Írásunkban a monetarista komplexum egyik fontos vonatkozásának tárgyalása a célunk. A monetarizmust komplexumként fogjuk fel, azaz részben másként, részben hasonlóan, ahogy a fogalmat "általában" értik. A monetarista komplexum fogalma a Hegel-Fukuyama Társaságban hosszú évek munkája eredményeként előállt koncepciót tükröz. A fogalomnak "általában való jelentésé"-re való utalás biztosabbnak tünteti fel a dolgot, mint valójában, mivel a szűken közgazdasági szakmában és a közvéleményben nem létezik olyan - akár szakmai, akár laikus - konszenzus (amire pedig egyes, magukat szakértőnek tartó hozzászólók utalnak, és úgy gondolják, ezzel illegitimmé tették a fogalom általunk való használatát, ill. annak a laikus nyilvánosságban fellelhető konnotációit). A mi monetarizmus fogalmunk merít a szűkebben közgazdasági kategóriát körülvevő szakmai vitákból; de ezt is sajátos, az egész elméleti komplexumra vonatkozó fogalom birtokában teszi; s ezen túlmenően egyéb, általában technokrata, közgazdász szakmai körökben nem tárgyalt dimenziókat is behoz a képbe.

Az, hogy az államnak adóssága van, nem csak a monetarizmusban megfigyelhető jelenség. A modern európai államokra évszázadok óta jellemző az, hogy eladósodnak ilyen-olyan okokból. Az államadósság azért kap újszerű értelmet a monetarizmusban, mert egyfelől a monetarizmus a keresztény tradícióra jellemző bűnfelfogás jegyében értelmezi újra az adósságot. Másfelől tulajdonképpen több esetben a monetáris politika maga konstituálja a problémát azzal, hogy az állam eladósodásához vezet.

A keresztény egyenlőségeszme és az alapstruktúráiban ezt követő liberális demokratizmus, majd a klasszikus liberalizmusból kisarjadó klasszikus közgazdasági gondolkodás a szerződésről, kötelezettségről is szóló adósságproblematikát az egyenlőség morális eszméjének alapzatán próbálja megérteni. Ezzel szemben mi - s ennek az egész újabb adósságmizéria szempontjából jelentősége van - az ebben a tekintetben Nietzsche által képviselt, "nem morális" álláspontot osztjuk.

Nietzsche szerint a bűn fogalma származtatott, nem eredendő, a nagyon is materiálisan felfogott adósság fogalmából származik. (A németben az adósság = Schulden, a bűn = Schuld.) A büntetés ugyanis az, ami eredendőbb a bűnnél. A büntetés eredetileg nem valamiféle morális jelenség, hanem megtorlás. A büntetésben tetten érhető "ellenszolgáltatás" mértéke nem az adós/bűnös gondatlansága, szándéka, felelőssége, hanem a büntető, a kárt elszenvedő haragjának kitöltése: a mérték az, amivel a bosszúálló dühe lecsillapul. Ebben az utóbbiban is munkál persze bizonyos egyenértékűség: azonban ennek mértéke a "hitelező" haragja, nem pedig morális, lelkiismerettel bíró lények cselekedetei szándékosságának, ezen szándékosságok egyenértékűségének számítgatása. A morál előtti korban a cselekedet értékét, értéktelenségét következményéből vezették le, s a cselekedet maga nem jött számításba. A morális korban a cselekvés szándéka kerül a középpontba. A szimulákrum végül, úgy tűnik, egy morálon kívüli kor (hiper)realitása. Nietzsche - véleményünk szerint joggal - egy ilyen kor előfutárának tarthatta magát. Nietzsche úgy vélte, e morál utáni korban az válik érdekessé, ami a cselekvésben szándéktalan.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a szándékosság, s vele a moralitás, ne maradna meg mint valamit eláruló, de még többet elrejtő felszín és bőr. Más értelmezésben a morálon kívüli kor úgy is felfogható, mint az a kor, amely rájön arra, hogy a szándék után érdeklődő morális kor sosem tudta beteljesíteni - mégpedig nemcsak saját, szubjektív hibájából - azt az ígéretét, hogy mindenkit egyenlően, szándékának "jósága" vagy "rosszasága" szerint fog megítélni. Mindig ott maradt valami az eredendő, moralitás előtti, bosszúálló kegyetlenségéből a morális felszín alatt: a hitelező az adós/bűnös megbüntetésekor, igaz egyre szublimáltabban, mindig átéli a kezdeti gyönyört. A büntetés ebben az értelemben megelőzi a bűnt. A morális kor megpróbálja ezt tagadni, a büntetést a bűn következményeként feltüntetni, de valahogy mindig kilóg a lóláb. Ha az ember a bűn nélküli büntetésben nem találná meg a kegyetlenség élvezetét, akkor állandóan szenvedne. Az élet ezzel a kegyetlenséggel tudja igazolni a saját "rossz" mivoltát. A világ, az "élet" ugyanis nem olyan, hogy benne trend mutatkozna az egyre nagyobb felelősség, moralitás irányába. Azt, amit felelősségnek hívunk, kitenyésztették, mégpedig a fájdalmat okozó, kegyetlen, bűn nélküli (azaz nem a morális vétket megtorló), azaz morál előtti büntetés eszközeivel. A felelős ember eme kitenyésztésének a magával való számolás lehetősége volt a célja: csak egy magával számolni tudó, azaz kiszámítható ember tud számolni a dolgokkal. A modern nárcisztikus személyiségek dominálta világban a bűntudat (lelkiismeret) megszűnik, helyét a moralitás előtti (utáni?) struktúrák veszik át: a büntetéstől való félelem miatt hódolnak meg a társadalmi törvényeknek.

A morálon kívüli kor felismeri, hogy az így kitenyésztett ember mindazonáltal nem azonos "az" emberrel. A morálon túli ember mindazonáltal nem antimorális: nem azt mondja, hogy "jó" az, hogy a kegyetlenség érvényesül így a világban, az adósságproblematikában. (Hogy ezt mondja, azzal a morális kor embere próbálná megvádolni.)

A modern társadalmakban a társadalom hatalmának növekedésével a büntetés megszűnni látszik: minden bűneset megfizethetővé válik. A moralitásnak a bűn kegyetlensége iránti ellenszenve átterjed a büntetésben fennmaradó kegyetlenségre, tulajdonképpen minden szigorra. Amire fel kell figyelnünk: itt sem arról van szó, hogy a modern, civilizált társadalom "jó" lett, "jó"-vá vált: sem a büntetés léte, de hiánya sem a moralitás, a jó meglétének függvénye. Nietzsche, amikor ezeket a megállapításokat tette, a fejlett országok jogrendjének irányzatára gondolt. Ebben a vonatkozásban, a fejlett országokat (pl. büntetés-végrehajtó intézményeit, gyakorlatát szemlélve), úgy tűnik, nem állt messze a valóságtól. Azonban az adósságválság kapcsán annak is tanúi vagyunk, hogy újra előkerül a "büntetés" (jórészt bűn nélkül) problematikája a fejlődő, periferikus világgal kapcsolatban. Nietzsche logikája szerint ebből arra következtethetnénk, hogy a társadalom hatalma meggyengült? Eme kérdés megválaszolását korainak tartjuk. Azonban az adósság/bűn megfizethetősége és megfizetendősége a monetarizmusban, az adóssal szembeni kegyetlenség szublimált fenntartása: olyan tényezők, amelyek azt biztosítják, hogy az "elpuhult" nyugati civilizáció a Nietzsche által leírt állapotban fenntarthassa magát ("mi már nem büntetünk senkit!"- gondolhatják magukról - "mi már csak gazdasági tranzakciókat folytatunk").

Az adósságproblematika morális szemléletét a morálon kívüli kor "tudósa" (Nietzsche még szerette ezt a szót) naivitásnak tartja. A moralitás, mint "bőr", "felszín" befedi az egész témát, s a leírást gátolná, ha akár pro, akár kontra ilyetén perspektívákat erőltetnénk a témára.

A periféria országainak adósságproblematikájának képződésénél tulajdonképpen semmi sincs ártatlanabb. Az utána következő gazdasági megszorításokhoz mint büntetésekhez, mint okozathoz semmiféle bűn, mint ok nem rendelhető. Az 1982-es mexikói válság kirobbanásakor és még azután évekig, senki sem tudta, mennyi is Mexikó adóssága. Azaz azt sem tudták, mi is az, aminek a válságáról szó van. Maguk a fejlődő régióba intenzíven kihelyező bankok sem tudták, mennyi is a kintlévőségük. Utólag kellett még azt is megkonstruálni, hogy mik is a kritériumai egy amerikai bank "túlzott" kitettségének. Utólag keresték, minden erejüket latba vetve, az illetékesek, hogy mik voltak eme bűnösnek (ahogy a német mondja: adósnak) nyilvánított helyzet kialakulásának "okai". A kritériumokat aztán igyekeztek úgy megállapítani, hogy abba azért egy paraszthajszállal beleférjenek a legfontosabb bankok, igazolván a kritériumok "jogosultságát". Ezután ezekre mint bűnre hivatkozva lehetett a morális rend beteljesüléseként felfogni a megszorításokat mint igazságos büntetést. Az adósságválság annyiban is felszínre hozza a modern pénzügyi rendszer abszolút mértékhez nem köthetőségét, amennyiben az adósságválság nyomán előálló "róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzetben", amit az irodalom a kényszerű szolidaritás korszakának nevez, a hitelezésnek tényleg semmi más oka és értelme nem volt, mint a hitelezés maga.

A monetarizmus többek között azért nem értelmezhető pusztán a klasszikus gazdasági felfogás újraélesztésére tett kísérletként, mivel az a társadalmi közeg, amelyben mozog, amelyet felhasznál, alapjait illetően mediatizált, azaz alapvetően más, mint a klasszikus eszméknek alapul szolgáló premodern (főleg étoszát tekintve premodern) 18-19. századi világ. A médiumok közül az egyik persze a pénz, de emellett olyan médiumok, mint a tömegtájékoztatás a felhasználása nélkül nem érthető meg működése. A tömegmorál "viktorianizálása" egyes jól kitüntetett helyeken, szférákban, míg máshol a posztutilitárius "hedonizmus" táplálása járul hozzá a rendszer működéséhez. A "viktorianizálás"-ra jó példa az (állam)adósság témája. "Ezerből ha egy ember meg tudja mondani, miért jelent fenyegetést erre az országra [az USA-ra] az adósság vagy a deficit, de ezerből 440 azt fogja mondani, hogy ez a kettő jelenti a legközvetlenebb veszélyt Amerikára." Mért gondolkodnak így az amerikaiak? Aligha érhető ez meg a média, az ideológiai komplexumok működése nélkül. S aligha érthető meg, ha nem vesszük tekintetbe, hogy az USA-ban a bizalom az élet minden területén meginogni látszik.

Az adósságprobléma azért válik új rettenetté, mert visszafizetésének témája, amely - mint láttuk - magától a rendszertől egyre idegenebbé válik a bankrendszer fejlődése során, egyszerre realitássá válik, s ez aligha független a társadalmi közbeszéd, nyilvánosság befolyásolása nélkül. (Ennek a kísértetnek a színen való megjelenése valószínűleg az adósságválságnak köszönhető, amely, mint szó lesz róla, következménye az amerikai monetáris politikai váltásnak.) Ez a realitás persze nem úgy értendő, hogy az USA-tól elvárnák adóssága visszafizetését. Hanem úgy, hogy az adósság visszafizetésének lehetőségét elkezdik mérlegelni. Sok vagy kevés az USA deficitje, illetve adóssága? Hogyan és miképp lehetne azt visszafizetni? Hogy képes lenne-e visszafizetni, milyen mutatón, milyen mutatók arányán lehetne megítélni? Mi lenne, ha minden adós hirtelen visszavonná hitelét? Ez a realitássá válás persze megint csak a hiperrealitás játékaképpen realitás. A monetarizmus kijátssza a viktoriánus kártyát az állammal szemben, az államadóságot mintegy a 19. századi pénzrendszer hátterében láttatja, s az adósságot úgy jeleníti meg, mint törlesztendő bűnt. Az államnak csökkentenie kell adósságát, hiszen a bankrendszerrel versenyezve a forrásokért felhajtja azok árát. Ami az államot fenyegeti ("államcsőd" - sic!), azaz hogy hitelezői megrohanják, az mintha nem fenyegetné a bankrendszert, hiszen a bankrendszer csak "szolgál", csak "közvetít", kiszolgál a maga szerény, puritán módján, miközben az állam, a "rossz gazda" pazarol, költekezik, kiszorít. A viktoriánus kártyát kijátsszák az eladósodott államokkal szemben. Akivel szemben viszont nem játsszák ki, az a bankrendszer, ill. a hitelből való kivásárlás gründolói.

Ebben a narratívában a monetáris szféra az erény bajnoka: "a kölcsönözhető pénzekért folytatott verseny a nemzetállamok eladósodási [ami, mint láttuk, maga a Bűnök Bűne] lehetőségeit korlátozza", s így járul hozzá a jó erkölcsök evilági érvényesüléséhez. A "csapodár" állam persze nem átall útjába állani a "kölcsönözhető forrásokért való verseny"-nek, ezáltal - eléggé el nem ítélhető módon - növeli a tranzakciós költségeket. Az ún. "pénzügyi innovációk" jelentős része éppen ezért jelent meg. Az utóbbiakban ugyanis állítólag két dolgot kell látnunk: egyfelől az állam bűnös beavatkozási törekvéseit, másfelől az ezzel a harcot felvállaló, "innovatív", "kreatív" pénzvilág heroikus küzdelmét. Az utóbbi elem miatt, azaz mert a piac teremtményei, "jók" ezek az innovációk. Ez a jó érvényesíti is magát, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a jó szükségképpen érvényesül a teodiceákban. Hiszen a gazdaság szereplői úgyis megteremtik, meglehet nagyobb tranzakciós költségekkel, a szükséges pénzhelyettesítő eszközöket. Az állam és a pénzvilág küzdelme úgy jelenik meg itt, a szabályozás-szabályok áthágása küzdelmeként, mint a Rossz és a Jó párharca, ahol az állam-Rossznak pusztán a pénzpiac-Jónak való örökös alárendelődés szerepe van kiosztva.

A pénzszféra őrangyali szerepet is betölt: ő hivatott mentesíteni a "reálgazdaságot" a válságtól. Ugyanis a pénzszféra autonómiája miatt nem válnak a "reálgazdasági válság által előidézett bankválságok" "szükségszerűen a reálgazdaság válságfolyamatait erősítő és elnyújtó tényezővé".

Ha azonban hinni lehet a pénzvilág folyamataiba minden valószínűség szerint betekinteni képes tőzsdegurunak, Soros Györgynek, akkor ennek az őrangyali szerepnek, amelyet a közgazda modellgyártók ekvilibrista szemlélete a pénzszférának tulajdonít, nem létezik. Soros ugyanis mind a `70-es évek inflációjáért, mind az utána kibontakozó adósságválságért a fejlett világ bankjait és jegybankjait teszi felelőssé. A felelősség itt önmagában nem érdekel minket (hiszen a kollektív döntési helyzetben rejlő csapdára nyugodtan lehet hivatkozni a részt vevők mentségére). De azt mindenesetre állíthatjuk, hogy az az angyali jótevő szerep (a tükör ártatlansága) - tetteik jelentőségét illetően - nem jellemző a pénzvilágra, amit a monetaristák állítani próbálnak róla.

A monetáris eszközökkel eladósított államra az újraelosztásnak a jóléti államban megszokott irányai megfordulnak, illetve elfordulnak. A monetarizmus ideológiája azzal lép fel, hogy az államnak vissza kell vonulnia mind jóléti, szociális szerepét illetően, mind a piacon, vállalatain keresztül részt vevő aktorként (tulajdonosként), mind pedig befektetőként.

Az állam "visszaszorításának" metaforája az államot a hobbes-i Leviathán képzetére mintázza. A jóléti állam másról sem szólna, mint terjeszkedő bürokráciák járadékhajhász burjánzásáról. A monetarizmus azt sugallja, hogy csak "gazdasági", hatékonysági szempontokat véve figyelembe, meg lehetne állapítani az állam kívánatos "nagyságát". A jóléti állam ehhez képest "túl nagy"-gyá vált. Ezzel a megközelítéssel szemben számos érvet lehet felhozni, rámutatva arra, hogy az állami kiadások növekedésének elsődleges oka az olyan közösségi funkciók felértékelődése, mint az oktatás vagy az egészségügy. Mivel így a jóléti államok, intézmények még mindig magas támogatottságnak örvendnek, a monetarizmus úgy jelenik meg, mint az elmúlt legalább száz év nyugati demokráciáinak visszaszorítására tett kísérlet. Amennyiben a lakosság részéről megfigyelhető az államtól való elfordulás, annyiban abból vezethető le, hogy a nyugati országok is a monetarista mechanizmusok kiszolgálóivá válnak, azaz egyre inkább mint pusztán a pénzügyi válságok kárait és a transznacionális vállalatok támogatásának terheit behajtó adószedőt látnak bennük. Az állami intézmények erkölcstelenségéről prédikáló public choice elmélet gyanakvó szemlélete ezáltal nyer vonzerőt: érthető, hogy a magára hagyott polgár az ilyen államot visszaszorítani kívánja. A public choice-ban a gyanú az az erő, s nem konkrét tartalmai, amely mozgósító erővé tud válni. A public choice ideológiája örvén megnyesegetett állammal szemben mintegy önbeteljesítő jóslatként már jogossá válik a gyanú. Illetve indokolttá lesz a polgárok igyekezete, hogy visszaszorítsák az ilyen államot.

A modern társadalom alapproblémáit elemezve a baloldal is hajlamos volt a bürokráciát is ezek közé sorolni. A konzervatívok nem tettek mást, mint hogy a bürokráciát azonosították az állammal, szembeállították a magángazdasággal, és a baloldali retorikában rejlő energia jelentős részét máris a maguk szolgálatába állították. Igaz ugyan, hogy a baloldal már korán észrevette ezt a stratégiát, és hangsúlyozta azt, hogy kritikájának célja a "monopolkapitalizmus", s az állami bürokrácia az ipari bürokráciát szolgálja ki. Azonban már maga a fogalmazás ("a bürokrácia elleni harcot ki kell terjeszteni a kapitalizmus mint olyan elleni harcra") is azt sugallta, hogy legalább "indításként" (mintegy propedeutikaként) elfogadja a konzervatív kritikát. Más vonatkozásokban pedig egyértelműen hasonló a helyzet analízise a jobb és baloldalon: az új (jóléti, terapeutikus) szakmák által orvosolni kívánt problémákat a bürokrácia maga kreálja, az erkölcsi érzék felfüggesztése, a tekintély pusztulása, a helyi ellenőrzés visszaszorulása, az önsegélyezés képességének gyengülése, a fantáziák grandiozitásának gerjesztése (mintha nem maga a "valóság" lenne egyre grandiózusabbá). A baloldali kritikában ott kísért az az elem, hogy a kapitalizmusnak létezik egy bizonyos "lényege", amely minden liberális reform dacára változatlan maradt, és ez okozza az összes problémát. Ez a "lényeg" aztán egyfajta klasszikus marxi értékelmélet alapján kerül meghatározásra: gazdagság és szegénység közti szakadék, a vásárlóerő elmaradása a termelékenységtől, gazdasági stagnálás. Az új gyámkodás azt gátolta csak meg, hogy ezek a "lényegi" elemek politikai formát öltsenek. A helyzet "gazdasági" elemzése megint csak nem különbözik azonban a konzervatív bírálatétól: a rendszer "egyre drágább", "növekszenek a költségei", s végül a "jóléti rendszer módosítása vagy megszűntetése [...] józan üzleti vállalkozásnak tűnik".

Minden monetarista antietatizmuson túl azt látjuk, hogy az állam funkciói közül nem mind sorvad. Azt látjuk, hogy az állam adósságszolgálatra kiadásainak egyre nagyobb hányadát fordítja. Az állam mint adós egyre centrálisabb szerepbe kerül. Az állam adósságára vonatkozóan a monetarizmusnak megvan a maga ideológiai komplexuma, amelyben az adósság mint bűn kerül értelmezésre. Az adósság bűnként való értelmezése annak az ellentmondásnak a "tisztázásában" kap funkcionális szerepet, hogy az állam kivonulása ellenére, mért marad offenzív ezen a téren. Az ellentmondást azáltal oldják fel, hogy az adósságszolgálat terén megmaradó aktivitást az előző "hibás", "erkölcstelen", "pazarló", "fogyasztó-felélő" stb. gazdaságpolitika bűnének következményeként mutatják be. Ezt a gazdaságpolitikát általában Keynes nevével kapcsolják össze (Kelet-Európában pedig a szocialista-kommunista érával). Az állam majdhogynem egyetlen legitim funkciója a bankrendszerért, annak adósságáért való garancia, helytállás marad. Kanada, amely lehetővé tette, hogy az USA az ő felségterületén folytasson kísérleteket cirkáló rakétáival, s ez nem sértette szuverenitását, érzékenyen szisszen fel, mikor egyik bankját, amely a kajmán- és a Bahama-szigeteki leánybankjain keresztül az amerikai polgárok adócsalásaiban aktív szerepet vállalt, az USA adóhatósága szigorú nyomozásnak vetette alá. A bankok államosítását az egyébként a GDP-hez viszonyított 40%-os költségvetési hiánnyal szembenéző Bolívia is megengedheti magának.

Ilyetén funkciójában aztán mindegy, hogy totalitárius vagy demokratikus az állam. Sőt még talán jobb is, ha totalitárius. A nyugati bankok a szocialista államot éppen azért tartották a legjobbnak banküzemi szempontból, mivel a diktatúrának nem kellett a demokratikus rendszerek ágáló politikusaival bajlódni, könnyű volt az adósságszolgálatra való forrásátcsoportosítás, és a legjobb viszontbiztosító, "végső hitelező" - az IMF funkcionális alternatívája a keleti-blokkban - a Szovjetunió ott állt a háttérben. (Amikor a Szovjetunió ezen funkcióját nem töltötte be, az adósságválságba került lengyeleket gyorsan be is léptették az IMF-be.)

Az állam gazdasági szerepvállalásának szükségszerű, "ontológiai"-vá misztifikált defektusaira, arra, hogy az "állami" vállalat, jóléti rendszer, tervezés, gazdálkodás improduktív ("pazarló"), ezzel szemben ugyanezek "magán" megfelelője szükségképpen produktív, számos ideológiai magyarázat születik.

Az állam kiszorító hatásának (crowding out) feltevése ebből a magán- és közszféra közti aszimmetriából fakad. A monetarista logikát végiggondolva az államnak a hitelfelvevők sorának végére kellene állnia: ha egyszer megvonjuk tőle az első helyet, és nincs érvünk arra, hogy a soron belül hova is állítsuk, akkor csak a sor vége marad. Mikor már nincs egyetlen hitelből való kivásárlást (levereged buy-out) végrehajtani akaró menedzser sem előtte a sorban, majd akkor esetleg felvehet hitelt iskolafejlesztésre, kórházakra, infrastruktúra fejlesztésre. Természetesen szóba sem kerül, hogy a demokratikus döntéssel választott kormány törekvései valamilyen értelemben prioritást kellene kapjanak, mint a magánvállalati döntések. Arról kevesebb szó esik, hogy ha a költségvetés úgy számolna el beruházásokat, mint a magánszféra - azaz nem folyó bevételeiből kellene finanszíroznia azokat - akkor történetesen nullszaldós lenne.

A nemzetgazdaság külső eladósodottságát is arra vezetik vissza, hogy az állam "feléli" a belső megtakarításokat, és ezért a nemzetgazdaság (import, működőtőke formájában) külső forrásbevonásra szorul. (Ez a "deficitikrek" témája.) Tegyük fel, hogy az állam alacsonyabb költekezése mellett, és magasabb adókkal egyensúlyba kerülne a költségvetés, s ugyanakkor a fogyasztók és a vállalkozások semmit nem változtatnának kiadási, megtakarítási és beruházási döntéseikben, annak ellenére, hogy a kormányzattól származó bevételeik csökkennek, és/vagy magasabb adók miatt kisebb a jövedelmük. Ekkor még azt is lehetne gondolni, hogy az államadóssággal kiegyensúlyozható a nemzetgazdaság külső hiánya. Az egyetlen probléma, hogy a feltevésnek nincs realitása, azaz az állam egy ilyen döntéssel olyan visszaesést idézne elő, amely újratermelné a hiányt. A kettős deficit témájában sokkal inkább a fordított oksági sor áll fenn: a gazdaság külső hiánya vezet az állam deficitjéhez, nem fordítva.

Abelardus: Etika. MTA Filozófiai Intézet, 1989.

Borre, Ole-Goldsmith, Michael: The Scope of Government. In: Borre, Ole-Scarbrough, Elinor (Eds.): The Scope of Goverment. Oxford University Press, 1995.

Bouchet, Michel Henri: The Political Economy of International Debt. Greenwood Press, 1987.

Csontos László-Király Júlia-László Géza: Az ezredvégi nagy borzongás. In: Közgazdasági Szemle 1997. július-augusztus

Fukuyama, Francis: A bizalom. Európa Könyvkiadó, 1997.

Goldsmith, Michael: The Growth of Government. In: Borre, Ole-Scarbrough, Elinor (Eds.): The Scope of Goverment. Oxford University Press, 1995.

Heilbronner, Robert - Bernstein, Peter: The Debt and the Deficit. W. W. Norton and Company, 1989.

Korten, David C.: Tőkés társaságok világuralma. Kapu Könyvkiadó, 1996.

Lasch, Christopher: Az önimádat társadalma. Európa Könyvkiadó, 1996.

Monetarizmus: múlt és jelen. MTA Debreceni Akadémiai Bizottság és Friedrich Ebert Alapítvány, 1997.

Naylor, R.T.: Hot Money and the Politics of Debt. Black Rose Books, 1994.

Nietzsche, Friedrich: Az értékek átértékelése. Holnap Könyvkiadó, 1994.

Nietzsche, Friedrich: Túl jón és rosszon. IKON Könyvkiadó, 1995.

Nietzsche, Friedrich (1996): Adalékok a morál genealógiájához, Holnap Könyvkiadó, 1996.

Soros, György: A pénz alkímiája. Európa Könyvkiadó, 1996.

Warsh, David: "Yellow Rain" and "Supply-side Economics": Some Rhetoric that Failed. In: Klamer-McCloskey (Eds.) 1988.

Zádor Márta: Világgazdasági erőviszonyok, globális fejlődés és a nemzetközi adósságválság kezelésének elmélete, gyakorlata és alternatívái. PM GII 1994.