Sokan beszélnek manapság a kultúrfilozófiáról. Kevesen kapcsolják e kifejezéshez, mely nemrég jelent meg a szakterminológiában, a világos reprezentációk tartalmát. A filozófiai rendszer legfiatalabb ága, legalábbis mint rég felvetett problémák autonóm csoportosítása számára szükséges tartalmának pontosítása, ami egyébiránt nem lehetséges a szellem- és természettudományok megkülönböztetése nélkül, mely maga is a kutatás viszonylag új eredménye. Az, hogy a természet és a szellem tanulmányozásának szétválása oly sokat váratott magára, annak a körülménynek tulajdonítható, hogy vagy a természetet tekintették a szellemtől függőnek, vagy a szellemet a természettől függőnek. A modern módszerek egyik legjelentősebb vívmányaként üdvözlendő a fizikai és a morális világ, a természet és kultúra mint autonóm területek közti határok pontosítása, mely területek saját legitimitással rendelkeznek. Abban a pillanatban, amikor e különbség tudata teret nyert, a hajdani filozófia, mely főként a természetkutatás operatív módszereinek meghosszabbításából eredezett, szükségét érezte annak, hogy kiegészítse önmagát mindazzal, amit a morális ember és kultúrájának megfigyelése módszerek és eredmények formájában jelentett számára. A kultúrfilozófia ezen útbaigazítás gyümölcse. Ám azért, hogy minél pontosabban megértsük a kultúrfilozófia új és oly bizonytalan fogalmát, szükséges közelebbről megvizsgálnunk a természet- és erkölcstudományok említett megkülönböztető jegyeit. [...]

A tudományok e két csoportja számos eltérő vonással rendelkezik. A természettudományok olyan tényeket és jelenségeket vizsgálnak, amelyek az ember egyéniségétől és civilizációjától függetlenek. Itt két dolgot kell megértenünk. Azok a jelenségek, amelyeket a természettudományok tanulmányoznak, függetlenek az embertől, mivel megelőzik civilizációját. Sok idővel azelőtt, hogy az ember nyomát hagyta volna létezésének, a Föld a Nap körül keringett, két ellentétes elektromos töltéssel rendelkező test között szikra csapott át, egy bizonyos állat magzata pedig azonos feltételek között fejlődött. Ám ezek a jelenségek más értelemben is függetlenek az embertől: nem befolyásolja őket az emberi individualitás változékonysága és mobilitása. A Nap továbbra is örök ragyogásával kel, még akkor is, ha a lélek bús és komor, a testek a gravitáció ugyanazon törvénye szerint esnek le, függetlenül az adott pillanatban uralkodó érzéseinktől és hajlamainktól. Másrészt a természeti jelenségek megismételhetők. E megfigyelés a filozófus és történész Alexandru Xenopoltól, A történelem alapelvei szerzőjétől származik, és lehetővé tette az illető tudományok rendszerezését egy homogén kategóriába. Mivel megismételhetők, a természeti jelenségek megismeréséből lehetőségünk nyílik kiküszöbölni az őket kísérő másodlagos és esetleges tulajdonságokat oly módon, hogy csak azt tartjuk meg, ami közös bennük, tehát azokat a tulajdonságokat, melyek minden ismétlődés során visszatérnek. Ez igazolja azt a megfigyelést, miszerint a természeti jelenségek általános fogalmakba és törvényekbe rendszeresíthetők. Így az elektromos szikráról általános ismereteket szerezhetünk, tehát nem csupán valamely szikráról szóló bizonyos ismereteket. Sőt, a természeti jelenségek egyszerű egzisztenciális ítéletek alapjául is szolgálhatnak. Általuk a realitás bizonyos tulajdonságait ismerhetjük meg, semmi többet. Végül pedig megismerésükhöz csupán egyetlen lelki energiát kell alkalmaznunk: az intelligenciát. Az a tény, hogy bizonyos érzelmeket is sugallhatnak, nem egyszerűen közömbös, hanem veszélyes is a tudományos tevékenység folytatására nézve.

Íme azonban néhány tulajdonság, amit az ember vagy a szellem tudományainak jellemzői rendre megcáfolnak. Hiszen, először is, azok a jelenségek, amelyekkel a szellemtudományok foglalkoznak, függnek az embertől, mégpedig abban a kettős értelemben, hogy egyidejűek az emberi civilizációval, valamint hogy az emberi szubjektivitás változásaihoz is kapcsolódnak. Akármit is mondjunk, Homérosz eposzai nem úgy szólnak hozzánk, ahogy az ókorbeliekhez, és Nagy Sándor portyái is kevésbé hatnak meg bennünket, mint kortársait. Ám a szellem jelenségei egyszersmind nem megismételhetők; egyszeriek. Csupán egyetlen Aeneis létezik a világon; Napoleon Bonaparte hadjáratai csak egyszer voltak; Németország egyesítése csak egyszer történt meg. Ezért e jelenségekkel kapcsolatban semmiféle általános fogalmat nem alkothatunk. Azok a szellemi tartalmak, amelyek a megismerésükre tett erőfeszítésből származnak, egyedek: a francia forradalom, a renesszánsz vagy a reformáció fogalma is. E fogalmak továbbá nem csupán a puszta valóság tulajdonságait, a jelenségek létének tényét foglalják magukban. Nem csupán egzisztenciális ítéleteket tesznek lehetővé, hanem mindig valamely értékkel kapcsolatban is elgondolhatók. Valamely értékhez való viszony - Rickert német gondolkodó szerint - az az elv, amelynek alapján, a szellemtudományokban, megkülönböztetjük a lényeget a lényegtelentől. Nem érdekel bennünket például az, hogy milyen színe volt a nyakkendőnek, amit Schopenhauer viselt, de őszintén érdekelhetnek azok a professzorok, akiket hallgatott és a könyvek, amelyeket olvasott, hiszen ezeknek köszönhetően jobban megérthetjük annak a kulturális értéknek a kialakulását, ami az ő filozófiája. Következésképpen, amíg a temészettudományokban a tényekkel mint olyanokkal foglalkozunk anélkül, hogy valamiféle kapcsolatba hoznánk valamely emberi értékkel, addig a szellemtudományokban az értékviszonyítás jellemző tulajdonság, és ugyanakkor a legmesszebbmenőkig meghatározó e tudományok konstitúciója szempontjából. Végül a szellemtudományok által vizsgált jelenségek nem egyszerűen intelligenciánk, a pusztán intellektuális ismeret számára szolgálnak alapul, hanem egy olyan intellektuális megismerés számára is, amelynek hátterét a beleélés (simpatie) képezi. Ahhoz, hogy a legmélyebben megértsünk például olyan történelmi jelenséget, mint a keresztes hadjáratok, újra kell élnünk a középkor emberének lelki tartalmát, bele kell élnünk magunkat erkölcsi intimitásába, magunknak kell az adott kor misztikus emberévé válnunk. Íme tehát megannyi jellemző, amely a természet- és szellemtudományok dualizmusából valóságos ellentétet hoz létre.

Ismeretes, hogy minden emberi osztályozás viszonylagos, hogy hasznos eszközként szolgál a jelenségek komplexitásában való kiigazodáshoz, amiket valamely tudomány vizsgál, ám nem fedi teljesen a valóságot, mely finom és alig észlelhető átmenetekből áll. Éppen ezért tudományos kötelességünk megmutatni, hogy léteznek interferenciajelenségek, ahol a temészettudományok szempontjait a szellemtudományokéval kell kombinálnunk. Vegyünk például egy olyan természetes jelenséget, mint a szervezet valamely megbetegedése! A betegséget jelentő folyamatok függetlenek egyéniségünktől és az emberi civilizációtól. Mindazonáltal olykor a társadalom betegségeiről szoktak beszélni. Léteznek olyan betegségek, amelyek öszzefüggnek az emberi civilizáció bizonyos körülményeivel. Egy tuberkulózisjárvány például kapcsolatban állhat egy bizonyos közeggel, amit úgyszintén a társadalmi tevékenység bizonyos feltételei határoznak meg. Ám vajon a természeti jelenségek mindig megismételhetők és általánosak-e? Naprendszerünk például egyedi. Egyetlen olyan naprendszer létezik, amelynek a Föld egy bolygója, és ezzel kapcsolatban csak egyedi fogalmat alkothatunk. Végül: vajon igaz-e az, miszerint a tudományban nélkülözhetjük a beleélés ama támaszát, mely lehetővé teszi számunkra, hogy mélyebben behatoljunk a dolgok intimitásába? A pszichológiai karakterológia néha beszámol a botanikusok esztétikai hajlamáról, az általuk tanulmányozott törékeny virágokra való finom ráhajlásról. Valószínű, hogy egy nagy hivatástudattal rendelkező botanikus megismerési eszközei között létezik egy bizonyos belelélés is a növények oly gyöngéd világába.

Másfelől vajon igaz-e az, hogy nem lehetséges általános fogalmakat alkotni a szellemtudományokban? Ezen állítás nem teljességgel megalapozott és nem tartható fenn a legmesszebbmenőkig. Megfigyelték például, hogy bármely országban élő paraszt, bármelyik kultúrához tartozzék is, bizonyos ismétlődő tulajdonságokkal rendelkezik, ami megengedi számunkra azt, hogy a paraszt általános típusáról beszélhessünk. Ugyanez mondható el a polgár típusáról. Léteznek olyan tulajdonságok, amelyek a világ minden polgárságánál előfordulnak, ami feljogosít bennünket a polgár jellemzésére általában, mint tette azt Werner Sombart híres könyvében. És vajon a megismételhető folyamatokat teljességgel kizárhatjuk-e a szellem területéről? Tudjuk, hogy némely államok, amelyek a gazdasági termelés bizonyos fokáig eljutottak, imperialisztikus tendenciát mutatnak, és hogy e tulajdonságot egyaránt megfigyelhetjük a hajdani perzsa, görög és római civilizációknál. E jellemző néhányszor visszatért már az egyetemes történet folyamán.

Íme, tehát léteznek a természet- és szellemtudományok között interferenciaformák is, és íme, joggal állíthatjuk újfent, hogy nem lehetetlen átlépni azokat a határokat, amelyeket a tudomány von általában maga körül. A természet- és szellemtudományok közti különbség mindamellett nagy jelentőségű marad, mégpedig két okból: először is, mivel elkerüli a történelem régi, általánosító jellegű filozófiájának veszélyes túlkapásait. A filozófiai doktrínák fejlődésének folyamán néhányszor és kiváltképpen a múlt században azt hitték, hogy az emberiség léte néhány törvényre redukálható, amelyeknek megbízhatósága és pontossága a mechanikáéval megegyező. Ez a törekvés és, mondhatni, becsvágy, ami a történelemnek természetté való átalakítására irányult, ami a történelem keretében kizárólag a természetkutató szempontját igyekezett érvényre juttatni, kompromittálta a történelem egykori filozófiáját, mely ezen az úton csak halvány és viszonylagos eredményeket érhetett el. Ám ezzel egyidőben nem csupán a történelemfilozófia belső értéke, hanem mindennemű szellemtudomány értéke is kompromittálódott. Mivel a történelem nem nyújthatott olyan eredményeket, melyek megbízhatósága a természettudományokéval azonos lett volna, a szellemtudományok minden értéke kérdésessé vált. És ekkor a metodológusok sora szánta el magát arra, hogy kimutassa: a szellem területei is tudományos jelleggel bírnak, lévén hogy ezek is, csakúgy, mint a természettudományok, a claire és distincte megismerést célozzák (miként azt Descartes, a modern filozófia megalapozója követelte), azzal a kitétellel, miszerint a szellemtudományok célja más, mint a természettudományoké, és az előbbiek eszköze is eltér az utóbbiakétól.

Láthatjuk, hogy amikor a szellemtudományok és természettudományok közti interferenciaformákra utaltunk, a köztük levő átmenet több pontban lehetséges volt, egyet kivéve: az interferencia csupán a természettudományok egzisztenciális jellegét, illetve a szellemtudományok értékelő jellegét tekintve nem lehetséges. E különbség mindkét oldalon olyan korlátot jelent, amit semmilyen áron nem lehet átlépni. A természettudományok a valóság mint olyan leképezését tűzik ki célul, ami független az emberi individualitástól és ennek formáitól. A szellemtudományok ellenben olyan jelenségeket tanulmányoznak, amelyek bizonyos, az emberi szubjektivitás által érzékelt értékekkel kapcsolatosak. Ily módon a szellemtudományok lényeges és legszembetűnőbb jellemzője a vizsgált jelenségeknek valamely értékhez való viszonyításában áll.

Mivel azonban az érték fogalmát használjuk, szükséges tisztáznunk jelentését. [...] Röviden szólva egy érték valamely vágy tárgya. Ez a vágy lehet fizikai vagy erkölcsi. Azokat a dolgokat, melyek önmagukban ilyen értéket testesítenek meg, melyek jelenlétük vagy használatuk révén kielégíthetik ezt a vágyat, javaknak nevezzük, miként ez a politikai gazdaságtanból ismeretes. Azt az aktust, melynek során úgy gondolunk el egy tárgyat, mint amely képes kielégíteni valamely vágyunkat, értékelő- vagy szubjektív kulturális aktusnak nevezzük. Következésképpen egy alapvető értékelméletnek olyan értékeket is meg kell különböztetnie, amelyeknek nincs fizikai létük, amelyek tehát eszmei léttel rendelkeznek; úgyszintén olyan javakat, amelyek az értékeket testesítik meg. Azt az aktust, melynek során képesnek vélünk egy tárgyat valamely vágyunk kielégítésére, értékelésnek nevezzük.

Megfigyelhető azonban, hogy maguk a kultúrtudományok nem értékelnek. Ha maguk a kultúrtudományok is értékelnének, akkor nélkülöznék azt az objektivitást, mely minden tudományos tevékenység lényege. A kultúrtudományok szakembere nem teszi fel a kérdést, hogy vajon valamely jelenség ki tudná-e elégíteni önmaga vagy egy nagyobb emberi csoport, egy érdekszövetség, párt, egy egész nemzet stb. valamely vágyát. Csupán megállapítja, hogy az adott javak valóban kielégítenek-e egy vágyat. Következésképpen a kultúrtudományok szakemberének egzisztenciális viszonya van az értékekhez: megállapítja azok létezését, de ő maga nem értékel. Ez egy alapvető megkülönböztetés, amit óhatatlanul meg kell tennünk, hogy ne lépjünk valamiféle téves interpretációk útjára.

Az az aktus, melynek során egy tárgyat ténylegesen valamely érték szférájába emelünk, azaz a javak létrehozásának aktusa objektív kulturális aktusnak nevezhető. Az a szobrász, aki egy alaktalan kőtömbből egy szobor körvonalait vágja ki, az esztétikai érték szférájába emelte a tárgyat, amivel szembesült, és ily módon egy objektív kulturális aktust hajtott végre; új értéket teremtett az emberiség számára, egy olyan tárgyat, amely a lélek esztétikai törekvését kielégítheti, egy olyan dolgot, amely az emberek esztétikai értékelése számára kínálja fel önmagát. Következésképpen a kulturális aktus nem egyéb, mint az értékelés aktusának, tehát a szubjektív kulturális aktus szimmetrikus és objektív ellenpárja. Az értékelés során egy adott tárgyat valamely értékszférán belül mint valamilyen értéktől függőt gondolunk el. Az objektív kulturális aktus során nem csupán elgondoljuk azt, hanem ténylegesen is az érték szférájába emeljük, és fogódzót kínálunk egy emberi törekvés, egy emberi szükséglet számára.

A szellemtudományok tehát nem csupán az érték tudományai, ám egyszersmind kultúrtudományok is. Azon gondolkodók egyike, aki számtalan érdemet szerzett a tudományok modern módszertanának megalapozásában, már nem alkalmazta a szellemtudományok némileg homályos fogalmát, hanem éppen a kultúrtudományok újszerű kifejezését. E filozófus H. Rickert. A természettudományokkal a kultúrtudományokat állította szembe, melyek jellemzői némileg megegyeznek az itt említettekkel.

Ám az a kultúrfilozófia, mely érdekel bennünket, nem azonos a kultúrtudományokkal, melyekről szót ejtettünk, és amelyek közé a történelemtudományok minden változatát, a politikai gazdaságtan különféle ágát, a jogtudományok ágait, a filozófiatudományokat stb. sorolnunk kell. Noha mindezek kultúrtudományok, szférájuk nem egyezik meg a kultúrfilozófiával. A kultúrfilozófia valami más.

A kultúrfilozófia először is - miként neve is mondja - filozófiai tudományág. A kultúrtudományok speciális tudományágak. A kultúrfilozófia az általánosítás sokkal magasabb szintjén áll, mint a speciális kultúrtudományok. A kultúrfilozófia a speciális kultúrtudományok által szolgáltatott anyag alapján általánosít, miként a természetfilozófia is azokból az eredményekből általánosít, amit az egyes természettudományok kínálnak számára. Következésképpen a "kultúrtudományok" többes számát vagy a "kultúrfilozófia" egyes számát alkalmazva egy korlátozottabb általános szintről, mely a speciális tudományok jellemzője, a végső általánosítás szintjére térünk át, mely megfelel a filozófiai tudományok jellegének. És ha ez a kultúrfilozófia tárgya, miként azt vázlatosan bemutattuk, akkor érthető, hogy tanulmányozása nem csupán szükséges, hanem nélkülözhetetlen is a filozófiai rendszer kiteljesítése szempontjából.