A filozófiatörténetből hozott mindkét általam felhozott példa nemmel felel a címben feltett kérdésre, bár az alap, amiből kiindulnak nem ugyanaz. Aquinói Szent Tamásnál Isten léte megkérdőjelezhetetlen, Descartesnál a res cogitans, a gondolkodó szubsztancia. Szent Tamás abból indul ki, hogy mindenben kételkedhetünk, végül ok-okozati szálon végigvezetve a kérdést eljut oda, hogy valaminek lennie kell, amiben nem kételkedhetünk, ami a végső oka a dolgoknak. Egy példával élve: minden, ami mozog, azt valami mozgatja, de kell lennie egy kiindulópontnak, ami nem mozog, hiszen ha mozogna, akkor valaki mozgatná, és így nem lehetne a kiindulópont. Ez a valami nem valaminek az okozata, csupán okozója. Persze a példa csak akkor igaz, ha előtte leszögezzük: minden, ami mozog, azt valami mozgatja. Szent Tamás szerint a dolgok végső okozója az Isten; ő ezzel az ok-okozat összefüggéssel bizonyította Isten létének kétségbevonhatatlanságát.

Descartes-nál más a helyzet. Szerinte valaminek, valakinek lennie kell, aki ezt a kérdést felteszi, gondolkodik rajta, innen jön a "Cogito ergo sum" (Gondolkodom, tehát vagyok) gondolata. Szerinte tehát ez a gondolkodó szubsztancia az, aminek/akinek létében nem kételkedhetünk.

Logikai szempontból megvizsgálva a kérdést, szerintem a válasz benne rejlik a kérdésben. Megvizsgálva a kérdésre adható válaszokat könnyen rájöhetünk erre. A "Bizonyos-e az, hogy mindenben kételkedhetünk?" kérdésre kétféle válasz adható:

1. Nem bizonyos, hogy mindenben kételkedhetünk.

2. Bizonyos, hogy mindenben kételkedhetünk.

A második választ vizsgálva, miszerint bizonyos, hogy mindenben kételkedhetünk, nyilvánvaló paradoxonhoz jutunk, hiszen ha mindenben kételkedhetünk, akkor ennek a kijelentésnek az igazságtartalma is kétséges, ergo nem biztos, hogy mindenben kételkedhetünk, és máris ellentmondásra jutottunk. Mindenképpen a másik (tehát az 1. számú) válaszlehetőségnek kell igaznak lennie, hiszen ha nem biztos, hogy mindenben kételkedhetünk, akkor elméletileg lehet, hogy ebben a válaszban kételkedhetünk, lehet, hogy nem. Gyakorlatilag azonban nem kételkedhetünk ezen állítás igazságában, hiszen hamissága már bizonyítottan lehetetlen, hiszen ha mégis lehetséges lenne, akkor a második állítás bizonyosodna be (Bizonyos, hogy mindenben kételkedhetünk.), ami a fent leírt paradoxonhoz vezetne.

Szerintem tehát a kérdésre mindenképpen nem a válasz, hisz már ez a csekély bizonyíték is elég a nemleges válasz igazolására. Hiszen ha a kérdés válaszában nem kételkedhetünk, akkor már valamiben nem, kételkedhetünk, és a valami a minden halmazán belül lévő elem, tehát nem lesz igaz, hogy mindenben kételkedhetünk. A minden halmaza így nem lesz igazsághalmaza a megkérdőjelezhető dolgoknak, hiszen valamiben már nem kételkedhetünk, és a mindenből a valamit kivéve, a maradék már nem a "minden" halmaz lesz. Tehát szerintem a pontos válasz a kérdésre így hangzik: Nem mindenben kételkedhetünk. Mindazonáltal még rengeteg dolog van a világon, amiben kételkedhetünk, egyvalamiben viszont semmiféleképpen nem, mégpedig abban, hogy mindenben kételkedhetünk.

Szerintem Descartes elmélete, miszerint valakinek gondolkodnia (kételkednie) kell, csakugyan igaz kell legyen, bár a következtetést nem két előfeltételből vezette le. A szillogizmus szabálya szerint két feltétel szükséges a következtetés levonásához, itt azonban csak egy van.

Praemissa minor: gondolkodom

Praemissa maior: Ö

Conclusio: tehát vagyok

A második praemissa hiányzik, ott ennek kellene állnia: "Aki gondolkodik, az van." a conclusio levezetéséhez. Descartes feltehetőleg evidensnek vette, hogy aki gondolkodik, az van is, ám ez az utána jövő filozófusoknak kételkedésre adott okot. Logikailag valóban hiányos a bizonyítás, megítélés kérdése, hogy az ember mennyiben fogadja el a dolgokat magától értetődőnek, illetve mit fogad el annak. Szélsőséges nézőpont szerint semmi sem az.

Szent Tamás ok-okozati összefüggésének végeredménye Isten létének bizonyossága. Személyes véleményem szerint is lennie kell valakinek/valaminek, ami oka az egész világegyetemnek. Ez a vélemény előfeltételezi, hogy én személy szerint nem kételkedem a világ létezésében. Az, hogy a világegyetem okozóját minek nevezzük, csupán világnézet kérdése. Valaki ősenergiának, valaki Istennek, valaki másnak. De valahonnan eredeztetni kell világunkat, ez kétségtelen.

Feltevődik a gondolat, hogy mi van, ha ugyan én létezem és gondolkodom, de a fizikai világ nem létezik, mindössze illúzió. Nos, ha ez így lenne, és én léteznék egyedül, rajtam kívül semmi nem lenne, akkor tisztában kellene lennem mindennel, mivel mindennek én lennék az oka. Így azzal is tisztában kellene lennem, hogy az általam észlelt világ mindössze illúzió, de mivel ezt nem látom be, elvetem ezt a feltételezést, és elfogadom, hogy az engem körülvevő világ valódi, és ennek rajtam kívüli okozója is kell legyen, de az nem én vagyok, mert azt tudnám magamról.

Bár álomhelyzetekben az ember képes tökéletesen valóságnak megélni helyzeteket, és el is hiszi, hogy valóság az, de nem látja be (egyes speciális esetektől eltekintve, pl.: tudatos álomban), hogy az álom alkotója végeredményben saját elméje, így a kérdés végül is nyitva marad: Mikor és miben kételkedhetünk, és mikor lehetünk bizonyosak?