét jelensége korunknak pontosan azokból a forrásokból nyeri figyelemre méltó, ha éppen nem egyenesen aggasztó befolyását, hogy a mindennapi tudat igazságérzetének a politikai intézményrendszer részéről figyelembe nem vett tartalmait célozzák meg nemcsak a legnagyobb tudatossággal, de a rendelkezésükre álló legnagyobb mediatizáltság csatasorba állításával is. Mindez azt jelenti, hogy ismerjük fel a populizmus vagy demagógia időleges vagy megszilárdulni látszó "sikereiben" a politikai intézményrendszer logikájának és funkcionálásának hiányosságát. Az igazságérzék e politikai integrációja eredendően demokráciaelméleti kérdés. A populizmus és a különböző formájú más demagógiák kontextusában azonban már nyomban gyakorlati kérdésként is megjelennek.

A valóságos társadalmi és teoretikus jelentőségében értett igazságosság oszthatatlan. Ezt abban az összefüggésben is hangsúlyoznunk kell, hogy az egyes társadalmi vagy funkcionális al- és részrendszerek belső "igazságossága" még egyes alrendszerek esetleges kiemelkedő fontossága ellenére sem jelenhetnek meg az igazságosság teljes terepeként. Ez a korlátozó feltétel az aktuális diszkusszióban elsősorban Rawls koncepciójára vonatkozik, akinek nagy műve a közelmúlt diszkussziójában mintegy fókuszként foglalta össze az igazságosságvita legfontosabb elemeit. Nos, Rawls maga is elismeri Bevezetőjében, hogy jelentős műve korlátozza az igazságosságproblematika eredeti dimenzióit, azaz konkrétan az elosztás igazságossága (eddigi terminológiánk szerint: egy alrendszer belső igazságossága) nem jellemezheti általában AZ igazságosság szférájának legfontosabb meghatározottságait. Úgy gondoljuk, hogy jelen korunk az igazságosságdiszkusszió újabb szakaszát jelzi. E szakaszt nemcsak az jellemzi, hogy nem az amerikai (vagy más, legfejlettebb társadalmak) egy konkrét korszakbeli (hetvenes-nyolcvanas évek, olyan históriai koordináták között, mint 1968, a neomarxizmus kihunyása, majd a neoliberalizmussá váló neokonzervativizmus felemelkedése) elosztási igazságosságnak vizsgálatára támaszkodik, hanem globális, jelenkori és a legáltalánosabb értelemben vett (azaz a politikát megalapozó) igazságosságot tekinti kiindulópontjának. Rawls kérdésfeltevése fölött (jóllehet relevanciája korábban is csak a világ legfejlettebb miliőjére volt érvényes) eljárt az idő, maga az elosztás (mint alrendszer) mára már feloldódott más, átfogóbb alrendszerek működésében, amelyek egyelőre még teljesen ki is vonják magukat az igazságosság kritériumai alapján elvégzendő megmérettetés és leírás alól.

Az igazságosság legfundamentálisabb modelljei nagy tisztasággal jelennek meg már a probléma filozófiai klasszikusainál, elsősorban Arisztotelésznél és Kantnál. A leglényegesebb mozzanatoknak e korai leírhatósága nyomban mutathatja az igazságosságprobléma viszonylagos állandóságát, feltételezve a társadalmiasság bizonyos jól körülírható, elért szintjét.

Minden specifikus igazságosságértelmezés leglényegesebb kettős perspektívája már Kant leírásában megjelenik. Meghaladhatatlan pontossággal találjuk meg nála a "kiosztó" igazságosság fundamentális meghatározását, amihez a kanti alapokon, ellenfogalomként, a "kiegyenlítő" igazságosság fogalmát tennénk hozzá. A kiosztó igazságosság azoknak az elveknek és szabályoknak a gyűjteménye, amelyek segítségével egy állam, társadalom vagy más közösség meghatározza a gyakorlatnak azokat az elveit és szabályait, amelyek az egyes aktusokat az igazságosság szempontjából minősítik. A kiosztó igazságosság előidejű, azaz a konkrét cselekvések előtt kerül meghatározásra. A kiosztó igazságosság (amely az esetlegesen félrevezető név ellenére sem azonos a szociális igazságosság, netán éppen a javak elosztásának igazságosságával, hiszen ezek, mint Rawls példája nyomán utaltunk erre, egy konkrét alrendszer belső igazságosságproblémájával lennének egyenlőek). Ugyancsak a dolog természetéből adódó összefüggés, hogy a kiosztó igazságosság elvei idővel gyakorlatilag ugyancsak perfektté váltak, s maguk is sajátos rejtett dimenzióként a megfelelő aktorok számára konkrét nagyságrendeket kitevő moratóriumokat írnak elő, amelyek lejárta után az igazságosságkövetelmények be nem tartása már rendszerszerűen szankcionálható. Az is magától értetődik, hogy a kiosztó igazságosság fogalma jelenti a közvélemény túlnyomó többségének tudatában az igazságosság teljes fogalmát magát, jóllehet az igazságosság társadalmi létformáját legalább olyan mértékben határozza meg a kiegyenlítő igazságosság kérdésköre és jelensége. A kiegyenlítő igazságosságban, javaslatunk szerint, jelenne meg az igazságproblémában lényegileg bennrejlő konfliktuózus elem. Az igazságosság ugyanis jóval kevésbé létezik a kiosztó igazságosság pontos és minden szempontból tökéletes előírásainak formájában, mint a kiegyenlítés, az igazságosságot ért sérelem utólagos felpanaszolásának és az igazságtalanság állapota utólagos korrekciójának a formájában. Csalódunk, ha Kleist Kolhaas Mihályának mértéket vesztő igazságkeresésében pusztán a német állapotok valamely szükségszerű torzításának eredményét pillantanánk meg. A német állapotok médiumán keresztül és azoktól el is tekintve, Kolhaas Mihály az igazságosság-problematikának olyan klasszikusan ideáltipikus megjelenítője, mint Don Giovanni a kierkegaard-i elemzésben az érzéki zsenialitásnak. De a kiegyenlítő igazságosság kiemelkedő fontosságát és a kiosztó igazságosság formális és előidejű jellegével szembenálló tartalmi és utóidejű karakterét mi sem emelheti jobban szemünkben, mint a post festum jelleg, mégpedig abban a vonatkozásban, hogy az igazságosság gyakorlatilag éppen az igazságosságot utólag felvető és problematizáló kiegyenlítő igazságosság formájában létezik. A kiegyenlítő igazságosság így az igazságosság konkrét létformája. Ez a felvállaló-tevőleges karakter tevődhet át a társadalom intézményesülésének fejlődésével a bírói hatalom "igazságosságá"-ra, jelenhet meg Justitia kardjának szimbólumában. A kiegyenlítő igazságosságban az igazságkeresés vezető cselekvésorientáló motívummá válik. Az igazságosság keresése és megtalálása szenvedéllyé válhat, és ily módon átvezethet a pszichológia, a politikai lélektan vagy a társadalomlélektan területeire. Hiszen a pszichológiai személyiség, a bárhogyan is elnevezett ego lélektani szintre is leviszi az őt ért igazságosságbeli sérelmet, meglehetősen függetlenül attól, milyen konkrét társadalmi formát öltött ez a sérelem, vagy hogy azt Freud éppen "narcisztikus" sérelemnek, Canetti pedig a személyiséget ért "tűszúrásá"-nak vagy "tövis"-nek nevezi-e. Gondolatmenetünkben természetesen nem akartuk redukálni az igazságosság-problémát a lélektan síkjára, az igazságossági sérelem, illetve az abból kinövő kiegyenlítő igazságosság problémájának folytonosságát azonban mindenképpen jelezni akartuk. A kiegyenlítő igazságosság cselekvés- és személyiségorientáló jellegét kiválóan érzékelteti David Hume, amikor az erény "féltékenységé"-ről beszél.

A kiegyenlítő igazság fogalmának kibontása új oldalról vetteti fel az igazságérzék korábban már több oldalról megvilágított sajátos problematikáját. Megmutatja, hogy a kiegyenlítő igazságosság gyakorlata a társadalmi létben való részvétel meghatározó feltétele. Az ebben való részvétel, az igazságosságért vívott állandó harc az evolúció folyamán mintegy triviálisan érthető és magyarázható alapzatként alakította az igazságérzetnek azt a perfekcionizmusát, ami első pillanatra és a rosszul feltett kérdés hatására talán váratlannak, netán hihetetlennek tűnt. Éppen a kiegyenlítő igazságosság kiemelkedő fontossága alapján az igazságérzék perfekcionizmusának meglétét egyenesen különálló szelekciós tényezőként is célszerű lenne felfognunk, különösen akkor, ha visszafelé is követjük az igazságérzék előzetes evolúciós formáit az ingerekre adott megfelelő nagyságrendű válasz, a megtámadtatás megfelelő nagyságrendű megválaszolása, s általában a kihívás-válasz-mechanizmusok szükségszerű és szelekciós kényszer alatt álló végrehajtásának eseteiben. A kihívásra kényszerűen azzal arányban álló válasz már az "igazságérzék"-nek a társadalmi lét előtti megfelelője.

Mind a kiosztó, mind a kiegyenlítő igazságosság már nemcsak a tudományelméleti fundamentumok szintjén, de az intézmények szférájában is politikai relevanciára tesz szert, mégpedig elsősorban a legitimáció összefüggéseiben. Ahogy a kiosztó igazságosság makulátlan szabályainak írott vagy íratlan megfogalmazása szinte azonos a politikai legitimáció egészével, úgy a kiegyenlítő igazságosság korrekciós tevékenységének intézményes vagy nem intézményes lehetségessé tétele előbb-utóbb ugyancsak tényezőjévé válik egy társadalmi berendezkedés politikai legitimációjának. Ez tovább is vezet abba az irányba, hogy a kiosztó és a kiegyenlítő igazságosság voltaképpen csak egymást feltételezve, egy valóságos szerkezeti és funkcionális összefüggésben létezhet. Ha a kiosztó igazságosság jól van felépítve és (kivételes állapotot előfeltételezve) hibátlanul működik, a kiegyenlítő igazságosság funkcióira nem is lenne szükség. Ha a kiosztó és kiegyenlítő igazságosság harmonikusan működik együtt, egy társadalom az igazságosság szempontjából jónak minősítendő. A kritikai átalakulás alaphelyzete az, amikor a kiegyenlítő igazságosság saját küzdelme során és annak legitim kiegészítéseként megpróbálja relativizálni vagy teljesen kiküszöbölni azt a legitimációt, ami a kiosztó igazságosság aktuális hordozója mögött, annak megalapozásaként áll.

Forradalmi a helyzet abban az esetben, amikor a kiosztó igazságosság elveit vagy meg sem fogalmazzák, vagy a kiosztó igazságosság olyan rosszul működik, hogy a kiegyenlítő igazságosság funkciói azt képtelenek korrigálni. Természetesen ez a megfogalmazás kényszerűen tartalmaz valamilyen teoretikus valóságidegenséget, hiszen a kiosztó igazságosság ilyen anómiája politikai anómia, s egy ilyen fokozatú politikai anómia fennállásakor a kiegyenlítő igazságosság funkciói már nem is működhetnek.

Az 1989-es világtörténelmi fordulattal együtt váltak általánossá azok a politikai alapelvek, amelyek a kiosztó igazságosság optimális alapelveit megalapozhatták. Minden eddigi fogalmunk szerint, ugyancsak nemzetközi dimenziókban is, a kiegyenlítő igazságosság funkcionálása elől is elhárult minden szankcionált akadály. Eszerint mindkét dimenziója az igazságosságnak optimálisan működik és működhet. Mégis nemcsak egyre szélesebb körben terjedő tapasztalat, élmény vagy benyomás, hogy a viszonyok "nem igazságosak", de egyre adekvátabban kristályosodik ki a jelen viszonyoknak az igazságosság szempontrendszere szerinti artikulálhatatlansága. A jelen egyre érettebb politikai és gazdasági szerkezeteiről lepereg az igazságosság szempontrendszere, de úgy, hogy mind a kiosztó, mind pedig a kiegyenlítő igazságosság jól van megfogalmazva, legitimitása megkérdőjelezhetetlen, és akadály nélkül funkcionál. Ez a helyzet mindenképpen érdemes a teoretikus kutatásra, az igazságosság-probléma praktikus jelentőségét pedig e gondolatmenet után talán nem kell már hosszabban bizonyítani. Hiszen, mint Arisztotelész megfogalmazta, "nehéz tartósan ellentétbe állni az igazságossággal".

Napjainkra Európa számos országában a jobboldali populista mozgalom erős és a választásokban sikeres politikai pártokban tömörült. Akár harmadik, akár negyedik (vagy éppen második!) helyen jelenjen is meg napjaink Európájában egy jobboldali populista párt, ezek az eredmények már nem egyedüli bizonyítékai annak, hogy végérvényesen kiléptek a marginális és folklorisztikus pártok köréből. Pártpolitikai előretörésük napjainkban még nem is tekinthető lezártnak, részei, de egyben alakítói annak az új politikai térnek, ami 1989-től folyamatos átalakulásban van.

E probléma súlyát nemcsak az jelenti, hogy elméletileg még a pártok versenyének élére is kerülhetnek, de az is, hogy előretörésük minden kétséget kizáró és jól látható krízisekbe, bizonytalan tartalmú és végeredményekkel járó transzformációs folyamatokba sodorta a hagyományos, nagy, demokratikus pártokat. E hagyományos, nagy pártok válságát a közép-jobb pártok esetében könnyebben szemlélhetjük, de kis figyelemmel a szociáldemokrácia, sőt, a markáns baloldal pártjaiban is tanulmányozhatók a jobboldali populizmus előretörésének dezintegráló következményei.

Már a kezdetekkor is evidenciának tűnik, hogy egyik nagy politikai család sem vállalja fel az új társadalmi formációk legszegényebb rétegeinek politikai képviseletét, közelítsük meg ezt az új, széles csoportot akár egyszerűen a szegénység ténye, akár a gazdasági-strukturális vagy éppen a politikai átalakulás veszteseinek rendező kategóriája felől. Visszatérő eleme mind a közvéleménykutatásoknak, mind pedig a választási eredmények elemzésének, hogy a jobboldali populizmus elsősorban az új, aktuális körülmények és feltételek között definiált legszegényebbek és a férfiak mozgalma, illetve pártja.

A jobboldali populizmus előretörésének folyamatát a politikai közvélemény állandó bizonytalansággal figyelte. E bizonytalanság fő oka az volt, hogy az 1945 utáni demokratikus politika mértékeihez képest a jobboldali populizmus gyakorta tűnt jobboldali "extremizmus"-nak, miközben ezt az irányzat nemcsak állandóan tagadta, de nem egy jel alapján valóban különbözött is attól. Mindebben meg is ragadható a jelenkor jobboldali populizmusának új, valóságos identitása. Egyrészt a jelenkor jobboldali populizmusa nem akarja újra megvalósítani a közelmúlt jobboldali extremizmusainak katasztrofális hajótörést szenvedett nyaktörő (elsősorban mások nyakát törő) forgatókönyveit. Azzal azonban, hogy markánsan és egyértelműen, szándékosan és tudatosan, sajátos rendszereket követve át- meg átlépik a demokrácia leglényegesebb tabu-értékeit, mégis a politikai szélsőségek között határozzák meg saját helyüket, mely szélsőséges pozíció a demokratikus hétköznapokban számos réteg szemében tűnik - nem alap nélkül - extremizmusnak, s nyilvánvalóan a közelmúlt jobboldali extremizmusai folytatásának. Ezt szimbolizálhatja, hogy az ötvenes-hatvanas években Franz-Joseph Strauss retorikáját sokan tartották hasonlatosnak Hitler retorikájához.

Szemben a jobboldali extremizmus összes eddig ismert és a jövőben feltételezhető formájával, a jobboldali populizmus nem kötődik az extremizmus egyetlen végső- illetve alapértékéhez sem (a szóba jöhető lehetőségek: valamely nemzet, vallás, faj-etnikum, utópia, hagyomány vagy anarchia, mint végső érték ). A jobboldali populizmus különbsége a jobboldali extremizmushoz viszonyítva ebben az összefüggésben kettős. Egyrészt nem kötődik "metafizikus" módon egyetlen "végső érték"-hez sem, másrészt az értékeknek jóval eklektikusabb és aktuálisan helyzetekhez idomítható elegyét képviseli, mint a jobboldali extremizmus. A demokratikus politika közegében tudatosan lépi át a demokratikus teret az extremizmustól elválasztó, "demokratikus" és tabu-határokat, e pontokon azonban nem marad meg hosszabban, és nyomban újra kiharcolja azt a politikai pozíciót és elismertséget, hogy legitim módon ismét a demokrácia részének tekintsék. Miközben saját "diskurzusá"-t fel- és kiismerhetetlenné teszi dinamikus eklektikájával, hiperaktív cselekvéseivel elfogadtatja magát a demokratikus politika részének úgy, hogy közben tudatosan át- meg átlépi a demokratikus politizálás mindenki számára kötelező szerepeit. Állandóan megtöri a demokratikus tabukat, de nem úgy, mint a maga merev végső értékeihez "metafizikusan" ragaszkodó jobboldali extremizmus. Minden tabut alkalmi előnyökért tör meg, és ugyanolyan előnyökért táncol is vissza a demokratikus legitimitásba. A jobboldali populizmus - némi túlzással mondjuk ezt - egyetlen konkrét állásponthoz sem ragaszkodik, bármelyiket képes átmenetileg feláldozni a dinamikus politikai mozgás oltárán. A jobboldali extremizmus a maga metafizikus fixációjával mégis bizonyos alapértékekre épült, választott értékei mentén automatikusan húzza meg a kirekesztés vonalát, amelyen túl mintegy automatikus ellenségképei jelennek meg, s az ilyen ellenségképzésnek a jobboldali extremizmus számára minden esetben meg is vannak a maga kézzel fogható következményei, a jobboldali extremizmus számára nincsenek következmény nélküli ellenségképek, a falra akasztott ellenségkép elsüti a fegyvert, a kirekesztés vonala és az ellenségképek kölcsönösen feltételezik egymást. A jobboldali populizmusnak nincs ilyen, kizárólagosságra törekvő kirekesztési vonala. Sok oldalt támad, és sok oldallal szövetkezik, mindeközben természetesen a szimbolikus politika és a retorika eszközeivel magának is fenn kell tartania bizonyos állandó ellenségképeket, mindehhez hozzá kell gondolnunk az egyes kijelentések vagy tettek felelősségétől való visszatáncolás állandó lehetőségeit , valamint azt a lehetőséget is, hogy a jobboldali populizmus a politikai tevékenység más területein (parlament, bizottságok stb.) rugalmasan tud együtt tevékenykedni akár legnyíltabb ellenfeleivel is.

A jobboldali populizmus nem hozott létre összefüggő ideológiát vagy ideológiákat. Szellemiségére a jobboldali extremizmus régi és új tartalmainak szintézise jellemző, a jobboldali extremizmus alapattitűdje nélkül, de úgy, hogy be tudjon nyomulni a jobboldali extremizmus hagyományos politikai tereibe is. Ideológiátlan ideológiája egy heterogén és eklektikus, mindazonáltal jól azonosítható politikai magatartás háttere előtt mégis újszerűnek tekinthető. Önkényes, állandóan változó eklektikája, kritikájának tárgyi kidolgozatlansága számos posztmodern gondolati csírára emlékeztetnek, és releváns módon feleltethetők meg a posztmodern mindennapi tudat attitűdjének. A szellemi háttérhez tartozik a jobboldali populizmus "posztmetafizikus" karaktere, állandó, amőbaszerű mozgása az egyes értékek, az állítások és a tagadások között.

A jobboldali populizmus politikai arculatát tehát önkényesség és eklektika, mindent felragadó, arculatát mégis sebesen változtató programkoncepciók jellemzik. Visszatérő jelenség azonban az, hogy a jobboldali populizmus súlyt is fektet arculatának újszerűségére (például a "közép"-től önmagát elhatárolva arra, hogy rendre áthágja a "közép" számára kötelező erejű tabukat, a jobboldali extremizmussal szemben pedig arra, hogy látványosan, ha éppen nem provokatívan demonstrálja a társadalom, a választók és a politikai szféra előtt, hogy az ő tabu-töréseit nem képes a társadalom olyan egyértelműséggel kizárással szankcionálni, amint ez a jobboldali extremizmus esetében menetrendszerűen történik). A politikai arculat kialakításában a jobboldali populizmus nagy energiákkal igyekszik alkalmazkodni a társadalom új értékvilágához, értékelésének új sajátosságaihoz, s ezzel meg is előzi a maga merevségébe beleragadó, merev jobboldali extremizmust. A jobboldali populizmus sajátosságaihoz tartozik az is, hogy minden lehetséges esetben és alkalommal artikulálja és maga is megszólaltatja azokat a sajátosan "gyűlölet"-jelenségeket, amelyek nagyon sokszor nem is artikulálódnának "politikailag", hanem megmaradnának "ösztönös" aktusnak. A jobboldali populizmus mindenkit meg akar előzni azoknak a gyűlöletfenoméneknek a kifejezésében, amelyekről azt hiszi, hogy szélesebb tömegeket, jelentősebb politikai erőket is képesek megragadni. A gyűlöletpolitika mindenképpen meghatározója a jobboldali populizmusnak, még a jobboldali extremizmussal szemben is, mindenekelőtt a szimbolikus politika kifejeződéseként.

A jobboldali populizmus legjellegzetesebb magatartási formája az amőbaszerű hiperaktivitás, ami nemcsak mint a politikai szféra kötelező magatartásformája jelenik meg, hanem mint olyan szükségszerűség, sőt kényszer is, ami a jobboldali populizmus állandó határátlépései miatt hol a tabuk átlépésének, hol a tabuk újra való megerősítésének irányában hatnak. Az amőbaszerű hiperaktivitás rendkívül fontos stratégiai és gyakorlati elem, hiszen dinamikája állandó cselekvéskényszerbe hozza a politikai szféra rutinszerűen cselekvő szereplőit. Az amőbaszerű hiperaktivitás hiteles lebonyolításában kulcsszerep jut a "vezér"-nek, aki elsősorban ezért, de természetesen más okokból is a jobboldali populizmusnak is kulcsfigurája, nemcsak a jobboldali extremizmus mindenkori változatainak. A vezér azonban legalább oly mértékben klasszikusan posztmodern "szimulákrum" is, mint valódi politikai szereplő, mind az intellektuális-szellemi térben, mind a politikai térben aktuálisan eljátssza a jobboldali extremizmus mitologikussá növelt vezér alakjának szerepét.

A jobboldali populizmus Európában és azon kívül, mind tiszta, mind pedig átmeneti formáiban jelenleg útban van a politikai partnerség felé. Heterogén és eklektikus módon egyesíti és összegezi azokat a gyűlölet- és félelemjelenségeket, amelyeket a korszak vesztesei és szegényei artikulálnak. Parazita módon használja ki a mai demokráciák gazdasági, demokráciaelméleti, pszichológiai és történelmi deficitjeit, ezek artikulálásával hosszú távú együttélésre rendezkedik be a modern demokráciák ma ismert fajtáiban. Eklektikus és önkényes egyesítő törekvéseit elősegíti a mai új világrend egyszerre amorf és kevéssé megformált, mindazonáltal már egész-jelleg szerkezete. Éppen ezek miatt a vonásai miatt a jobboldali populizmusnak komoly esélyei vannak arra, hogy a jelen és talán a jövő egyik integráló politikai irányává fejlődjön. Mivel a jelen gazdasági és politikai rendszer is számos új posztmodernen önkényes vonással rendelkezik, a jobboldali populizmus ezért is szervesen simulhat be az új politikai szerkezetbe. Amőbatermészetének megfelelően feltehetően képes lesz elrejtőzni az új "stílusú" politikai közegekbe. A politikai változások ismert "ingája" annyiban lerövidült, hogy a baloldali politika számos változata napjainkban már nem jelenik meg valóban választható alternatívaként. Ez a sajátosan lerövidült politikai inga azonban úgy működik, hogy szinte középső helyzetet tud biztosítani a jobboldali populizmus egy-egy lehetséges "népszerű" változatának. A jobboldali populizmus az új politikai világrend establishmentjeinek legnagyobb, átfogó ellensége lehet, egyben azonban a maga parazita módján hosszú távon is együtt is élhet ezekkel az establishmentekkel. Ebbe az irányba mutat már jelenleg is, hogy a jobboldali populizmus szinte marginalizálja a jobboldali extremizmust, és súlyos válságba sodorja az eddigi mérsékelt jobboldalt. Útban van egy új politikai-strukturális hely kialakítása felé az egykori mérsékelt jobboldal és az egykori jobboldali extremizmus között.

Célszerű a modern jobboldali populizmus elemzett jelenségét azonban nemcsak a hagyományos demokráciaelméleti kontextusban vizsgálni, mely tradicionális demokráciaelméleti diszkusszió legfeljebb a történelem irányában lenne kitágítható. E visszafelé irányuló kitágítás mellett új felismeréseket ígér a jövő irányában végrehajtható kitágítás. Ennek során a jobboldali populizmus jelenségét mindenekelőtt a globalizáció és az integráció jelenségeivel kell ugyancsak a teoretikus megalapozás igényével szembesítenünk.

Az elemzésünkben megjelenő és a modern politika színpadán egyre határozottabb alakot öltő jobboldali populizmus ezer szálon kötődik a globalizáció viszonyaihoz. Ez nem jelenti egyrészt azt, hogy ne lehetne beszélni globalizáció előtti jobboldali populizmusról (ennek egy elemzésre érdemes klasszikusa lehetne Franz-Joseph Strauss, jóllehet éppen az ő példája azt is bizonyíthatja, hogy milyen közel kerülhet a bajor high-tech-forradalom vonalán egy klasszikus, globalizáció előtti jobboldali populista politikus a globalizáció korábbi formáihoz), de nem jelenti másrészt azt sem, hogy a mai reprezentatív jobboldali politikus kizárólag a globalizáció elemeiből építkezne, politikai eszköztára és motívumai jórészt a politikai közönség számára megszokott és a számukra új jelenségek közvetítéséből tevődik össze.

Napjaink új jobboldali populista jelensége a globalizáció világának társadalmához szól. Olyan világ ez, amely a globalizáció politikai kereteinek maradéktalan demokratikus felépítettségéből indul ki, ami azonban pontosan a globalizáció alapvetően funkcionális meghatározottságaiból kiindulóan igen gyakran teljesen elszakad a demokratikus ellenőrizhetőségtől. A politológiai irodalom ezt "demokratikus deficit"-ként írja le, s ez bizonyos helyzetekben valóban lehet is "deficit", más helyzetekben olyan sajátos s elsősorban a funkcionális viszonyok diktálta demokratikus legitimációhiány, amelyek természetesen kifogyhatatlan politikai nyersanyaggal látják el tanulmányunk középponti alakját, a reprezentatív jobboldali populista vezért. Ami sajátlagosan a globalizáció új viszonylatait illeti, a globális gazdasági viszonyok az ő számára a világot behálózó pénzügyi érdekcsoportok uralmának fényes bizonyítékát jelentik, a gyakran áttekinthetetlen s mindenképpen sebesen változó viszonyok a "normál" átlagpolgár és közember vesztes helyzetének okaként jelennek meg. A globalizáció sajátos növekvő "hozzáférhetőségé"-ből az általános hozzáférhetőségben felbukkanó egyenlőtlenségekre összpontosít, a globalizációban valóban működő "decizív", hatalmi elhatározásokból megszülető döntéseket általánosítva a globalizáció viszonyait új hatalmi centrumnak írja le. Mintegy kapóra jön számára, hogy a globalizáció nem képvisel értékeket, és nem hirdet meg kulturális tartalmakat. Ezek ugyancsak "deficit" jellegű jelenségek, amelyekkel szemben korunk reprezentatív jobboldali populistája előszeretettel jelenik meg az értékek harcosának és meghirdetőjének, "értékközpontú" politizálása önmagában is külön tanulmány tárgya kellene hogy legyen, mindenképpen olyan elem azonban, ami már önmagában is alkalmas lehet arra, hogy kiemelje a jobboldali populizmust és mindenkori pártját a pártpaletta értékekre vonatkoztatott szürkeségéből, hiszen épp a globalizáció (és annak konkrét monetarista realizációja) miatt a nagy pártok elsősorban nem értékhordozóként jelennek meg a társadalom előtt, értékekről elsősorban akkor nyilatkoznak meg, amikor valamely jelentős értékcsoportból (így "szociális" érzés, "szabadelvűség, "kereszténység" vagy "nemzetiesség" a politikai harc hevében ki akarják zárni őket).

A szűkebb értelmű globalizáció még legalább egy, önmagában is átfogó hatalmas motivációt szolgáltat korunk vezető jobboldali populistájának. A jobboldali populizmusra mindig is jellemző képességet a leegyszerűsítésre és a féligazságok artikulálására a jelen globalizációjának a maga sokféleségében sokféle okból gyakran valóban áttekinthetetlen viszonylatai könnyen vitalizálják jól formált fél- vagy negyedigazságok megfogalmazására. Mivel a dinamikus viszonyok jó része valóban áttekinthetetlen a társadalom előtt, a funkcionális folyamatok valóban hordoznak hatalmi és egyenlőtlenségi viszonyokat, a féligazságok stratégiája napjainkban talán még több eredménnyel kecsegtet, mint a globalizáció előtti viszonyok között.

A globalizációra sokban emlékeztetően alakulnak a reprezentatív jobboldali populizmus új koordinátái az integráció folyamatainak horizontja előtt. Ebben az összefüggésben minden olyan konkrétum szerepet játszhat, ami egy integrációs folyamat során a közösségi "saját" fennhatóságból az "idegen" fennhatóságába kerül át, legyen az a munkamegosztás, a szociális rendszerben való részvétel, a kultúra elidegenülése vagy elidegenítése, a bevándorlás vagy éppen a munkahelyek olyan megszűnése, amellyel egy időben számos "idegen" dolgozik abban a társadalomban.

Globalizáció és integráció számos viszonyban állhatnak elviekben egymással. Európában, különösen pedig az egykori szocialista blokk számára az a különleges helyzet jutott osztályrészül, hogy a globalizáció és az integráció folyamatai igen közel esnek egymáshoz, sok esetben gyakorlatilag egybe is esnek. Mindez meghatározza, hogy a jobboldali populizmus is számos esetben egy átfogó jelenségként kezeli a globalizációt és az integrációt, s kritikáját is mintegy együttesen fogalmazza meg. E kritika lényege talán nem a jobboldali populizmus legmélyebb gondolata, mindenképpen azonban a jelenben artikulált legnagyobb hatású gondolat, az idegenellenesség. S ha a migrációprobléma valóságos méreteit s a globalizációban megvalósuló valóságos társadalmi viszonyokat, a globalizáció előnyeinek és hátrányainak valóságos megoszlását elfogultság nélkül vizsgáljuk, a helyzet (s benne a jobboldali populizmus aktuálisan felemelkedő alakja) a maga komolyságában áll előttünk.