1996-ot az UNESCO a tolerancia évének nyilvánította. A tolerancia problémáját konferenciákon, szemináriumokon, szimpóziumokon vitatták meg mind hazánkban, Oroszországban, mind külföldön. Ezek közül néhányon jómagam is részt vettem, s szeretném gondolataimat megosztani az olvasókkal. Előzetesen azonban pár olyan momentumra szeretném felhívni a figyelmet, amelyeknek értelme csak a későbbiekben lesz világos. Mindenekelőtt meg kívánom jegyezni, bár az adott fogalom nagyon egyszerűnek tűnik, a valóságban nem is az, ugyanis meghatározott előfeltevésekből indul ki, és számtalan következményt von maga után. Különféle módon értelmezhető, és a következmények is különfélék. A legfontosabb, hogy ez az első látásra elég partikuláris, bár gyakorlati szempontból igen fontos probléma elvi-filozófiai kérdésekkel van összefüggésben, s ezek a kérdések az emberi lényeget, az ember identitását, a megismerés és a kölcsönös megértés stb. lehetőségeit és határait érintik.

A toleranciáról való eszmecserék időszerűsége teljesen nyilvánvaló. A minden idegen - például a más nyelvet beszélő emberek, a más vallásúak, a más értékrendet vallók - iránti harag és gyűlölet energiája láthatóan hosszú időn át halmozódott, ma pedig a felszínre tör. A helyi háborúk és a terrorista cselekedetek, a nemzeti kisebbségek és a menekültek tömegeinek üldözése mindezen pusztító és emésztő erő működésének eredménye, amelynek neve: türelmetlenség. Ez ma az egész világon tombol. Ami hazánkat, Oroszországot illeti, a türelmetlenség az utóbbi években rendkívüli módon megerősödött.

Ezzel kapcsolatban csak egy, de meghökkentő tényre szeretném felhívni a figyelmet. Még néhány évvel ezelőtt a demokratikus társadalom kialakítását összekapcsoltuk a tömegtájékoztatás szabad, cenzúrától mentes fejlődésével. Éppen ebben láttuk a türelmetlenség, az ideológiai korlátoltság, a szűkös értelmezés megszüntetésének eszközét, és a hatalom működése feletti társadalmi ellenőrzés lehetőségét. A tömegtájékoztatási eszközöket a "negyedik hatalom" elnevezéssel illetjük, s ezt a többi hatalmi ág sajátos ellensúlyaként a társadalmi vita nélkülözhetetlen, szervezett eszközének fogtuk fel. Az ilyen vitákat - gondoltuk - nem csoportelőítéletek, hanem általános emberi értékek irányítják, amelyekről akkor sokat beszéltünk. Ma már azonban mindenki kész elismerni, hogy gyakorlatilag tömegtájékoztatási eszközeink a tőkével vagy hatalommal (vagy ezzel is és azzal is) rendelkező szűk érdekcsoportokat védelmezik. A legfőbb jellemző, hogy ezek a csoportok türelmetlenek egymás iránt, harcot folytatnak ellenfelük megsemmisítéséért, és azért a monopol lehetőségért, amellyel a közvélemény manipulálható. Az igazságról, a lelkiismeretről, az igazságosságról stb. folytatott viták ilyen feltételek közepette nevetségesnek tűnnek.

Az is világos, hogy türelem és tolerancia nélkül sem hazánk, sem az emberiség egésze nem maradhat fenn. Az egymással kapcsolatba kerülő kultúrák, nemzetek, társadalmi csoportok kölcsönös türelme nélkül az emberek egyszerűen csak elpusztíthatják egymást. Manapság a türelem, sokkal inkább, mint valamikor a történelemben, nem egyszerűen elvont filozófiai eszmény, hanem a megmaradás tisztán gyakorlati feltétele. Ezért néha úgy tűnik, hogy elég csak azt mondani: "Emberek, legyetek türelmesek egymás iránt, a másság iránt, a különböző nézetek iránt! Éljetek barátságban, kössetek megállapodásokat azokban az esetekben, amikor együtt kell döntenetek a közös ügyekben, találjátok meg a különböző társadalmi csoportok és közösségek számára megfelelő megoldásokat az érdekek összeütközésekor! Úgy tűnik, elég kimondani ezt az általános jelszót, hogy minden érthető legyen. Ha nem gyakoroljuk a türelmes magatartást, akkor nem marad más, mint egymás kölcsönös megsemmisítése. Manapság ezt megtenni nem is olyan nehéz.

Ugyanakkor a tolerancia problémája bonyolultabb, mint az elsőre látszik.

Először is a gyakorlati nehézségekről kell szólni, s azok valóban nagyok, hiszen a türelmes magatartásra jellemző, hogy az az ember és a megismerés értelmezésére vonatkozó közösségben létrejövő helyzetben gyökerezik. Ilyen például a függetlenségre, az egyéni autonómiára való törekvés, szándék a meggyőződésért és a tettekért vállalt személyes felelősségre, bármilyen ideológiára vonatkozó erőszakos rákényszerítéstől való tartózkodás. Még ha azok az ideológiák jónak is tűnnének, kényszerre nem kerülhet sor. A tolerancia azt is feltételezi, hogy sokféle meggyőződésünk és ítéletünk viszonylagos, megindoklásuk lehetetlen olyan módon, hogy mindenki számára vitathatatlan legyen. Láthatóan az ilyen jellegű irányultság nemcsak nem jellemzi a létezett és létező társadalmak nagy részét, de történelmileg tekintve újkeletű jelenségről van szó. Sok ország és kultúra számára a tolerancia eszméje szokatlanul új, sőt egyenesen gyanús is. Ez érvényes hazánkra, Oroszországra, amelynek történelme nem teremtett szilárd feltételeket a tolerancia meggyökereztetésére. A nagy, egyházi vagy ideológiai értelemben vett eszmei közösségekről sok honfitársunk úgy vélekedik, hogy a türelmet és a pluralizmust előnyben részesítik, de ezek - szerintük - nem ritkán az erkölcsi gyengeség és a meggyőződésbeli bizonytalanság kifejező eszközei. (Emlékezzünk a nemrégen annyira népszerű, a marxista-leninista ideológia monolitikus jellegzetességeiről, annak legyőzhetetlenségéről és abszolút tudományos jellegéről folytatott vitákra!) Minden esetben a tekintélyelvűség és paternalizmus (a totalitarizmusról már nem is beszélve) teljesen összeegyezhetetlen a tolerancia eszméjével, s azt is hamar elfogadtuk, hogy az utóbbinak fontos gyakorlati szerepe van, s meggyökerezésének feltételeiről (társadalmi, kulturális, pszichológiai) speciális kutatást kell folytatni. Most nem állhatok meg e kérdésnél, mert a probléma nehézségét másban is látom: magában a tolerancia és a tőle elválaszthatatlan pluralizmus értelmezésében. Ezzel akarok külön foglalkozni, s az alábbiakban megkísérlem négy lehetséges módozatukat értelmezni. Úgy vélem, hogy ezek a modellek összhangban vannak a valósággal, s különösen gyümölcsözőek a modern civilizáció egészét és különösen hazánkat, Oroszországot érintő kérdések megvilágítását illetően.

A toleranciának ez az általam is elsőként elemzendő felfogása történetileg is a kezdetekhez tartozik. Klasszikusnak tekinthető, amely Boyle és Locke nevével, a klasszikus liberális hagyománnyal van kapcsolatban. Ezen értelmezés keretén belül léteznek egymástól bizonyos tekintetben különböző koncepciók. A fogalom történelemfilozófiai elemzése érdekes és tanulságos lenne. Különösen fontosnak tartom és sok tekintetben fényt derít a problémára az a történelmi tény, hogy azt a vallási türelem kérdésével együtt alakították ki, és elsődlegesen a harmincéves háború következményeként jelent meg, amelyben az ellenséges vallási közösségek képviselői majdnem mind egy szálig megsemmisítették egymást. (A megoldásra váró feladat miatt azonban le kell mondanom a konkrét filozófiai szövegek elemzéséről, sajátosságainak kiemelésével együtt, például azzal, amit Max Weber "ideális típusnak" nevezne.)

Ezen értelmezésnek megfelelően az igazság, az alapvető erkölcsi normák, a politikai együttélés alapvető szabályai kétségbevonhatatlanok, és mindenki számára meggyőzőek. Ilyen kérdések kapcsán értelmetlen toleranciáról beszélni, mert a bizonyíték, a megokolás ésszerű, és elfogadhatóvá teszi az adott elvet. Az emberek ugyanakkor nemcsak az ésszerűen megokolt és ésszerű elvet vallják magukénak, hanem különvéleményüket is fenntartják. Ezek közül néhány igazságtartalma utóbb bizonyítható, de közöttük vannak olyanok, amelyek esetében azt kétségbevonhatatlanul soha nem lehet megtenni. Ezek mindenekelőtt a vallásos vélekedések, a metafizikai állítások, a különféle kultúrák sajátos értékei, bizonyos etnikai nézetek és meggyőződések, személyes vélekedések stb. Ezeket a véleményeket a racionalitáson kívüli alapon állva fogadják el az emberek, és mindenekelőtt a kulturális, etnikai és személyes önazonossággal vannak összefüggésben. Önazonosság nélkül nincs személyiség, azaz nincs önálló ember, aki a saját döntéseiben is felelős a tetteiért. Az önazonosítás módjai sok esetben kívül állnak a racionalitáson, s kapcsolatban vannak bizonyos, az ember által elfogadott tradícióval, a hellyel, ahol született, ahol lakik, hazája történelmével, saját életrajzával stb.

Ami a megismeréssel kapcsolatos igazságot (például a tudományosat) és a racionálisan megalapozott jogi és erkölcsi normákat illeti, természetesen nem lehet türelmesen viszonyulni az ezeknek ellentmondó és ezeket megszegő cselekedetekhez sem. Az erkölcsi és jogi normákat megszegő embereket meg kell büntetni. De az igazságot számtalan esetben nem lehet kierőszakolni sem fizikai kényszerrel, sem propagandisztikus befolyással. A helyes véleményt az embernek önállóan kell kialakítania. Ezért harcot kell vívni azokkal a cselekedetekkel, amelyek megsértik az együttélés racionálisan felállított szabályait, s bizonyos mértékig türelmesnek kell lenni az irracionális nézetek iránt, támogatván az olyan feltételeket, amelyek közepette az emberek maguk eljuthatnak az igazság elfogadásához, amelyet vita nélkül, egyetemlegesen lehet támogatni.

Ami azon véleményeket illeti, amelyeknek az igazságtartalmát nem lehet bizonyítani, amelyeket racionális megokolás nélkül fogadnak el (például vallásos meggyőződés, metafizikai állítás, világnézeti kijelentés, a különböző kultúrák sajátos értékei, morális, hitbeli meggyőződés stb.), akkor nemcsak azokat, hanem a nekik megfelelő gyakorlatot is el lehet fogadni azokban az esetekben, amikor azok nem mondanak ellent a civilizált együttélés normáinak. Ebben az esetben az ilyen vélekedés bizonyos kulturális, etnikai és társadalmi csoportok "közös ügyeként" vagy valakinek a személyes ügyeként mutatkozik meg. Az adott esetben a türelmetlenségnek nézetkülönbség az alapja, s ezen nézetek nem érintik az igazságot és az alapvető morális, jogi és politikai normákat, indifferensek a civilizáció alapvető értékei iránt, és nem akadályozzák a normális együttélést. A különböző szociális, kulturális és etnikai csoportoknak lehet saját templomuk, iskolájuk, használhatják saját nyelvüket, megvannak a saját szokásaik. Megengedhetetlen, hogy a kívülállók ezekbe az ügyekbe beleavatkozzanak (például megengedhetetlen a kormány részéről a beavatkozás, ha például mondjuk arról van szó, hogy a nagy állam területén etnikai kisebbség létezik, vagy hogy az egyik állam beavatkozzon a másik életébe). A közösségen belüli normális élet, valamint a különböző közösségek és kultúrák békés kapcsolatának az az alapja, hogy egyetértés legyen az alapvető erkölcsi normák és a megismerés (részben tudományos) tekintetében.

A tolerancia adott értelmezését tekintve nagyon fontos megjegyezni, hogy a szokásban, a sajátos kulturális értékekben, a világnézeti tanokban meglévő különbségek fokozatosan kisebbedni fognak a civilizáció fejlődésének mértéke szerint, mivel a különböző kultúrák és etnoszok kölcsönös együttműködésének erősödése, a gyakorlati problémák közös döntésének szükségessége el kell, hogy vezessen ehhez.

Meg kell jegyezni, hogy a tolerancia és a neki megfelelő pluralizmus hasonló értelmezését mintha az oroszországi jelenlegi társadalmi-politikai helyzet erőszakolná ki. Ma, amikor semmiféle lehetőség nem látszik arra, hogy az egymásnak ellentmondó értékorientációkat és ideológiákat összehangoljuk, egyetlen lehetőségnek tűnik a különböző csoportok egyesítése, hogy a konkrét gyakorlati problémák megoldására egyezség szülessék, félretolva az ideológiai nézetkülönbségeket. (Néha azt mondják, hogy a tolerancia és a pluralizmus ilyen felfogására vagyunk "kárhoztatva", nem is valami elvi megfontolás értelmében, hanem a meglévő helyzet következtében, amely nem hagy nekünk sok választási lehetőséget.)

Ilyen felfogás mellett a tolerancia lényegében a meglévő nézetek és az azokból következő gyakorlat iránti közönyt jelenti.

A tolerancia második értelmezése abból indul ki, hogy nem lehet alkalmazni azt az előfelvetést, amelyből az első értelmezés kiindul, nevezetesen, hogy lehet éles határvonalat húzni az igazság és a vélekedés közé, ti. hogy léteznek a megismerésnek olyan igazságai és a társadalmi együttélésnek olyan normái, amelyek vitathatatlanok, és mindenki számára meggyőződéssel vállalhatók. Az adott értelmezés a modern kultúrantropológiai kutatások és tudománytörténeti elemzés néhány eredményére, a társadalomtudomány kutatásaira és a filozófia bizonyos modern koncepciójára támaszkodik. Az adott értelmezésnek megfelelően a vallásos, metafizikai nézetek, az egyik vagy másik kultúra sajátos értékei nem valamiféle másodlagos dolgok az emberi tevékenység és a társadalmi fejlődés szempontjából, hanem éppen ezen tevékenység jellegét és egyik vagy másik kultúra fejlődésmódját határozzák meg. Ezen nézetek, értékek és magatartásmódok pluralizmusa kiküszöbölhetetlen, mivel kapcsolatban van az emberi természettel és az embernek a való világhoz fűződő viszonyával. A pluralizmus a megismerésre is vonatkozik, mivel nem lehet beszélni az egyik megismerő tevékenységforma másikkal szembeni fölényéről. Nem lehet például a mágikus felfogást és az ezen alapuló alapvető, természetet és társadalmat befolyásoló módszereket (könyörgések, ráolvasások, táncok stb.) valamiféle szempontból átengedni a tudományos megismerésnek és az azon alapuló technikáknak. Ugyancsak nem lehet a természettudományok fölényét kijelenteni a humán diszciplínákkal szemben, mert az megkísérli a törvényszerűségek alapján megjósolni az új eseményeket, míg az utóbbiak az interpretáció módszerét alkalmazzák. Magában a tudományban az ismeret fejlődését meghatározó különféle konceptuális sémák bizonyos szempontból egyenrangúak, de elvileg összemérhetetlenek, inkommenzurábilisek. Minden kultúra és megismerő irányultság egyenrangú, de ugyanakkor összemérhetetlen; a nézeteknek és értékeknek semmiféle privilegizált rendszere nem létezik.

Egyetlen kivételt kell tenni: hogy minden embernek fajtól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül egyenlő joga van a fizikai létezéshez és a kulturális fejlődéshez. Ezen jogok megsértését semmilyen módon nem lehet eltűrni.

Saját nézeteink sem privilegizált helyzetűek. A nézetek (kultúrák, paradigmák rendszere) lényegében véve nem léphetnek egymással kölcsönhatásba, nem működhetnek együtt, ugyanis mindegyik önmagában zárt, és egymással összehasonlíthatatlan. A különböző kultúrák, közösségek önazonossága azon alapszik, hogy azok nem érintik egymást, mivel lényegileg különböző világban léteznek. Természetesen elsajátíthatunk egy nyelvet, szokásokat, egy másik kultúra értékrendszerét vagy egy másik megismerő paradigmát. De ha ez megtörténik, akkor ezzel megszűnök a saját értékrendszeremben élni. Át lehet lépni az egyik kulturális vagy megismerő világból a másikba, de egyszerre két különböző világban élni nem lehet. (Th. Kuhn szerint a befogadás folyamatában ez a "geschtalt"-ra való átkapcsoláshoz hasonlít.)

Ebből a szempontból vajon lehet-e félretolni a különböző érték-, világnézeti és ideológiai irányultságot a lényegi gyakorlati feladatok megoldása közben? A lényeg az, ami a társadalomban megoldásra váró problémát éppen az elfogadott értékrendszer alapján határozza meg. Így például a szembetűnő jövedelemkülönbségeket, a munkanélküliséget vagy szociális problémának tekintik vagy sem, s ennek megfelelően vagy türelemmel vagy intoleranciával viszonyulnak hozzá. Minden attól függ, hogy milyen az alkalmazott értékrendszer és világnézeti beállítódás, például szociáldemokrata vagy liberális. Ez analóg módon megfelel annak, hogy a tudományos megismerésben a tény- és problémalátást az elfogadott paradigma határozza meg. A paradigmaváltás problémaváltást is jelent.

Az adott esetben a tolerancia a másik tiszteletét jelenti, akit ezzel együtt sem tudok megérteni, akivel nem tudok együttműködni. Ez hasonlít Leibniz monászainak világára, amelynek nincsenek ablakai.

A tolerancia ilyen értelmezése ellen lehet tiltakozni. A kifogás általában kettős természetű. Először is meg lehet mutatni, hogy a valóságban különböző természetű értékek és koncepciók, ha tetszik, paradigmák rendszerei között valódi kölcsönhatás, kölcsönös bírálat működik. Ez egyszerű kultúr- és tudománytörténeti tény. Ezen kritika eredményeképpen egyes érték- és konceptuális rendszerek lekerülnek a színpadról, helyet adva a másiknak, ugyanis ezek nem egyenjogúak és összeegyeztethetetlenek, mert közöttük állandó verseny folyik, amelyek a verseny menetében megpróbálják bizonyítani saját megalapozottságukat, megmutatni annak lehetőségét, hogy különböző, a modern civilizáció során felmerülő műszaki, szociális és intellektuális problémák megoldásával megbirkózzanak. A hagyományok és kultúrák különbözősége mellett mindegyiknek sok közös problémát kell megoldani, mindenekelőtt ökológiai és egyéb globális problémákat is, például Észak és Dél viszonyát, azt, hogy az önmeghatározás régi módszerei válságba kerültek, hogy újakat kell keresni stb. A verseny eredményeként ezen normák, értékrendszerek, intellektuális hagyományok szelekciója megy végbe, amely megfelel az állandóan változó helyzetnek.

Másodszor: meg lehet mutatni, hogy az alkalmazott norma-, nézet- és értékrendszerek nem egyenrangúak, így elvileg nem helyettesíthetik egymást. Valóban. Bizonyos nézet-, norma- és értékrendszert támogatok, nem pusztán azért, mert az én rendszerem, hanem mert úgy tartom, hogy ez felülmúlja az egyéb rendszereket, s mert nézetem szerint az én rendszerem jobban megoldja azokat a problémákat, amelyekkel én és az általam ismert emberek eddig találkoztunk. Ha másképp gondolnám, nemet mondanék a saját rendszeremre, s másikat választanék, éppen olyat, amely az én szempontomból jobb, mint a másik. Az én rendszerem viszont mindig fölényben lesz, mivel annak a standardnak és kritériumnak fog megfelelni, amelyet én támogatok.

Így a pluralizmus adott értelmezése abból indul ki, hogy a különböző kulturális, érték- és intellektuális rendszerek sokféleségében létezik egy privilegizált viszonyítási rendszer. Ezek kultúrám hagyományai és értékei, ezek az én személyes nézeteim ezen kultúra keretei között. Az általam elfogadott kultúrának ellentmondó normákat és nézeteket úgy tekintem, mint amelyek vitathatatlanul háttérbe szorulnak az enyémek mellett.

Ezért megmutathatom más nézetek tarthatatlanságát, elégtelen voltát, kritizálhatom azokat. De nem erőszakolhatom rá meggyőződésem más emberekre vagy kultúrám értékeit más kultúrákra. Ugyanis minden ember (mint szabad lény) csak maga választhatja ki saját meggyőződését. Az a tény, hogy a másik ember vagy individuumként vagy egy másik kultúra képviselőjeként nem fogadja el nézeteimet, és eltér a véleménye, azt mutatja, hogy valamely lényegi viszonylatban gyengébb nálam. (Kevésbé művelt, rosszabbul gondolkodik, irracionális hatások alatt áll stb.) Nem tudom tolerálni az olyan nézeteket, amelyeknek gyengeségét értem, és ki is tudom mutatni. Kritikai vitát folytatni az ilyen emberrel nincs értelme, ugyanakkor remélem, hogy a jövőben nézeteimet mindenki más el fogja fogadni.

Az adott értelmezés szerint a tolerancia mások gyengeségének lenézését, s bizonyos mértékig az irántuk tanúsított megvetést is jelenti.

S végül a tolerancia negyedik felfogása. Ennek megfelelően nem csupán verseny létezik a különböző kultúrák és értékrendszerek, filozófiai nézetek és elméleti rendszerek között, amelyek során ezek saját fölényüket kísérlik meg megmutatni, és letűnnek a színpadról, ha ezt nem lehet megtenni. Valójában az összes kultúra-, érték- és megismerő rendszer nem csupán harcot folytat egy másikkal, hanem így vagy úgy megkísérli figyelembe venni a másik rendszer tapasztalatát, s ezáltal kiszélesíteni saját tapasztalatának horizontját. Ez kultúrtörténeti, ismerettörténeti, tudománytörténeti tény. A filozófia- és tudománytörténetben a legérdekesebb gondolatok éppen a különböző koncepciók és intellektuális (elvont) paradigmák összeütközésekor és a kölcsönös bírálatban születtek.

Ahogyan M. Bahtyin szerette hangsúlyozni: a tudat természete szerint dialogikus. Az "Én" nem hasonlít a leibnizi monászra, ugyanis nem önmagába zárt, hanem nyitott a másik ember iránt. Az önmagunkhoz mint Énhez való viszony, azaz az önreflexió elementáris ténye csak azon az alapon lehetséges, ahogy a másik emberhez viszonyulok; mert én önmagamhoz gondolatban vagy képzeletben csak mint másik emberhez tudok viszonyulni, nem tudatosan, de egy másik nézőponttal azonosulok. Az ember ugyanis nem csak önazonossággal rendelkezik. Az ember meg tudja változtatni, fejleszteni tudja az önazonosságát, lényegében véve tudja ezt változtatni. Különösen élesen jelentkezik ez a probléma ma, amikor a társadalmi és kulturális szférában végbemenő bonyolult folyamatok az egyén identitásának válságát hívják életre. Az identitás fejlődése csak azon az alapon lehetséges, hogy az egyén a másikkal állandó kommunikációt folytat, párbeszédben van másféle nézőponttal, helyzettel, lehetősége van megérteni ezeket a más helyzeteket, amelyek lehetővé teszik azt is, hogy az egyén másféle nézőpontból tekintsen önmagára. (Bahtyin ezzel összefüggésben fejleszti ki az "Én önmaga számára", az "Én másnak" és a "Másik a számomra" stb. kölcsönhatások dialektikáját.) Ezekkel a változásokkal együtt, amelyeket átél a modern civilizáció, az identitás kérdését sok tekintetben újszerűen kell feltenni. A nyugati filozófia klasszikus hagyományainak középpontjában ezek a kérdések szerepeltek: az Én egysége, a tudat önazonossága, az Én nyilvánvalósága önmaga számára, a reflektáló önkontroll lehetőségei. Ma már új emberi személyiségformákról lehet beszélni, s az emberi problematika ennek megfelelően változik és átértelmeződik. Az ember nem csupán mással, hanem önmagával, saját történelmével, pszichikuma homályos rétegeivel is párbeszédet folytat, s e párbeszéd közben maga is változik.

Ez az értelmezés fontos következtetéseket hoz magával. A következőkben ezek közül azokra fogunk figyelni, amelyek a művészet, az erkölcs és a filozófia szerepértelmezésére vonatkoznak. Ezeket a türelmetlenség legyőzésének módjaként fogom fel.

Ilyen felfogás szerint a művészet a legmagasabb rendű megnyilvánulásban egy olyan lehetőség, amelyhez más, idegen tapasztalatok (például más személy, társadalmi csoport és kultúra) kapcsolódnak. Ez különleges, semmivel nem helyettesíthető módszer, mert másképpen a legtöbb esetben lehetetlen megérteni az idegen tapasztalatot, beleérezni, átélni azt. A művészet tehát a kommunikáció, a dialógus sajátos formája.

Az erkölcsiség is olyan viszonyt hoz létre, amelynek során a másik emberhez úgy viszonyulok, mint önmagamhoz, s magamban pedig a másik szempontjából viszonyulok. Az erkölcs ebben az esetben nem is annyira következménye a kemény előírások valamiféle rendszerének, (nem is erkölcsi számtan) inkább képesség és adottság - átélni az idegen problémákat, a fájdalmat; mintegy annak eszköze, hogy igeneljük a másik ember létezését, s ezt a létezést belekapcsoljuk saját létezésünkbe, a miénket pedig az övébe.

S végül a filozófia is a másik ember létértelmezésének eszköze, lehetőség egy sajátos világlátásra, az arról való gondolkodásra, a problémák átélésére. Lényegében véve a filozófia mindig "paradigmák közötti" párbeszédet folytatott. A filozófiában mindig lehetséges és mindig igen termékeny volt a racionalizmus és empirizmus, a transzcendentalizmus és a realizmus, a szcientizmus és az irracionalizmus vitája. A filozófia nemcsak a kritikai gondolkodás iskolája, hanem benne teljesen különös módon jelennek meg gondolatmenetének premisszái és az opponens gondolatmenete. Ez olyan mód, mely által megértjük az idegen nézőpontot, mintegy "magunkévá" tesszük, s ebből a szempontból nézünk a sajátunkra. Ezzel együtt kritikusan viszonyulunk mind a saját, mind az idegen állásponthoz. Ha létezik a toleranciának ideális modellje, akkor kétségtelenül a filozófia története szolgáltatja azt. (Egyébként egy tudomány teljes mértékben ilyen modellként nem működhet, ugyanis minden tudományos teória, paradigma bizonyos premisszákból indul ki, amelyekre már nem reflektálnak és amelyeket nem vitatnak meg.) Manapság a filozófia kommunikációs lehetőségeit tudatosítani és alkalmazni kell. A modern civilizációban végbemenő átalakulásokkal összefüggésben a filozófiai kultúra szerepe lényegesen megváltozik. Az ilyen változások jeleként tudatosítjuk a filozófia kivételes oktató és nevelő szerepét, a "Filozófia gyerekeknek" kurzus formájában szert lehet tenni a filozófia tanításának sikeres tapasztalatára.

Hasonló következtetések születnek az emberről szóló tudományok viszonylatában. Az ember tanulmányozása közben nem lehet ragaszkodni saját arról való elképzelésünkhöz, hogy mi a jó és mi a rossz, nem lehet az embert élettelen dologhoz, a kísérletezéshez és a manipuláció olyan egyszerű tárgyához hasonlítani, akinek magatartását könnyen előre lehet látni. Az embertudomány célja, hogy dialógus jöjjön létre magával az emberrel mint modern, korszerű lénnyel s annak történelmével, amely részben mitológia, és a vallás-, a filozófia- és a tudománytörténetben fejeződik ki.

A különböző kultúrák kölcsönhatása Bahtyin szerint dialogikus jellegű, bár ennek mértéke és tudatosságának szintje az egyik vagy másik kultúrában különböző.

Léteznek (vagy pontosabban eddig léteztek) olyan kultúrák, amelyek gyakorlatilag az összes többitől elszigetelve éltek. Bahtyin azonban úgy tartja, hogy egyik kultúra sincs önmagában, hanem csak a többivel való kölcsönhatásban, "a határon" - ahogy azt ő kifejezi.

Ami a kultúra fejlődésében rejtett működés volt, mert nem mindig tudatosult, s nem mindig volt elég sikeres, azt ma tudatosan kell ápolni és fejleszteni. Manapság a civilizáció olyan szituációkban mutatkozik meg, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az emberek és a természet, s az emberek egymás közötti viszonya nem kielégítő és egyoldalú, s szükséges ezen tapasztalat kiszélesítése, ami csupán egymás kölcsönös tapasztalatait figyelembe véve lehetséges. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az idegen tapasztalatot kritikátlanul át kell venni. Annak szükségességéről van szó, hogy egy idegen pozícióban, egy más értékrendszerben, egy idegen kultúrában képes legyen az ember meglátni nem azt, ami saját álláspontjaihoz képest idegen, hanem azt, ami segíthet a problémamegoldásban, amelyek nem csupán az én saját gondjaim, hanem más emberek és kultúrák, más érték- és viszonyítási rendszerek gondjai is. Ebben a párbeszédben nem csupán az egyes emberek, hanem kultúrák is felmutathatják saját identitásukat.

Ma a világ dilemma előtt áll: vagy összeütköznek a különböző civilizációk, ez akár fegyveres harcig is elmehet, ha hinni lehet Huntingtonnak, vagy létrejön köztük a párbeszéd, a próbálkozás egymás kölcsönös megértésére, bírálatára, az önkritikára, a kölcsönös megváltozásra.

Nézeteim fejlődésének elengedhetetlen feltétele, hogy az enyémtől különböző helyzetekkel együtt tudjak működni: hiszek az általam elfogadott értékrendszer, koncepció keretei között nézeteim elsőbbségében. Megpróbálom megmutatni ezt az elsőbbséget, de ezzel együtt lehetségesnek tartom, hogy bizonyos pillanatokban tévedek, sőt, azt is megengedem, hogy ha nézeteim olyan bírálatával találkozom, amely arról győz meg, hogy nézeteim tarthatatlanok, akkor lemondok azokról. Komolyan veszem mások nézeteit, s úgy tartom, hogy igen fontos megérteni az érveket egy másik nézetrendszer javára, mintegy gondolatban egy idegen nézőpontból tekinteni a saját pozíciómat, nem feltétlenül azért, hogy lemondjak saját álláspontomról, hanem hogy megtalálva annak gyenge pontjait megerősítsem helyzetem, s fejlesszem azt. Ebben az esetben a pluralizmus nem nézőpontomat zavaró és attól idegen valami, hanem ami nézőpontom gyümölcsöző fejlődésének elengedhetetlen feltétele, és egyben a kultúra fejlődési mechanizmusát is jelenti. Ez már nem egyszerűen pluralizmus, hanem polifónia; ahogy Bahtyin magát kifejezte, a különböző nézőpontok közötti párbeszéd és mély, kölcsönös együttműködés.

A tudományos megismerésen belül az új koncepciók megjelenése nem feltétlenül azt jelenti, hogy a régiek a tudomány fejlődésének színpadáról lekerültek, s minden tekintetben tarthatatlanok. Létezhetnek olyan gondolatok, eszmék, amelyek az új feltételek közepette is termékenynek bizonyulnak. Ezért a tisztelet a kultúrtörténet iránt, mert ezzel a múlttal folytatott kritikai párbeszéd benne van az új ismeret megszerzésének folyamatában. Azt lehet mondani, hogy az adott értelmezés feltételezi "az idegen kultúra iránti tiszteletet" és "a múlt iránti tiszteletet" is. (M. A. Rozov)

A tolerancia ebben az esetben az idegen álláspont iránti tiszteletet jelenti, összekapcsolva ezt a nézőpontok, a kritikai párbeszéd következtébeni, kölcsönös megváltoztatásával (s néhány esetben az egyéni és kulturális identitás megváltoztatásával is).

Természetesen a tolerancia adott értelmezésének elfogadása és főleg alkalmazása utópisztikusnak tűnhet. Nem tartom azt annak, bár elismerem, annak gyakorlatban való alkalmazása igen nehéz. Éppen ebben a helyzetben van a jelenlegi helyzet drámaisága: egyrészt könnyű megmutatni, hogy a modern világban a türelmetlenség nem csökken, hanem nő, másrészt világos, hogy a tolerancia követése nélkül a különböző civilizációk, kultúrák, társadalmi és etnikai csoportok kölcsönös megsemmisítése több mint valószínű. Ami eddig csak ideálnak tűnt, mára gyakorlati imperativusszá lett, mert csak a kultúrák kritikai párbeszédének útján lehetséges elkerülni a civilizációk összeütközését. Ezen az úton le kell mondani az individuális és kulturális egocentrizmusról, s el kell indulni a kompromisszumok és megállapodások keresésének, az önmegváltozásnak útján. Azon az úton, amelyen a modern civilizáció fejlődésében mutatkozó nehézségeknek lehetséges a közös megoldása.