Nem szükséges Spengler feltevéseit elfogadnunk ahhoz, hogy felismerjük: a régi kultúra hanyatlóban van. Csakhogy ez nem egyedül a nyugatira vonatkozik: minden hagyományos kultúra a földkerekségen hanyatlik. E fejezetben azt próbáljuk kideríteni, hogy ez miért van így, és milyen jövőbeli lehetőségek adódnak ebből.

Először is: mit jelent a "kultúra"? Voltaképpen nem többet és nem kevesebbet, mint életformát, mely a szellem közvetlen kifejeződése. E rövid meghatározás mindent magában foglal, amit a kultúráról egyáltalán kijelenthetünk: azt ti., hogy kötődést jelent egy eleven múlthoz, s ezzel egyszersmind kötelezettséget; hogy minden kifejeződése jelképes (sinnbildlich) azzal a kettős hangsúllyal, miszerint minden, ami kultúraszerű, éppúgy értelmet (Sinn) jelenít meg, mint ahogy ez utóbbit megfelelő képszerűségében (Bildhaftigkeit) testesíti meg; hogy kizárólagos, és éppen ezért külsőleg szigorúan behatárolt; és hogy lényegében egységes, minélfogva minden egyedi benne az egészet előfeltételezi, és erre utal vissza. A kultúra szellemi organizmus, mely meghatározás igaz marad függetlenül attól, hogy Spengler kultúrlélek-, Frobenius paideuma-elmélete1 vagy bármely más eddigi elmélet fennmarad-e vagy sem. Ugyanebből a meghatározásból adódik egyszersmind az, hogy mikor nem kultúra egy külső civilizáció, noha kultúra is lehet: ez akkor áll fenn, ha kifejeződése semmi bensőt nem jelent; ha az imént mondottak nem érvényesek az adott képződményre. Hasonló jellemzi, mutatis mutandis, a barbárság állapotát. Azt, hogy végső soron mi a helyzet azokkal a szellemi organizmusokkal, amit kultúrának nevezünk, mindig is nehéz lesz megmagyarázni, hiszen minden absztrakt gondolkodás végső feltétele a személyes szubjektum. Ám ugyanez érvényes minden életformára, nem utolsósorban az emberi lélekre, miként már Schopenhauer is óvott attól, hogy ez utóbbit "jól ismert és hitelt érdemlő személy"-nek véljük. Hiszen az emberi lélek eleve a legkülönfélébb ösztönök és hajlamok együttese, amit aligha könnyebb egybefogni, mint a német nép különböző pártjait, míg a tudatos én egyáltalán nem megfelelő közös nevezője mindannyinak. Ha sikerül az egységesítés, akkor az csak kivételes esetben következik be a psziché jelentős részének kizárása nélkül, mely egy vagy több külön életet folytat, az éntől eltérő központokra vonatkozva. Ha eltekintünk a lehetséges szubjektum kérdésétől, akkor a dolgok nem bonyolultabbak és nem érthetetlenebbek a kollektív lelkek esetén, amelyeknek a "kultúrlelkek" csupán legmagasabb kifejeződései éppúgy, ahogy a teljességgel integrált és kiművelt személyiség is viszonyul az ősemberhez. Igen, e dolgok, formálisan tekintve, egyáltalán nem festenek másként. Semmiféle áthatolhatatlan válaszfalak nem húzódnak psziché és psziché, szintúgy test és test között. Mindegyik tudatalattija éterszerűen függ össze. Minden tudatos együttlét kényszerű módon valódi egységet hoz létre, mely az egyes részeket valami mássá alakítja át, mint amik előtte voltak. Ami itt házasságot köt (...), az csupán legmagasabb kifejeződése annak, ami minden személyes beszélgetésben, minden konferencián bekövetkezik. Így minden pillanatban kollektív lelkek keletkeznek, a kollektív jelleg pedig annál inkább túlsúlyba kerül egyes részeivel szemben, minél sokoldalúbb és tartósabb egy kapcsolat, és minél inkább mint egész lép fel egyéb kollektivitásokkal szemben. Éppen ezért a "kultúrlelkek" elfogadása esetén, ha csak magát a tényállást vesszük figyelembe, egyáltalán nem posztulátumokról van szó, hanem kétségbevonhatatlan realitások többé-kevésbé szerencsés megjelöléséről. Számunkra ez a fontos. A spengleri vagy frobeniusi elmélet helyességétől teljesen függetlenül a kollektív állapotok, tehát a kultúrák is, valódi önálló életegységek, legyenek bár önmagukban primér vagy szekundér képződmények.

Mint ilyenek, természetesen a keletkezés és elmúlás törvényének engedelmeskednek. Nem létezik semmi eleven, ami ne változna szüntelenül, és semmi, aminek bizonyos kifejeződése ne volna belsőleg behatárolt a lehetséges továbbfejlődés értelmében. A kultúrák elmúlnak, ha kimerülnek, ha az "értelem", amit megtestesítenek, megtalálta végső kifejeződését, minélfogva óhatatlanul megmerevednek.2 Ez természetes haláluk, és az effajta végre fektette Spengler a fő hangsúlyt. Általában a kultúrák azonban még korábban elmúlnak, ti. amikor más életformákkal kerülnek kapcsolatba, mely szétveti az egységüket. E ponton különösen világossá válik az, hogy miért sokkal célszerűbb a tények értelmét szilárdan lefektetett elméletektől függetlenül szemlélni. Bármik is a kultúrák végső soron, a jelenségek világában komponenseik különös egyensúlyi állapotánál fogva maradnak fenn. Ahogy egy meghatározott egyedi lélek állapotának ígyléte abszolút módon kötődik meghatározott lelki elemek meghatározott jellegű összefüggéséhez, éppen úgy áll a dolog a kollektív lelkekkel is. Mindegyik úgy létezik, ahogy van, meghatározott alkotóelemek jelenléte folytán, meghatározott súlyeloszlásban. átélheti ezek változását, miként az egyén is átéli állapotainak változásait és metamorfózisait, miközben önmagával azonos marad, noha e változások egyik esetben sem léphetnek túl egy bizonyos ponton. Nos, ennélfogva értjük már, hogy miért haldoklik ma óhatatlanul minden hagyományos kultúra a földkerekségen: minden történelmileg meghatározott ember lelkiállapota olyannyira megváltozott, hogy hagyományos értelemben nem képes egységet alkotni. E változás voltaképpen a lélek szerkezetében végbemenő végérvényes hangsúlyeltolódásban áll az átadhatatlanról az átadhatóra. Minden eddigi kultúra súlypontja az irracionálisban, ösztönszerűben, érzelemszerűben, alogikusban, érosszerűben rejlett, az irracionális pedig lényegében átadhatatlan. Itt hiányzik minden lehetséges átmenet a monádról a monádra. Ennyiben minden primitív kultúra valóban megfelel annak a képnek, amit egy ember a növény létéről alkot: térhez és időhöz kötött, mint típus, változásra képes, kívülről átadhatatlan. A szellem ellenben a legtágabb értelemben, a logosztól az intellektusig, lényegében átadható; az értelemszerűen megragadott igazság alapvetően mindenki számára egyformán érthető. Az értelem minden korlátot áttör, a megértés – egy tovább nem levezethető ősi képesség (Urkönnen) – eredendően az idegen lelkiség megértése, mely az egyébként fennálló kizárólagosságot megszünteti. Minél inkább fejlődik a szellem – mely fejlődési folyamat egy valódi növekedést jelent –, annál inkább növekedik az átadható jelentősége az átvihetetlennel szemben. Ezért nem teljesen jogos az antik kultúra esetén a kizárólagosságára fektetni a hangsúlyt: ha az akkor ismert földkerekség hellénizálható, vagy vallási tekintetben hebraizálható volt; ha azóta mi mindannyian részesülünk a görögségből és a zsidóságból, akkor e körülmény jelentősebb, mint azok eredeti állapotának átvihetetlen egyedisége. Mindamellett Spengler fő tézise minden eddigi kultúrára érvényes, mivel, hogy a kezdeti alapmeghatározásra visszatérjünk, a kultúrák egyik formája sem volt önmagában életképes más módon, mint egy előtte meglévő egységes szellem kifejeződéseként. A hellénizáció és hebraizáció csak annyiban sikerülhetett, amennyiben az eleven görög- vagy héber szellem közvetlenül meghódított egy kultúrkört, vagy, mint a kereszténység esetében, egy eleven örökség formájában egy új szintézis részévé vált. Arra, hogy az önmagában alapvetően átadható ténylegesen csupán önmagáért terjedt volna át, hogy egyáltalán önálló életet folytatott volna, az eddigi történelemben nem volt példa. Hiszen a keresztény kultúra átvételének előfeltétele a megtérés volt, a 18. századi szociális kultúráé pedig a korabeli európai társadalom eleven szellemében való részvétel. Általában véve: az eleven tradíció valamilyen formában volt az előfeltétele minden eddigi átvitelnek. Ezzel szemben a mai emberiség állapota radikálisan megváltozott. A magasabban fejlett intellektus, analóg módon ahhoz, ahogy az emberi agy fejlettebb annál, ami a növényben az idegrendszer szerepét játssza, emancipálódott minden hagyományos kötöttségtől; a tudat összpontosult benne, és eme rég elkezdődött áthelyeződés végkövetkezménye az, hogy az emberi élet az átadhatóból mint olyanból nyeri jellegét. A valós lelki organizmus valódi centruma ma másutt van, mint akkoriban, amikor az eddigi kultúrák kifejlődtek. Azt, hogy ez mit jelent, a világ technicizálásának értelmére vetett pillantás teheti leginkább világossá. Tévesen tesszük fel a kérdést, ha a technika barbáriasító jellegére fektetjük a hangsúlyt. Alkalmazásának korlátlan lehetősége – tértől, időtől és minden egyéb kötöttségtől függetlenül, mely a tiszta technika minden produktumának sajátja – kétségkívül ellentmond egy lehetséges kultúrjelenség hagyományos értelemben vett puszta fogalmának; ami mindenütt és mindenkor életformaként lehetséges, az nem lehet az eddig érvényes előfeltételek mellett közvetlen szellemi kifejeződés. Azonban nem itt rejlik a fő momentum: a kultúra – miként a történelem tanítja – eszményi értelmében minden egyéb, mint szükségszerű életforma. Másfelől egész bizonyosan nem igaz az, miszerint a mai civilizációs állapot valamilyen befejezést jelentene: ellenkezőleg, a népvándorlás kora óta az emberi nem sohasem tűnt ilyen fiatalnak; hiszen éppen fiatal vagy megfiatalodott részei azok, amelyek ma a fejlődés meghatározó tényezőjét megtestesítik. Lényeges az, miszerint az ember szellemi organizmusa olyannyira kiterjedt az intellektus irányában, hogy e változás miatt pozitív értelemben minden régi kultúrállapotnak el kell tűnnie. Semmiféle tökéletesség nem éli túl elemeinek önálló továbbnövekedését, és ha ezek közül egyik lényegéből fakadóan terjed és messzire hat, akkor óhatatlanul felemészti a változásra képtelent. Éppen ezt szemlélteti kiválóan a technika diadalmenete. Ahol a technika behatol, ott semmiféle technika előtti kor életformája nem marad fenn tartósan. A mai Európában Anglia és Franciaország azon körei, melyeknek érett kultúrája legtovább állt ellen a felbomlásnak, bizonyítják azt, hogy egyáltalán nem lehetséges mozi- és rádiókedvelőként, autóversenyzőként, pilótaként és magától értetődő globetrotter-ként továbbra is olyan életformákhoz kötődni, melyek lehetősége szoros belső és külső korlátoktól függött; e körök legújabb képviselői apáikhoz viszonyítva új, hagyománytól és tehertől mentes embereknek tűnnek. És extrém formában ugyanez a tényállás válik nyilvánvalóvá az Európán kívüli világban is. Míg Európában, melynek kulturális előrehaladása végül megteremtette a technikát, a régi és az új együttes fennállása egy bizonyos pontig még lehetségesnek tűnik, addig amott a technika minden tradíciót feltartóztathatatlanul leradíroz. S ez szédületes sebességgel sikerül annak okán, melynek megismerése az egész folyamat értelmét teljességgel megvilágítja: hogy ti. a technika esetén nem valami rendkívüliről, hanem valami magától értetődőről van szó: miként a matematikai igazságok lényegükben magától értetődők, minden emberi testben és szellemben immanensek, akként minden technikai lehetőség is az. Ezzel magyarázható, hogy e lehetőségek éppen a kultúra nélküli rétegek és népek számára válnak érthetővé. Amerika technicizálódott a leggyorsabban, mivel e folyamat kezdetén az itt élők voltak a leginkább kultúra nélküli nyugatiak; ma újfent, az extrém technicizálás a fiatal keleti népeknél ütközik a legcsekélyebb ellenállásba. (...)

A technikai haladás az értelem fejlődésének csupán egy sajátos kifejeződése. Amit amaz létrehoz, szükségképpen érvényes ez utóbbira. Az értelem szülötte mindenütt a voltaképpeni érthető, és minden érthető alapvetően magától értetődő is; ennyiben bármely meglelt új igazság sohasem több Kolumbusz tojásánál. Ha egyszer a lélek szerkezetének hangsúlya az értelem oldalán van, akkor az érthetőség minden törekvő erő fő momentumává lesz; ami nem magyarázható, az egyre inkább mint előítélet részesül elutasításban, kivéve, ha más úton bizonyítja valóságát, mely bizonyítás maga is egy értelemszükségletet elégít ki. Ez az oka annak, hogy a modern tömegek között jellemző módon miért kötődnek a hagyományos hithez azok, akiknek léte a számukra megmagyarázhatatlantól, főként az időjárástól függ, mint például a parasztok és a tengerészek, míg a gyári népesség egyre inkább megtagadja azt. Ugyanezen körülménnyel magyarázható, hogy miért foszthatták meg Istent a trónjától oly radikálisan a vallásos Oroszországban, és miért tűnhetett oly érthetőnek a marxista történelemfelfogás, mely a legprimitívebbet és egyszersmind leginkább racionalizálhatót veszi figyelembe, még a legkorábbi hitformákhoz kötődők számára is. Minden irracionális lényegében megmagyarázhatatlan; ha az értelem megteremti a valóság kritériumát, akkor ennek mindaddig valótlannak kell tűnnie, míg az értelem eléggé fejlett lesz ahhoz, hogy e kritérium értelmét is megértse. Mi az, ami a puszta intellektus szempontjából az irracionálisan növekvő életformákban nem előítéletek által teremtett és hordozott? Egy brahman, aki a tengeren túlra utazott, nemrégiben még elveszítette kasztját. Teljes joggal: az előítéletek finom szövedéke, mely a hagyományos brahmantípust megteremti, nem bírja ki a friss légfuvallatot. Kevésbé extrém módon, ám lényegében nem áll másként a dolog semmilyen eddigi kultúrtípus esetében; mindannyi előítéletek terméke. Természetesen csak azok szempontjából nézve, akiknek tudatos életét egyedül az intellektus határozza meg. Ám ők teszik ki ma a tömegeket, és egyelőre rajtuk van a történelmi jelentőség hangsúlya. Ez utóbbi pedig ismét csak a fokozódó értelemfejlődés okán. Ha a fő hangsúly az átadhatón nyugszik, akkor ennek jelentősége kényszerű módon a számmal arányosan nő. Mármost, mivel éppen a nagy szám a technika, a mechanisztikus-materialista gondolkodás stb. átadhatóságára a legérzékenyebb, a kör bezárul, ami már önmagában elegendő ahhoz, hogy a modern világban a döntő hatalmat biztosítsa annak, amit/akit a tömegek képviselnek. Kapcsoljuk össze ezt a felismerést ama másikkal, miszerint minden kultúra egy konkrét lelkiállapot kifejeződése! Ha ez utóbbi áll fenn, akkor in abstracto csak annyiban létezhet kultúra, amennyiben azt egy pszichológiai állapotánál fogva megtestesítő konkrét típus uralja; valójában minden eddigi kultúra addig maradt fenn, amíg az őt képviselő ember élt; amikor ez kihalt, akkor a kultúra vele együtt ért véget, még ha a biológiai alap változatlan maradt is.

Mármost melyik típus testesíti meg a modern tömegszellemet? Nem más, mint a sofőr; nem kevésbé meghatározó típusa eme tömegkorszaknak, mint a pap vagy a lovag az elmúlt korokban. A sofőr a technicizált primitív. A technikai adottság közel áll a vadember tájékozódási képességéhez; a technika mint olyan, magától értetődő dolog, uralása életre kelti az emberben (minél primitívebb, annál erősebben) a szabadság és hatalom érzését: ilyen körülmények között könnyen érthető az, hogy az emberek többsége ma a sofőrtípus felé orientálódik, hogy minden kölyök először sofőr (gyakran ugyan mérnököt mond, mindenekelőtt azonban sofőrt ért alatta) akar lenni, és hogy az újonnan létrejövő világ első reprezentatív típusai, a szellemi vezetők kivételével, mindenütt, még oly különböző nevek alatt is, az egységes sofőrtípushoz tartoznak. Már az okos (smart) amerikai is az európaival szemben elsősorban sofőr volt, de nem tisztán az, mert egy kevésbé primitivizált korszellemben nőtt fel, mint a mai fiatalság, melynek meghatározó világszemlélete, közvetlenül vagy közvetetten, a lövészárokélet ősállapotából ered. Azonban a fasiszta nem egyéb, mint olasz sofőrtípus, a bolsevik pedig az orosz, míg az első igazi puszta sofőr az átlagos haladó ázsiai. Innen származik ezek mindennemű hagyomány iránti ellenségessége és primitív erőszakszeretete. Ezen meggondolásokból többek között valami nagyon fontos következik, ti. hogy tévedés a történelmi mozgalmakat elsősorban világszemléletük alapján megítélni. Az ókor embere és később a középkori lovag talán tökéletes megtestesülése volt annak, aminek vallotta magát. Hasonló kongruenciát, ami a vallásos eszmények magasságának tekintetében magától értetődő, soha egyetlen hitfüggő típus sem jelenített meg. A bolsevizmus sikere Oroszországban a legkevésbé sem függ össze (kommunista) elméletével: szinte teljes mértékben azon alapul, az elméletnek köszönhetően a sofőrtípus jutott uralomra. (...)

Egy eleven típus ellen minden absztrakt cáfolat tehetetlen. Ha valaki hatalomra jutott, mivel megfelel a korszellemnek, akkor csak elfajulása vagy kihalása változtathat a helyzeten, mely folyamat eddig minden esetben roppant hosszú időt vett igénybe. A kihalást tekintve ma nyilvánvalóan nem a sofőrön van a sor, hanem a régi kultúrtípusokon. Ha azonban ők kihalnak, akkor egyáltalában minden régi kultúra kihal. Mivel minden általános állapot csak bizonyos konkrét típusok révén folytatódik, miként a nemzedékek is az egymást követő egyének révén, ezért az eleven tradícióval "értelmük" is eltűnik. Így halt ki az egyiptomi kultúra, noha a fellah3 ugyanahhoz a fajhoz tartozik, amely hajdan a fáraókat teremtette; így halt ki az arab kultúra is, noha véralapja ma is él. Ma minden kultúra a földkerekségen lehanyatlik, mert az új uralkodó embertípus megtagadja a kultúra hagyományát.

A régi kultúrának az értelemfejlődés okán bekövetkező kihalása esetén tehát valódi fátumról van szó, mivel ez nem kevesebbet jelent, mint korábbi embertípusok helyettesítését újakkal, melyek hajlamuknál fogva a korábbit immár nem képesek folytatni. Nézzük csak meg Európa mai fiatalságát: értetlenségük az iránt, ami apáik számára mindent jelentett, oly nagy, mint talán emberemlékezet óta egyetlen nemzedékváltás esetén sem, vagy pedig érdeklődésük ahhoz hasonlít, ahogy az amerikai az európai középkor iránt érdeklődik: ez már önmagában bizonyítja azt, hogy milyen radikálisan megváltozott a lelki összállapot. A régi elmúlásának azonban van egy még mélyebb oka is, mint az eddig vizsgáltak, és csak ez magyarázza a mostani vég katasztrófaszerű jellegét - az ókor óta nem történt még ilyen katasztrofális változás. A psziché áthelyeződése a régi egységet megbontó emberi értelemfejlődés következtében, valamint a hangsúlyeltolódás ez utóbbira azt eredményezte, hogy a tudat átmenetileg elvesztette az eleven mélységgel való kapcsolatát. Mivel az élet az értelmében (Sinn) gyökeredzik, a modern tudat ezáltal értelmetlenné (sinnlos) vált.4 Ez azonban az önpusztítás növekvő túlsúlyához vezetett az építő ösztönnel szemben. Az élet minden pillanatban egyszersmind születés és meghalás, pusztítás és felépítés éppen úgy, miként a dallam is minden pillanatban csak mint a hangok egyidejű felhangzása és elhangzása érthető meg. Az, hogy min nyugszik a végső hangsúly, a folyamat értelmétől függ. Kívülről nézve annyiban, amennyiben beteljesülése az adott határokon belül véget vagy továbbélést igényel; a tudat szempontjából annyiban, amennyiben adott életiránya számára értelmet testesít meg avagy sem. Ha az irányt értelembeteljesülésnek érzi, akkor az építő ösztönök maradnak túlsúlyban; ha nem, akkor a halálösztönök győzedelmeskednek. Mármost, mivel az intellektualizált tudat, mint láttuk, elvesztette összefüggését az eleven mélységével, az élet szükségképpen értelmetlennek tűnik az ember számára, hiszen csak a legmélyebbre és legvégsőre vonatkoztatva van a külsőnek, mely ugyebár sohasem végződik jól, értelme. (...)

Az élet eddigi formája éppen az új pszichológiai feltételek mellett értelmetlenné vált. Csak az új típusok érezhetik értelembeteljesülésnek. Innen a sofőrtípus vitalitása és a mozgalmak, pl. bolsevizmus és fasizmus félelmetes ereje, amelyeket e típus hordoz. És innen hatolhatunk be mi is mélyebben az ún. "kultúrlelkek" homályába, és határozhatjuk meg azt, hogy miként áll a dolog kihalásukkal és újrakeletkezésükkel. A kultúrlélek fogalma egy bizonyos értelemösszefüggés szinonimája, amely alá az élet egyes megnyilvánulásai mindenkor tagolódnak, és amelyet ezek megtestesítenek. Ez az értelem, ahol jelen van, primér jellegű; megteremti a tényállást. Ha egy értelem már nem tud kifejezésre jutni a jelen lévő anyagban, akkor elvész, miként egy gondolat is veszendőbe megy, ha a szavak, amelyek kifejezték, szétesnek, miként a lélek is, ha a test felbomlik. Mármost hogyan történik az új értelem belevetítése a jelenségvilágba? Ennek empirikus előfeltétele, csakúgy, mint egy új lélek földi megtestesülése esetén, a korábban fennálló életegységek kereszteződése. Az újnak empirikus jellege feltétlenül e kereszteződéstől függ; az értelemmegvalósítás lehetetlen másként, mint a meglévő eszközök segítségével. Ahol a szülők jelleme eleve összeegyeztethetetlen, ott először, csakúgy, mint eltérő fajok kereszteződése esetén, jellemtelen utódok képződnek, akiket, az adott körülményeknek megfelelően, a barbarizmus, alexandrinizmus, eklekticizmus, szinkretizmus vagy egyszerűen a vadonmaradottak puszta civilizációjának fogalma alá sorolhatunk. Új kultúra akkor fejlődik ki, amikor a keverékből egy újonnan rögzült faj lesz. Így volt az eleven katolikus egyház a késő ókori szinkretizmus végterméke. Új kultúra azonban nem fejlődhet ki gyorsan, legyen bár az Úristen a szellemi atyja. A nagy egyének személye megelőlegezheti ugyan, ám az összesség roppant lassan követi őket. Hosszú ideig csak lényének a jövő értelmében létrejött részeiben mint egyoldalú képződményekben élheti meg a beteljesülést. Ebből ered minden mai fiatal akart primitiválása és egyoldalúsítása. S úgyszintén ebből eredt a futurisztikus fasiszták és bolsevikok vitalitása. És éppen ezért valószínűleg a Kelet is, ahol a nyugati szellem recepciója egy hihetetlen lelki fattyúsítást vezetett be, óhatatlanul egy hosszan tartó pszichikai, ha nem is politikai káosz előtt áll. S ez túl hamar nem képes új kultúrává alakulni. E ponton jobban állunk mi európaiak, hiszen korántsem kell annyi idegen elemet asszimilálnunk ahhoz, hogy megújuljunk.

Világosan bizonyítható tehát nem csupán az, hogy minden régi kultúra a földön hanyatlik, hanem az is, hogy miért kell ennek így történnie. Ám hasonló alapvető bizonyossággal jósolható meg az, hogy milyen állapot lép a régi helyébe. A létrejövés és elmúlás azonosságviszonyából adódik először is az, hogy a régi vége már az újnak a születése is egyúttal. Ez csak ott nem áll fenn, ahol egy abszolút vég következett be, erről azonban ma, mint láttuk, nem lehet szó; ritkán tűnt az emberi nem ily fiatalnak. Egy új kultúrának a régi értelemben természetesen nem kell létrejönnie, ám előítélet az, mely e lehetséges körülményt nyomban hanyatlásnak tekinti. A kultúrállapotok a lehetséges emberiségállapotok csúcspontját jelentik; talán ezek adják meg a pusztulásnak a végső értelmét, ám a végcél érdekében nem szabad megtagadni az utat.