A technika és humanizmus kölcsönös viszonyát elemző kérdések manapság a legizgalmasabb és nem minden feszültségtől mentes problémakörök egyikét alkotják. Bizonyára nem véletlen, hogy Friedrich Dessauer 1956-ban megjelent filozófiai munkájának a Vita a technika körül címet adta.

Először is tisztázzuk talán a fogalmakat: a "technika" szó alatt az ember azon igyekezetét értjük, melynek célja, hogy szellemi képességeinek kiaknázásával a természet nyersanyagait és erőit birtokba vegye és hasznosítsa. A hasznosítás azonban semmiképp sem korlátozódik, ahogy azt majd a későbbikben látni fogjuk, kizárólag a létfenntartásra és a túlélésért folytatott harchoz szükséges energiák fedezésére. Ortega y Gasset egy ízben igen találóan "az erőfeszítések enyhítése érdekében tett erőfeszítés"-ként definiálta a technika fogalmát.

Akármilyen szellemi eszmecsere keretein belül merül is fel a technika fogalma, kettős jelentés kapcsolódik hozzá. Egyfelől szubjektív értelemben egyfajta készségre, képességre utal - a szó művészetet is jelent - ily módon pedig messze túllép a produktív alkotás határain. Beszélhetünk például festői technikáról, valamely sportág technikájáról, de akár légzéstechnikáról, a szellemi munka technikájáról, sőt, újabban még a beszélgetés technikájáról is. Másrészt viszont a technika objektív értelmezés szerint az emberi tevékenység során használt eszközök, gépek, szerkezetek és módszerek összességére vonatkozik. Emellett jelentheti akár az e tevékenység során előállított termékek együttesét, végül magát a technika formálta világot is.

Humanizmus alatt pedig jelen esetben olyan szellemi-etikai magatartást értünk, mely a jóság, az igazság és a szépség utáni vágy irányítása alatt s az erkölcsi törvények előtt fejet hajtva tökéletes emberséget - azaz humanitást - eredményez. Humanizmus annyit tesz, mint tisztelni a személyiség egyediségén, megismételhetetlenségén és felcserélhetetlenségén alapuló emberi méltóságot, valamint megvédeni azt, nemcsak a materializmus támadásai, hanem a közösségen belül történő elszürkülés ellen is.

A "technika" fogalmának a természet nyersanyagainak legyőzését célzó törekvésként való értelmezése ahhoz vezetett, hogy a filozófusok és kultúrkritikusok az anyagi világban végzett tevékenységet rendelték mellé. Szellem és anyag kettőssége így szükségszerűen technika és kultúra egymásmellettiségének képzetéhez vezetett; két különböző és messze nem egyenrangú félként kezelt terület együttélését eredményezte, sőt, a technikát igen gyakran egyenesen a kultúra ellenségének kiáltották ki.

Ma a technika humánumra gyakorolt hatásának kérdése égetőbb, mint valaha. A technika körülvesz bennünket. Meghatározza munkahelyünket, megszabja létünk feltételeit. Társadalomformáló és a világ politikai erőviszonyainak változásáért felelős erő. Elzárkózásra már régen nincs lehetőségünk, nincs többé "exire de saeculo". A legnyomasztóbb és a többséget leginkább aggasztó körülmény a kiszolgáltatottság érzése. Ki vagyunk szolgáltatva egy hatalmas, kérlelhetetlen gépezetnek, mely látszólag egyedül önnön törvényei szerint fejlődik, mintha részfolyamatai és azok termékei teljesen kiszabadultak volna az emberi irányítás ellenőrzése alól. Tudatunkban azonban újra és újra megjelenik a technika sorsszerű vonása. A bolygónkon létező élet atomfegyverekkel történő kiirtásának lehetősége pedig egyenesen eszkatológiai dimenziókkal gazdagítja a problémát.

Korunk sokféle nevet viselhet. Pontosan annyit, mint ahány arca van. Ezek az arcok pedig annak megfelelően változnak, mely nézőpontból közelítve igyekszünk a korszak sajátosságait, különlegességeit megragadni és értelmezni. "Az atom korszaka", "gépkorszak", "az ipari tömegtársadalom kora", "automaták kora" - csak néhány a legelterjedtebb kifejezések közül. Közös bennük, hogy a periódus meghatározó jegyeként valamennyi a technikai aspektust emeli ki. Ha pedig korunk egészét ily módon egyetlen központi fogalomba akarjuk sűríteni, a háttérben legtöbbször megkondul a vészharang, az aggodalom és a nyugtalanság vészharangja. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban valakit: "A tért hódító gépesítés gyötör és aggaszt engem, ahogy közeledik, mint egy égiháború, lassan, lassan; de az iránya már bizonyos, és el fog érkezni, s akkor lezúdul." (Ford. Tandori Dezső)

Ezt olvashatjuk Goethe Wilhelm Meister vándorévei című művében. Az egy korszak letűnte felett érzett gyász és az eljövendőtől, a titokzatostól való félelem hangjait, a technizált világ majdhogynem vészterhes hangulatát, ezt a sejtelmes borzongást azóta már más forrásból is megismerhettük.

Nyikolaj Bergyajev - technika dominálta világunk igazolásának elfogulatlan tanúja, ahogy majd a későbbiekben látni fogjuk - egyszer a "kor paradoxonának" nevezte azt a jelenséget, amikor a múltat vizsgálva csak az örökös, a maradandó szépséghez ragaszkodunk, mert a múlt mint varázslatos egész, csupán képzeletünk szüleménye, ami képtelen a valóság más elemeit, például a csúnyaságot vagy a rosszat érzékelni.

A továbbiakban a keresztényi gondolkodás két jeles képviselőjének példájával szeretném illusztrálni, vajon milyen visszhangra talált korunk filozófiájában a technika okozta általános nyugtalankodás: Joseph Bernhart és Nyikolaj Bergyajev nézeteiről van szó. Eltérő származásuk és meggyőződésük ellenére is összeköti őket a humánum megőrzése feletti aggodalmuk, s ez a fajta félelem nem kizárólag őket jellemzi.

Bernhart Technika és az emberi lélek címszó alatt folytatott elmélkedéséből hadd ragadjak most itt ki egy állítást, mely véleményem szerint döntő szerepet játszik elméletében. Tétele alapján a visszavonhatatlan technikai fejlődés az ember hasonlóan végérvényes metamorfózisát vonja maga után. Ez az ember, idézem: "a létezés többféle rendjéhez, a fizikai, a morális rendhez, valamint a szabad választás és a kényszerítő szükség birodalmához tartozik egyszerre". Amikor elsősorban vagy kizárólag a fizikai lét területén tevékenykedik, vagyis nem teljes emberként működik - talán, mert, Bernhart kifejezésével élve, hiányzik belőle az örökkévalóság dimenziója -, akkor pontosan ezt a metamorfózist éli át, hiszen minden, amit az ember tesz, létrehoz, teremt és előidéz, visszahat magára az emberre, sőt, formálja, alakítja is őt. Manapság mindez már bizonyított részét képezi emberi természettel kapcsolatos tudásunknak.

Ha egyszer már elköteleztük magunkat a fizikai lét, azaz a technika világa mellett, kapcsolatunk vele törvényszerűen egyre szorosabbá válik, nem csupán a már említett visszahatás miatt, hanem azért is, mert ahogy azt már a görög illetve római, majd a későbbi keresztény filozófusok is felfedezték, a létezés folytonosan önmaga egyre tökéletesebb megvalósítására törekszik. Bernhart azonban nemcsak a fizikai lehetőségek (melyek elfeledtetik velünk emberi méltóságunkat, hogy a fizikai lét melletti konok kitartásunkkal, gőgös felfuvalkodottságunkban önnön vesztünkbe rohanjunk) csábításában fedez fel fenyegető veszélyeket; holott ezt a fajta végzetet előszeretettel igyekszünk a technika démonának és a gépek ember feletti hatalmának számlájára írni. Számos mai kultúrkritikussal ellentétben Bernhart a lét-rend széthullásáért nem a technikát teszi felelőssé. Ember és technika kiegyensúlyozatlan viszonyát más értelemben is egy egység részeként értelmezi, méghozzá az egy időtartam lefutása egységének keretein belül. E szemszögből pedig ez a zavar egy évszázados szellemi fejlődés következményeként jelentkezik, melynek folyamán forradalmak és filozófiai rendszerek a gondolkodás szekularizációjával karöltve lépésről lépésre megteremtették a feltételeket egy olyan világ irányításához, melyben az ember nem egészként működik, hanem homo faber módjára kizárólag intellektuális képességeit hasznosítva hat és uralkodik.

Bernhart felismerésével ugyan egy nyilvánvalóan téves felfogással száll szembe, gondolatmenete mégis megkérdőjelezhető, amikor a lehetségest a fizikai, a kötelezően szükségest viszont a morális létrenddel társítja. Én mindazonáltal úgy vélem, a szükséges a fizikaiban szintén tetten érhető, nem csupán a létezés tekintetében, hanem létünk emberi méltósága szempontjából is. Külsőségekben sem élhetünk már úgy, ahogy hajdan azt az őskor embere tette. Vajon nem megalázó és lealacsonyító-e, amikor az emberi tevékenységet egyszerűen "másodkézből származó teremtésnek", más helyütt pedig "az eredetit elnyomó és átalakító művi másodteremtés"-nek nevezi valaki? Véleményem szerint e tevékenység mögött a creatio continua erejét kell felfedeznünk, mely az eredeti alkotást nemcsak átformálja, hanem tovább is fejleszti - amennyiben persze ezzel nem vét az erkölcsi törvények kívánalmai ellen.

Bernhart aggodalmas felfogása ismételten ahhoz a kérdéshez vezet vissza bennünket, mellyel a valóság számos egyéb jelensége miatt is konfrontálódunk. Megtehet-e az ember bármit, ami hatalmában áll? Mivel az ember a való világban sokkal többre lenne képes, mint amit az erkölcsi törvények engedélyeznek, folytonosan korlátokba ütközik, s így óriási a csábítás, hogy ezeket egyszerűen semmibe vegye. Bernhart valójában nem hisz abban, hogy a technika rabjává vált ember elég erős vagy állhatatos lenne ahhoz, hogy értelem és ész harcában helytálljon. Amikor az egzakt kutatásokból származó tudás függetlenedik a teljes igazságra vonatkozó kérdésektől, az ebből származó erkölcsi közönyt Bernhart túl erősnek érzi ahhoz, hogy még a technikai fejlődést is vezérelje.

Pontosan ez az erkölcsi közöny a gyökere a Bernhart által olyannyira kárhoztatott tiszteletlenségnek, melyet a technika embere a teremtéssel szemben tanúsít. A tiszteletlenség nyomait részben egy, a lencsecsiszolásból ismert jelenség analógiájára opticizmusnak nevezett folyamatban fedezi fel. Ez alatt nem csupán a magánélet legszemélyesebb területeire való gépies behatolást és az élet titkainak módszeres letapogatását érti, hanem a lencse fókuszába került információk a tömegkommunikációs eszközök segítségével történő könyörtelen "kiteregetését" is. A képeket mechanikusan látjuk és tároljuk, miközben lassan elveszítjük a "látva átélés csodás adottságát". Bernhart ezenkívül a fizikai kutatásokban is tiszteletlenséget lát, mert azok véleménye szerint az atom feldarabolásával "a világ egységének szimbólumát zúzták szét", azaz - egy más helyütt használt fordulatát kölcsönvéve - az emberileg lehetségest ugyan megvalósították, de ezenközben súlyosan vétkeztek az emberi méltóság ellen.

Nem kizárólag a természettudós szól belőlem, amikor az effajta határokkal szembeni fenntartásaimnak adok hangot. Talán körültekintőbben kellene meghatároznunk az emberhez méltó fogalmát, mint ahogyan azt Bernhart tette. A megmásíthatatlan és elengedhetetlen erkölcsi értékek mellett esetleg a megváltozott életfeltételek támasztotta követelmények közül is be kellene vonnunk néhányat, hogy az emberileg lehetséges határait rugalmasabbá tehessük. Ám hagyjuk ezt a kérdést egyelőre megválaszolatlanul! Más összefüggésben részletesebb magyarázatot adunk majd rá.

Bernhart nézetei egy olyan kérdésben érik el tetőpontjukat, mely véleménye szerint korunk paradoxonának hordozója: "Hogyan uraljuk uralmunkat? Hogyan őrizzük meg hatalmunkat saját hatalmunk felett? Hogy kezeljük sorsunkat, melynek alakításában a tudomány segédkezett nekünk, s most egyszerre magunkra hagy bennünket?" Felismeri egy olyan több évszázados eseménysor tragédiáját, mely során az ember önmagát mindig történelmi lényként is értelmezte. Bernhart éppen ezért soha nem kíváncsi arra, valójában ki is hibáztatható a történtekért. Ám reményt sem hagy számunkra. "Amit kézhez kaptunk - mondja -, nem más, mint néhány eszkatológikus óra jövője. A tudomány iskolájában oktató technika már a falra véste a Menetekel szavait."

A jövőre való tekintettel arra a felismerésre emlékeztet bennünket, miszerint minden rajtunk, embereken múlik. Más helyütt viszont éppen ezt a felfogást nevezte egyfajta "gyermeki bizalomnak", mellyel egyesek, mindegy, milyen álláspontból kiindulva, a technika démoni erejét igyekeznek tagadni. Bernhart maga nem hisz az ember gyógyító hatalmában - "mert a jövő generációja már a technika jegyében nőtt fel, számukra elveszett az az ideál, mely számunkra, az átmenet emberének számára még a visszaút célját képviselte". Emberi szempontból ez a lehető legpesszimistább felfogás, mely nyílegyenesen az eszkatológikus perspektívához vezet.

Nyikolaj Bergyajev filozófiai munkái közül a következőkben az 1934-ben, Ember és technika címmel megjelentetett tanulmánnyal szeretnék foglalkozni. Vizsgálódásunk kiindulópontjaként ismételten egy vezérgondolatot emelnék ki, mely talán agresszív kihívásnak is hathat: "A gép - mondja Bergyajev - lényegét tekintve emberellenes. A humanista világnézetnek valamint ember és kultúra humanista ideáljának a technika adja meg a kegyelemdöfést."

Elméletében Bergyajev mégis abból indul ki, hogy az ember természetéből adódóan felfedező szellem, persze magasabb életcélok elérése érdekében. Ezzel először fogalmazódik meg az a - más összefüggésben még megvitatásra kerülő - tétel, mely szerint a technika őshumánum. Bergyajev szerint a technika szellemi értelemben is teremtő erő, mert az alkotásra hivatott ember tovább kell, hogy vigye a világot formáló folyamatot - miközben: "folytonosan két, az örök és a múlandó világ határán inog" - amit én inkább úgy fogalmaznék meg: az ember kénytelen egyszerre élni mindkét világban, ez pedig összhangban áll a Bernhart-féle etikai-vallási és fizikai létrend gondolatával.

A technikában azonban Bergyajev az emberiséget fenyegető veszélyek egész sorát látja. Mivel a technika evilági életünkben újfajta valóságot teremt, számára a "szerves" élettől való eltávolodást, a különböző típusú mechanizmusokhoz való közeledést, végül pedig a "megszervezett egzisztencia" felé fordulást vonja maga után, mely utóbbi a rendelkezésre álló eszközök és készülékek révén kísérteties törvényszerűséggel elfojtja a valódi életcélokat. Ez a félelem magában foglalja a már említett megmásíthatatlan tényt: az ember együtt változik az általa formált, alakított világgal. A technika váratlan, nem feltételezett eredményei, a tér és az idő korlátainak legyőzése, a világűr feltérképezése új tartalmakkal gazdagítják az ember önképét, melyet Bergyajev egy ízben a "bolygórendszerű tudatnak" nevez. A legnagyobb kísértés, melybe a technika viheti az embert, talán a mindenhatóság érzése. A technikának a dialektikus materializmus fogalomtárában elfoglalt központi pozíciója pontosan a megváltó erejébe vetett hit képzetével magyarázható.

Az emberi átalakulás azonban ennél sokkal konkrétabb területeken is jelentkezhet. Bergyajev elsősorban a taylorizmusnak a munkamegosztásos ipari folyamatoknál felbukkanó egyes tévútjaira gondol, amikor például az ember monoton mozdulatai miatt nemritkán egy gép alkatrészévé alacsonyodik - olyan probléma ez, mely számunkra még más összefüggésben is fontos lesz. Ha egy kicsit körbepillantunk a világban, számtalan példát találhatunk erre a jelenségre, mégis, egy ilyen erős általánosítás komoly veszélyeket rejthet magában. A technikai civilizáció személytelensége miatt nem enged arra következtetni, hogy a technika a személyiség poláris ellentéte lenne, még ha Bergyajev ez utóbbit "a sokszínűség egységeként, azaz a célját magában hordozó egészként" értelmezi is. Számomra ez contradictio in adjecto, mert az egész nem zárhat ki valamit, ami - még Bergyajev felfogása szerint is - természetéből adódóan az emberi lét alkotóeleme: a kutatás, a felfedezés szelleméről van szó, a való világban végzett tevékenységről. Ha ez utóbbi az értékek rangsorában az utolsó helyre szorult, elvesznek belőle Aquinói Szent Tamás gondolatai, miszerint "az ember a dolgokkal való tevékenykedése során is Istennel találkozik". Sokkal inkább emlékeztet ez az antik világ néhány tanítására, közöttük például a szabad emberhez nem méltó artes serviles elméletére. Bergyajev szellemi hazája ellenben az ortodoxia gondolatvilága, melyhez a skolasztika nem tartozik hozzá.

A technika problémáját Bergyajev is a történelem folyamatába ágyazva szemléli. Meglepő módon viszont ő is, aki óva int hajdan volt "technikamentes" korok idealizálásától, az elveszett értékek feletti fájdalmában meglehetősen sajátságos következtetésekhez jut. Felfogása szerint a Kopernikusz, Kepler és Galilei nevéhez fűződő természettudományos forradalom szétzilálta az antikvitás és a középkor világegyetemét, s vele együtt megingatta a megváltoztathatatlan természeti rendbe vetett hitet is. Ami itt megdőlt, nem volt azonban egyéb, mint egy világkép, mely a tudományos ismeretek fényében helytelennek bizonyult és ezentúl csak az emberi képzeletben kapott helyet. Bergyajev elismeri ugyan, hogy a technika révén sikerült egykori emberhez méltatlan jegyeket meghaladni. Sőt, a technikában a jövőre vonatkozóan is történelmi lehetőségeket vél felfedezni: kizárólag a technika - melyet egyébiránt (csakúgy, mint a kapitalizmust) "a hatalom akarásának torzszülöttje-ként" értelmez - eszközeivel oldható meg a tömegek szervezésének problémája, ahol ez utóbbit éppen a hatalomvágy idézte elő, azzal, hogy beépült történelmi tudatunkba. Az árat, melyet mindezért az emberiség fizetni volt kénytelen, a "régi kultúra szépségnek lerombolásában, valamint az egyéniség és eredetiség elvesztésében" látja.

Bergyajev aggályait, miszerint a technika befolyása mindezen veszteségek ellenére még a bölcsesség elnyomásához is vezethet, csak úgy oszlathatjuk el, ha feltesszük a kérdést, vajon igaz-e, hogy a technika a bölcsesség sértetlen világába rontott volna be, vagy a való világhoz fűződő kapcsolatunk zavarosságát sokkal inkább a hosszadalmas szellemi fejlődés során bekövetkező veszteség, a "közép elvesztése" idézte elő. Ebben az összefüggésben szeretnék Bernhart idevágó gondolataira is utalni.

Bernharttal ellentétben Bergyajev vétekről beszél - arról a bűnről, melyet nem a "gépek miatt lelketlenné vált" ember követ el, hanem az, aki eladta lelkét a technikának, s akiről Bergyajev azt állítja, megszégyenítené, és méltóságának mondana ellent, ha a rend megzavarásával járó felelősséget a gépekre hárítaná át - ami eleve nem lehetséges, hiszen a felelősség és a bűn a személyiség alkotóelemei. Álljunk meg itt egy pillanatra! Az imént idézett gondolat első ránézésre ellentmondani látszik Bergyajev más kijelentéseinek. Amikor a technikára vonatkozóan más helyütt "a teremtett teremtő elleni lázadásáról" beszél, arra a következtetésre juthatnánk, hogy önálló akaratot és öntörvényűséget tulajdonít a szerves létből kivált mechanizmusoknak. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy Bergyajev ugyan különbséget tesz a technika jellemzőinek szubjektív és objektív csoportja között, de az olyan fogalmakat, mint például "technika", "gép", "technikai civilizáció" vagy "mechanizált társadalom" egyszer az objektív elemek, másszor pedig a kettő együttesének megjelölésére használja. Gondolatmenetének szenvedélyességében időnként valóban ellentmondásokba keveredik, például akkor, amikor a technikát előbb a kapitalista gazdasági rend okaként, majd pedig annak produktumaként értelmezi.

Akárhogy is, a technika kérdéskörét szellemi-vallási problémaként kezelő Bergyajev alapjában véve hisz abban, hogy egyszer majd vége szakad a technika lélek feletti uralmának, nem a technika elutasítása révén, hanem azért, mert az idővel beilleszkedik fizikai és erkölcsi létünk egészébe. Hisz a bűnbe esett ember erejében a javulásra. Akkor is hisz ebben, ha a technika világának valósága megnehezíti a dolgát, és nem fedi fel előtte a helyes irányt.

A "technika és humanitás" problémaköréhez kapcsolódó állásfoglalások közül szándékosan e kettőt emeltem ki, melyeket mélységük miatt különösen jelentősnek tartok. A felmerülő kételyek és aggályok miatt semmit nem veszítenek súlyukból. Joseph Bernhart előzetes megjegyzése valamennyiükre vonatkozik. A probléma megvitatásakor a döntéshozatal mindig érzelmek és indulatok, részrehajlás és gyűlölködés, optimizmus és pesszimizmus befolyása alatt zajlik. Manapság már nemcsak filozófusok, teológusok és szociológusok, hanem a technika szakemberei is egyre növekvő aggodalommal követik a technikai fejlődés emberre gyakorolt esetleg káros hatásait. Elégtétellel vesszük tudomásul az elért eredményeket: a technika eszközeinek köszönhető kényelmet és a lehetőségek egyre növekvő tárházát, a szabadságot és a rugalmasságot. Ezzel szemben viszont felsorakoztatjuk valamennyi kétségünket a túlterheltség és a zaklatások, a károk és veszélyek, az áldozatok (akár emberi áldozatok) miatt, melyeket úgyszintén a "haladás" gyakorlata eredményez. A két oldal mérlegének értékelésekor pedig ma már nem csupán a létrehozók, hanem maguk a felhasználók is megkérdőjelezik cselekedeteik értelmét. Bizonyos esetekben ugyanis előfordulhat, hogy a bonum commune nézőpontja szerint az olyannyira hatékony termelési folyamat mindössze "nagyüzemi üresjáratnak" minősül. A gépek azonban dolgoznak. A pillanatnyi események bűvköréből még kiszakadni képes egyének nyugtalansága ezért ismételten szorosan összefügg a kérdéssel, vajon kényszerpályán haladnak-e a technikai folyamatok. Ezzel a problémával szintén részletesebben fogunk foglalkozni.

Az izgatottság másik kiváltó oka az emberi jellem mélyebb rétegeiben keresendő. A hatalom problémájára vezethető vissza. Legalaposabban bizonyára Romano Guardini egy, a technika emberei előtt tartott előadásában foglakozott ezzel, s ez egészen különleges fényt vet rá. Míg Jacob Burckhardt megállapítása szerint: "a hatalom önmagában gonosz", Guardini a következőképpen fejti ki véleményét: a hatalom, melyet az ember a technika eszközeinek segítségével a természet felett gyakorol, csökkenti az életért való félelmet, így szabadabb életérzést, változatosabb létet biztosít. Mivel azonban bármi, amit az ember megváltoztat, magát az embert is megváltoztatja, nem marad ennyiben a dolog. A hatalom csábító erővel rendelkezik. A csábítás pedig abban áll, hogy a hatalom eszközei nemcsak a természet, hanem embertársaink ellen is bevethetők.

Korunk egyik legmegrázóbb dokumentuma Albert Einstein levele, melyet röviddel halála előtt a tudósok Luccában megrendezett kongresszusának küldött. Pontosan e kérdés végső konzekvenciái foglalkoztatták: a lelkiismereti konfliktus, mely minden tudóst utolér, ha tevékenysége önálló céljaként a megismerés utáni törekvést, a megtapasztalható világ megértését tűzte ki, s most azzal kénytelen szembenézni, hogy kutatásainak eredménye a hatalom lelketlen birtokosainak kezében nem csupán az egész emberiséget, de saját személyes létét is fenyegető eszközzé alakult.

Bergyajev - hogy még egyszer tőle idézzünk - fent említett eszmefuttatásának elején azt állítja: "A modern ember elveszítette hitét. Egy bálványnak hódol, a technika és a gép hatalmában bízik." Életünk azonban telve van félelmekkel, melyeket a technika különböző megjelenési formái keltenek bennünk nap mint nap, ezért be kell látnunk: a technikával való találkozáskor, olyan, mint az ember, nem létezik, akármilyen gyakran szerepel is korunk kultúrkritikai elméleteiben ez az absztrakció. Legyen a sulykot elvető emberek száma bármekkora: amíg még vannak, akik nyugtalankodnak a dolgok menete miatt, s úgy vélem, ilyenek egyre többen lesznek, addig még van remény arra, hogy az élet nem semmisül meg végérvényesen a technika hatalma alatt. Talán ehhez újra és újra szükségünk van a veszély ízére, hogy felrázza tudatunkat - tudatunkat és lelkiismeretünket.