A rejtőzködés változatainak csaknem mindegyike nagyon régi; a történetiség szempontjából nézve csupán olyan alapon lehet különbséget tenni közöttük, hogy a történelem (az egyszerűség kedvéért csak az európai történelem) egyes nagy korszakaiban egyrészt a meglévők közül melyeket alkalmazták gyakrabban, másrészt a többé vagy kevésbé használtak közül melyek milyen szerepet töltöttek be, s esetleg módosultak is funkcióik érvényesülése során.

1. Az önmagát érvényesítő individuum az antikvitásban és a középkorban

Az individualitás kialakulása az archaikus görögség korában indult, és mint folyamat - kisebb-nagyobb egyetlenségekkel tarkítva s igen sok ellentmondás árán - jól kirajzolódó trendként haladt egészen a reneszánszig. Ebben a hosszú időszakban az önálló és öntudatos egyén számára ugyanakkor nagyon fontos volt a közösséggel való szoros kapcsolat is, és ez a két egymást minden ellentétessége ellenére erősítő tényező a rejtőzködésre irányuló törekvések ellen hatott. A közösség számára fontos volt, hogy ne ellenőrzése nélkül, esetleg a közösségi érdekekkel szemben fejtsék ki tevékenységeiket az emberek, az egyén pedig önérzetesen számon tartotta azt, hogy mivel járul hozzá a maga módján a közösség sikeres fennmaradásához.

1. Az egyéniség nyílt érvényesítése az antikvitásban

Részben az emberek életét döntően meghatározó társadalmi erők jelképeiként, de részben ezek fölé is emelkedve bontakozott ki már az aktivitásban - nyilván a kor megszabta lehetőségek között és ezeknek megfelelő mértékben - a szabad és autonóm egyéniség alakja, akinek ábrázolása jelen van a szellemi élet legkülönbözőbb területein. Az epikai és drámai alkotások határozott profilú egyéniségeket mutatnak be, a líra - a műnem lényegéből adódóan, valamint a kor nyilvánosságfelfogásának is eleget téve - visszafogottabban ugyan, de önálló személyiség benső világáról tesz vallomást. Kialakul az életrajz, az önéletrajz és a jellemrajz is, ami szintén arra utal, hogy a nagy embereknek nem csupán a historiográfiában leírt viselt dolgai iránt érdeklődnek, hanem ezek szubjektív nyilvánulásaira, vagyis egész személyiségükre is kíváncsiak. A valóságos embereké mellett bizonytalan személyű költők és héroszok élettörténetét is igyekeznek rekonstruálni. Kétségtelen, hogy az egyes ember ekkor még csak kis mértékben függetleníti magát a közösségtől, eléggé szűk természeti és természeti jelleggel ható társadalmi korlátok között mozog a szabadsága, illetve a mitizáló és konvencionalizáló szemlélet is hozzájárul ábrázolt alakjainak bizonyos fokú stilizálásához, de mindez mégis azt mutatja, hogy már van individuum, és erre az individuumra az energikusság és az öntudat magas foka jellemző, ennek reprezentánsa érvényesülni akar, önállósulni az előrejutás, nem pedig a visszavonulás formájában, miközben nagyon is szem előtt tartja közösségi hovatartozását.¹ Ha az ilyen egyén a rejtőzködés eszközeihez és módszereihez folyamodik, akkor azokat emeli ki közülük, amelyek a nyilvánvaló önérvényesítés távlati céljával a leginkább összhangba hozhatók. Ebben a tekintetben nemcsak az antikvitás és a középkor, de részben még a reneszánsz emberei is igen közel állnak egymáshoz.

A preindusztriális társadalmakban tehát léteznek fejlett egyéniségek, egymástól markánsan különböző, közösségeikből határozottan kiemelkedő individuumok, és óriási megpróbáltatásoktól sem kíméli meg őket a sors, de belső válságaikat - ha olykor drasztikusan is - meg tudják oldani, nem akarják megtagadni önmagukat, vagyis nem próbálnak meg sem végérvényesen elrejtőzni, sem más személyiséggé válni. Pontosan kifejezi ezt egyebek mellett - noha közvetett módon - a személynevek használata. A név szinte szent, és pontosan megjelöli viselőjét: a saját mellett a görögöknél az apai név szerepel, a rómaiaknál pedig a család- és nemzetségnév. Álnevet - mint például Odüsszeusz teszi hazatértekor (Aithón nevű vándorként jelenik meg legelőször Ithakába érve) - csak végső szűkség esetén használnak. A homéroszi korszak görögjei már nagyon autonóm egyéniségek, cselekedeteik sorából nem hiányzik sorsdöntő helyzetekben sem az alkalmi alakoskodás, de az, hogy véglegesen más ember képét öltsék magukra, föl sem merül bennük; sőt még isteneik is csak átmenetileg jelennek meg az adott helyzetnek megfelelő ember vagy egyéb jelenség alakjában. (Például Zeusz villám formájában, Pallasz Athéné Thélemakhosz nevelője, Mentór alakjában jelenik meg a bosszúálló Odüsszeusz megfékezésekor.)

Jól mutatja ezt a két nagy mondakör, a trójai és a thébai egy-egy központi egyéniségének sorsa. A mindkét homéroszi eposzban kulcsfiguraként szereplő Odüsszeusz a mozgékonyság és a ravaszság utolérhetetlen mintaképe, de legalább annyira állhatatos is, és legalább annyira hű önmagához, mint amennyire hűséges szülőföldjéhez, Ithakához. Kalandos élete nehézségeihez igazodó gondolatai számtalan változatot öltenek, kialakult helyzetektől függően más és más alkalmi szerepet játszik el, de mentalitása változatlan, személyisége ugyanaz marad. A költészet ennek oly módon ad - bizonyos értelemben az általánosítás rangjára is emelt - hangot, hogy kiemeli, még a bűvös erejű nimfa, Kyrké sem tudja őt a kükeon nevű varázsitallal társaihoz hasonlóan disznóvá változtatni. Identitása rendíthetetlenségének persze külső oka is van, hiszen Hermész isten adja neki mind a rontást megelőző varázsfüvet, a mólüt, mind azokat a tanácsokat, amelyek segítségével éppen ő változtatja meg a nimfa magatartását, és szabadítja ki társait. De a szirének sem képesek őt - s ebben épp Kyrké javaslatát követi - bűvös énekük előbb-utóbb elpusztuló rabjává tenni. Sőt, nagyobb fokú és csak rövid ideig tartó átalakulást is egyedül Pallasz Athéné képes Odüsszeuszon véghezvinni hazatérte kezdetén, és az átváltozás pozitív: rövid időre megfiatalítja az istennő; ilyennek látja őt fia, Télemakhosz.² Csak az idő, az életkor rak rá tartósan más külsőt, de emögül is előlépteti egykori, igazi énjét a kérőkön végrehajtott bosszúja, illetve háza és családja visszaszerzése során tett minden megnyilvánulásában. Önállóan hasznosítja az isteni tanácsokat, saját belátása szerint követi a társadalmi konvenciókat, csak így tud a legkiválóbb emberek egyike lenni.

A thébai viszályok központi alakja, a két szophoklészi tragédiában is főhős Oidiposz - igaz, sokkal bonyolultabb helyzetben, egy kiteljesedett fatális metamorfózis központi alakjaként - szintén vállalja önmagát, pedig ő így, Odüsszeusszal szemben, nem visszanyeri, hanem éppen elveszíti házát és hazáját egyaránt. De ennek kockázatát is vállalva akarja elaltatni gyanús sejtéseit, illetve nem óhajtja takargatni sötét titkait, mind jobban igyekszik megtudni - noha kezdetben jót remélve - valódi kilétét, mintsem megtagadni igazi önmagát. Nem próbálja megtartani - pedig ebben Iokaszté is meg az öreg pásztor is segítené hallgatólagosan - előnyökkel és dicsőséggel járó, s nem alaptalanul vonzóvá formálódott, sőt nem is tudatosan ilyenné maszkírozott közéleti arcát, inkább kíméletlenül feltárja a szégyenkezni kényszerülő igazit. Az antik görögség felfogására jellemző, hogy ezt fogadta el természetesnek, hiszen Szophoklész második drámája már megtisztult emberként szerepelteti Oidiposzt, sót olyan pozitív egyéniségként, aki egyenesen áldást hoz Kolónosz földjére, ha öregkorában ott telepszik meg, és ott fogják majd eltemetni.³

A görög ember jól tudja, hogy komolyan kell venni az "ismerd meg önmagad" parancsát, és az embert vizsgálva sem szabad megállni a féligazságok szintjén, a doxa fokozatánál. Meg is lett az eredménye: a háborúk, a kereskedelem, a poliszdemokrácia teremtette szükségletek és kihívások hatására, illetve a mítoszok, a művészetek és a szofisztikával kezdődő filozófiák reflexióinak eredményeként kifejlődött a szabadok rétegeiben a tudatos és autonóm egyén, aki meg tudta oldani szűkebb-tágabb környezetéhez való normális viszonyulását, akár elkövetett bűnei ellenére is büszke lehetett saját értékei alapján önmagára, vállalhatta önmagát, sőt a konfliktusok által megtisztulva, többnyire személyiségének jobban megfelelő módon folytathatta is további kiteljesedését.⁴ Nem kellett más életformát és alakot fölvennie ahhoz, hogy további életét emberinek érezhesse. Legfeljebb a kényszer vitte ilyenre, mint például Petronius hőseit (Encolpios, Trimalchio). Még az antikvitás későbbi periódusában is leginkább a végzet változtatta őket másmilyenné, nemegyszer éppen büntetésből, s olyankor gyakran valamilyen állattá, mint Ovidius Metamorphosesének igen sok alakját.⁵ (Daedalion ölyv, Aesacos búvármadár lesz.) Az antik individuum változatlanságára való spontán utalásnak is tekinthető, hogy Héliodórosz Aithiopikkájának ifjú szerelmesei - egyébként egyikük, Chariklea kitett és csak felnőtt korában felismert királylány - nem öregszenek, hosszú kalandok után nem csupán szerelmük megingathatatlan, hanem ragyogó fiatalságuk is változatlan marad. Nemcsak hogy nem öltik magukra tudatosan hányattatásaik során másvalaki - fiktív - személyét, külsejét, de még a sajátjuk is szinte teljesen azonos marad, nem is szólva énjük azonosságáról, vagyis egész egyéni mivoltuk rendíthetetlen konzisztenciájáról.

Egyébként az ember elrejtőzését, visszahúzódását - az individuum létezési módjának természetes dinamikáján túl - magának az antik életformának a legáltalánosabb szemléleti elve sem engedte meg, hiszen az egyén életének nagy része a társadalmi nyilvánosság előtt zajlott, így a valóban fontosnak és értékesnek a konvenciók és intézmények szabta mindennapi életmegnyilvánulások keretei között kellett lejátszódnia, így a személyiség önérvényesítésének is.⁶

A zsidó kultúrkörben is hasonlóan fontos szerep jut mind az etnikai, mind a személyes identitásnak. Jó példa erre Mózes életének több mozzanata. Mint kitett gyermeket a fáraó lánya menti meg és nevelteti fel a sajátjaként, azonban zsidó mivolta is és személyiségének energikussága is azonnal érvényre jut, amikor egy zsidó bántalmazása miatt megöl egy egyiptomi őrt; sőt amikor egy alkalommal a sajátjai között akar igazságot tenni, és ezért azok leintik, azt is tudatják vele, hogy pontosan ismerik kilétét. Amikor Isten kiválasztott személlyé teszi őt, és különleges erővel ruházza fel, azt Izrael népének kedvéért teszi ugyan, de Mózesben koncentrál olyan további kiváló tulajdonságokat, amelyek bárki mással végérvényesen összetéveszthetetlenné teszik.⁷ Mózes példája talán még az antik személyiségekénél is jobban mutatja, hogy a kitűntetett személy (hős, próféta stb.) önazonossága (az ipseitas és identitas együtt) mennyire szétválaszthatatlanul egyéni és közösségi, és több oldalú megalapozottsága miatt szinte lehetetlen tartósan megmásítani.

A közösségi érdekkel összhangba hozható előrejutás során alkalmazott taktikai jellegű színlelést és rejtőzést elfogadhatónak tartották, de a jellemtelenségekből adódó és némi önkorlátozással leküzdhető torzulásokat és mímeléseket annál kevésbé. Theophrasztosz erkölcsi jellemrajzai nagyon világosan kifejezik ezt az álláspontot. Eltorzult jellemű egyének hosszú sorát bemutató írását a tettető jellemzésével kezdi, és alapvető tulajdonságát így határozza meg: "a tettetést úgy foghatjuk fel, mint szavakban és tettekben megnyilvánuló, alantas célzatú színlelést".⁸ A továbbiakban néhány más "kétszínű jellem"-et is felvonultat még; így a hízelgőt, a nagyzolót, a hencegőt, a magakelletőt és az ifjúnak látszani akaró öreget. A különféle formákban alakoskodók nem egyformán veszélyesek társaikra nézve: van aki könnyen felismerhető, alig árt és mindössze nevetséges (a hencegő, az örökifjú), de a legtöbb másmilyenként fellépő (hízelgő, magakellető stb.) nagyon megnehezítheti - még ha színlelésével esetleg csak részben - a vele kapcsolatban állók életét. A jó elérése érdekében alkalmazott tettetés, a személyazonosság ilyen célzatú, időnkénti elrejtése tehát megengedhető, de az antiszociális önérvényesítés végett végrehajtott tartós és gyakori színlelés, a személyiségi önazonosság, az én másmilyennek történő beállítása, a saját közösség tagjai számára való jobbnak és értékesebbnek mutatkozás annál kevésbé.

Ettől eltérő magatartásformák szinte csak az antik társadalom hanyatlásának időszakában jelennek meg, így a római császárkor olyan periódusaiban, amikor az előkelő egyének élete is kiszámíthatatlan veszélyeknek van kitéve. Ekkortól kezdve merik kimondani egyesek, hogy az alakoskodás, a színlelés nagy előnyökkel járhat, sőt az ember életéből ezek már nem is igen hiányozhatnak. A száműzött Ovidius azt a következtetést vonja le, hogy "jól élt, aki jól rejtőzött".⁹ Néró korában érthető módon megnövekszik az alakoskodás és a másmilyennek mutatkozás jelentősége. Petronius arról beszél a panasz és az irónia vegyes hangján, hogy szinte mindenki szerepet játszik, akivel közvetlen kapcsolatban állunk: egész társulat vesz minket körül életünk színpadán, s mindenki más szerepet alakít (apa, fiú, uzsorás stb.).¹⁰

Színjáték a világ! Apa-jelmezben van az egyik,

ez megjátssza fiát, az meg a vén zsugorit, -

majd a szövegkönyv végét jelzi vidám szerepüknek,

s íme, lehullik a maszk, s láthatod arcukat is.

Sőt - írja Johannes Sarisberiens (John of Salisbury) szerint egy másik helyen - "az egész világ színjátékot játszik" ("universus mundus exercet histrioniam"). ¹¹ A világ mint színház és az emberi élet mint valamilyen szerepjátszás a későbbiekben is oly gyakran felbukkanó gondolatát Epiktétosz foglalja össze filozófiailag: "Emlékezz arra, hogy színész vagy egy olyan drámában, amilyet a betanítója akar: ha rövidre szabja a szereped, rövid ideig, ha hosszúra, sokáig játszol! Ha a koldus szerepét osztja rád, azt is a természethez hűen alakítsd! Éppen úgy cselekedj, ha nyomorék, uralkodó, egy polgár szerepét osztja rád, mert a te kötelességed az, hogy a rád bízott szerepet szépen eljátszd; a szerep kiválasztása másra tartozik!"¹² A sztoikus gondolkodó a különféle pozíciószerepek felvonultatásán keresztül egyrészt valóban rámutat a rejtőzködés fontosságára, változatosságára és a játék tökéletességének követelményére, de másrészt nem hangsúlyozza a szerepek személyre szabott jellegét, a szerepjátszás előnyeit, viszont fátumszerű voltát annál inkább kiemeli. Tolerálja a rejtőzés eléggé konvencionálisnak felfogott tevékenységét, de nem utal alapvetően offenzív vagy defenzív voltára, s noha nem kizárt, hogy fontos szerepet tulajdonít az ilyenfajta másmilyenné válásoknak az életstratégia kialakításában, az individualitás és a rejtőzés kapcsolatát nem ítéli jellemzőnek és elengedhetetlennek a személyiség önkifejezése szempontjából.

2. Az egyéniség közvetett érvényesítése a középkorban

A középkori gondolkodás sok tekintetben másképp közelítette meg az embert. Mint isten legfőbb teremtményére tekintett rá, illetve mint olyanra, akiben a lét egyik vagy másik aspektusa összegzett módon kifejeződik: ilyen alapon lett az ember szimbóluma Istennek (Jézus mint istenember), a világmindenségnek (mint mikrokozmosz) és a társadalomnak (mint organikus lény).¹³ Ennek ellenére az önálló egyén - bármennyire mást hangoztat részben még ma is a közhiedelem - a középkorban sem tűnt el, csak más módon, másfajta kötöttségek között és ellenére fejezte ki önmagát, illetve mást fejezett ki - nyilvánosan is - önmagából. Az olyan cselekedetek, mint amilyen a gyónás, a teljes odaadás és önfeláldozás valamilyen személyben is szimbolizálható ügy számára, vagy a harci dicsőség keresése mind lehetetlen volna autonóm személyiség nélkül. A keresztény vallás részben a szabad akarat függvényévé tette az üdvözülést, a bűnök megbánását (és megbocsátását), a bűnbánat konvencionális aktusát szentséggé emelte, amelyben az olykor rosszul érvényesített szabad akarat révén elkövetett, saját vétkeitől szabadul meg az egyén. Amikor pedig akár mint hitvalló, akár mint lovag feláldozza önmagát a legmagasabb eszmék és elvárások oltárán, azt egyénileg, saját döntését követve teszi, nem pedig alapvetően valamilyen tömegpszichózis alapján vagy mindössze bizonyos konvenciókat követve. Kényszeríteni e téren legföljebb csak a minimumra, de nem a maximumra lehetett volna az embereket.

Egyébként a feudális társadalom egész szerkezeti felépítése olyan, hogy elsősorban az egyénnek mint individuumnak biztosít alapokat és feltételeket a létezéshez, illetve hangsúlyozza az emberi nemhez tartozását, rendi jellegű besorolás szerint tagolódik, és mindenkit megpróbál valahol elhelyezni a társadalmi hierarchia egészében, mind a valóság síkján, mind annak ideológiai vetületében.¹⁴ Lehetőséget is ad tehát, meg inspirál is az egyéniség kibontakozásához: akik bizonyos pozícióhoz jutottak, meg kell védeniük, akik ebből kiszorultak, meg kell szerezniük, s ennek érdekében valamilyen módon ki kell tűnniük. A lassan változó struktúrához és konvenciókhoz való igazodás - a maga sajátos, bonyolultan közvetített módján - lehetővé is tesz és meg is követel bizonyos fokú individualizálódást. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a társadalmi behatároltságok - a kollektív hovatartozás megszilárdítása mellett - a személyiségnek elsősorban a konzisztenciáját erősítik, s csak másodsorban az egyedi mivoltát kiemelő vonásait. Egyénisége ilyen feltételek között kifejlődött és érvényesíthető többleteit tulajdonképpen senki sem akarja elrejteni. S talán az sem mellékes, hogy a középkorban - ha olykor rejtetten is - hatnak az antikvitástól örökölt olyan elemek, amelyek úgy segítenek kiemelni az egyéniséget, szublimálni az egyént, hogy evilági voltát is nagymértékben hangsúlyozzák, szembetűnő önmegmutatását természetesnek tartják.¹⁵

Kétségtelen, hogy a középkornak is voltak rejtőzködő - mégpedig a korra jellemző, tipikus formában rejtőző - egyénei: remeték, bizonyosfajta szerzetesek, valamilyen fogadalmukat teljesítő lovagok stb., azonban ők az ezt kifejező cselekvésekkel - mert így döntöttek - vagy ahhoz kerültek inkább közel, hogy személyüket tekintve senkik legyenek, vagy ahhoz, hogy csak átmenetileg legyenek mások (vagy tűnjenek másvalakinek), hogy valamilyen céljukat elérjék; viszont a két ellentétes alapeset egyikében sem adták fel a személyes identitásukat, sőt az én lényegének legnemesebb részét - a lelket, a becsületet - próbálták ily módon minél biztosabban megmenteni. De a kor egészére nemcsak ezek jellemzők, hanem legalább ennyire azok is, akik szinte kihívó nyíltsággal megmutatták magukat, mint a nyilvános vezeklők (Szent Ágoston), vagy az új típusú eposzok hősei (Cid, Roland),¹⁶ az érzelmeiket feltáró trubadúrok (Rambaldo di Vaqueiras, Arnaldo Daniello, Walter von der Vogelweide), a Mindenható iránti misztikus elragadtatásukat és odaadásukat kifejezők (Assisi Szent Ferenc, Árpád-házi Szent Margit) és így tovább.

A többnyire hagyományos tevékenységek szokványosnál jóval magasabb szintű teljesítése olyan fejlett személyiség meglétét mutatja, a ki úgy tesz eleget a hagyománynak, hogy alaposan meg is változtatja azt. Segíti őt ebben - akár lovagról, akár szentről legyen is szó - az ókorból vagy még korábbi időkből is átvett bizonyos hagyomány,¹⁷ de a sokféle elemből szintézist mégiscsak az individuum, a behatárolt öntudatával is tudatos, koherens és konzisztens középkori egyéniség alkot.¹⁸

Ez az ember ad arra, hogy legyen saját arca, de az nagyon sok mindentől függ, hogy azt mikor rejti el és mikor mutatja meg, de megteszi mind a kettőt.

1. Csúcspont és fordulat a reneszánsz korában

Az antikvitás és a középkor emberének még nagyrészt a társadalom mondta meg, mikor és mennyire rejtheti el, illetve mutathatja meg önmagát, de ugyanakkor az individuummá fejlődő egyén mind többet tett azért, hogy ezt az arányt maga is szabályozhassa. A reneszánsz időszakára alakul át úgy a társadalom, és fejlődik olyan magas fokra az individulaitás, hogy az egyes ember az önmegmutatás tekintetében is a legnagyobb fokú önállóságra tehet szert - annak minden előnyével és kockázatával együtt. A reneszánsz emberre a sokoldalúság, a nagyfokú aktivitás és a fejlett öntudat jellemző; igyekszik magának minél megfelelőbb helyet találni a világban. Az önérvényesítés szempontjából két lényeges változás erősödik egyre jobban; egyrészt: mind szélesebb körben és mind változatosabb formákban terjed a szerepjátszás, az alakoskodás; másrészt: határozott törekvések mutatkoznak arra, hogy megkülönböztessék az egyén privát és publikus oldalát, illetve hogy az előbbi bizonyos mértékű elrejtését teljesen indokoltnak tartsák az individualitás megőrzése céljából.

Az érett reneszánsz egész gondolatvilágának egyik legérdekesebb problémaköre az egyén külső megnyilvánulásainak és belső lényegének különbözősége, illetve a kettő megfelelési viszonya, sőt e viszony szabályozhatósága. A közfelfogás az, hogy az egyén "arca" és "lelkivilága" végső soron elválaszthatatlan; normális körülmények között, spontán megnyilatkozások során az arc és a viselkedés kifejezi a lelket és a jellemet, de a szokásostól eltérő esetekben elég jól külön lehet választani a külsőt és a belsőt, aminek alapján aztán - ha úgy kívánja a helyzet - olyan kedvező látszatot lehet előidézni, amely előnyős helyzetbe juttatja a színlelőt. A reneszánsz ember számára egyre fontosabb lesz ez a régi felismerés, mind gyakrabban alkalmazza cselekvései során. Kialakítja a tettetés offenzív és defenzív formáit: gyakran alkalmazzák a rejtőzködést mint a támadás eszközét (az olyan tettetők, akik másokkal játszanak), illetve a másik oldalon mint a védekezés eszközét (az olyan tettetők, akik el akarják kerülni, hogy velük játsszanak).¹⁹ Nem alaptalan tehát Shakespeare több ilyen vonatkozású észrevétele, például ez:

(Pericles, II. felv. 2. jel.)

Általánosnak, normálisnak, tiszteletre érdemesnek és követendőnek az eredendő összhangot tartják. Leonardo da Vinci szerint az ars pingendi alapkövetelménye: "a jó festő két alapvető dolgot tud megfesteni, nevezetesen az embert és lelki szándékát".²⁰ A kettő elkülönítését és viszonyuk megváltoztatását ugyanakkor többen is lehetségesnek és szükségesnek ítélik, de a külső és a belső tudatosan létrehozott új viszonyát nagyon különbözőképpen gondolják el, illetve más és más mértékben tolerálják. A reneszánsz ember nagymértékben autonóm szeretne lenni, de ahhoz elég reálisan látja a helyzetét, hogy csak viszonylagos önállóságra törekedjen, tisztában van azzal, hogy igazodnia kell a külső körülményekhez, illetve azokhoz a közösségekhez, amelyekben él.²¹

A külső és a belső pozitív tartalmú és szisztematikus különválasztása a privát és a publikus szféra viszonyának átgondolása során merül fel. Az egyén e két oldalának, viszonyrendszerének relatív elkülönítése elsősorban mindig a privát megőrzése és érvényesítése végett történik. Bizonyos esetekben ez nem vagy csak alig több annál, mint a személyiség önmagát regeneráló, átmeneti visszahúzódása. Ilyen állásponton van Montaigne: "Tartsunk fenn lelkünkben egy zugot vagy hátsó kamrát, amely teljesen a mienk, s minden köteléktől mentes, ahol magányban élvezhetjük lényünket, igazi szabadságunkat, a nyugalmunkat!"²² Hangsúlyozza, hogy a visszavonulás nagyon fontos, átmeneti jellegű, és egyáltalán nem zárja ki a publikus kapcsolatokat. Tehát: "A nagyközönségnek semmi köze a mi gondolatainkhoz. De mindazt, ami ezeken kívül esik: tetteinket, munkánkat, javainkat, de életünket is, a társadalom szolgálatára kell kölcsönöznünk."²³ Leonardo is úgy véli, hogy az időleges visszavonulás a még eredményesebb munkát segíti elő: "legjobb a festőnek vagy a rajzolónak egyedül lennie, különösen, ha a gondolkodásnak vagy a szemlélődésnek szenteli magát. [...] A festő szeresse a magányt, mérlegelje, mit lát, és beszélgessen magában róluk, s válassza ki közülük a nemük szerint legkiválóbb részeket."²⁴ Így kettéosztott és más-más vonatkozásban foglalkoztatott énünk aszimmetrikus: lényegesebb része mindenképpen a személyes, a jól elrejtett belső. Charron egyértelműen kimondja, hogy énünk külső oldalát a világ számunkra alapvetően idegen volta miatt kell sajátossá alakítanunk. "Végül is meg kell tudnunk különböztetni, és el kell tudnunk választani egymástól önmagunkat és közszereplésünket; mindannyian kettős szerepet játszunk, és két személyt alakítunk: az egyik a külső és látható, a másik a sajátunk és lényegi. Meg kell különböztetni a bőrt az ingtől: az okos ember végzi a maga feladatát, és helyesen ítéli meg a butaságot, a vétket és a ravaszságot. [...] Olyannak kell felfognunk és értékelnünk a világot, mint amilyen; ugyanakkor mint valami tőlünk idegent kell szemlélnünk."²⁵

Az egyén privát és publikus oldalának megkülönböztetése nem vezet feltétlenül a kettő merev és végleges szembeállításához, hiszen a lényegük alapvetően nem eltérő, csak a funkciójuk más és más. Amikor az ilyen értelemben kétféle emberképnek az a szerepe, hogy együtt és összekapcsolva mutassa be a személyt a maga teljességében, eleve egymásra vonatkoztatva fogalmazódik meg (Leonardo); amikor viszont az a funkciója, hogy a magánéletben vagy a közéletben játszott szerepüket emelje ki nyomatékosan, akkor a megfelelő oldal jellegzetességeit hangsúlyozza, akár a másik rovására (Montaigne, Charron). Ezt a kettősséget nem csupán tolerálja, de hallgatólagosan legitimálja is a társadalom. Ilyen jellegű, a szinte rezignált tudomásulvételen túlra nem mutató álláspont olvasható ki Baldassare Castiglione szavaiból: "[...] annyi rejtett zuga van az emberi léleknek, hogy lehetetlen az emberi ítéletnek felismernie azokat a tettetéseket és színleléseket, amelyek benne rejlenek".²⁶ Arra viszont mindenképpen elegendő az ilyen felismerés, hogy mindenkivel szemben óvatossá tegye az egyént. Shakespeare szavaival:

(III. Richárd, III. felv., 4. jel.)

Az emberi külső és belső tekintetében végzett súlypont-áthelyeződéseket csak a legélesebb elméjű gondolkodók veszik észre, látják át a maga bonyolultságában Itt az egyének nem farkasként állnak szemben egymással, mint Hobbesnál, hanem kiszámíthatatlan rókaként, ez a "homo homini vulpes" világa.

Emellett, sőt részben ezzel összeszövődve érvényesül a reneszánszban egy másik tendencia is - és ez a szembetűnőbb, illetve a tudatosabb -, amely során a külső és a belső átmenetileg határozottan különválik, és élesen ellentmond egymásnak, vagyis mesterségesen hoznak létre olyan, sok eredményt ígérő látszatot, alakítják ki a színlelés olyan formáit, amelyek az adott helyzetekben a legnagyobb előnyökhöz segítik az önmagát így elrejtő egyént. Ilyenkor a gondosan preparált külső - általában és közvetlenül - nem a közösség szolgálata végett ilyen, az egyén nem "kölcsönzi" bizonyos képességeit a köznek, hanem ráerőltet másokra egy látszatképet és egy privát akaratot, hogy egyéni céljait minél biztosabban elérhesse. Ha előnyössé preparált látszatképét el tudja fogadtatni, nyert ügye van. Machiavelli tulajdonképpen a kor általános szemléletmódját alapul véve tanácsolja a fejedelemnek (de bárki megfogadhatja, amit mond): "Mindenki azt látja, amilyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában."²⁷ Az ilyen típusú esetekben a személy színlelt metamorfózisai az eredeti én átmeneti elszigetelése (kikapcsolódása, visszavonulása) helyett egy részben megváltozott személyt helyez előtérbe, saját szempontjából előnyösebbé álcázva. Ezt elvi szinten (vallás, erkölcs, jog, közvélemény) senki sem legitimálja, legföljebb hallgatólagosan tolerálja, gyakorlati alkalmazástól viszont csak kevesen riadnak vissza. Egymással való érintkezésük során a szó szűkebb értelmében véve is szerepeket játszanak az emberek, s ezért emlegethetik szinte közhelyként a Petronius Arbitertől származó - s talán John of Salisbury által közvetített - mondást, amit Shakespeare is a Globe Színház jelmondatául választ: "Totus mundus agit histrionem" ("Színház az egész világ").²⁸ Az igazán lényeges és viszonylag új itt nem az - amire Shakespeare gyakran idézett jelenete (Ahogy tetszik, II. 7.) is utal -, hogy az emberek életkor-szerepeket játszanak (gyermek, ifjú, felnőtt stb.), hanem sokkal inkább az, hogy a korabeli társadalom nagyarányú és gyors ütemű változása során merőben új élethelyzetek állnak elő, új tevékenységformák kerülnek előtérbe, s az ezekkel való találkozás során az alakoskodás, a szó szűkebb értelmében vett szerepjátszás több formájára is szükség van, hiszen az ilyenek nélkül aligha lehetne sikeres a reneszánsz olyan új típusú tevékenységköröket életformaként gyakorló embere, mint a zsoldosvezér, a fejedelem, a kardinális, az udvari ember, a humanista kancellár, a művész, a bankár, a kereskedő, az utazó és a felfedező.²⁹ Az ilyen emberek életformája a professzionális és az okkazionális rejtőzködés sok elemének viszonylag rendszeres alkalmazását igényli, de az alakoskodás és színlelés mások számára sem haszon nélkül való.

A reneszánsz korára a legjellemzőbb az okkazionális rejtőzködések taktikai jellegű alkalmazása. Olyan módon és addig rejtőznek az érvényesülésükhöz ezt is felhasználó egyének, amíg erre valamely sikeres vállalkozásuk érdekében szükségük van (vagy le nem leplezik őket). Erkölcsi alapon ezt senki sem fogadja el, legfeljebb megpróbál rá valamilyen elfogadható magyarázatot találni. Montaigne határozottan elítéli az ilyen jellegű elrejtőzést: "[...] a képmutatásnak és a rejtőzködésnek újfajta, mostanában lábrakapott divatját módfelett gyűlölöm. Nincs még egy bűn, ami többet árulkodna a szívtelenségről és a nemtelen lélekről. Gyáva, hunyászkodó jellem bújik csak álarc mögé."³⁰ Ő még arra is gondosan ügyel - hívja fel a figyelmet Jean Starobinski -, hogy tévedésből se lehessen félreérteni az esszéiben megrajzolt önarcképét.³¹ Az intellektuális regenerálódás céljából visszavonuló embernek fölösleges álarcot viselnie; a haszonszerzés és a mások féltevezetése miatt végzett alakoskodást pedig nem lehet igazolni. Mentséget találni is csak az olyan színlelésre lehet, amely mögött az egyéni érdeknél jóval több húzódik meg, esetleg magának az erkölcstelen szerepjátszásnak a leleplezése. Amikor Machiavelli megengedhetőnek tartja a fejedelem számára (de egyáltalán nem tanácsolja neki), hogy másmilyennek mutatkozzék eredeti mivoltához képest, azt veszi tekintetbe, hogy az uralkodó egy egész ország sorsát tartja a kezében, ezért színlelhet bizonyos esetekben, nemegyszer épp az ellenfeléhez hasonlóan: "A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben; így tehát neked sem kell megtartanod velük szemben."³² Ilyen alapon fogadható el Hamlet alakoskodása is: egy nagy bűnt elrejtő színlelést akar leplezni, az igazságot akarja felderíteni mind azzal, hogy alkalmi színelőadást rendez, mind pedig azzal, hogy őrültnek tetteti magát. Az ő eljárásainál "kegyesebb" csalást - ennek belátásához fölösleges őt egybevetni akár Poloniusszal, akár III. Richárddal - aligha lehetne elkövetni.

Amikor nyilvánvalóan az érvényesülés, az előnyszerzés kedvéért mutatják magukat másmilyeneknek az emberek, részben ugyan konvencionális, de a szituáció ismeretében pontosan megtervezett, a várható helyzethez pontosan adaptált szerepeket játszanak el. Francis Bacon erről már egy jól kiérlelt koncepciót vázol fel. Kialakításakor azt is tekintetbe veszi, hogy bizonyos esetekben - ilyen a magány, a nagyfokú szenvedélykitörés, illetve a teljesen új és rendkívül nehéz helyzet - az ember képtelen a színlelésre.³³ Ha viszont gondosan megtervezheti alakoskodásait, akkor a kommunikálás és a cselekvés többféle típusát is alkalmazhatja ehhez. Olyan eljárásokat végezhet, amelyek egyaránt alkalmasak lehetnek akár a személy, akár a személyiség elrejtésére. "Három fokozata van saját lényünk elpalástolásának. Az első a zárkózottság, a tartózkodás és a titkolózás: amikor az ember megakadályozza, hogy belé lássanak, vagy elejét veszi annak, hogy rájöjjenek, milyen is valójában. A második: a nemleges színlelés, amikor bizonyos gesztusokkal és kijelentésekkel azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy nem olyan, mint amilyen. A harmadik a tettleges színlelés: amikor tudatosan és határozottan az ellenkezőjét hazudja és játssza annak, mint amilyen."³⁴ Bacon azonban nem írja le sem a harmadik fokozat részmozzanataként, sem negyedik részesetként, hogy odáig vigyük a hazugságot és a tettetést, hogy egy teljesen más személyként állítsuk be magunkat: új névvel, eltérő külsővel, más szokásokkal stb., s különösen azt nem sugallja, hogy valami hasonló, radikális metamorfózist egy egész életre válasszunk. A Baconnél és kortársainál leírtak taktikai álcázások, nem életkísérletek és életstratégiák (ahogyan ez utóbbiak a 19-20. századi személyeknél gyakran előfordulnak). A reneszánsz individuumok céljaik elérése után levethetik akár a zárkózottság álarcát, akár a nemleges színlelés álcáját, megszűntethetik a hazugság attitűdjeit, és - ha megúszták hazugságaik és intrikáik csapdáját - akár a legnyíltabban igazi önmaguk lehetnek. Ezt teszi például Shakespeare Gloster hercege, amikor III. Richárdként királlyá koronáztatja magát. És nyilván valami hasonlót tettek azok a különleges reneszánsz egyéniségek is, akik ezekben az évszázadokban új típusú és már valamennyire legitimált lehetőségfajtákat választva hatalmas karriert futottak be: a zsoldosvezérből fejedelem lett (Castruccio Castracani), a törvénytelen fiúból herceg (Cesare Borgia), a jobbágy származású papból kardinális, sőt kis híján pápa (Bakócz Tamás) és így tovább. Nekik saját tehetségükből és erejükből, de mások révén és mások ellenében lehetett az új polcokra feljutni, és ehhez legalább annyira meg kellett őrizniük önmagukat, énjüket, mint amennyire váltogatniuk kellett azokat az álarcokat és attitűdöket, amelyek védelme alatt előrenyomulva megőrizhették igazi arculatukat.

A tudatos szerepjátszás mint életstratégia, mint egyetlen nagy ívű cselekvéssor és végleges megoldás idegen a reneszánsz szellemétől. A szerepek diszkurzív sorának nincs ilyen perspektívája. A másmilyennek mutatkozás lényegileg alkalmi voltát nagyon jól kifejezi - noha valamivel később, de a reneszánsz szellemiségének jegyében - a kiváló magyar hadvezér és író, Zrínyi Miklós, amikor ezt a tanácsot adja a "vitéz hadnagy"-nak: "Nyomorúság, de mit tehetünk róla: az eszeshadnagynak mindenfelé kell lenni történet ellen felfegyverkezettnek és késznek; néha karddal, néha ésszel, néha ravaszsággal és néha bolondsággal kell előállanunk erre a világi scenára. Aki csak egyféle personát hordoz, és nem transformálhatja magát másra, lassan viheti a maga dolgát előre."³⁵ Az álarcok mögött, szerepjátszások sorozataként végigélt életet legfeljebb a spontán rejtőzködések formáiban tudják elképzelni, és azt igyekeznek allegorikusan felfogni: sorsunk úgy alakul, hogy életünk nagyon különféle és előre ki nem számítható szituációkon át vezet, s ezekben mindig másként nyilvánulunk meg. Tudatos szerepeinket néha félretehetjük, spontán és fatális életszerepeinket azonban nem, ezek valamelyikét mindig viselnünk kell. Nagyon szellemesen fejezi ki ezt Erasmus, aki Lukianoszra támaszkodva elmélkedik a világ színházszerűségéről, amikor az ember sorsáról szólva az életkor-szerepek helyett a társadalmi státuszszerepeket állítja előtérbe. "Nos, mi más az emberi élet, mint egy nagy színdarab, ilyben mindenki önmagától elütő álarcot borít magára, és úgy járkál, és úgy játssza a választott szerepet, amíg a nagy színigazgató le nem szólítja a színről. Azonban ugyanazt a személyt gyakran különböző szerepekre küldi ki a színpadra, úgyhogy aki az előbb bíborruhás királyt adott, most rongyos szolgát játszik. A darab meséje nincs meghatározva világosan. De hát ezt a komédiát már így játsszák."³⁶ A részben spontán, részben kikényszerített színlelések bűne alól az ironikus szemlélet oldoz fel. A reneszánsz ember életének színdarabját nem írták meg előre, ezért a szereplőknek sem kell ugyanabban a szerepben, ugyanazon álarc mögött az egész életüket végigjátszaniuk. Már csak azért sem, mert elsősorban önmagukat akarják - még ha csak sematikus pozíciószerepekben - alakítani, és önmaguk érvényesítése végett játszanak.