"A történelem - a régész Foucault sztoikus pillantásának hatására - nem merevedett-e vajon olyan jégheggyé, amelyet immáron a szándékos diskurzusformációk kikristályosodott formái vonnak be?" - kérdezi Jürgen Habermas 1984 júliusában.

Annak, hogy a történelmi idő nyugalmi állapotát a jegesedés képeivel ábrázolják, már évszázados múltja van. A kép - a posztmodern atmoszférában - esztétikailag mintegy igézetbe ejt. Nem lehetséges-e az, hogy a kritikai idő-társadalomban a kép felébressze majd az arra irányuló akaratot is, hogy a diskurzusok és az odarendelések kristályrácsában megmerevedett idő újra cseppfolyóssá váljon?

A következőkben néhány olyan történetet beszélek el és értelmezek, amelyekben az időről, különösen a végidőről való reflexiók mértékét a termikus polaritás szabja meg. Ami szokatlan, az csak az első három történet egymáshoz fűzésének módja, a történetek maguk ismertek. Ezek közül az egyik arról a "hibernálásról" szól, melyről Arthur C. Clarke 2001. Űr-Odüsszeia című művében beszél; a másik Hans Castorp kalandja Thomas Mann A varázshegy című regényének ún. hó-fejezetében, a harmadik pedig Johann Peter Hebel Nem remélt viszontlátás című könyve. Ezeket a bevezető elbeszéléseket követik azután azok az eszmefuttatások, amelyek azt taglalják, hogy a jég-képeknek a 19. században milyen pszichoszociális funkciója volt. Végül következik az az exkurzus, amely az eljegesedés teóriájáról szól, és a századforduló hanyatlásfilozófiájának kereteibe ágyazódik bele; a gondolatmenetet nem zárja le ugyan a teljesség igényével, de felveti azt a kutatás számára fontos kérdést, hogy a természettudományokban és a szépirodalomban az ún. képi gondolkodást mennyiben határozza meg a jégkorszak ama toposza, amelynek a maga pszichoszociális funkciója azonban homályban marad. Azok a megfigyelések, amelyek itt és más helyütt még viszonylag kötetlen formában vonulnak fel, töredékdarabjait képezik a képi gondolkodás termodinamikája ama tervezetének, amelynek írásos formában való kifejtésére majd később kerül sor.

1. Coleridge és Byron óta, amiképp azt Manfred Frank Utazás az örök jég birodalmába című tanulmányában olvasom, az autentikus emberiségből való száguldva kiutazó elgyökértelenedés a fagy és a hideg "színeibe" öltöztetve jelenik meg. A science-fiction világában ez a tradíció elgondolkodtató módosulásokkal jön elő.

Arhur C. Clarke 2001. Űr-Odüssszeia című regényében a Szaturnuszra küldött űrhajó fedélzetén található egy olyan berendezés, amely a legénység tagjait elektronarkózissal és különböző mélyhűtési eljárásokkal mesterséges téli álomba dermeszti. Azt az eljárást, amellyel a testhőmérsékletet le lehet süllyeszteni szinte a fagypontra, "hibernációnak" nevezik. A mérési munkálatokat végző legénység három tagját, azokat, akik akkor kezdik el munkájukat, amikor az űrhajó a Szaturnusz körüli röppályára lépett, már az utazás kezdetén lefagyasztják. Az "életórájuk" elnyugszik. Azoknak az intravénásan beadott folyadékoknak a bevitelét, amelyek életben tartják a testet, egy számítógép szabályozza. Az energiájukat ugyanis későbbi időpontra tárolják. Az elektroencephalogram feljegyzései az agytevékenység teljes kieséséről tanúskodnak. Bowman, a Discovery parancsnoka "olykor" - Clarke regényében legalábbis így jelenik meg - "irigyli a hibernákulum jégszekrényében fekvő útitársakat". "Nem viselnek felelősséget semmi iránt, azon a konfliktus-mezőn vannak, amely - mint köztudott - csak a melegben képes növekedni, s mely a pszichoanalízisnek az illetékességi körébe tartozik". De a mélyfagyasztott emberek - ellentétben a gyanútlan parancsnokkal - ismerik Odüsszeájuk titkos célját is, azt, hogy a cél a földönkívüli értelmes lényekkel való kapcsolatfelvétel; ez pedig egy olyan titok, amelyet a HAL elnevezésű számítógéppel osztanak meg.

A hibernákulumban az idő leoldódik az organikus hanyatlás idejéről. Annak bizonyossága pedig, hogy az eljegesedés folyamata visszafordítható, eloszlatja a rémületet. Az emberek homlokukra helyezett elektródákkal merültek jég-álomba - s egy beprogramozott időpontban tagjaikban újra felenged a fagy. Amikor a Szaturnuszon befejezik a mérési munkálatokat, a legénység valamennyi tagjára téli álmot bocsátanak. Körülbelül öt évvel később pedig lehozzák a Discovery II. alvó utasait. Tudjuk - nem a könyvből magából, hanem inkább Stanley Kubrich filmjéből - hogy ez a program meghiúsul. A zavart egy olyan tényező okozza, amelynek megvan az érdekessége jelen összefüggésben is. Az ugyanis, amitől a legénységet magát mentesítették, visszatér a számítógépen keresztül. S ez feléleszti azt a konfliktusmezőt, amelyet korábban az eljegesedés felszámolt. A HAL készülékén felfénylik egy olyan valóságos pszichózis, amely végez a legénység négy tagjával.

2. "[...] sehol sem eshetett tisztább alvás, mint ott a jeges hidegben; álomtalanságát a szerves élet terhének semminő tudattalan érzése nem háborította, mert a ritka, könnyű, páraszegény levegőben a lélegzés éppúgy nem esett nehezére a szervezetnek, mint a halottnak a nem lélegzés." Az itt bemutatott téli álom azonban összehasonlíthatatlanul más természetű, mint az előbbi. Thomas Mann A varázshegy című regényében ilyen módon alszanak a tüdőszanatórium lakói - Clarke science-fiction jelenetét jó fél évszázaddal megelőzően.

A varázshegyet a német irodalomban az időről való gondolkodás nagy kompendiumának tekintik, s mindez belehelyeződik századunk első harmadába. Jól ismert egyébként az is, hogy a regény mintegy folytatja Bergsonnak az idő felaprózódásáról szóló megfontolásait, s feltárja ezen túlmenően az időtapasztalat megsokszorozódását is. Azok a kérdések, amelyek a kísérleti pszichológiát mind a mai napig foglalkoztatják - mint pl. a hermetikusan lezárt terek időtapasztalatának problematikája, a föld alá temetett bányászok időtapasztalata, az imaginárius időterek szerkezete, amely a hasissal élők hallucinációjában jelenik meg - mindezek mintegy burkolófelületét adják a tüdőszanatóriumban való létezésnek.

Bennünket jelen összefüggésben csak egy aspektus érdekel: ez pedig az időről való reflexiók ama összefoglalása, amelyhez kapcsolódik a jég birodalmába való utazás motívuma is. S habár a főhős, Hans Castorp kalandja - az, amikor síelni indul a szanatóriumból, hogy átadja magát a hósivatag vonzóerejének - a téli sportok egyik szokványos fajtájának tekinthető, amely meghódította már az Alpok gleccsereit is, ez a kaland azonban mégis mint valami láncszem illeszkedik a jég birodalmába irányuló utazások közé, amelyek kezdve Coleridge-től és Shelleytől egészen Arthur Gordon Pym tengerész utazásáig mind halálos kimenetelűek voltak.

Hogy fejtegetéseink ne vegyék át ezen utazások pátoszát, emlékeztetünk arra, hogy Hans Castorp utazását "bricsesznadrágjának zsebében némi csokoládéval, mellényzsebében pedig egy kis flaska portóival kezdi meg" - s a fagyhaláltól megmenekülve - a humanista Settembrininél nyeri vissza újra az erejét, aki egy spirituszfőzőn kávét készít neki. E két pont között azonban olyan hópanoráma bomlik ki, amelynek ma "a rémület esztétikája" elnevezést adnánk. A hős ellenáll a kikristályosodott idő csábításának.

Thomas Mann hőse elutasítja a kristályképek ama igézetét, amely kezdve a romantikától egészen a kortárs avantgárdig az írókat szinte lebilincselte.

Azt a lehetőséget pedig, hogy a hóviharban, amiképp az a regényben íródik, "szabályos kristálymetria" borul ránk, mint az individuális létidő megfojtásának egyik formáját utasítja el.

A hókristályok hatszögű szabályszerűségében Thomas Mann felfedezi a szimmetria alapsémáját, amely az esztétikában az érvényesség igényével léphet fel, az élő organizmusra kiterjesztve azonban pusztulást jelent.

S így esik meg az, hogy a regényhős ama hósivatag közepén, amely szeretné őt igéző hatalmába keríteni, egy megfontolásra érdemes védőbeszédet tart a polgári időért síkra szállva, amelynek ütemét a szívizom ritmusával azonosítja - és ebből táplálkozik azon etikai döntésének impulzusa is, hogy a halott táj csábításának ellenálljon.

Azok a képek, amelyek a hófejezetben felvonulnak előttünk, az európai irodalomban hosszú láncot képeznek. A romantika a hideg ásványragyogásának fényével szemben érvényt szerzett az ingatagság bűverejének. Az el nem enyésző ásványvilággal szembeállította a mulandó növényi világot. A hideg kővilágban felfedezte az időtlenség visszfényét. Az organikus mineralizálódása biztosította annak el nem enyésző mivoltát. Mivel az élő szervezet öregedése az időfolyamat jelzője, úgy tűnik, hogy mindaz, ami megfagy, kilép az organizmusok idejéből.

De legyen esztétikailag bármennyire igéző is az, hogy a környező világot mint "kristálymetriát" képzeljük el önmagunk számára - hősünk mégis a polgári világ kis aszimmetriáit választja. S ez annak ellenére történik így, hogy (avagy éppen mert) az élet két pszichológiai megkönnyítőjét is a szemünk elé tárja:

A jég-képek igézete egy olyan állapotot idéz elő, amelyet Thomas Mann a "kegyelmi narkózis"-sal hasonlít össze, vagyis azzal, amikor a drog hatására az érzékek erősen eltompulnak.

A szanatórium üvegverandáján megszülető álmok nem annak az álomnak a megfelelői, amely a hóvihar közepén körvonalazódik, mégpedig akkor, amikor a képzelet az élő szervezet nyomasztó megterhelésébe húzódik vissza. De erre a későbbiek folyamán még visszatérünk. Ami itt érdekes, az mindenekelőtt az a fordulat, amellyel a hó-fejezetben mintegy megtörik a romantikus tradíció lenyűgöző képi jégvilága. Thomas Mann nem hagyja, hogy hőse ásvánnyá váljon, s ezáltal úgymond boldogan kihulljon az időből.

3. Mivel a kővé váló vőlegény romantikus történetére való célzások másodlagos értelemmel bírnak, ezért a történetek közül harmadikként röviden ezt is vázolni kell. Miután Schubert ezt a történetet 1807-ben A természettudományok árnyoldalai című művében őszinte vallomásként közzétette, ezt a mesét tovább fonták E. T. A. Hoffmanntól kezdve Hugo von Hofmannsthalig mások is. A legnagyobb hírnévre szert tevő változat Johann Peter Hebel tollából származik - ismert az is, hogy Walter Benjamin Az elbeszélő című esszéjében ezt a történetet annak példájaként mondja el, hogy minden elbeszélt történetben találunk szálakat, amelyek a természettörténetre utalnak vissza.

Egy fiatal bányász nem sokkal az esküvője előtt lemegy a tárnákba, és többé nem jön vissza. Ötven évvel később kerül felszínre a teste. A testét az azt beborító a jég-kéreg megóvta az enyészettől és a történelmi időtől. A menyasszony, aki vőlegényéhez ötven évig hű volt, felismeri a testet, mégpedig kedvesének virágkorát konzerváló állapotában. Rövid idővel a nem remélt viszontlátás után azonban meghal. Híresek azok a mondatok, amelyeket Hebel annak illusztrálására vonultat fel, hogy érzékeltesse a történelmi idő ama háborgó folyamatát, amely az idő alatt zajlott le, amíg a fiatalember organikus ideje nyugovóra tért: "Eközben Lisszabon városát földrengés pusztította el, majd befejeződött a hétéves háború, meghalt I. Ferenc császár, a jezsuita rendet feloszlatták, majd kétfelé osztották, elhunyt a császárnő, Mária Terézia, 'kivégezték' Struenseet. Amerika felszabadult, az egyesített francia és spanyol csapatok képtelennek bizonyultak arra, hogy meghódítsák Gibraltárt. A törökök Stein tábornokot Magyarországon a veteránok barlangjába zárták, s eltávozott az élők sorából József császár is. A svéd Gusztáv király meghódította az orosz finn területeket, elindult a francia forradalom, kezdetét vette a hosszú háború, majd leköltözött a sírba II. Lipót császár is. Napóleon győztesként vonult be Poroszországba, az angolok Koppenhágát bombázták, a szántóvetők pedig vetettek és arattak. A molnár megőrölte a lisztet, a kovácsok kardokat kovácsoltak, a bányászok érctellérek után kutattak föld alatti műhelyükben. Amikor azonban Falun helység bányászai az 1809-es esztendőben [...]." A természettörténetbe beágyazva, amiképp azt észreveszi Benjamin is, a halál egyfajta sorrendet követve lép fel. A természettörténet ideje, amely mintegy körbefonja a történetet, ciklikus, a metallizálódott vőlegény története ugyanakkor egyenes vonalúként jelenik meg. Az ő ideje - a jég-vitriol fogságában - üres. De ez az üresség csak arra képes, hogy nyilvánvalóvá tegye, hogy a történelmi idő állami és felsőbb történéseinek tánca az időt nem gazdagítja semmiféle tapasztalattal.

Csak egy olyasfajta időszemlélet számára, amely az organikus-lineáris időhöz igazodik, van a kikristályosodott idő képzetének bűvereje. Minél inkább fiziológiai módon tájékozódik a polgári gondolkodás 19. században, annál lenyűgözőbb számára az a képzet, hogy a jég világában az élő szervezet megszabadul a terheléstől. A 19. század egészén végighúzódnak a hideg képei, amelyek ezt ígérik. De ezt csak a rémület azon képeiben teszik, melyek segítségével az ember szemléletessé teszi önmaga számára a halált és a hanyatlást. Nietzsche gondolatmotívumától ösztönözve a századfordulón kiépül a rém-képek pólusokat átfogó rendszere. Nietzsche szabad szelleme a jégvilágba bezárkózó élet vidám oldaláról beszél. Ezt a körbehuzalozást a 20. század első harmadában a történeti avantgárd excesszív módon méri ki. Szívesen nyilvánítja ki ugyanis a technikai civilizáció folyamatával való egyetértését úgy, hogy felhasználja a hideg képeit. Erről már szóltam más helyütt. Most pedig a hideg-képek pszichoszociális funkcióját taglaló feltevések értelmező magyarázatai következnek.

1. Azt a tapasztalatot, hogy a felgyorsult idő sebesen egy X pont felé rohan, gyakran az izzó felmelegedés képeivel érzékelteik. "Ha egy gőzkazán megreped - írja 1847-ben Robert Prutz - akkor ebben a gőz éppoly kevéssé hibás, mint a kazán: a felelősség azé, aki a kazánt túlmelegíti, aki a gőzt úgy összepréseli, hogy annak fel kell robbannia, ezért kell olykor a biztonsági ventillátort beindítani és a szabadság elemeinek helyet adni."

A felgyorsult idő megtapasztalása megteremti a kozmikus hűtőszerkezet vágyképeit, amelyben a száguldó idő megáll, ugyanakkor megdermed. A diffúz, túlmelegített tér ekkor világosan átlátható struktúráit veszi fel.

2. Ez a tézis ugyanakkor tovább viszi egy zürichi etnológus, név szerint Mario Erdheim megfigyeléseit: Lévi-Strauss kísérletet tett arra, hogy a kultúrák különbségeit a "hideg" és "meleg" kultúrák jelzőivel ragadja meg. A "meleg" kultúrák, amelyeket feszítenek a hierarchiák és osztályellentétek mozgásai, a gőzgépekhez hasonlóan a termodinamika szabályai szerint mozdulnak, a "hideg" kultúrák működése viszont inkább az órákéhoz hasonlítható, ezek megkísérlik a történeti változásokat "befagyasztani", és az állandó ismétlődés komplex mechanizmusára rendezkednek be. Mario Erdheim abból a feltevésből indul ki, hogy az etnológus a "hideg" kultúrák eme képzetét nem az idegen népek világából, hanem éppen saját civilizációs teréből nyerte - saját civilizációjának egyik alrendszeréből. Hiszen saját meleg kultúráink azok, amelyek rendelkeznek olyan "hűtőberendezésekkel", amelyek az egyes területek hőmérsékletét ellenőrzik. Az ipari társadalmakban például a hadsereg veszi át egy ilyesfajta hűtőrendszer szerepét.

Azok az egyének, akik ilyen hűtőrendszerekben élnek, a téli álom azon állapotában vannak, amelyben az életfolyamatok jelentősen lelassulnak. A valóságkontroll funkcióinak fölébe rendelődnek a parancsokat osztogató gépek. A polgári individuum jelentős szabályozórendszerei válnak ebben a készülékben működésképtelenné, mégpedig: az egyes individuum által "polgárivá tett" idődiszciplína, a lelkiismeret belső morális regulációja, a személyes felelősségvállalás képessége stb. A hideg kultúrákban ezt a teret a társadalmi alrendszerekben olyan figurák lakják be, amelyekkel a polgárosodást megelőző jellemzőknek rendelkezniük kell.

3. Ezt a feltevést - kísérletképpen - rá kell vetíteni a kultúrtörténelem aspektusaira is:

Azon tapasztalások közepette, hogy a gyors idő egy X pont felé tör, a nyugvó állapotba hozott, befagyasztott idő megteremti a hideg kultúrák igézetét.

A romantika kristályhegyeitől kezdve a 20. század eleji hanyatlásfilozófiák jégkorszak-folklórjáig a hűtőrendszerek imaginációja egyszerre rémkép és kábítószer: rémkép, hiszen a jég birodalmába való utazást és az örök havazást úgy értelmezik, mint az "elidegenedésbe" való belezuhanást - vágykép, mert az eljegesedés eme állapotában hiheti csak először a szubjektum azt, hogy megszabadul attól, ami fojtogatja, vagyis attól, hogy a történelmi időért kezeskednie kell, illetve, hogy eme időben mint a felelősség terhét cipelő aktív cselekvőnek kell megjelennie.

4. A történeti avantgárd mozgalmai századunk első harmadában egyetértenek a haladás folyamatával, s ezért - habitusukban nyilvánvalóvá téve - felértékelik az eljegesedés képeit. Ama vágy, hogy megteremtsék a szubjektum polgárság előtti állapotát (vagy nem polgári, proletár formáit) a hideg képeiben ölt testet, ezekben pedig a hanyatlást az életfilozófiák által befolyásolt publikum a századfordulón avagy a jelenkorban önmaga számára mintegy színekbe öltözteti.

Ha ezt a hátteret is figyelembe vesszük, akkor másképp kell olvasni Thomas Mann művében a hó-fejezetet. Ez ugyanis játszik ama termodinamikai ellentétekkel, amelyek igézetében a 19. században a mesék megszülettek. Thomas Mann azért idézi fel őket, hogy az avantgárddal való szembenállását épp az ellenfél saját képeivel fejezze ki - ez egy olyan avantgárd, amely a romantika és az esztéticizmus tradíciójánál megmaradva átengedi önmagát a hideg igézetének, amelyhez hozzákapcsolja a polgárság előtti szubjektumot is. Az első világháború eseményei, amikor a hadsereg "hűtőberendezései" az élet minden területére benyomultak, szemmel láthatóan hozzásegítették az írót ahhoz, hogy szert tegyen ama tapasztalatra, amelynek leleplező képeit a hó-fejezetben tárja elénk: kimondva, hogy a hideg varázslata alá bújva, a kristálypáncél alatt, melynek hatalma alá kerül a gépezet, a férfiasság trópikus hevületű vágyképei rejlenek, valamint vad gyilkolási rituálék és a polgári létet megelőző barbarizmus kapnak helyet - olyan álmok, amelyek a fölöttes-én funkcióitól megszabaduló szubjektum álmát őrzik.

Leleplezi-e ez vajon a technológiai csodák fagyának ama titkos összjátékát, amely tulajdonképpen első ízben képes arra, hogy magát a túlmelegedést egyáltalán lehetővé tegye, és aztán pedig "leernyőzze"? Thomas Mann ilyen szituációkban mindig szembefordul a hideg esztétizálásával, inkább a spirituszfőzővel ügyködő, humanista Settembrini mellett foglal állást. De - kérdezhetnénk most Hans Magnus Enzensbergerrel együtt - mit érünk el akkor, ha kezünkben gyufaszálakkal fordulunk szembe a jégkorszakkal?

A századfordulón a "jégkorszak" a legnépszerűbb geológiai problémák egyike. Az 1900-as esztendőben Wilhelm Bölsche, aki a természettudományos kutatások egyik legismertebbb népszerűsítője volt ez idő tájt, megfigyeli azt, hogy minden egyes hónap megnyit egy új brosúrát a jégkorszak okainak vizsgálatában, valamint az ehhez kapcsolódó prognózisok megfogalmazásában, amelyek megjövendölik a Föld újbóli eljegesedését. A jégkorszak-magyarázatokból már annyi van, mint "amennyi a tenger partján a homok", jegyzi meg némileg gúnyosan. Írásaiban ő ugyanis egy olyan célt tűzött ki maga elé, amelyhez híven ragaszkodott egész életében: ki akarta menteni a jégkorszak-teóriákat a hanyatlásfilozófiák fatális öleléséből. Ezzel a harccal, ahogy azt ma (1985) megállapítani kényszerülünk, emberünk kudarcot vallott. Ma a jégidő-teóriák és a hanyatlásfilozófiák összeolvadása a "nukleáris tél" prognózisaiban újra fatális aktualitásukat élik.

A századforduló körül mindent befont az az elképzelés, hogy "a Földön megfagy minden víz, s a földi világ élőlényeinek bámulatra méltó gépezete megáll", egy történelmi pillanatra rávetül minden más, azzal vetekedő hanyatlás-kép: a "határtalan Grönland" kiszélesül, s az emberiség úgy ágyazódik bele, mint a szibériai mamutok.

Az apokaliptikus hideg képi rendszere egy tiszteletre méltó tradícióhoz kapcsolódik. Évszázadokon keresztül jellemző volt az, hogy a katasztrófáktól való félelmek az arktikus erők betörésének toposzában fogalmazódtak meg. Jég-képek illusztrálták az emberi szerencsétlenség-történetek prognózisait. "Jégkorszak-apokalipszisek" képeztek szinte tradicionális láncot Coleridge-től és Shelleytől kezdve Edgar Allan Poe-n keresztül egészen Georg Heymig. Világeljegesedési teóriák ívelődnek át a 18. századi Buffontól a 20. századi Edgar Daqués-ig. Azok a kutatók, akik ennek a hanyatlástopikának az állandóságát kutatták, arra a megállapításra jutottak, hogy a világ eljegesedése, amelyet többnyire úgy írnak le, mint az Északi-sark világának kiterjedését, az apokalipszis legfontosabb, irodalmi formát öltött megnyilvánulása. Manfred Frank elment egészen addig, hogy feltételezte: a jégbirodalmat megjelenítő képek történetén keresztül megírható az újkor kultúrtörténete. Ilyen következtetésektől én azonban óvnék. S Wilhelm Bölsche élethossziglan tartó tudományos harcát használom fel ösztönzőerőnek arra, hogy eme óvatosságomat meg is magyarázzam.

A nagy végjáték képzeletvilága mögött, amely a 19. század első harmadában az emberekre igéző erővel hatott, ama képzet húzódott meg, hogy az emberiség egy napon a jégbe fagyba végzi - ez, meglehet, feltűnést keltő szerep, de nem nélkülözi a vetélytársakat. Továbbra is kötődik ugyanis a nagy felmelegedések és a nagy áradások teóriájához. Amiképp pl. Wilhelm Bölsche 1899-ben egy rezümében a 19. századi katasztrófaképeket felülvizsgálatnak veti alá, s kimondja: a fagyhalál csak egyike ama számtalan lehetőségnek, amely felé a civilizációs haladás elmozdulhat. Figyelemre méltóan értelmezi azt a próbálkozást, amikor a történeti idő haladásának tényét egy gőzgép által hajtott "expresszvonat" képében ábrázolják. Mi az, ami megeshet az idő vonatával?

Először is: történik valami a kocsival. A gőzvezeték felrobban, valamelyik tengely kigyullad, és a kocsi, miközben száguld, elég. Azután: a vonat a maga egészében "megtapasztal" még valami mást is. Összeütközik egy másik vonattal - egy kőtömb szakad rá a sínekre, a vonat belerohan egy erdőtűzbe, áldozata lesz a szomszédos területen lejátszódó lőszerrobbanásnak, betemetik a hatalmas hótömegek, avagy egy korhadt hídpillérről gördül bele a "vízi sírba".

Amiképp látható, a "hóvihar" által okozott vég elég marginálisan jelenik meg. Meghatározóbbak azok a felmelegedés-teóriák, amelyek a túl nagy sebességre, az erdőtűzre vagy a szomszédos területek lőszerrobbanására építenek. A fagyhalál ezekben a képekben csak úgy jelenik meg, mint valami kívülről fenyegető, amelynek nem lehet köze sem a vonat túlzott felgyorsulásához, sem a fűtőrendszer meghibásodásához.

11 évvel később az expresszionistákhoz tartozó író, név szerint Jakob van Hoddis a hanyatlás-félelmek arzenálját, amely a 19. század polgárait igézetében tartja, megszabadítja mitikus szuggesztivitásától, a világvég fantázia-képei mint játékskatulyák omlanak össze, s bennük a hanyatlás-félelmek csak mint vonzó "hangvegyülékek" fedezhetők fel:

A kalap a polgár feje tetejéről úgy repül alá,
miként a legeket horzsoló, kiáltó szó.
Háztetők omlanak le kettébe hasadón
s a tengerpartokon, olvassuk, megindul az ár.

A vihar már itt van, vad tengerek szökellnek
a földre, hogy vastag tetőket zúzzon ölelésük,
az embereknek nátha fogja torkát,
s a vonatok a hídról hullva hullanak.

Ez az aleotorikus játék a világ végének toposzaival - a "határtalan Grönlandtól" való félelem csak nyomokban, csak úgy, mint nátha marad meg - ez azonban a történeti avantgárd hanyatlástoposzainak hatalmát csak egy rövid történelmi pillanatra törhette meg.

Wilhelm Bölsche rezüméje nem képes megmagyarázni azt, hogy miért éppen a jégkorszak képzete az, amely a kedélyeket mind közül a leghevesebben izzítja fel, s az adott történelmi pillanatban minden más hanyatlás-képet a peremvidékre szorít. Mivel azonban népszerű volt, többet nyújtott nyilvánvalóan minden más hanyatlás-képnél:

- az, hogy a jég-idő prognózist szolgálta, a tőkés társadalomra vetett kultúrkritikai, éles metszésű pillantás látszatát kölcsönözte neki,

- ezt a képet összekötötte a prognózis-adás képessége analitikus kihegyezettségének látszatával: nem külső behatásra, hanem saját dinamikáját felhasználva készít önmaga számára egyfajta véget a civilizációs hideg-rendszer, amelynek hőmérséklete megfelelne majd az elidegenedés központjainak, vagyis a városoknak,

- harmadrészt pedig a jég-tájak képzetei csodálatosan tehermentesítenek egy olyan szituációban, melyben a polgárságban a "túlfűtött szobák" tapasztalata alapjában minden más rémképet árnyékba borít.

Ha tehát figyelmünket a jégidő-képek pszichoszociális teljesítőképességére irányítjuk, s különböző mind komplexebb tényállásokkal találkozunk, akkor valószínűleg felfedezhetjük a jégidő-teóriák, valamint a mesterséges elidegenedés kultúrái közötti kapcsolatot is.

Wilhelm Bölsche, aki ki akarta szabadítani a jégidő-teóriákat a hanyatlásfilozófiák öleléséből, a következő dilemma előtt találta magát. A képzeletdús jégidő-folklórt nem lehetett egyszerűen a geológia vagy a paleontológia eredményeire alapozva visszaszorítani, mivel ezek maguk is túlnyomórészt a hanyatlástoposzok igézetében maradtak, s a jégidő-folklór fantasztikus virágzásának fuvarosai voltak. Bölsche nem vette magának fáradságot arra, hogy maga találjon ki két olyan új variánst, amellyel érzékeltetheti a tudományokban bekövetkezett groteszk szituációt:

- a jégkorszak azért alakult ki, mert a Föld vulkánjai láva helyett hirtelen jeget kezdtek okádni,

- a jégkorszak kialakulásának oka az, hogy egy üstökös súrolta a Földet, s ez hideget bocsátott ki magából.

Mindkét találmány-kép érdekessége az, hogy a jégvulkán és az üstökös-fagyhalál képzete nem hajánál fogva előráncigált képzet, hanem egy olyan kombinatorika határozza meg, amely összekapcsolódik a 18. század vulkán-teóriáival és a jégidő jelenségének üstökös-félelmével, ezek ugyanis a robbanás képeihez a halálos lehűlés képeit társítják. Bölsche maga geológiai stúdiumai kezdetén, korai éveiben felállított egy hipotézist, amely őt most nem kevésbé képzeletdús színben tünteti fel: a vulkáni működés a Földön időnként "Krakatau-szerű porfelleggel" homályosítja el a Napot, s ezzel a klíma lökésszerű megváltozását idézi elő. Ugyanezen a síkon mozgott egy másik jégkorszak-teória is, amely abból indult ki, hogy a nagy vulkáni robbanások a feszítő vízgőz kolosszális oszlopait emelik magasba, amelyek a hegyekben aztán gleccserekké fagynak. Amilyen fantasztikus sejtésekkel azt a korabeli katasztrófa-képek már gyanítják, olyan plauzibilisen jelennek meg ehhez hasonló jelenetek akkor, amikor a vulkáni kitöréseket a nukleáris csapásokkal helyettesítik. A képi rendszerek készek. Csak ezeknek megjövendölt kiváltója az, ami történelmi változatosságot mutat.

A helyes jégkorszak-teóriát keresvén Bölsche az egyenes vonal irányultságából indul ki. Az eljegesedés katasztrófa-teóriái ellenében a természettudományos jégkorszak-teóriával akar ellenfrontot felállítani. Tehát hajlamos arra, hogy a különböző elméleteket olyan mértékben tartsa helyesnek, amennyiben azok elhatárolódnak és eltávolodnak a (véletlenszerű) eljegesedés prognózisától. Így akar megszabadulni az évszázados, az irodalom által már kiszínezett toposztól.

Ezen toposz igézetébe kényszerülve a kutatás is sokáig egy helyben toporgott. A svájci természetkutató, név szerint Agassi (1807-1857), aki az 1837-es esztendőben a gleccser-teóriát tudományos alapon kötötte össze az újbóli jégkorszak feltételezésével, volt az, aki a jégkorszakot nem egy helyi klímaváltozásra vezette vissza, hanem úgy írta le, mint valami univerzális katasztrófa-folyamatot. A Cuvier által kidolgozott katasztrófa-tan hatására ezt az egész világot átfogó eseményt úgy ábrázolta, mint a "félelmetes mínuszfok" hirtelen betörését. Bölsche ezt a hipotézist fél évszázaddal később nem minden gúnytól mentesen idézi föl: A támadó hideg volt az, ami a szibériai mamutokat váratlanul egy jégpincébe süllyesztette, s egy csapásra jégmúmiákká fagyasztotta őket (1901-ben a Beresovkán ugyanis találtak egy jól konzerválódott állatot).

Azt a képzetet, hogy a fagy hirtelen gyorsasággal jön, Bölsche a hanyatlással való spekulálás virágai közé sorolja. Időközben aztán a tudományban elfogadottá vált az a megállapítás, hogy a hőmérsékletnek már 5-6 fokos csökkenése elegendő ahhoz, hogy a hóhatár 1000 méterrel lejjebb kerüljön. S érvényt szerzett magának az interglaciális tan is, amelyet a gleccserek két kutatója, Penck és Brückner publikált 1909-ben: vannak olyan felmelegedési idők, amelyek mintegy beékelődnek a hidegebb korszakok közé.

Mindenesetre az eljegesedés teóriáját továbbra is úgy vitatták, mint azelőtt. S éppen ez a rejtély volt az, ami a tollakat gyorsan lázas mozgásra késztette, mintha a rejtély megoldása a félelemmel várt újbóli eljegesedést igéző hatalmába keríthetné, s ezáltal kiszámíthatóvá tenné - mintha a vég mechanikájáról való tudás ennek tudóját a most - a jelen intenzívebb élvezetéhez kormányozná el.

Bölschénél ez mindenesetre komplikáltabb. Eddig ugyanis nem kérdeztünk rá arra, hogy milyen okoktól vezérelve indít harcot ő az eljegesedés hanyatlás-teóriái ellen. Bölsche hadjárata, melyet azért folytat, hogy a jégkorszak-teóriákat megtisztítsa egy olyan világszemlélettől, amely számára anakronisztikusnak tűnik, a "haladás" víziójának égisze alatt folyik, melynek elemei további elemző megvilágításra szorulnak. Annak, hogy nézőpontjának melyek az előfeltevései, akkor jutunk nyomára, ha megvizsgáljuk ama elégedetlenség okait, amellyel ő az ún. "inga-teóriák" prognózisaiban találkozik.

Ez a teória egyike volt a 19. század meghatározó teóriáinak. Bölsche képtelennek bizonyult arra, hogy ezen teóriák néhány alapfeltevését megcáfolja. Annál hevesebben kritizálta viszont az ezen teóriákhoz kötődő prognózisokat, melyek szerint Németország a trópusi paradicsomi világ és Gröndland között egyfajta ingázó mozgást végez.

Reibischnál az európaiak már évszázadok óta az Egyenlítő felé mozognak, miközben az észak-amerikaiak lába alatt a talaj alattomos módon az Északi-sark felé mozdul el. Dubois szerint viszont mindannyian egy gyanús interglaciális idő ölelésében vagyunk csupán, melynek végéhez majd ismét ez a jégóriás cipel el bennünket - mégpedig álnok módon.

Bölsche joggal veti fel ellenvetéseit, amikor vitatja a geológiai időszakokra való utalást, mely időszakokra nem lehet rávetíteni a történelmi idő hallatlan mértékű felgyorsulásáról szerzett újkori tapasztalatokat. Kétmillió év választ el bennünket a trópusi időszaktól. Más okból okoz viszont neki kifejezetten rossz közérzetet az az elképzelés, amit Spitzbergen babér- és ciprusággal övezve ismét megáld - aminek megfelelően Németország ismét kókuszdiót szüretelhet, valamint a kenyérfa gyümölcsét. Annak oka, hogy Bölsche éppen ezen prognózis ellen tiltakozik, egy Nietzsche által inspirált eszmében keresendő: abban, hogy "az ember a pólusok útjain született meg". Bölsche a biológiai életet és az embert az életnek a hideg által felébresztett "ellensakkhúzásának" tekinti. Abból indul ki, hogy a "kultúrember" felnövekedése a Föld fokozatos kihűlésének idejére esik, hogy a meghatározó kulturális elmozdulások a harmadkor utáni jégkorszakban játszódtak le. Erre alapozva utasítja el Bölsche mind a kultúrpesszimizmus próféciáját (a megsemmisülés a jég fogságában), mind azokat az előrejelzéseket, amelyek "pálmafás klímát" ígérnek. Ezekben nincs számára semmi csábító. Mivel a civilizáció folyamatát a hideg indította el, a civilizáció legteljesebb fokára eljutott ember képes lesz arra is, hogy dacoljon a világűr hidegével. Nagy sikerű könyvében, melynek címe Szerelmi élet a természetben, s amelynek első kötete az 1898-as esztendőben látott napvilágot, ezt a futurisztikus gondolatot a következőképpen kerekítette ki. Még ha a Nap ki is hűlne, s a Föld egy vég nélküli sarki télbe süllyedne, akkor sem lehetne kizárni annak lehetőségét, hogy az ember - aki "gépei révén tökéletesítette önmagát" - játszva megoldja majd a világűr kihűlésének problémáját. Nem történne meg az, amit a próféták sejteni véltek, nem kellene "jégmúmiává" fagyni, hanem az ember az új technológia segítségével a "néhány száz fokos hidegen" is túltehetné magát.

Ez a jövő-vízió él aztán tovább egészen az 1920-as évek hideg-pátoszáig. Amikor 1929-ben Ernst Bloch megírja a 'hideg mérnökéről' szóló paraboláját, rávilágít arra, hogy a technikai pátosz milyen gyorsan meginog, hogy ez a pátosz csak a mitikus gondolkodás küszöbén torpanhat meg.

Az a gondolati motívum, amely a haladást mint a hideg által kondicionált ellensakkhúzást fogja fel, Bölsche meglátása szerint a fenséges esztétikájához kapcsolódik, ezt az esztétikát pedig a fájdalom legyőzésének teóriája alapozza meg. A világűr "hideg masinája" Bölsche szerint a szemléletnek ama tárgya, amely magasztos és a morális reflexióktól eloldott. Az "évmilliárdokig stabil állócsillag- és bolygórendszer" látványa az esztétikai szemlélőben azt a megnyugtató gondolatot indítja el, hogy a világegyetem akkor is a teleológia tervei szerint mozog, ha abban az organizmusok már rég "elporladtak". A planetáris gépezet célja kívül esik a történelmi időn. Nem rendelődik alá semmiféle morális megfontolásnak: az esztétikai igézet tárgya.

Mi az, ami ezt az igézetet megalapozza? A hideg tereiben az organikuson túlra lépve nem jut uralomhoz az, amit mi "fájdalomnak" nevezünk. "Egyáltalán nem gondolunk a fájdalom lehetőségére. Avagy panaszkodniuk kell az ércrészecskéknek amiatt, hogy korábbi gravitációs helyzetük megváltozott [...]? S ezen a módon egész Tejutak éghetnek el, akárcsak az izzó szénpor-felhő - mégis, ebben az átalakulásban soha nincs ott a fájdalom." A fájdalom, ahogy Bölsche sejteni véli, az organikus élet haladásláncának kezdetén úgy jelent meg, mint a hidegre való reagálás, s aztán ez a haladáslánc elvitte az embert a fájdalomérzés csúcsához - "különös diadal" ez. Így magyarázza azt, hogy az embert - látva a világegyetem hideg gépezetét - mindmáig valami rossz közérzet keríti hatalmába, s ez váltja ki nála azt is, hogy fázni kezd. Most azonban, amikor a tudomány az embert abba a helyzetbe hozta, hogy képes felismerni a haladáslánc mechanikáját, egyúttal lehetséges immáron az is, hogy az ember bensőségessé tegye a "természet" gépezetének emelkedett mivoltát: azt a látványt, melyet az élő- és a történeti időt "elnyugtató" tér nyújt. Erről a térről a bizonyosság szintjén csak két dolog állítható: mentes az élő szervezetre jellemző fájdalomtól, és működik.

Az a mód, ahogy Bölsche értékeli a "jégkorszakot", olyan gondolati motívumok által meghatározott, amelyek később az olasz futurizmusban vagy az avantgárd más képviselőinek manifesztumaiban bukkannak fel s szövődnek tovább (Ernst Jünger: A fájdalomról). Thomas Mann ezeket a hideg-képeket, illetve azok felértékelődését, valamint a jégkorszak toposzát az esztéticizmus "kegyelmi narkózisai" közé sorolta. A jég patetikus vidékét ő átengedi az avantgárd képviselőinek. A varázshegy hőse ellenáll a "kikristályosodott idő" igézetének. Egy pillantás a polgári zsebórára - s máris itt az ideje annak, hogy a jégkorszak patetikus kultúráját elhagyjuk.

Andersen meséje a hóemberről egy láncra vert kutya és a hóember történetét mondja el. Mindketten a hideg létezésmódját élik, miközben ki vannak zárva az emberi világ melegéből - mindkettőjük figyelme egyetlen pontra irányul állandóan: a fűtött házra.

A ház ablakán keresztül látják a kályhát. Ugyanolyan magas, mint a hóember, csak éppen fekete. A hóembert bámulatba ejti ellenképe - önmagát férfi mivolta ellenére nőnek képzeli. "Kályha-vágy" gyötri. Amikor eljön az olvadás ideje, zokszó nélkül omlik össze. Csak az a támasztórúd magasodik ott továbbra is felfelé, amely körül felépítették. Ez a támasztórúd egy kályhakaparó. A láncra vert kutya ekkor érti meg a hóembernek azt a vágyát, amely fölébe nőtt az ő vágyának is. "[...] a hóembernek kályhakaparó volt a testében. Ez volt az, ami benne megmozdult. Most már túlvan mindenen: el innen! el!"

A hóember megtanulja, miképp kell az örök tél barátjának lenni, a tartást megőrizni és önmagunkat a szemérmetlen kutyaszerű (pszichoanalitikus) kíváncsiságtól, valamint a cinikusok nevetésétől megőrizni.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
Helmut Lethen: Geschichten zur "kristallinen Zeit"
In: Dietmar Kamper - Christoph Wulf (Szerk.): Die sterbende Zeit
Darmstadt-Neuwied, 1987., 83-99.o.