Mi a metafizika, és vajon beszélhetünk-e ma, a Kant utáni filozófiában a metafizika megalapozásáról és igazságáról? E kérdések megválaszolását korántsem tekinthetjük a professzorok kizárólagos feladatának, hiszen olyan implikációkat hordoznak magukban, amelyek általában az embert - mint olyant - érintik, így tehát korunk emberéhez is utat találnak. A "metafizika" mint a filozofálás egyik módja, kezdettől fogva az emberek mindennapi gondolataiban felbukkanó kérdésekkel foglalkozott. Könnyen felismerhetjük ezt régi metafizika tankönyveink témájának hármas tagolásán: az egyes ember életvitele számára alapvető jelentőségű a kérdés, hogy létezik-e isten, hogy kifürkészhető-e a világ menetét irányító isteni gondviselés, és hogy életének eseményeit az akarat vagy a kegyelem irányítja-e. De a köznapi töprengések hasonló súlyúnak érzik azt a kérdést is, hogy milyen az egészében vett világ felépítése - elháríthatja-e vajon az emberi beavatkozás a katasztrófákat, vagy a cselekvés mindössze az anyagi univerzum egyik mellékjelensége, ami végül minden nemes törekvésével együtt visszahullik a "bűnös anyag céltalan káoszába". Végül ugyanilyen elemi erejű az a kérdés is, hogy miként kell az embernek önmagát elgondolnia. Pusztán természeti létezők vagyunk, vagy létünk egy anonim szellemi élet kisugárzása, melynek teljes megértéséhez csak megfelelő gondolati erőfeszítéssel férkőzhetünk közelebb, vagy felelős személyek vagyunk, akik szűkös lehetőségeik ellenére is képesek önmaguk megteremtésére és a szeretetteli cselekvésre? E kérdéseket senkinek sem kell a professzionális filozófiától megtanulnia. Minden kibontakozó tudat ösztönösen rájuk talál - gyakran már a gyermekkor küszöbén. éppen ezért mondhatjuk, hogy a filozófia kérdései mindig a spontán életből fakadnak. Kérdéses lehet azonban, hogy a filozófia hozzájárulhat-e az említett problémák tisztázásához, és megszüntetheti-e a lehetséges válaszok között újra és újra kirobbanó konfliktust. Talán a válaszadás és a végső ítéletek kimondása helyett mindössze az a filozófia feladata, hogy átvilágítsa gondolatainkat és a lehetséges magyarázatok körét, és ezen az úton mélyebben megragadja a kérdésekkel szembesülő ember léthelyzetét.

"Lehetséges-e Kant után metafizika?" Ebben a felvetésben két különböző kérdés rejlik. Az elsőt a következőképpen fogalmazhatnánk meg: "Megőrizték-e legitimitásukat a metafizikai problémák a Kant utáni filozófiában?" Erre igennel vagy nemmel válaszolhatunk.

A második kérdést pedig valahogy így tehetnénk fel: "Mi a metafizika - honnan ered, és mi a státusza -, különös tekintettel arra a történeti alakzatára, ami Kant elképzeléseiben öltött testet." Ennél a kérdésnél már másfajta válaszra várunk. Itt elsősorban azt szeretnénk tudni, hogy a metafizikának nevezett sajátos felépítésű filozófiai diszciplína milyen értelemben folytatható a Kant utáni gondolkodásban. A folytatásnak természetesen többféle módja lehet. Így például vélekedhetünk úgy, hogy maga a filozófia már nem lehet metafizika, de metafizikai gondolatokat azért még tárgyalhat. Az egyedüli legitim színtér, ahol ilyen gondolatok felbukkanhatnak, és ahol tárgyalásukra mód nyílik, maga a megélt élet. Wittgenstein, aki bécsi kollégáival egyetértve erőteljesen bírálta a tudományos metafizikát, körülbelül ebben az értelemben tiltakozott, amikor munkatársai a metafizika kritikájából azt a következtetést vonták le, hogy Schopenhauer és Kierkegaard romboló hatású gondolkodó. A tudománnyá nem formálható bölcsességről már ősidők óta vannak elképzeléseink. Wittgenstein is lehetséges tartotta a tudásnak egy olyan válfaját, ami (bár némaságra ítéltetett) mégis látja, hogy miért marad lezáratlan minden nyelvileg megformálható, végső bizonyítást kereső tudás.

Kant a metafizika problémáit történeti értelemben is új összefüggésbe állította. Ha önmagában vesszük szemügyre a Tiszta ész kritikáját, azt látjuk, hogy a mű legfőbb szándéka a hagyományos metafizika rendszerének megrendítése és annak a meggyőződésnek az erőteljes cáfolata, amely szerint istenre, a világra és önmagunk létére vonatkozó kérdéseink megnyugtató bizonyossággal lezárhatóak. Kant azonban nem csak a metafizika legnagyobb kritikusa volt, hiszen saját filozófiai programját is egyfajta metafizikai keretbe foglalta: nézete szerint a filozófiának meg kell alapoznia azokat a kijelentéseket, amelyek a tapasztalatainktól függetlenül fennálló teoretikus és praktikus tárgyakra vonatkoznak. Ez természetesen már csak formális értelemben vett metafizikát jelentett: azok a kísérletek, melyek az észkritikát a maga teljességében, az észműködés alapelvét megragadva kívánták kibontakoztatni, egészen eltérő tématerületet tematizáltak. Ugyanakkor Kant felismerte, hogy a metafizikai alaptudomány argumentáló gondolatmenetének forrása magában az észben rejlik. Az ész így túllép a lehetséges ismeretek körén, de nem szükségképpen kerül a kimondható választóvonalán túlra, önmaga határát pedig semmiképpen sem lépi át. Ebből ered a filozófia harmadik feladata, aminek végül még az apriori ismeretek formális metafizikája is alárendelődik: a filozófia mint az ész diszciplínája, a lehető legszorosabb összefüggésben áll az emberek életét meghatározó ésszerűséggel. Így a filozófia az észműködés átfogó feltérképezésével még akkor is képes megmutatni, hogy a jóakaratú emberek életét irányító hétköznapi meggyőződések megalapozottak, ha a végső bizonyítás ígéretéről le kell mondania. Kant úgy látta, hogy a bizonyíthatóság nem jelenti az ésszerűség kritériumát. Ki tenné életét az elemi geometriai bizonyítások zálogává? A metafizikai tételek igazsága azonban nem közömbös a jóakaratú cselekvés világával szemben, így életünk menetét mindannyian, akik áldozatot hozunk a jóakarat jegyében, e tételek igazságára alapozzuk. A filozófia tehát azt is megmutathatja, hogy az ész életétől elválaszthatatlan meggyőződések még a matematikánál is magasabb rendű bizonyosságra tarthatnak igényt - feltéve persze, hogy téves voltuk éppoly kevéssé demonstrálható.

Honnan erednek, és mi a tartalmuk az ilyen meggyőződéseknek? Kant számára nem volt kétséges, hogy az erkölcsi tudatból származnak, mint ahogy azt is biztosnak tartotta, hogy tartalmuk egybeesik a régi racionális metafizika tantételeivel. Általános filozófiai programjából azonban az is egyenesen következett, hogy ez az egybeesés további vizsgálódások nélkül nem mondható ki. Az mindenesetre még nem bizonyít semmit, hogy a racionális metafizika kétezer éven keresztül éppen e tételek realitásának bizonyítását kereste. Az észelmélet és az ész gyakorlati működésének újfajta kanti összehangolása azt követelte, hogy az ész ítélőszéke előtt bizonyítás nélkül is megálló alapmeggyőződéseink forrásait és tartalmait más elemző eljárások bevonásával lehetőség szerint mélyebben lehessen megérteni.

Hegel rendszere egy olyan korszak végén született, amelyben a legjelentősebb filozófusok erőfeszítései erre a feladatra irányultak - különösképpen így volt ez Fichténél. Hegel arra a következtetésre jutott, hogy egy új szerkezetű észfogalom, ami képes az ember tudati folyamatainak mélyén zajló folyamatokat is feltárni, egyúttal egy új racionális metafizika lehetőségét is megteremti. Ezért arra szánta el magát, hogy befejezze a Kant kritikája által megkezdett utat. Fő művéhez, a Logika tudományához írt előszavában ezt olvashatjuk: "Egy különös színjáték rémlett fel előttünk, egy művelt népet láthattunk metafizika nélkül; - úgy tűnt, mintha egy különben változatosan feldíszített templomot látnánk szentély nélkül." Az itt említett metafizika Hegel tudományos nyelvezetében valójában már a "logika tudományát" és az "abszolút szellem teóriáját" jelenti. A "logika" elnevezés Platón tiszta formáira utal, a "szellem" pedig ott "abszolút", ahol ezekből a tiszta formákból egy valóságos világ képződik, és ahol e világképződés átfogó egységalapjáról a valós élet színterén egyúttal tudás is formálódik. Ebben a teóriában egységes egésszé fonódott össze Arisztotelész nousz gondolata és János logosz fogalma. Felépítése miatt a régi racionális metafizika még nem ismerte a "logika" és "szellem" így értelmezett fogalmait. Ezért Hegel más megfontolásokból ugyan, de fenntartások nélkül egyetértett Kant metafizikát bíráló megjegyzéseivel.

Tehát már a klasszikus német filozófia korszakának végén többféle jelentéssel telítődött az egykor határozott körvonalú metafizika-fogalom. Nehéz feladat lenne ezek mindegyikéről határozott ítéletet alkotni. Ám, még ha sikerülne is, azzal sem tudnánk kellőképpen méltatni annak a filozófiai beállítódásnak a jelenlegi jelentőségét, amelyik egy olyan gondolkodásmód folytatójaként - és egyben átalakulásaként - értelmezi önmagát, melynek teoretikus profilját és problémakészletét a régi racionális metafizika határozta meg.

Ettől a helyzettől azonban százötven év távolság választ el minket. Mára már számos új formája bontakozott ki a metafizika-kritikának. Újabban megjelent egy átfogó szándékkal kifejtett észkritika is, mely úgy véli, hogy az ész tévedéseinek a Kant által megjelölt forrásokon kívül más okai is lehetnek. Marx ideológiakritikája, Nietzsche erkölcsteóriája és Freud mélylélektana tartozik ehhez a kritikatípushoz. Miután a racionalitás fogalmát összekapcsolták a tudományos elméletalkotás és a verifikáció eljárásaival, az is kétségessé vált, hogy az ész egyáltalán összefüggésbe hozható-e a tapasztalat birodalmán kívüli ideákkal. Darwin fejlődéselmélete azt a következtetést sugallta, hogy az ész, mint olyan, pusztán csak a fajfenntartás egyik eszközeként fogható fel. Századunkban pedig olyan eljárásokat dolgoztak ki, amelyek a racionalitást a jelek - és elsősorban a nyelvi jelek - használati módjaira vezették vissza. Ez az előfeltevés először tette lehetővé a gondolkodás történetében, hogy megszülessen egy olyan materialista teória, amely képessé vált fizikai folyamatokra hivatkozva plauzibilis magyarázatot adni az intencionalitás jelenségére. Bármilyen meggyőzőnek is tűnik ezeknek a próbálkozásoknak a sora, mégis hiányérzetünk támad. Természetesen balgaság lenne, ha metafizikai szándékú gondolatainkat és koncepcióinkat ma úgy fogalmaznánk meg, hogy figyelmen kívül hagynánk, és nem válaszolnánk meg az ilyen típusú ellenvetéseket.

Ám attól is óvakodnunk kell, hogy elsietett egyetértéssel idomuljunk a felsorolt érvekhez, pusztán azért, hogy biztos talaj legyen a lábunk alatt, és védetté váljunk a korszerűtlenség vádjával szemben. Ha minden gondolkodó ilyen elhamarkodottan vonná le következtetéseit, valószínűleg már nem is létezne filozófia. Az ész fogalma ugyanis nem most került először újszerű felfogások össztűzébe. Már Szókratész és Platón is hasonló helyzetben érezhette magát. Valószínűleg ma nem is emlékeznénk rájuk, ha minden tekintetben saját koruk elvárásainak megfelelően gondolkodtak volna. Valójában Kant is magányosnak érezte magát abban a környezetben, ahol a "metafizika", ahogy maga is mondja, "rossz hírbe keveredett", ez azonban mégsem tántorította el őt attól, hogy első morálfilozófiai művét Az erkölcsök metafizikájának alapvetése "meghökkentő címmel" adja ki. Ha igaz az, hogy a metafizika birodalmába tartozó gondolatokat a bizonyítás nehézségei ellenére sem tudjuk nélkülözni, akkor a következőket feltételezhetjük: mivel ismereteink láthatóan egyre tovább bővülnek, és egyre finomabb szerkezetűek lesznek, a metafizikai gondolatok végül érvénytelennek fognak bizonyulni. És ugyanúgy, ha nem is ugyanabban a ritmusban, de valahogy át fog alakulni a nélkülözhetetlen gondolatok alapjáról és tartalmáról alkotott elképzelésünk is. Ha nincsenek komolyabb aggályaink a nagy hagyományú szó destruktív mellékjelentésével kapcsolatban, akkor ezt az összekapcsolódó kettős folyamatot akár felvilágosodásként is jellemezhetnénk.

Századunk második felében széles körben elterjedt a gyanú, miszerint a metafizikával rokonszenvező törekvések zavaros célokat követnek, amelyek a komoly megismerés problémái felé vezető utat eltorlaszolják. Ez a sokáig magától értetődő feltételezés csak a közelmúltban rendült meg. Ez azzal magyarázható, hogy éppen abban a teoretikus hagyományban zajlottak le visszafordíthatatlan változások, amely a legerősebb érveket szolgáltatta mindenfajta metafizika ellen. A bécsi és cambridge-i forrásokból táplálkozó angolszász filozófiában egymás után dőltek meg a metafizikát elavult gondolkodásmódnak tartó érvek. Aki ma mérleget kíván vonni, hogy az utóbbi évtizedekben a metafizika vonzáskörébe tartozó művek közül melyek dolgoztak ki produktív gondolatokat, annak túlnyomórészt amerikai publikációkat kell felsorolnia. Kárörömre azonban nincs okunk, és elhamarkodott lenne, ha túlzott reményeket fűznénk egy stabil fordulathoz. Ma még nyitott kérdés, hogy képes lesz-e kibontakozni ezekből a kezdeményezésekből egy erőteljes gondolkodási forma.

Mindenekelőtt egy jóval nagyobb súlyú probléma vár megoldásra: a mi korunk és világunk emberei sem mondhatnak le életük vezetéséről, senki sem kívánja sorsát egy betegséghez hasonlatos objektív folyamatként átélni. A kérdés az, hogy milyen gondolatok mentén orientálódhat életünk, és hogyan léphetünk e gondolatokkal termékeny kapcsolatba. Milyen kontextusban lehetséges alátámasztásuk és igazolásuk? Ha a filozófia elszakadna ezektől a kérdésektől, akkor óhatatlanul egy szűk intellektuális kör belső ügyévé tenné az emberi nem általános problémáinak megoldását. Életkérdéseinkkel több kérdés is komplementer viszonyban áll. Ezért kell alaposan átgondolnunk, és előrelátó megfontolás tárgyává tennünk, hogy milyen helyzet állna elő a metafizika végleges megszűnése után. Mi történne a vallással, ha vége szakadna mindenfajta metafizikai gondolkodásnak? Vajon megtartaná-e ésszerű mivoltát az erkölcsi cselekvés, ha kiszakítanánk világmegértésünk keretéből? Egy olyan korban, ahol az általános vélekedés feleslegesnek tartaná a metafizikai elképzeléseket, hogyan lenne képes világtapasztalatunk és életformánk határozott alakot ölteni? Nem véletlen, hogy századunk legjelentősebb gondolkodóinak és felfedezőinek élete nyitott maradt a metafizikai gondolatok dimenziójának befogadására. Cantor, Einstein, Kandinszkij, Klee és Beckett vonatkozásában ez éppúgy érvényes, mint Heidegger és Wittgenstein esetében. Egy efféle konszenzus viszont azt is megmutatja, hogy milyen nehéz meghatározott tartalommal megtölteni ezt a dimenziót. Maga a konszenzus ahhoz még semmiképpen sem elég, hogy feloldja annak az elmúlt századok során gyakran megismételt követelésnek az alapját, amely egy metafizikamentes korszak eljövetelét sürgette. Ahhoz azonban mégis elegendő, hogy korunk feltételei között újragondoljuk, miképpen tudnánk a metafizika megalapozásának komplex lehetőségei között önmagunk számára meggyőző formát találni.

A metafizika lehetőségének megítélése kapcsán napjaink filozófiai irodalmában két egymástól elkülönült, de rokon orientációjú beállítódás látszik rögzülni. Az egyik a szociológusok távolságteremtő nyelvezetének alkalmazásával igen erőteljes hatást fejt ki a filozófiai vizsgálódásokra és a közlési formákra. Való igaz, minden filozófiai kijelentés megköveteli a szigorú megalapozást, amihez hozzátartozhat az előadásmód hűvös tárgyilagossága. Amikor azonban a tudatos élet intencionális folyamatáról teszünk kijelentéseket - ami, mint ilyen, egy sajátos jellegű mozgalmasság hordozója -, akkor legalább ennyire fontos, hogy az életet a maga saját nézőpontja felől tárjuk fel. Semmiképpen sem lehet kielégítő, ha pusztán tárgyi beállítódással közeledünk az életvilág felé, és közben anélkül hangsúlyozzuk a hermeneutika jelentőségét, hogy megtalálnánk a csatlakozási pontokat ahhoz, amit Heidegger egykor az "ittlét hermeneutikájának" nevezett. Heidegger kezdeti szándéka egy olyan gondolkodási mód kialakítására irányult, ami filozófiai alapkérdéseit a megélt élet belső perspektívájából nyeri el. Platón, Kant és Fichte más-más úton ugyan, de ugyanerre törekedett. Aki ebben az irányban tájékozódik, hamar észreveszi a nyelv- és szociálfilozófiai fogalomalkotás erőtlenségét, és azzal együtt felismeri, hogy egy letűnt teoretikus szótár szavaival és a "metafizika" szakkifejezésével a történelem a gondolkodás valódi tágasságát hagyományozta ránk.

A másik, ezzel szemben álló beállítódás a felszabadultság fiatalos stílusából jött létre. Az oldott hangulat mint kifejezésmód először az amerikai egyetemeken hódított, de hamar elterjedt a nyugati országokban is. E stílus együtt járt a problématerületek határainak feloldására, a hagyományok és a fogalmi összefüggések dekonstruálására való hajlammal. Könnyed célzások adták tudtunkra, hogy mindaz, ami ez idáig fejtörést okozott, könnyedén átugorható, hiszen kellő alapossággal elemezve a nagy kérdések egyszerű problémákká zsugorodnak. Elfogadott nézetté vált az is, hogy nem szükséges az élettel törődni, ahogy nem szükséges részt venni a kulturális kreativitás színterein zajló lehangoló munkában sem.

Ez a beállítódás valójában csak divat - már csak azért is, mert jellemzése ilyen könnyen megoldható. Az első beállítódást azonban tudományos szándékok hozták létre egy válságok hatására átalakult teoretikus területen belül. A közös vonás bennük mégis az, hogy csak addig fejthetnek ki tartós hatást, amíg saját intellektuális körük kommunikációján belül maradnak. Végső soron mindkét beállítódás kitér a körültekintő gondolkodás kihívásai elől. Egyikük sem teremt kapcsolatot a szükségletek közé szorított élettel és azokkal a központi életproblémákkal, amelyeket sem feloldani, sem feladni nem lehet. Hagyományos fogalmaink szerint ezért lényegében véve egyik sem számít kizárólagos értelemben filozófiakritikának. Elsősorban talán éppen arra szolgálnak, hogy távolságot teremtsenek, és immunitást gerjesszenek minden olyan gondolkodással szemben, amely az egyes ember mozgatóerejévé válhat, és ami ezért, ahogy mondani szokás, mindenkihez "közel kerülhet".

Ha ezekben az ellenvetésekben épületes hangnemet vélünk felcsendülni, talán nem árt emlékezetnünk Kant egykori fordulatára, arra, ami az egyszerű tudóst az ész kiváló teoretikusává tette: emlékezzünk Rousseau gondolkodása melletti elköteleződésére. Tőle tanulta meg, ahogyan ő maga mondta, "az embert", és - szintén saját szavai szerint - "az egyszerű dolgos embereket tisztelni". De ugyancsak Rousseau-tól tanulta meg saját művét aszerint értékelni, hogy milyen mértékben bővíti az emberek önmegértését, és hogy képes-e igazolni mindazt, ami számukra nélkülözhetetlen.

Amiről az ember nem mondhat le, az mindenekelőtt az ínségek járma alól felszabadított élet és a mások önkényéből fakadó elnyomás megszüntetése. Mégis mindig és a mi korunkban különösképpen, amikor hajlamosak vagyunk verbális búcsút venni a tudatos életvezetéstől, figyelembe kell vennünk valamit: az ember sem szükségében, sem szabadságában nem mondhat le a rendelkezésére álló gondolat útjairól. Hiszen tudjuk, hogy a gondolat keresztútjain, a végső belátásokban, egy-egy élet megtalálhatja összegzését.

Ez a legalapvetőbb oka annak, hogy a "Mi a metafizika?" kérdése történeti és aktuális jelentősége mellett egyúttal olyan kérdés is, amit méltán nevezhetünk elévülhetetlennek.