A globalizáció a nemzetközi politika rendszerének vonatkozásában új szereplők, aktorok új típusú rendjének - vagy káoszának - a kialakulásához vezetett és fog vezetni. A globalizációs folyamat hatásait Michael Zürn Kormányzás a nemzetállamon túl című munkája úgy értelmezi, mint azt a folyamatot, amelyben "a társadalmi tevékenységi rendszerek határai eltolódnak a nemzeti társadalmakon kívülre, azonban nem globalizálódnak még ezáltal". A globalizáció tendenciája szerinte az, hogy "a csere, a termelési folyamatok relatíve kiterjednek a határokon kívülre, a gazdaság, a környezet, az erőszak, a mobilitás, a kommunikáció és a kultúra területein [...]." A nemzetközi alrendszerek kialakulása, a globális társadalmak születése azon alapul, hogy "a tranzakciók költségeinek csökkenése a társadalmi-gazdasági változás megértésének kulcsa. Ott, ahol a távolság legyőzése már nem, vagy alig jelent specifikus tranzakciós költségeket, kiterjednek és elmélyednek a társadalmi kapcsolatok." A globális politika szereplői között az elemzők beszélnek a globális városokról, a globális elitekről, a globalizálódott médiáról, az államközi rendszerekből kialakuló integrációkról és funkcionális rezsimekről, valamint a globális civil társadalomról is. Ezek között jelennek meg a globális, a földgolyó egészén vagy nagy régióban elterjedve működő társadalmi mozgalmak, amelyek a globális civil társadalom előfutáraiként értelmezhetőek. Ahogyan Albrow fogalmaz A globális korszak című munkájában: "a fejlődés a globalitás felé [...] a gyakorlatok, értékek, technológiák [...] fejlődése globálisan, [...] a globális gyakorlat hatásainak növekedése az emberi életre [...] s e területek interakciója". Mint mozgalomkutató, ebből a perspektívából kívánok foglalkozni itt a globalizáció jelenségei közül a transznacionális, a globális mozgalmakkal, először Martin Albrow A globális korszak című művének idevágó gondolatmenetét rekonstruálva, majd néhány gondolatát saját, illetve más mozgalomkutatók tapasztalataival ötvözve, kritizálva kísérlem meg kibontani, és ennek alapján előtérbe állítani a globális civil jogvédelem perspektíváit. Albrow úgy értelmezi a globalitást ebben a művében, mely szerint "a globalitás [...] abban különbözik a modernségtől, hogy nincs meg benne a központi ellenőrző hatalom eszméje". Azaz a globális társadalom már nem áll szemben a homogén és unikális erőszakmonopólium-intézménnyel, az állammal, mint a civil társadalom és az állam a nemzetállami logikájú intézményrendszereken belül, hanem hatalmi centrumok pluralitása és ezek komplexumai jelentik ellenpólusát, amelyet államok integratív szervezetei, tömbjei, illetve nemzetközi rezsimek és a globális elitek jelenítenek meg.

Albrow szerint a globális mozgalmak "az abszrakt univerzalizmus modernségének termékei, amely internacionalizmust hoz létre", amire példa a nemzetközi munkásmozgalom. De ugyanakkor "a globális korhoz tartozik egy másik momentum is, a reakció a globalitásra, a fellépés a globális értékekért a [...] globális chiliazmus". Albrow erre a Moon szektát, avagy kisegyházat hozza fel példaként. A globális mozgalmak Albrow modelljében egyszerre a globalizáció termékei, ugyanakkor utópiájának megfogalmazói, fejlődését előrevivő élcsapatok, vannak közöttük azonban a globalizáció hatásaihoz reaktíve, negatív következményeinek elhárításának igényével fellépő, és proaktív, a globalizáció beteljesedése révén új előnyöket remélő mozgalmak is. A globális mozgalmak mind a "nemzetállami kereteken túlmutató identitásokon alapulnak", és a "nemzetállami politika definícióin túlmutató jelentőségűek [...]". "A nemzetállami politizálás iránti érdeklődés visszaesése olyan mozgalmakban való elkötelezettség megerősödéséhez vezet, amelyek az embereket világméretekben mobilizálják, és olyan problémákat tematizálnak, amelyek a nemzetállam napirendjén csak marginális szerepet játszanak."

Így Albrow a következő mozgalmakat említi meg, illetve jellemzi globálisakként: feketék, ökologisták (pl. Greenpeace), az iszlám fundamentalisták, a feministák, a békemozgalom, a munkásmozgalom és az alternatív mozgalmak. Hogy a globális mozgalmak a globalizációs folyamat elutasítói is lehetnek, ez a probléma egyáltalán nem jelenik meg Albrow-nál. Az iszlám fundamentalistákat sem tekinti ilyeneknek. Egyáltalán nem foglalkozik azzal az igen elterjedt és sajátos, a globalizációs technológiák elleni diffúz tiltakozó hullámokkal, mint a komputervírusok termelése és terjesztése, a komputerhálózatok leleplező célú feltörése, lebénítása jelentenek. A globális deviancia mozgalmai így kikerülnek elméletének látóteréből, hiszen Albrow a globalitást a modernitás leváltójának, és ezáltal az anti-modernség attitűdjének a felszámolójának tekinti a modernitáséval együtt. Ennél differenciáltabb a már említett Zürn-féle megközelítés, amely a globalizáció által előhívott fragmentációs mozgalmakról mint fajsúlyos tényezőkről értekezik a globalizációs folyamatok eredményeként. Ide sorolja az etnikai reneszánszot, a szeparatizmust, a "fragmentációs" mozgalmakat, amelyek a nagyobb integrációk világa ellen lépnek fel a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt. Az iszlám fundamentalizmust is ilyen, a globalizációs hatások mobilizálta, ám éppen a globalizációs tendenciák ellen fellépő mozgalomként elemzi. A nemzetállami és a globális mobilizációk viszonya ugyanakkor nem jellemezhető zérus-összegű játékként: a globális és a nemzetállami mobilizációk intenzitása bizonyos helyzetekben akár párhuzamos is lehet, tehát nem jelenti a globális aréna megjelenése szükségképpen a nemzetállami kereten belül működő civil társadalom aktivitásának csökkenését.

Albrow elemzései a globális mozgalmakról két, egymást metsző tendenciát kapcsolnak össze. Egyrészt a fogyasztásra, az életstílusra, a növekvő személyi kulturális tőkére épülő kapitalizmus megnöveli a civil társadalom forrásainak, kulturális tőkéjének mennyiségét, amelyet a modern kommunikációs technológiák révén eredményesen használhatnak fel a globális arénában is. "A globális mozgalmak ereje azon alapul, hogy világszerte egészen köznapi emberek egy kis többlet energiával és idővel szabad döntésükkel a közös ügy mellé állnak. E mozgalmaknak nincsen sok pénzük, sem átfogó infrastruktúrájuk. Azonban emberi, jobban mondva kulturális tőkével bőven rendelkeznek. A bizonyos értékek melletti elkötelezettséget használják fel, és olyan tudásból és ismeretanyagból profitálnak, amelyet sem az állam, sem a munkaadók, sem egyházak nem tudnak ellenőrizni, és nem használható fel a magánfogyasztás céljaira sem." A globális "kultúrkapitalizmus" megnöveli a társadalom tagjainak kulturális tőkéjét, egyre szélesebben teríti azt, viszont ezt a széles körben hozzáférhető kommunikációs-interakciós készséget és képességet a Rendszer ellen szerveződő hálózatok is felhasználhatják kialakulásuk és működésük során. Másrészt létrejön az ún. globális nyilvánosság, a "globális elitek" részvételével, amely a "globális civil társadalomnak" az avantgárdját jelenti. "Ily módon a globalizáció a korlátlan társiasság/társadalmasodás [Vergesellschaftung] újjáéledésével van összefüggésben, a globális közvélemény megjelenésével és a globális mozgalmak megerősödésével. Ugyanakkor kibontakozik a menedzserek és más szellemi foglalkozású emberek olyan új osztálya, amely a globalitást mint saját erőforrását szemléli és használja fel." "A globális intézmények menedzserei abban a helyzetben vannak, hogy a globális értékeket mint szakterületük követelményeit szemléljék. Minden globális intézményes szektor saját képet alkot a világról, és megkísérli azt saját képére formálni." "A globalitás menedzselése multikulturális értékdiskurzusban zajlik, állandó, a szektorok közötti vitában, amelyben mindegyik a saját dominanciáját igyekszik elérni, anélkül, hogy olyan tekintély állna rendelkezésre, aki ezt a vitát eldöntse." Több empirikusan is alátámasztott tendencia mutat a globális elit, a globális menedzser típusának megjelenésére és elterjedésére, azokéra, akik a világ problémáinak menedzselésével foglalkoznak. Mivel a globalizáció egymással inkonzisztens identitások koegzisztenciájának lehetőségét megnöveli, a globális elit egyes csoportjai a globális ellenelitek tiltakozó mozgalmainak a részesei, aktivistái is egyben.

Melyek azok a tendenciák a globális rendszerekben, amelyek megnövelik a globális elitek szakértői tudásában rejlő hatalom felhasználásának lehetőségét? "Ezek a globális mozgalmak főként magának a globalitásnak a problémáira orientálódnak, és értékeik a globalitásra épülnek fel. Ezen az alapon a globális menedzserek osztályával kerülnek konfliktusba, s gyakran ellenlábasaik. Megkísérelnek befolyást gyakorolni azokra, akik a globális változásokkal foglalkoznak [...] és akik felelősek ezekért [...]." A globalizáció a problémák sokaságát termeli a szakértők számára, akik a globális intézményekben működnek. "Olyan tevékenységi területek közötti viszonyok, mint a nevelés, az egészségügy, a munkaerőpiac és az igazságszolgáltatás a nemzetállamokon belül régen kialakult és meggyökeresedett kulturális prioritásokon alapulnak, amelyeket az egyes hatóságoknak már-már alig kell befolyásolniuk. A globalizált világban ezek a tevékenységi területek állandó versenyben állnak egymással. Eltűnnek egymás felé a határaik. A globalizáció ugyanis nem vezet az értékkonfliktusok megoldásához, hanem éppen ellenkezőleg, ahol korábban csak technikai kérdéseket láttunk, az értékekről folyó vita éppen most kerül előtérbe, és eléri az intézmények legmagasabb szintjeit." De ez a konfliktusos viszonyrendszer magába rejti a kooperáció lehetőségét az uralkodó globális elit és a mozgalmi ellenelit között, pl. a nemzetállami elitcsoportokkal szemben. A konfliktusok sokpólusú dinamizmusa globalizált világban a világos barát-ellenség, mi-ők szerepek feloldódását hozza, olyan "kristályosan" sokmetszetű és ellenfényben átalakuló konfliktusszerkezeteket, amelyekben a szereposztások gyorsan és a hagyományos szemléletmód számára meghökkentően alakulnak át. "Az ellenállás a globális kapitalizmus érdekei ellen a globális értékekért való fellépéssel annak a példája [...], hogy a nemzetállami társadalmon belüli konfliktusok a globális korban egyszerűen az egész glóbuszra áttevődnek". "A harcok mennek tovább, miközben a folyamatok, amelyek a csoportok közötti konfliktusokat létrehozták, az egész világra kiterjednek. A gazdag országok gazdagjainak többféle stratégia áll rendelkezésére. A belföldi szegényekkel szövetkezhetnek a más országok szegényeivel szemben." Ilyen például a külföldi tőkével, munkával, áruval szembeni xenofób fellépés, a migráció-ellenesség, a kiárusítás vádjai a kozmopolitákkal szemben stb. "De a szegény országok gazdagjaival is szövetkezhetnek a belföldi szegényekkel szemben [...]." Mint például az európai integrációt támogató elitek kapcsolatrendszere, akik az integráció költségeit a társadalomnak az ebbe a folyamatba beleszólással nem rendelkező többségére hárítják.

A globális elitek a globalizált társadalmi alrendszerek közötti, a nemzetállamihoz hasonló hierarchiák hiánya, valamint mobil kulturális tőkéjük, hatalmi alapjaik gyors növekedési lehetőségei, illetve átrendezési szabadsága miatt folyamatos konfliktusszituációban léteznek, amely nyitottá teszi őket az ellen-elit bizonyos csoportjaival való hosszabb-rövidebb távú együttműködésre. Mint a nemzetállamon belüli mozgalmi lehetőségstruktúrák elemzői megmutatták, az elitek belső konfliktusa lehetőséget teremt a mozgalmi ellenelit számára arra, hogy bekapcsolódjék az elitek harcába valamelyik elitcsoport szövetségeseként "alulról való támogatójaként", és az elitcsoportok nyitottabbak a konfliktusszituációkban az ellenelit kooptálása és a vele való valamiféle kooperáció felé. "A központi ellenőrző hatalom hiánya a globális intézményekben a globális gazdasági stratégiák szituációhoz kötött volta, és a flexibilis szervezeti struktúrák [...]", valamint "az új információs technológiák hatásai" olyan bizonytalanságokat visznek be a globális hatalmi rendszerbe, amely megnöveli a globális elitek belső konfliktuspotenciálját, és nyitottságot teremthet az ellenelit felé. Mivel a globális elitek hatalmi alapjait jelentő kulturális tőke mobil, hozzáférhető, annak alternatív felhasználása előtt nem tornyosulnak akadályok, s a hatékony kapcsolatteremtési technikák révén gyorsan globális társadalmi hálózatok alakíthatóak ki, a globális civil társadalom mozgalmainak megszerveződése viszonylag kis anyagi, emberi tőkebefektetést igényel. "A társadalmi rétegződés, az emberek hierarchikus alárendeltsége a hatalom, a pénz és a presztízs alapján többé már nem a direkt osztályhelyzet függvényei, hanem olyan csoportok tagságán alapul, amelyek ezen javak felett rendelkeznek, és szerepeik a tér és az idő feletti rendelkezés módjai szerint definiálhatóak. Ezek a csoportok léptek az osztályok helyére. A mai hatalmi elit az információs technológia, a repülőjegy és több lakó és tartózkodási hely segítségével mozog, tevékenykedik és kommunikál transzkontinentális szinten." A globalizált világban az a mérvadó, hogy társadalom tagjai "különböző mértékben férnek hozzá a hatalomhoz és a forrásokhoz, amelyek eltérő személyes elkötelezettséget jelentenek az utazásban és a telekommunikációban. A közlekedési és a kommunikációs technológiák hatalmas kiterjedése révén sokkal könnyebbé vált a kiterjedt hálózatok fenntartása. Ennek következtében a társadalmi rétegződés számára döntő szerepet játszik, hogy milyen mértékben képes az egyén mindenkori szférájában kommunikálni és mozogni. Nagyjában és egészében a személy térbeli korlátai forrásaitól függenek, amelyekkel szférájában rendelkezik." A globális kommunikáció felgyorsult a nemzetállamon belüli kommunikációhoz képest, s így a globális hálózatok a globális kollektív cselekvés virtuális formái akár gyorsabb és könnyebb mobilizációt tesznek lehetővé, mint egyes nemzetállamokon belül.

Az Albrow és Zürn elemezte globális mozgalmak általános sajátosságaiként a következőket lehetne kiemelni.

- Mobilizációs folyamatuk több szektorban, funkcionális és kontinentális "szférában" zajlik. Ennek következtében multikulturális jellegűek, egy, avagy több téma körül szervezik, mobilizálják transzkontinentális módon támogatóikat és tagjaikat, illetve ellenfeleik is így szerveződnek, mobilizálódnak. Globális mozgalmak és ellenmozgalmak pl. a feministák és a natalisták az abortusztéma kapcsán.

- Témáik, orientációjuk olyan, amely lehetővé teszi a transzkontinentális szerveződést, az összes kultúrákból, ha egyenlőtlenül is a kapcsolódást, mint pl. az ökológiai, avagy az antimilitarista tematika. A címzettek, akiknek a tiltakozás témájában dönteni, felelős módon lépni kell, többnyire szintén globális aktorok, elitek, nemzetközi szervezetek és rezsimek, mint például a klíma felmelegedése, az üvegházhatás kérdéskörében.

- Szerveződésük laza, globális hálózat, amelyet a modern kommunikációs technológiák tesznek lehetővé. A személyi és anyagi erőforrások mobilizálása a mozgalmon belül nem mindig globálisan centralizált, mint a Greenpeace, avagy bizonyos szekták, a Moon, a Krishna esetén, hanem lehetséges a nemzeti integrációk, a regionális szövetségek, de a tagszervezeti identitás alapján álló autonóm részegységek közötti koordináció is.

A globális mozgalmak aszerint is tipizálhatóak, hogy a lokális, a nemzetállami, a regionális-kontinentális és a transzkontinentális-globális szinteken milyen erősséggel, intenzitással vannak jelen, szerveződtek meg. E tipizálás alapján a globális mozgalmak között a lokális-regionális gyökerű, az azokra épülő globális, illetve az azok híján eleve globálisan szerveződő, vagy a globális szintről a lefelé szerveződő mozgalom típusát különíthetjük el. A centrifugális, a központból, a globális szintről szerveződő és a centripetális, a bázisközösségek hálózatától a globális szintre jutó mozgalom dinamikája választható el így egymástól ideáltipikus módon. A gyakorlatban persze a két fejlődési vonal akár párhuzamos is lehet. A globális mozgalmak ugyanis felépülhetnek minden szerveződési szinten az arányos jelenlétre, de megjelenhetnek anélkül vagy csak bizonyos szinteken. Ugyancsak tipizálási szempont, hogy mely régiókban terjedtek el, illetve ezzel kombinálható, hogy honnét kapják támogatásukat. Eszerint beszélhetünk az OECD-világ mozgalmairól vagy a "global underdog" szegény régiók mozgalmairól, a második szempont szerint pedig ugyanígy a gazdag világ támogatta avagy a szegény világ támogatta mozgalmakról. Hiszen az iszlám fundamentalizmus pl. elterjedt mindkét: a gazdag és szegény világban is, de támogatottsága az utóbbira korlátozódik. A globális ökológiai mozgalom viszont szintén mindenütt jelen van, de támogatottsága az első világból jön. A lokális és a globális civil társadalom ereje is régiónként eltérő kombinációkat mutathat, hiszen gyenge civil társadalmakat a globális szintről "penetrálnak" bizonyos mozgalmak, mint az Európán kívüli világban, vagy a kommunista rendszerekben, és erős belső civil társadalmakra erős globális kötődések épülhetnek fel, mint az OECD-országcsoport magját alkotó jóléti demokráciákban.

Fontos a differenciálás a különféle globális mozgalmak között, hiszen ha csupán ama kritérium szerint a globális mozgalom kategóriájába soroljuk őket, hogy transzkontinentálisan vannak jelen, viszonylag közös témáik, működő hálózati kapcsolataik vannak, akkor nagyon heterogén mozgalomegyüttest sorolunk egy kategóriába. Ez olyan egyszerűsítés volna, mint a lokális, avagy nemzetállami szintű megszerveződés alapján közösséget feltételezni a mozgalmi szektor azonosítható alanyai között. A globális mozgalmi szektor megszerveződése már önmagában véve is innováció, újítás a korábban csak vagy elsősorban nemzetállami vagy regionális, illetve lokális alapú szerveződéssel szemben, és új viszonyrendszerek is létrejönnek a globalizált mozgalmi szektorral együtt. Kialakul bizonyos specifikus szelektivitás, amely bizonyos témákat, bizonyos csoportokat, bizonyos szerveződési módokat preferál, másokat diszpreferál, ha a lokális-nemzetállami-regionális szintekhez hasonlítjuk. Nem ugyanazok a mozgalmak vannak jelen a különböző szinteken, s ha igen, eltérő a súlyuk. Nyilván a grass-roots szerveződés nem lehetséges globális szinten, de elterjedt a lokális-nemzetállamin. A strukturális különbségek, az eltérő súlyú tematikák érzékeltetésére csatolok egy táblázatot a nemzetközi NGO-k változó számáról, növekedésükről és tematikai súlyponteltolódásáról (vö. 1. Tábla).

A globális mozgalmi szektorba csak a "nagyok nagyjai" jutnak ki a lokális és a nemzetállami szintekről, hiszen a globális társadalmi-politikai térbe való kilépés lehetősége az egyébként forrásokban többnyire szegény mozgalmaktól viszonylag nagy energia és időbefektetést követel meg. A "gazdag" régiók, a Nyugat felülreprezentáltak a globális mozgalmak bázisterületei között. A szegény régiók globalizálódása így ezen a területen is a gazdag világ támogatásától válhat függővé, a modern technológiák és know-how rendelkezésre bocsátásától. Az ilyen "handicap" kiküszöbölését szolgálják a szegény és tapasztalatok híján lévő területek mozgalmi szektoraiba a fejlett világból érkező segélyprogramok, mint pl. a Demnet a kilencvenes években Magyarországon, amely a helyi civil szervezetek elektronikus információs hálózatokba való bekapcsolódását segíti.

Az erőforrásoktól, az elfogadástól és támogatástól való függés a globális mozgalmi szektorban még nagyobb, mint a lokális és a nemzetállami szinteken. Ez a globális mozgalmak demokratikus legitimitásának problémáját, demokrácia-deficitük kérdését veti fel. A globális működés során ugyanis elválhatnak a helyi aktivisták részvételétől és ellenőrzésétől, és közeledhetnek a globális elitekhez és szervezeteikhez, révén a globális establishment-hez. A globális bürokráciák önérdeke is lehet, hogy saját reszortjuk helyzetét megnövelve segítsék az azonos területen működő globális civil kezdeményezések kialakulását, s ezáltal az elit és az ellenelit túlságosan is közeli kooperációja alakulhat ki az állampolgári ellenőrzést nélkülöző térben.

Miért lenne egyenlőbb és egyszerűbb a hozzáférés és az ellenőrzés a globális mozgalmi szektorban a nemzetállaminál? Természetesen éppen fordítva van, sokkal nehezebb és nehézkesebb. Ez tehát azt jelenti, hogy amennyiben a globális civil társadalomról és mozgalmairól beszélünk, akkor az nem mindenben és minden esetben jelent valami progresszívet, demokratikusat és magasabb rendűt a korábbi mobilizációs arénákkal szemben, pusztán új, nem kevésbé problematikus, hanem másként problematikus területet jelent. Érdekes példa erre az Európai Közösségnek az NGO-k fejlesztésével, európai hálózataik létrehozásával kapcsolatos kezdeményezése. Ennek során igyekeztek felmérni a Közösség akkori (1993) tagországaiban működő NGO-k integrációval kapcsolatos álláspontjait, azt, hogy hogyan kapcsolódnak a Közösség politikájához, milyen elvárásaik vannak azzal kapcsolatosan stb. Mindezt egy viszonylag nagy volumenű kérdőíves felmérés révén kívánták előkészíteni. De kinek küldték ki a kérdőívet? Eleve a Brüsszelben, avagy a fővárosokban ismert szervezeteknek, akik rendelkeznek pl. állandó levelezési címmel, az angol nyelvű kérdőív kitöltésére megfelelő szakemberrel. Tehát azokat "vonták be", akik eleve is "bent" voltak, nemzetközi ismertséggel, nemzeti támogatottsággal rendelkeztek, az ő véleményüket tekintik "reprezentatívnak", erre építik és fejlesztik a Közösség NGO-politikáját. Az integráció szintjére feljutni komoly szamárlétrákon lehet a polgári kezdeményezések szövetségeinek, és innét még távolabb van a globális a transzkontinentális társadalmi-politikai tér elérésének lehetősége. E folyamat során, amikor pl. a már kialakult nemzetközi bürokráciák keresik saját NGO-partnereiket, sokszor éppenséggel támogatás címén hozzák létre őket, s lehet, hogy ezeknek a globális, avagy nemzetközi fantomszervezeteknek nincsen sok közük a lokális és a nemzetállami civil társadalmak szintjén zajló polgári részvételhez és valós igényekhez. Pl. a Greenpeace akcióit mint ipari lobbik befolyásolta tevékenységet bírálták címzettjeik, amely érvet nem nagyon lehet félredobni valamiféle ellenőrzési lehetőség híján, amelynek jelenleg sem alanya, sem módszere nincsen.

A globális és az integrációs szint új konfliktusterületeket nyit föl, amelyekre lehet, hogy éppenséggel a nemzetállami és lokális szinten kirekesztett avagy nem elég hatékony kezdeményezések kapaszkodnak fel, hogy a globális szint közvetítésével érjenek el olyan hatásokat a lokális és a nemzetállami szinteken, amelyeket ott közvetlenül nem tudtak elérni. Újra megjelennek a globális szinten a nemzetállamok és régióik elemzésénél már ismert konfliktusvonalak; a szegény és gazdag, férfi és nő, a materialista és posztmaterialista, demokratikus és diktatórikus, ipari és agrármozgalmak között. A globalizáció nem fogja felszámolni a klasszikus konfliktusvonalakat, hanem új arénákat hoz létre megjelenítésükre és kihordásukra, amely arénák innovációs potenciálja éppen a konfliktusok újradefiniálásában és a korábbitól eltérő módon történő intézményesítésében van.

Ez még önmagában nem baj, de ki ellenőrzi majd a civil érdekek globális és regionális védőit, ha elszakadnak a helyi civil társadalmaktól, és a nemzetközi bürokráciák holdudvarába, az ENSZ vagy az Európai Közösség szakbürokráciáinak nyomvonalába kerülnek? Egyebekben pedig a nem demokratikus vagy éppenséggel az antidemokratikus mozgalmak és civil kezdeményezések autoriter, hierarchizált, esetenként anyagilag erősen támogatott szerveződése éppen azokat juttathatja globális avagy nemzetközi cselekvési pozíciókba, akik a nemzetállami szinten sem a demokrácia előmozdítói! Napjainkban globálisan szerveződő hálózatok a maffiák, a drog- és az emberkereskedelem az adócsalás és az erőszak globális társadalmi hálózatait hozzák létre, akár a különféle terrorista csoportok. A globalizáció a "gods and bads", a "jók és a rosszak" számára egyaránt nyitott teret jelent, s a globális szélsőjobboldal antidemokratikus veszélyeiről is beszélhetünk a globális mozgalmak szektorában, a szélsőjobb, a rasszizmus, a fundamentalizmus vonalán. Állam feletti kormányzási feladatok is felmerülnek ezekkel szemben, mint a terrorizmus, a kábítószerkereskedelem elleni fellépés, amelyekre nemzetközi rezsimeket igyekszenek létrehozni az államok és szövetségeik, átruházva azokra belbiztonsági feladataik egy részét, s ezáltal követve a devianciák globalizálódást, az állam legsajátabb biztonsági funkciói is a globalizációs és integrációs folyamatok részévé válnak szerte a világon, nem csupán az Európai Közösségben.

Hogy a civil szervezetek közhasznúsága, demokrácia-konformitása, illetve ennek szabályos és nyilvános ellenőrzése milyen nehéz még nemzetállami szinten is, azt a magyar NGO-szektor változó szabályozásainak tükrében értelmezhetjük egy viszonylag kicsi és áttekinthető, homogén, centralizált ország, Magyarország esetén. Ennél még sokkal bonyolultabb és nehezebben megoldható kérdéseket vet fel a globális mozgalmi szektor, illetve a civil társadalom ellenőrzése a demokratikus elvek alapján. A globális mozgalmaktól és civil kezdeményezésektől nem lehet azt várni, hogy jobban és hatékonyabban működjenek, mint a lokális és a nemzetállami szinteken működő mozgalmak és kezdeményezések. Mivel a globális arénában hiányzik a központi ellenőrzés hatalma, az államhatalom, illetve a közvetlen kapcsolatok a polgári bázissal, másféle ellenőrzési mechanizmusok létrehozására volna szükség, mint a nemzetállami keretekben szerveződött, államilag garantált, normatívan szabályozott környezetben és közvetlen civil kontrollal működő szervezetek esetében. E mechanizmusokkal kapcsolatos ötletek, utópiák vannak, de maguk a mechanizmusok még nem léteznek. Michael Zürn már idézett könyvében javaslatokat próbál kidolgozni a globális civil társadalom demokrácia-deficitjének csökkentésére, hiszen nem önmagában demokratikus a születőben lévő globális civil társadalom. Javaslatai a transzkontinentális-globális, társadalmi-politikai arénában működő civil szervezetek belső, és a külvilággal való kapcsolataikat szabályozó normaegyüttes kidolgozására irányulnak, valamiféle nemzetközileg elfogadható "demokratikus minimumot" próbál meg elvárásként összegezni működésükkel szemben.

"A transznacionális döntési hálózatokat meg kellene erősíteni, de ugyanakkor szabályozott belépési mechanizmusokat kellene alkalmazni körükben. Eszerint bennük minden érdekcsoport részt vehet, aki:

a) Érintettségét, érdekeltségét bizonyítja az adott ügyben, és ezáltal segítheti a nemzetközi szabályozás megvalósulását.

b) Több, az adott nemzetközi szervezet, szerződés hatálya által érintett országban működik.

c) Belső mechanizmusai transzparensek, demokratikusak."

Utóbbin azt érti, hogy "nyílt tagságú, párt alapú, faji és nemi diszkriminációtól mentes, vezetését szabadon választja meg, működése tagjai felé nyilvános". Zürn azonban adós marad a válasszal arra a kérdésre, hogy a nemzetközi NGO-k esetében miféle nemzetközi szervezet avagy hatóság, milyen módon, milyen költségvetésből és támogatásból ellenőrizze, és milyen következményekkel a felállított feltételek meglétét? Az ellenőrzés szervei valamilyen "globális civil bizottság", a szervezetek szervezete, a hálózatok hálózata, illetve annak képviselői lennének, globális hatáskörrel? Az ilyen ellenőrzés költségei valószínűleg magasabbak lennének, mint a működés révén elérhető haszon! Továbbá: hova és kihez fellebbezhetne az a civil szervezet vagy mozgalom, akit elutasítanak, negatíve avagy csak önképétől eltérően ítélnek meg? A "globális civilitás" szabályozása még sokkal nehezebb, mint az egyébként szintén nem problémamentes nemzetállami szintű kontroll megszerveződése, hiszen hiányzik az autoritással felruházott állami szervezet, amely legitimitását a demokratikus rendszerben a választóktól nyeri. Ennek pótlására Zürn idézi Philippe Schmitter politológus javaslatát, hogy az Európai Közösség területén működő pressure group-ok és NGO-k működését úgy lehetne demokratikusan legitimálni, ha a Közösség választásra jogosult polgárai időnként fejenként meghatározott mennyiségű "támogatócédulát" kapnának, hogy kvázi-választások során azon szervezeteknek juttassák azokat, akiket legközelebb állóknak tekintenek magukhoz, s ezáltal a többségi elv alapján a nagyobb támogatás nagyobb, illetve erősebb demokratikus legitimációt s ezáltal beleszólási többletjogokat jelenthessen a nagyobb polgári támogatást elnyerő szervezetek, csoportok számára a Közösség politikájában. Zürn szerint ez az eljárás "áttekinthető és az azonosulást növelő" volna, még akkor is, ha sok újabb problémát vetne fel. A demokratikus ellenőrzés intézményeinek, eljárásainak és kultúrájának továbbfejlesztésére volna szükség a nemzetek feletti civil kezdeményezések terén, az állam nélküli demokrácia különböző modelljei szerint, de ezek egyelőre még csupán papíron léteznek, bár a probléma és a megoldás szükségessége nagyon is valóságosak.

Összegezve, a globális mozgalmak innovatív, "komparatív előnye" a lokális és nemzetállami szinttel szemben ugyanabban rejlik, mint hátrányaik forrása. A homogenitás hiánya, a multikulturalitás, a laza koordináció egyszerre adnak gyors reagálású, a globális intézményekkel komplementer szerepet nekik, ám ugyanakkor nehezítik a világosan definiált támogatói kör kialakítását és a demokratikus kontrollt ennek híján. Az állam nélküli térben való mozgás elszakítja őket az "Egyetlen" befolyásos támogató és ellenfél köré szerveződő politikai kontinuumtól, és egy sokpólusú, plurális, gyorsan nyíló és záruló politikai lehetőségstruktúrához, a globális nyilvánosság, elitek és nemzetközi integrációk és rezsimek világához köti őket. Sokféle külső támogatótól és ellenféltől szabdalt működési területük van, ahol gyorsabban változnak az erőviszonyok és identitások, mint a nemzetállam terén belül. Nagyobb mértékben ráutaltak az integrációra, a hálózatok, szövetségek létrehozására, mint a nemzetállamon belüli kezdeményezések, szervezeti homogenitás helyett azonban a kulturális tőke és kommunikációs technológiák birtoklásán alapuló laza társadalmi hálózatok integrációs erejére építkezhetnek. Ha nem eléggé erős a mozgalom belső integrációja, és nincsen kapcsolat a nemzetállami, a lokális bázissal, akkor megnő a globális térben jelen lévő egyéb, nagyobb erőforrásokkal és befolyással rendelkező aktorok, a multinacionális cégek, a nemzetközi szervezetek befolyásának lehetősége a mozgalomra. Elkerülhetetlen, hogy a fejlettebb civil mozgalmi hagyományokkal rendelkező régiók dominálják a globális civil társadalmat, amíg nem alakul ki a források viszonylag egyenlőbb eloszlása, amelyet a mobil kulturális tőke és a modern kommunikációs technológiák részben, valamennyire ellensúlyozhatnak. A jóléti demokráciák a meghatározó, a posztkommunista demokráciák a követő, és a harmadik világ szegény országai a tiltakozó-elutasító, avagy a segélyezett szerepét kapják a globális civil társadalom kialakulásának távolról sem befejezett folyamatában. A globális mozgalmak szektora differenciált, nem csupán a demokratikus mozgalmakat foglalja magában, és önmagában nem hordozza a demokrácia és a konfliktusmegoldás hatékonyabb formáit, pusztán lehetőséget biztosít ezeknek az új szinten való kialakítására és intézményesítésére, ha törékeny rendszere nem omlik össze a globális kihívások túlterhelése következtében. A demokrácia és a demokrácia veszélyei egyaránt globalizálódnak a társadalmi folyamatokkal együtt, és ezáltal új terepet nyújtanak a már korábban a nemzetállam és a lokalitás szintjén is megjelenő konfliktusok kihordásának, és lehetőséget nyújtanak újak megjelenésére.

A globalizációs folyamatok elemzője, Martin Albrow arról ír, hogy a kisebbségek mobilizációja ma az identitás és nem az emberi jogok vonalán megy végbe. Felveti azt a kérdést is, hogy vajon a nemzetközi, államközi szervezetek adta és a nemzetállamok garantálta univerzalisztikus normák és az etnikai identitásoknak a nemzetállamokon túlmutató reneszánsza mennyire egyeztethetőek még össze a 21. század küszöbén? A globalizáció egyszerre hordozza a "javak és a problémák", "goods and bads" globalizálásának lehetőségét, azaz nem csupán a kritika és a pesszimizmus potenciálját jelenti az emberi jogok univerzalizmusa szempontjából, sőt. Ahogy Albrow könyve írja: "nem szabad a nemzetállam történeti érdemeit lebecsülnünk. Akármi is lép a globalizáció révén a helyébe, a modern nemzetállam teljesítménye volt a demokrácia, a tolerancia és az individuális szabadság korszakos értékeinek fenntartása [...] a globális korszak vitalitása, gazdagsága és sokfélesége attól az erőfeszítéstől függ, ahogyan polgárai a régi modernség eredményeit fenntartják." A nemzetállamon túli demokrácia "provokatív lehet azok számára, akik a liberális nemzetállamban látják az individuális szabadság és tolerancia máig érvényes kifejezési formáit [...]" - mondja Albrow, és a globalizáció politikatudományi fő kérdése éppen a nemzetállamon túli demokratikus modell kidolgozásában jelölhető meg, amelyhez hozzátartoznak az univerzális nemzetközi normák is a globális civil társadalom számára. Az egyetemes emberi jogi deklaráció az érvényesülés szempontjából tehát új perspektívákat nyerhet a nemzetállamon túli lojalitásokat, identitásokat és intézményeket eredményező globalizációs folyamatok kibontakozásának küszöbén.

A globalizáció a pesszimizmus és a kritika mellett a perspektívák és az alternatívák új perspektíváit nyitja meg az emberi jogok érvényesülése szempontjából. Az emberi jogok egyetemes ENSZ-deklarációja 1948-ban bevezetett egy olyan hosszabb folyamatot az univerzális normák érvényesülésének igényével, amelyet a hagyományos nemzetállami szentháromság felbomlásaként jellemezhetünk az államterület-nép-szuverenitás elemeinek eloldását egymástól. A globalizációs folyamatok a világméretű kommunikáció, kereskedelem és gazdasági kapcsolatok a globális civil társadalom, a nemzeti társadalmak felett kialakuló társadalmi differenciálódás, a globális kultúra megjelenése globális etikát, politikát, globális intézményeket követel működéséhez. Ma még inkább csak az ellentmondásokat érzékeljük a nemzetállami logikára felépülő hagyományos intézményrendszerek, valamint a kihívást hordozó globális civilizáció, kultúra, gazdaság és társadalom tendenciái között. Az új intézmények profiljai a globális arénában még kialakulatlanok. Azonban "vezérelvük", csírájuk, amennyiben a globális demokrácia kialakulhat, mindenképpen az ötven évvel ezelőtti ENSZ-deklarációt kell hogy kiindulópontjául tekintse, amely preambulumában az "emberiség minden tagjának méltóságának és elidegeníthetetlen jogainak elismeréséről" beszél "a szabadság, az igazságosság és a béke alapján". A preambulum szövegében az "ember", az egyén mellett fő aktorok a "népek", a "tagállamok", a "nemzetek", a "társadalom szervezetei". Egyének, "alrendszerek", közösségek és államok mellett az Egyesült Nemzetek Szervezete jelenik meg a preambulumban, mint a deklaráció érvényesülését az államokkal együtt, de azokat koordinálva, felettük állva biztosító intézmény. Hogy maga az ENSZ ötven év alatt mennyit differenciálódott intézményrendszerében, és mennyire közelít az itt és másutt megjelölt feladatainak végrehajtásához, nincs módunkban itt áttekinteni és értékelni. Fontos azonban aláhúzni a vezérelv megvalósításának irányában végbement, ha nem is egyenes vonalú fejlődést. Emellett azonban éppen olyan fontos megállapítani, hogy a globális etika és a globális emberjogok érvényesítését egyre több regionális és funkcionális mandátumú nemzetközi szervezet, avagy inkább szervezetrendszer segíti elő. Az elmúlt ötven év alatt ezek száma és jelentősége egyre növekedett. Elegendő itt csupán a saját, európai kontinensünkön kialakuló integrációs szervezet, az Európai Közösség példáját említenünk, amely emberjogi területen nagyon sok integrációs feladatot vállalt, és az európai emberjogi deklarációk és szabályozások kontinuuma, valamint az azok érvényesítését szolgáló szervezetek sokasága alakult ki az integrációs folyamat során. Ez a folyamat azonban nem csupán Európát jellemzi, hanem más kontinenseken is kialakultak az integrációkhoz kapcsolódva a regionális emberjogi rezsimek.

A nemzetállamok és a nemzetközi szervezetek mellett az univerzális emberjogi normák globális megvalósulását segítik a globális civil társadalom és nyilvánosság kibontakozó új struktúrái is. A nemzetközi, a globális médiák közvetítésével a jogsértések mindenütt jelenvalókká válnak, és nem lehet azokat többé elrejteni az őket kifogásoló, ellenük tiltakozó, szintén globálisan működő emberjogi csoportok szeme elől. "The world is watching you", a világ ma mindenfelé egyre nyitottabbá és transzparensebbé válik, és a nyilatkozat elvei alapján álló kritika és segítségnyújtás mindenhová elérhet, legalábbis fogadhat és eljuttathat üzenetet. A globális emberjogi és humanitárius problémákkal naponta konfrontálódunk a képernyőn, és persze, sajnos, saját társadalmunk valóságában is. "Glokalizációnak" nevezi a globalizációs folyamat egyik elemzője azt a mechanizmust, amellyel a helyi, a lokális és regionális problémák globálisan megismerhetőkké, elemezhetőkké és összehasonlíthatókká válnak a világ közvéleménye számára. Ezzel megjelenik a "globális civil jogvédelem" lehetősége, illetve egyre javulnak hatékonyságának társadalmi-politikai feltételei. A modern avagy posztmodern kommunikációs technológiák globális elterjedése a "revolution of skill" jelenségéhez, az emberi tőke, a kulturális tőke intenzívebb felhasználásához, felhalmozásához és egyenlőbb eloszlásához vezet, a társadalom egyre szélesedő köreiben történő szétterítése határozottan megnöveli az egyének és civil csoportok esélyeit az állami, a bürokratikus jogsértésekkel és a joggal való visszaélésekkel szemben történő fellépésben.

Michael Zürn A kormányzás a nemzetállamon túl című kötetében a globális civil jogvédelem egyre terjedő lehetőségeiről beszél. "Az információs és kommunikációs technológiák globális elterjedése eddig nem Orwell 1984-ének vízióját támasztotta alá az állam omnipotenciájának megnövekedéséről az egyén felett, hanem az egyént erősítette meg az állammal szemben. [...] Az információs és kommunikációs forradalom ahhoz járult hozzá, hogy erőt adjon az egész társadalomnak, amely a hierarchikus struktúrákról a kiscsoportra hárul, és megnöveli a csoportok kommunikációs képességét." E technológiák révén az emberi jogok megsértését a világ bármely pontján aligha lehet eltitkolni, mert "a civil társadalom a komputer-hálózatokkal új formát és erőt kapott".

Zürn másik érve a civil jogvédelem, és általában az emberi jogok érvényesülési esélyeinek javulására a globalizálódó világban, hogy a globális gazdasági versengés is ezt erősíti. Az emberjogi-humanitárius katasztrófákkal és visszaélésekkel, azaz a globális stratégiai elitek szempontjából rizikókkal, veszélyekkel terhelt területre a globális elitek, beruházásaik és technológiájuk nem szívesen költöznek, mivel a magasan képzett emberi erőforrások alkalmazására épülő management és technológia ki van téve a helyi konfliktusok destruktív potenciáljának. A személyi és gazdasági biztonság a globális gazdasági versengés, a "vonzó telephely" biztosításának kényszere miatt egyik el nem hanyagolható szempontjává válik az emberi jogok javuló érvényesülésének, hiszen hosszabb távon egyik ország, de még régió sem zárkózhat el a globális tőke mozgásai elől.

Zürn szerint a technológia és gazdasági globalizációs folyamatok a globális civil társadalom s vele a jogvédelem erősödéséhez vezetnek: "A civil társadalom aktorai az emberi jogokat és az önkénnyel szembeni védelmet a transznacionális térben is képesek folytatni. Az emberek ma egyre inkább transznacionálisan szerveződnek, hogy meghiúsítsák a 'másutt' zajló jogsértéseket." A nemzetközi civil jogvédő szervezetek száma növekszik, illetve részarányuk a nemzetközi NGO-szektoron belül eléggé stabil. Míg 1948-ban a deklaráció kidolgozásában 15 NGO vett részt, 1968-ban az ENSZ első emberi jogi konferenciáján 150, 1993-ban a bécsi konferencián pedig 841 NGO képviseltette magát. Az 1993-ban jegyzett 631 nemzetközi NGO-ból 168-ra kalkulálták az emberi jogi szervezetek számát, azaz több mint egynegyedük foglalkozott ezzel a témakörrel. Ettől elkülönítve kalkulálták a kifejezetten a nők és az etnikai kisebbségek autonómiáját fő tevékenységként megadó nemzetközi NGO-kat. (1. Tábla) A mennyiségi növekedésnél azonban jóval fontosabb az a tendencia, amely az NGO-k tevékenységi körének és hatékonyságának kiterjedéseként értelmezhető az emberi jogok érvényesítésében a globalizálódó világban. Fő tevékenységeik közé sorolhatók az emberi jogi normák nemzetközi standardjainak kidolgozásában való részvétel és közrehatás, a normák érvényesülése felett gyakorolt permanens civil ellenőrzés, illetve a jogsértések áldozatainak védelme és megsegítése. Nehezen mérhető e tevékenységek intenzitása és hatékonysága, azonban a civil szervezetek tevékenységében sokszor alapvető fontosságú magának a jelenlétnek, a részvételnek a ténye, amely a civil participáció és kontroll elemével egészíti ki a normaalkotás és érvényesítés bürokratikusan intézményesített mechanizmusait.

Schmitz, Jetschke és Risse a rezsimeknek az emberi jogi normákhoz való viszonyát a Fülöp-szigetek, Indonézia, Marokkó, Kenya és Uganda példáin elemezték Az emberi jogok hatalma. A nemzetközi normák belpolitikai érvényesülése című tanulmányukban, és a nemzetközi nyilvánosság, a belső és külső civil szervezetek, a nemzetközi szervezetek és a kormány interakcióinak mintáit fejlődésükben vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a civil társadalom mobilizációit az autoriter rendszerek repressziója követi, amelyek elutasítják a normák érvényesítésének igényét, ám a nemzetközi nyomás először taktikai koncessziókra, majd a nemzetközi normák érvényesítésének elfogadásra kényszeríti a vonakodó országokat. A "globális aktorok", a nyilvánosság, a nemzetközi szervezetek és a civil szervezetek interakciós hálója így sok esetben elősegíti a demokratikus átalakulást a külső nyomásgyakorlás révén. "A politikai liberalizáció a gazdasági fejlődés előfeltétele" emelhető ki a kutatás egyik számunkra is fontos konklúziója. A nemzetközi tőke- és pénzpiac a 21. század küszöbén hosszabb távon nem honorálja a külön utakat a nemzetközi rendszer normáival szemben, amelyeket talán még a "civilizációs hatalom", Kína sem lesz képes fenntartani.

Ahogyan Harald Geisterkamp Urgent action. Human Rights Watch and Co című írásában bemutatja, a "global watchdog" szervezetek egyik legsikeresebb prototípusa, az Amnesty International működésében, a gyors globális kommunikációs lehetőségek révén a jogsértésről az információ leggyorsabb és legintenzívebb szórása, illetve a reakciók széles körben történő generálása, a szolidaritási levelektől az államkölcsönöket folyósító nyugati politikusokkal folytatott háttérbeszélgetésekig alkotják az emberjogi hálózatok működésének gerincét. Az NGO-k működése és annak hatékonysága persze nem misztifikálandó. A Robin Hoodok csak a nagy intézményrendszerek közötti margón mozogva dolgozhatnak, de margón való mozgásuk nélkül nincsen keret és korlát a mamutok ösvényei számára. A nemzetközi hálózatok a "gyenge kötések ereje" révén olyan információs és kommunikációs csatornákat nyithatnak, amelyek egyébként hozzáférhetetlenek volnának a kormányoknak és a nemzetközi szervezeteknek, de a globális normák érvényesülésének nem kizárólagos aktorai, az nagymértékben rá van utalva a nagy, bürokratikus intézmények erejére, hatalmára.

A nemzetállamok és a nemzetközi szervezetek bürokráciája, technokratái, szakértői, hatalomgyakorló elitjei, még akkor is, ha demokratikus úton ellenőrzöttek, vagy kerültek pozíciókba, rászorulnak a civil társadalom permanens és közvetlen kontrolljára, hogy ne tévedjenek le az emberi jogok kiszabta működési ösvényekről. A világ egyetlen rendőrsége sem fog soha olyan hatékony belső ellenőrzési rendszert kialakítani, amely pótolná a külső, a civil jogvédő ellenőrzést a rendőri gyakorlat felett, pl. az idegenrendészeti ügyekben. A nemzetállami, de a nemzetek feletti hivatalok és hivatalnokok elsősorban saját szervezeti és eljárási normáiknak engedelmeskednek. Ezek a normák különböző mértékben támaszkodnak a deklaráció elveire, érvényesítik azokat, de az is lehet, mint a totális és az autoriter rendszerekben, hogy éppenséggel ellentétben állnak velük. De még a legdemokratikusabb országban is előfordulhat, és elő is fog fordulni a hivatali hatalommal és a joggal való visszaélés a hivatalnokok részéről. A civil társadalomnak általában, és a globális civil társadalomnak különösen szüksége van az önkéntes civil aktivisták, a civil kollektívák és mozgalmak aktív és hatékony ellenőrzésére az emberi jogi normák érvényesülése felett. A civil jogvédők az egyes nemzetállami normákkal és intézményekkel, sőt a nemzetközi intézmények normáival szemben is közvetlenül a deklaráció szellemét és betűjét kívánják érvényesíteni, úgy, mint a partikuláris jogi normával szemben az alkotmány szellemére és betűjére hivatkozó polgárjogi aktivisták a polgári engedetlenség esetén.

A jogrendi (law and order) és a polgárjogi (civil rights) szemléletmódok elkülönítésének lehetősége éppen az emberjogi univerzalizmus-partikularizmus ellentétpárban rejlik, amely ugyanolyan szükségszerű kísérője az egyetemes jogi normák érvényesülésének, mint a fénynek az árny. A normák tartalma sosem érvényesülhet teljesen, mindig korlátok, akadályok tornyosulnak előtte. Azonban amikor a jogállami rend alapelvei, a pozitív jog legitimációja az emberi jogok egyetemes nyilatkozatához kötődnek, akkor nem vonható kétségbe a polgárjogi radikalizmus létjogosultsága, amely éppen ezen normák tartalmi érvényesítésének maximalizálását tűzi célul a partikuláris intézményi-jogi megoldások ellenében is. Ha viszont a jogrendet pusztán eljárási legitimációval ruházzák fel, és a jogi pozitivizmus talaján állva a nemzetközi normákat pusztán külsődlegesnek tekintik, akkor a jogrendi gondolkodásmód és értelmezési keret számára az univerzális normák és rájuk hivatkozó polgárjogi radikalizmus külsődlegesekké és idegenekké válnak.

"Héják" és "galambok", "hardlinerek" és "softlinerek" az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában foglalt normák érvényesülésének egyaránt előmozdítói lehetnek. A jogrendi, pozitív jogi, bürokrata attitűd és szemléletmód nélkül a civiljogi radikalizmus önmagában világidegen utópizmussá korcsosulna, a hivatali rutin pedig hivatali visszaéléssé és elitizmussá válna a civiljogi radikalizmus állandó kritikája híján, hiszen a civil kritika és innováció nélkül elveszti kapcsolatát a civil társadalommal. A bürokrata és a jogvédő tehát egyaránt fontosak az emberi jogok érvényesülésének folyamatában, kreatív konfliktusuk előrevivő dinamikát termel, szemben a hivatalok uralmának avagy a civil önigazgatásnak a szélsőségeivel. A hivatalnok mindig az adott ügyrend-jogrend keretein belül értelmezi az emberi jogokat, és saját hivatali hatalmának és érdekének szűrőin át viszonyul hozzájuk. A civil jogvédelem elvileg hivatali-ügyrendi-jogrendi kötöttségek nélkül mozoghat, a tiszta jogelvek és nemzetközi normák talaján kezeli az egyedi ügyet, s mint ilyen, kritikája és tiltakozása kiegészíti a jogrendi-jogállami (law and order) működést. A jogrendi és a polgárjogi radikális szemléletmódok és attitűdök komplementerek lehetnek, szerep- és munkamegosztást jelenthetnek a polgári nyilvánosság, a részvételi- és kontrolligény, valamint a hatalmi szerkezet fenntartásának, végső soron az állami erőszak monopóliumának és hierarchiájának létfontosságú szempontjai között.

A kormányzati és a nem kormányzati jogvédelem szférái egymást kiegészítőek, de nem helyettesíthetik egymást, és a civil jogvédelem mindig az emberi jogok "őrkutyája" (watchdog) marad a hatalom gyakorlóival szemben, akik tömeges döntéshozatali és igazgatási feladataik során óhatatlanul és szükségképpen változó mértékben és módokon, de gyakorlatilag elkerülhetetlenül sértik meg egyének és csoportok emberi jogait. A civil jogvédők aktivitása nem helyettesíti, csupán kiegészíti az olyan állami szervek felügyelő és ellenőrző munkáját, mint a parlamenti bizottságok, az alkotmánybíróságok, az ombudsmanok, avagy az ügyészség. Nem a felügyelet vagy a szolgáltatás társadalmasítása, saját kézbe vétele az NGO-k célja a jogvédelmi tevékenység során a jogállamban, hanem az államilag szervezett szolgáltató és jogérvényesítő tevékenységek civil kontrollja, amely önálló profilt jelent az intézményesített állami és politikai kontroll jogállami eljárásaihoz képest. Nem a korlátozott civil források miatt szükséges rossz az állami jogvédelem, hanem azért, mert a bürokratikus racionalitás nélkül nem biztosítható a tömeges ügyintézés. A bürokratikus tömegracionalitás kizárólagossága mellett azonban elhalványulnának a humán értékek racionalitásai, az egyedi ügyek méltányosságért és igazságosságért kiáltó természete. Nos, ennek a biztosítása jelenti a civil jogvédelem racionalitását. Ha nem képes a jogállam biztosítani a saját intézményesített területén kívüli külső kontrollt, akkor a belső kontrollok érvényessége megfárad. A civil jogvédelemnek tehát nem a hatóságok helyettesítése, leváltása, az önigazgatás kialakítása a célja a jogállamban, hanem az, hogy kiegészítő, informális, alternatív korrekciós fórumokat nyisson meg az arra rászorulók számára.

Forrás: Yearbook of International Organizations
Idézi: Dieter Rucht: Forschungsjournal Neue Soziale Bewegungen. Vol. 9, 1996/2., 34.o.