A 19. század történetfilozófiája egységes világnézettel megalapozott, kész rendszerek alkotását tekintette céljának. E törekvés egyrészt Hegel idealizmusán alapulva, misztikus konstrukcióra vezetett, másrészt Comte után indulva, pontosan kimutatható törvények működését vélte a szellemvilágban felfedezni. De mint a következmények mutatták, Hegel hívei nem kevésbé hittek törvényben (ha az mindjárt szellemi természetű is volt), s a naturalizmus viszont nem nélkülözhette a merész metafizikai előfeltevéseket. Így a legtöbb elméleten e két szál összeszövődve mutatkozik.2 Ezen konstrukciók, melyek bizonyosságáért legfeljebb íróik szellemessége és ékesszólása szavatolhatott, meddő pártharcokban való elvérzéssel fenyegették a történetfilozófiát. Felmerült tehát a gondolat, hogy az eddigi kutatások útjait kellene revízió alá venni, hogy az eredménytelenség oka napfényre kerüljön. S valóban, nemcsak a világnézeti kiindulópont, sem a mohón megragadott eredmények, hanem a munka útja volt a csőd előidézője.

Az egyik legnagyobb múltra visszatekintő filozófiai diszciplína: az ismeretelmélet vállalkozott arra, hogy a történetfilozófia anyagterületét, a történettudomány természetét megvizsgálja. Az érdem egyrészt a neokantianizmusé, másrészt Diltheyé. A történelem s általában a szellemtudományok módszerét vizsgálva a neokantianizmus egyben a jórészt genetikus természetű történetfilozófiának is módszert adott. A történetlogika kiépítésére a neokantianizmus tette az első nagyszabású kísérletet, s egyben kétségbevonhatatlan alapigazságot állapított meg. Betemetettnek hitt mélységekbe hatolt le, s azokat a kérdéseket ragadta meg, melyeket tisztázni elődei elmulasztottak vagy elfelejtettek. Álljanak itt Rickert szavai: "Nincs szükségünk a Világmindenség merész, metafizikai konstrukcióira, melyek valamely, másképp nem magyarázható 'instruició'-ra támaszkodnak. Ily kísérletek a filozófiának [...] csak hitelét rontják. Inkább bátorságra van szükségünk, újra és újra a logika és ismeretelmélet tövises útjára merészkedni, melyet Platón és Kant jártak."3 Nem feladatunk e filozófusok egyéniségeivel részletesen foglalkozni, csak fő tételeiket vázoljuk, melyek a későbbi fejlődésre irányadók voltak.

Windelband a történettudomány tárgyát az egyszeri, vissza nem térő dolgokban látja meg a törvényalkotásra hivatott természettudomány tárgyaival szemben.4 E tételt a logika teljes apparátusával építi ki Rickert nagyszabású művében.5 A természettudománynak és a történettudománynak nem csupán tárgyát, hanem fogalmait elemzi, módszertana így az alapvető logikai kategóriák bázisáig hatol. E fejtegetések ma a szellemtudományi ismeretkritika szilárd törzsállományának tekinthetők, s ezért mindenki előtt ismeretesek is. Inkább az ezen túlmenő pontokat fogjuk futólag vizsgálni, melyek a kritikára termékenyen hatottak.

A fogalom fogalma vezeti el Rickertet a logika és ismeretelmélet síkjáról más régiókba: mi az irreális fogalmak - melyek kétségkívül generalizálás által jönnek létre - helye a történettudományban? Mivel ilyenek létezése elvitathatatlan, így a történettudomány nem maradhat reális tudomány. Eszerint "[...] elméletünk kiegészítést kíván."6 Eredménye az, hogy a vizsgálat súlypontjának mégis az individuális tényezőkön kell maradnia. Nehézségekbe ütközik ez pl. a filozófiai problématörténetben: az általános történetnél az irreális fogalmak szerepe elenyésző. E helyen praktikus tudományelméleti érvekkel át tudta ugrani a metafizikai kérdést, nem sikerült neki ott, ahol a már mindenfajta történettudományban szereplő egyéni lélek problémáját veti fel. A "Grenzen" legutolsó kiadásában írja, hogy amit húsz év előtt a pszichológiától remélt: az összes szellemtudományok kérdésének megoldását, az ma nem vált valóra.7 A szellemtudomány fogalmával ellenkezik az "egyetemes módszer" fogalma. Mi legyen tehát az egyéni lelkek kérdésével? Rickert megoldásfelvetése szerint két reális lelket az úgynevezett "irreale Sinngebilde" hidalhat át, s ez lehetne a történetfilozófiának alapvetése.8 Itt érnek véget Rickert fejtegetései, melyek tehát nem metafizikaellenesek,9 csak nem metafizikaalkotók. Azonban miután majd végigkísértük a történetfilozófia legújabb fejlődését, senki sem vonhatja meg Rickerttől, a modern ismeretelmélet nagy mesterétől e címen elismerését.10

A 19. század nagy szellemtörténésze, Dilthey már Windelband előtt11 megállapította a szellemtudományokat a természettudományoktól elválasztó különbséget; de Rickert fogalomalkotóereje s főleg szilárd hite nélkül nem tudta oly biztonsággal kivívni a szellem diszciplínái számára a tudomány nevet, mint azt a neokantianizmus tette. A régi tudományelmélet légkörében nőve fel, a pszichológiában akart oly alapvető rendszert biztosítani a szellemtudományoknak, mint amilyen a természettudományoknak a matematika. Kutatásai folyamán azonban látta, hogy a pszichológia akkori eredményei nem nyújthatnak teljes támaszt a történésznek. Csalódva a szellemtudományos egzaktság hitében, egy szinte művészi beleélési képességgel vélte azt helyettesíthetni.12 Így született meg nagy hatású megértés-elmélete, mely általánosan megközelíthető módszertani elv szerepére semmi esetre sem tarthat igényt, s a neokantianizmus támadását rövidesen ki is hívta.13

Simmel, kit a neokantiánus történetfilozófia harmadik fő képviselőjének szoktak nevezni, támadja meg Rickertnél is erősebben a pszichológiába vetett hitet.14 Mivel teljesen adekvát beleélés az idegen lélekbe lehetetlen, a történettudomány munkája nem lehet reprodukció, hanem produkció,15 mely újat tartalmaz az elmúlt dolgokkal szemben. A történetelméleti realizmust bírálva, Simmel szkeptikus hangokat perdít meg,16 s ezzel túl is nő a neokantianizmus határán. E körülményt mellőzve, alaptételeiben megegyezik Rickerttel: a törvénygondolat és a természettudományos modellt ő is visszautasítja. Metafizikumot szintén elismer a történettudományban, csak míg a rickerti "irreale Sinngebilde" a történeti tényezők végső elemzésének már nem osztható maradéka, addig Simmel "Sinn"-je szintézis eredménye. Az a többlet, mely a történeti tényezők összeadásából nem magyarázható.17

A neokantianizmust közvetlen megelőzőleg csak két igen jelentékeny munkáról akarunk szólni. O. Lorenz érdeme, hogy a történettudomány problémáiból kiindulva, közelíti meg a filozofikus kérdéseket.18 A modern történettudományt teszi - történeti úton - vizsgálat tárgyává. Ítéletei tudományelméleti kritériumot keresnek az egyes irányokban, így Lorenz a legjobb úton közelíti meg a történetfilozófia centrális problémáit. A neokantianizmus működése előtti idők tisztázatlan logikai kérdései azonban e gazdag problémalátású munkára is rányomják bélyegüket: Lorenz, bár visszautasítja a természettudományos módszert,19 oly pontos személyanalíziseket remél a jövőtől, melyek a történettudományt majdnem egzakttá teszik. Minden kiszámítható lesz, mert a történelemben törvények uralkodnak.20 (Természetesen egy ellenőrizhetetlen többletet, az "ideák világát" ő is meghagyja. Ezzel akarják e gondolat összes hirdetői azt magyarázni, hogy eddig még nem sikerült felfedezni a "törvényeket".) A munka első fejezete, mely a "filozofikus történetírás" címen Schlosserral és Treitschkével foglalkozik, a történetellenes, túlságosan egyetemesítő értékelés ellen emeli szavát,21 de oly szerencsétlen fogalmazással, hogy tétele túlnő a neokantianizmus érték-óvatosságán s a tiszta relativizmus látszatát kelti.

A neokantianizmust közvetlen megelőző évek történetelméletei többé-kevésbé naturalisztikus színezetűek.22 Annál nagyobb elismeréssel adózhatunk E. Bernheim nagyszerű "tankönyvének",23 mely kimerítő gyakorlati módszertana elé történetfilozófiai fejezetet csatolt, s abban mind az elméleti módszertan, mind a történetfilozófiai egész problematikáját tárja fel. Megoldási korát megelőzik, s a szaktudósból vált ismeretkritikus biztos kezéről tanúskodnak.

A törvény fogalmát logikailag cáfolja a történelemben, de szubjektív és objektív bizonyítékokkal igazolja annak tudomány voltát, a természettudomány és a naturalista szociológia vádjaival szemben. A tudományosság szubjektív bizonyítéka, hogy a megértés fogalmával operálhatunk a történelemben. Simmel szkepszise túlelemzi, s végül elveti ezt az eszközt, Bernheim a logika világánál kézenfekvővé és elfogadhatóvá teszi előttünk. Objektív bizonyítéknak a modern kritika útján nyert anyag biztos törzsállományát mondja a történettudományban, s ez egyben legdöntőbb érve a történelem tudományossága mellett.24 Azon tétel, hogy a történelem művészet - mint azt Bernheim korában s még ma is divatos hangoztatni - annyiban áll meg, hogy ezt minden tudomány formájára el lehet mondani. De csak a formájára. A történettudomány anyagkorlátozása ellen is szót emel. (Pl. a prehistória és az orientálék kizárása.) Rámutat a történelemnek a tudományosságon kívül álló életformáló értékére is, miben egyenesen a legújabb történetfilozófiával mutat rokonságot. Történettudománynak és filozófiának szorosan és állandóan együtt kell működni - metodológustól ritkán hangoztatott elv. Végül a történetfilozófiának rövid dogmatörténetét adja. Itt mutatkozik legjobban az, ami egész könyvére áll: a középponti problémák szemmeltartása.

A neokantianizmus föllépését követő évtizedben megjelent munkák Dilthey és a neokantianizmus ismeretelméletét cáfolni akaró, vagy azon egyenesen tájékozatlan írók történetfilozófiai konstrukciói voltak. Tudományos hatásuk negatív volt, inkább népszerűségük kölcsönöz nekik jelentőséget.

Lamprecht mint történész indul ki metodikai kérdésekből.25 A "Moderne Geschichtswissenschaft" című művében nem kész konstrukciót adott, mint Breysig, hanem annak lehetőségeit állapította meg tudományelméleti alapon.26 Törekvése a történettudomány egzakttá tétele volt, s ezt a remény a pszichológia ily irányú fejlődésébe vetett hit táplálta.27 Lamprecht a szellemi tényezők primátusát vallotta a gazdaságiakkal szemben, s a szellemi jelenségek végső elemeinek az individuális lelkeket tartotta. Mellettük természetesen ( a modern tudományra hivatkozva!) egyenlő jelentőségű a szociális lélek, 28 azonban ennek kutatási módszere az első által oldható meg. A két működő erő: individuális és szociális lélek, együtt halad a történelem folyamán, egymást hol erősítve, hol gyengítve. Lamprecht nem titkolja e helyen az interferencia-jelenség nyilvánvaló analógiájánál, hogy természettudományos törvény rokonát látja a történelemben. Itt szól Lamprecht először és utoljára konkrétan törvényről, azonban egész munkája ezt a felvetést tükrözi, mert az "új történettudomány" megoldását a pszichológiai törvény alapján látja. Az "új történettudomány" legfelsőbb fejlődési fokát a kultúrtörténetírásban vélte felismerni (maga is ezt művelte), melynek helyes módszere volt az egyes esetre való izolálás és összehasonlítás, azonban csak általános pszichológiai és ismeretelméleti törvények alapján járt el, s így csak merész hasonlóságok megállapításához jut s nem "[...] egyezések egzakt bizonyosságához. Ha ezt el akarjuk érni [...] le kell hatolnunk a legmélyebb és a mélységben konstituált lélekelemekhez." Lamprecht nem látta a gazdasági tényezők szerepét kellő fontosságukban, sem általában a tényezők összeszövődését, mely körülmények kizárják a pszichológiai magyarázat mindenhatóságát.29 A metodológiából az "egyetemes történet" kérdésén keresztül megy át a tartalmi történetfilozófiai területére. Az "egyetemes történet" a történettudomány ideálja, azonkívül az összehasonlítás anyagterülete, míg húsz oldallal előbb egyedüli módszertani megoldásnak az Európára, sőt a germán államokra (!) való anyagkorlátozást tartja. A történetfilozófia módszere szintézis, elemei az egyes kultúrtermékek feletti értékítéletek, míg a történettudomány módszere az analízis és empíria; ennek eredményeit van hivatva ellenőrizni a történetfilozófia. A történettudomány és történetfilozófia e polarizált jellege Lamprechtnél azt mutatja, hogy nem látta meg a történettudományban elkerülhetetlen értékelési elemeket, viszont a történetfilozófiát a történettudománytól teljesen eltávolodott, szélsőségesen konstruktív jellegű diszciplínának tartotta.

Mint láttuk, Lamprecht egy törvény szerinti rendszernek csak elméleti lehetőségeit állapította meg, addig Breysig keresztül is viszi azt.30 A törvény szerinti felosztást - Lamprechthez hasonlóan - a történettudomány legújabb fokának tekinti s nem történetfilozófiai rendszernek. A történeti anyag tagozásának kérdése áll előtérben nála is, ennek elve fogja a történetfilozófiai eredményt megadni, azonban e logikai elveket a fejtegetések folyamán csak futólag érinti.31 "Sem idő, sem hely, sem vérségi közösségek nem adnak alapot az időfeletti összefoglalásokra (mint ez eddig történt), hanem bizonyos népállapotok tárgyi összefüggései [...], melyek minden népnél egyforma sorrendben kimutathatók."32 Lamprechthez hasonlóan ő sem csatlakozik a naturalizmus szempontjaihoz. Elveti a gazdaságtörténet egyoldalúságát, még a politikai történet művelését is csak technikai okokból tartja szükségesnek. Végcélnak ő is a szociálpszichológiai magyarázatot vallja, még a fajfogalmat is igyekszik a szellemibb "hatás" fogalmában feloldani. Ennek azonban nem kell örülnünk;33 néhány oldal után alaposan megcáfolja önmagát.

Huszonnégy törvénye van a történelemnek. Felsorolásukra nincs helyünk. Csak annyi álljon itt, higgy e "törvények" zöme nem más, mint helyzetek leírása.34 Magának a törvény fogalmának filozófiai analízisét nem is várhatjuk Breysigtől, mert szerinte már két analóg eset felmerülése törvényt alkot. A felsorolt "törvények" közül egyik szellemi, másik gazdasági, harmadik ismét vallási, majd politikai vagy művészeti viszonyokra vonatkozik, a kategória-típusok közt még valami külső rendezettségnek sincs nyoma. In concreto mik e törvények hordozói? Mint Lamprecht, ő is a pszichológiai kutatások végső elemeit vallja azoknak. De ő meglátja, hogy a történeti események "[...] és a lélek végső eleme között, melyeknek egyedül tulajdonítottak törvényhordozói erőt, nagy űr tátong." Ezt az űrt hidalja át Breysignek azon "reménylő sejtése", hogy majd a bonyolult, másodlagos lelki jelenségek törvényeit is megtalálják. Eddig nem foglalkoztak velük, ez az oka e hiánynak.

Breysig tehát hiába tett a naturalizmus tartalmi lényege ellen kijelentéseket: természettudományos törvényekkel szabva meg a történetfilozófia módszerét s az egész történeti folyamatot, teljesen annak karjaiba vetette magát. Ezek után világnézeti következményeit is le kellett vonnia, amit Breysig műve végén nem is mulasztott el: determináltságot, a szabadság és véletlen teljes hiányát állapítva meg a történelemben.35, 36, 37

A gondolkodók most vázolt csoportjával összefüggésben említhetjük Spengler nagyszabású "morfológiáját". Az óriási hatású könyvről, mely évekig lázban tartotta Európát, s szinte példátlan nagyságú irodalmat vont maga után, e helyt kevés mondanivalónk van. Jellemző az a körülmény, hogy Rickert egy rövidebb művének előszavában, széljegyzetben szól csupán róla: "Ezen 'morfológiák'-nak logikai megalapozása, melyet Spengler megkísérel, akkor, amikor megírták, már réges-régen meg volt cáfolva."38 Rickert az ismeretelméleti bázis hiányát emeli ki, egészítsük ki a kritikát annak felemlítésével, hogy Spengler nemcsak nem hisz a történettudomány tudomány voltában, hanem szinte agresszív éllel támadja minden sorában a szellemtudományokat. De kérdezhetjük: hogyan építheti fel Spengler egész rendszerét oly tudomány eredményeire, melynek munkájában nem hisz?

Csak akkor merülhetnek fel kifogások Rickert rövid elbánása ellen, ha e Schopenhauer és Nietzsche nyelvével vetélkedő, ezer szépséget és részletigazságot tartalmazó munka népszerűségét és hatását látjuk. De mivel a kultúrpesszimizmus sohasem volt oly fenyegető, veszélyes hatású, mint ma, azért e népszerűséget sem számíthatjuk Spengler érdemei közé.

Úgyszintén a törvénygondolaton épül fel Barth munkája.39 Breysigtől és Spenglertől abban különbözik, hogy nem kész konstrukciót, hanem tudományelméleti programot ad. Bár a leendő konstrukció eszménye Barthot is elvakítja, és megakadályozza abban, hogy tárgyilagosan és komolyan merüljön bele az ismeretelmélet kérdéseibe, mégis ismeri a neokantiánus tant, foglalkozik azzal, s cáfolja - ha számunkra nem is kielégítő érveléssel. Mint szociológus, a történettudomány anyagterületét a társadalomban látja. A történetfilozófia azonos a szociológiával. A történetírás csupán művészet, s ha a történetfilozófia (sive: szociológia) tudományosságra akar igényt tartani, úgy járjon el természettudomány módjára. A haladást ne az értékes szempont mérje,40 hanem kvantitatív kritérium: a törvény. A törvény minden tudomány sine qua nonja. Mindenhatóságát is az szavatolja, hogy az utána való törekvés az emberiség ősösztöne41 (Breysig). Barth szerint az eddigi történetfilozófia hibája, hogy ahelyett, hogy mi van, azt kutatta, hogy mi legyen. Ebben Rickert és Kant megegyeztek,42 Kantnál e gondolat a cél, Rickertnél az érték. Rickerttel együtt a módszertani monizmus (Methodenmonismus) minden támadóját elítéli. Diltheynek a "Nachempfinden" fogalmát nem tartja kielégítő módszernek, az "individuum est ineffabile" tételt meg tudományosan egyenesen tarthatatlannak ítéli.43 - Barth természetesen saját rendszerét nem építette ki oly mélyen, hogy ez a levezethetetlen tényezőt megpillanthatta volna. Ezért szabta oly szűkre a "tudományosság" eszményét.44

Barthoz hasonlóan kollektivista felfogást mutat a szociológus Vierkandt, kinek műve egyben e felfogás összes gyakorlati jó következtetéseit tartalmazza. A fejlődésbe vetett hit helyes szempontja vezeti Vierkandtot arra a gondolatra, hogy a jelenségek okait történeti színtéren keresse. Valamint az egyéni lélek tetteinek rúgói saját múltjába nyúlnak vissza, úgy a kollektívumoknál is: vallás, tudomány, művészet, tradíciói mindig a történeti múlt eredményei. Nem egy kézenfekvő példát hoz fel ennek igazolására Vierkandt.45 Örömmel fogadjuk e gondolatot, mely a szellemtörténetre nézve praktikusabb eredményekkel kecsegtet, semmint az a felfogás, mely mindenben levezethetetlent, szubsztanciát lát. Azonban Vierkandtot fejtegetései mégis ide vezetik: az az állandó erő, mely folytonosságot visz a tudomány, művészet stb. fejlődésébe, a kultúra, mely objektív képződmény, elsőleges az egyénnel szemben, s belőle le nem vezethető. Így Vierkandt, aki pozitív, analitikus módszert akart adni, végül éppúgy a "kultúra" szubsztancialitásának elvét fogadja el, mint a modern ismeretszociológia. A kultúra változásainak fajai, feltételei, szabályokba foglalható tényezői vannak, de maga a kultúra irracionális s "a történelem lénye ellenkezik a konstrukcióval".46 Vierkandt munkáján a felbontható, magyarázható, szabályok alá foglalható és az irracionális, feloldhatatlan ellentéte vonul végig. Egy felbonthatatlan tényezőhöz minden történetfilozófia eljut,47 azonban Vierkandt, mikor a bonyolult "kultúrát" választja annak, szükségképpen nem állhat meg ennél: az "intézmény" is elsődleges az őt létrehozó okokkal szemben. Ezek csak utólagos történelmi magyarázatok! Vierkandtot tehát éppen az irracionális tényezők csábítják konstrukcióra, a munka elején ápolt induktív okfejtések kihangzás nélkül maradtak a filozófiai részben.48

A 20. század történetfilozófiai konstrukciói: Lamprecht, Breysig, Lindner és Spengler munkái napjainkig hatás nélkül hangzottak ki, és a szociológia részéről történt kísérlet, Barth "történetfilozófiája" is elszigetelten áll. Ezen elméletek eredményei a komoly ismeretkritikán nyugvó történetfilozófiát nem gazdagították, népszerűségük nem jelentett tudományos hatást. Ezzel szemben a neokantiánus tan még egyidőben a konstrukciókkal, erőteljes folytatásra talált. E folytatás nem filozófiai gyökerekből táplálkozott, hanem maga a szaktudomány problematikájából kinőve szentesítette a neokantiánus ismeretelmélet eredményeit.

Rankétól a pozitívizmuson keresztül mindmáig egyre erősödő, nagyszerű eredményeket elért történettudomány első elméleti megpihenését láthatjuk a nagy ókorkutató, Eduard Meyer rövid értekezésében.49 A hosszú munkának eredményeket kell hoznia, mert alkímia az a történettudomány, mely ehelyett valami spengleri rezignációban hangzik ki. Lássuk Meyer eredményeit először centrális problémánkra, a történelmi törvényre nézve! Nem, mint szokásos volt, neokantiánus érvek alapján tagadja létezésüket,50 hanem mert: "sok évi kutatásaim alatt nem találtam, és másnál sem láttam ilyet". S e tény nem a "[...] történészi intellektus gyengeségén vagy megfigyelési alap hiányán, hanem a történelem lényegén alapul".51 Azon közvetítő álláspontot, hogy vannak törvények, de az anyag beláthatatlansága miatt ezek számunkra nem ismerhetők meg, szintén visszautasítja; mert a történettudomány így céltalan lenne. A törvények legfeljebb posztulátumok lehetnek - így Meyer már helyet enged a hipotézisnek is, melyet korában a természettudomány még meglehetősen monopolizált.

Ismeri és bírálja is Lamprechtet,52 Barthot és Breysiget, azonban a történettudományba behatolt törvénygondolatot nem annyira ezen konstrukciók, mint inkább a természettudományos gondolkodás rovására írja. A természettudomány igája alatt nyögünk - pedig az éppen ma van legjobban a történettudomány hatása alatt: ott a geológia. Legjobban jellemzi e vérbeli történészt, hogy mi módon akar helyet biztosítani a történettudománynak a szellemvilágban, ha már a monizmus és a naturalizmus a tudomány címét megvonta tőle. Valóban: egységes módszer helyett csak immanens szabályok, szisztematikus munka helyett az alkotó öntevékenység a feladata a történésznek, "kinek, mint ilyennek, tökéletesen mindegy, hogy tudomány-e a történelem, neki elég, hogy az létezik [...]".53 Hogy mi teszi mégis tudománnyá a történettudományt és mi választja el a többi tudománytól, ezek filozófiai kérdések. A történelem tartalmára nézve Meyer természetesen idealista felfogást vall: nagyobb jelentőségűek az emberi produktumok, mint a történet külső adottságai.54 Nagy emberek jelentősége históriai hatásukban rejlik. Így a történelmi anyag nem választható el a jövő képétől. Tényeket sohase áldozzunk fel egymásnak az "áramlatok" (gazdaság-, politikai-történelmi irány) nevében. A kiválasztás irányát a jelen történeti érdeke szabja meg,55 ezért minden időben csak saját történelmi ismeretünkhöz juthatunk, nem abszolúthoz. Így meg kell elégednünk Meyer rendszerében a történelmi ismerés immanens bizonyosságával, a relatívizmus ellen csak értékelméleti síkon foglal állást.56

Meyer értekezésének méltatásából indul ki a közgazdász Gottl munkája,57 melynek alapjául egy, az 1903-i heidelbergi kongresszuson Lamprechttel folytatott vita szolgált. Mint látjuk ebből, Gottl is ellensége a szellemtudományos törvénygondolat híveinek, azonban egy tudományelméleti részletkérdésben: a történeti geológia helyzetének megítélésében való túlzott elmerülése egyoldalúvá teszi a könyvet. Így témánk számára nem bír nagyobb jelentőséggel, valamint a következő évben megjelent bírálata e munkának is főleg e kérdés vitatásával foglalkozik.

A hasoncímű munka a nyelvész Dittrich tollából eredt. Főleg azon körülmény érdekes, hogy hasonlóan Meyerhez és Gottlhoz, ő is arra büszke, hogy mint szaktudós vállalkozik elméleti kérdések megoldására.

A kutatók most vázolt csoportja csak egy oldalról tudta kivédeni a természettudományos törvénygondolat híveinek ostromát. Az első, aki mélyebb gondolatok szélesebb csatasorát állítja ki ellenük, Grontenfelt.58 Munkája szintézis, mely a metodikai kérdésektől egészen a centrális értékproblémákig halad, mégpedig történelmi áttekintésen keresztül. S ennél mi sem jellemzi jobban a vérbeli történetfilozófust. A preneokantiánus korban Lorenz és Bernheim finom analízisei, a neokantiánizmussal egyidejűleg Dilthey járják ezt az utat. A konstruktorok közt, ha szerepel is ily történetfilozófiai dogmatörténet, mint anyagterületük többi részén, ezen is erőszakot követnek el. Grotenfeltnél így korszakalkotó az a jelenség, hogy nagy vonásokban bár,59 de felsorolja történész, történetfilozófus és filozófus elődeinek történetszemléleti gondolatait: mégpedig nem elméletek faragása, hanem pontos összehasonlítás céljából. Hogy a haladásgondolat mily centrális helyet foglal el ab ovo a történetfilozófiában, az nem kétséges, s Grotenfelt is - a történelmi példák kielégítő protektorátusa alatt - e köré csoportosítja történetfilozófiai problémáit. Az értékelés kérdése így tisztázandó, másképen üres maradna a haladás fogalma. Ő maga abszolút érték léte mellett szól, végcélra választ pedig a hit ad. A haladás különben történetileg megállapítható. Hogy Grotenfelt mit ért ezen érték alatt, az megint történeti áttekintésből világlik ki. Ugyanis a történetfilozófusok mellett a néptudatot veszi másik döntő tényezőnek e kérdés eldöntésénél. S a néptudat kifejezőjének nem a "szociálpszichológiai tényeket" nézi, hanem azokat a történetírókat, kik ahhoz közel álltak, s annak kifejezői voltak. A néptudat is a haladás klasszikus gondolatának tolmácsa, másrészt mindig a hedonizmus ellen foglal állást. Az ideálokat többre becsüli anyagi javaknál, felmagasztosítja a nagy hadvezért, aki csak nyomort hozott rájuk. Grotenfelt példája erre Carlyle antihedonisztikus felfogása.60

A kultúra fogalmát ne tegyük vezető értéknormává, mert az bonyolult és külsőséges. - Valóban, a 19. század végi tudomány nagyon visszaélt a "kultúra" fogalmával, zsákbamacskát vitt e néven a köztudat piacára. Végletekig tágítható s ennek folytán igen homályos fogalom lett a "kultúra". Grotenfelt a távlat hiánya ellenére kitűnő érzékkel ismeri fel e körülményt. Grotenfelt munkáját az értékelés kérdésének tárgyalásával fejezi be. Értékeinkhez nem kellenek metafizikai érvek (mindig a nem filozófus világot tartja szem előtt),61 végcélra választ úgyis a hit ad, közbülső dolgokat, így pl. az antideterminizmust az empíria bizonyítja. Grotenfeltet a történettudomány feladatának kijelölésében gyakorlati érzék és széles látókör jellemzi, a történetfilozófia célját illetőleg nemes és tiszta értékfelfogás.

Korunk egyik legtermékenyebb elméje, Weber Miksa szintén tagadta a törvénygondolat lehetőségét. Az összes szellemtudományok területét beágazó munkásságából felfakadt módszertani problémák a történettudomány elveit sem hagyták figyelmen kívül. A törvényfogalom terméketlen voltát látta meg Weber,62 mert - írja - ha találunk is ilyet a történelemben, ez nem magyarázna semmit, sem nem segítene hozzá jelentőségének megállapításához. Egy individuális tény oka mérhetetlen sokféle lehet, melyre átfogó törvények nem felelhetnek. Ez azonban nem jelenthet tudományos igényekről való lemondást, mert Weber minden részletkérdésben gyakorlatilag járatos elméje erősen hitt a tudományos objektivitásban, s ezt a különböző tudományoknál részletesen ki is mutatta.63 Weber a világnézet működését állította a fogalmi szellemtudományos módszer mellé kiegészítőül. A világnézet szelektáló, kultúrértékekre vonatkozó erejével pótolja azt, amit a tudományos gondolkodás teljes objektivitása mellett sem létesíthet: a normatív szerepet a tudományos munkában.64 A kettőt természetesen szét kell választani: az éppen a tudatos tudományos munka fő feltétele. Világnézet és tudás azonosságát legfeljebb csak a "fejlődéstörténeti relativizmus" hiheti. S hogy e két különböző tényező szabályos együttműködése eredményeket tud elérni, azt Weber Miksa munkássága mutatta meg, mely a szellemtudományok minden ágát a gyakorlatban nagy lépésekkel vitte előre.