1.

Mielőtt közelebbről is megismerkednénk Kammerer kísérleteivel, meg kell próbálnom elmagyarázni, hogy voltaképpen miért is voltak ezek a kísérletek oly igen izgalmasak, s hogy - ismét Richard Goldschmidt-et idézve - miért rázták fel az európai biológus-társadalmat.¹ A rövid válasz: ezek a kísérletek azt próbálták igazolni, hogy a szerzett tulajdonságok örökletesek - a gondolatot még Lamarck vetette fel. A szerzett tulajdonságok kifejezés ebben az összefüggésben jelenti mindazokat a testfelépítésben, készségekben, szokásokban és életmódban bekövetkezett változásokat, amelyeken a szülőknél a környezettel való dacolás, a hozzá való alkalmazkodás és az általa kínált lehetőségek mind hatékonyabb kihasználására való törekvés során bekövetkeznek. Más szavakkal: ezek a "szerzett tulajdonságok" olyan, a faj létszükségleteinek szempontjából pozitív változások, amelyek Lamarck szerint megjelennek az utódokban is. Eképpen tehát minden nemzedék nemcsak a szülők magatartásának utánzásával való tanulás útján, de közvetlen, testi öröklődéssel is hasznot húz az elődök erőfeszítéseiből. Egészen leegyszerűsítve: a kovács kisfiának eleve az átlagosnál keményebb kis bicepszszel kellene születnie, s a dagadó izmok kifejlődéséhez már nem kellene annyi erőfeszítést tennie, mint atyjának, Miss Europa kislányának pedig már valamivel keskenyebb lenne a dereka, s nem kellene "teljesen" elölről kezdenie a koplalást. Ez persze erős túlzás. A lamarckisták többnyire úgy vélik, hogy csak a tartós, több nemzedéken át erőteljesen érvényesülő hatások eredményeképpen kialakult, fontos tulajdonságok válnak örökletesekké. A lamarckizmus lényege mindettől függetlenül az az elképzelés, hogy a szülők erőfeszítései nem vesznek egészen kárba, hozadékuk egy csekélyke része átvándorol az utódokba - s hogy éppen ez az amőbától az emberig vezető evolúciós folyamat mozgatóereje. Ebben rejlik az elképzelés hallatlan filozófiai vonzereje, amely egészen Hippokratészig kitapintható. A szerzett tulajdonságok örökletességének jelentősége az oktatásban című ismeretterjesztő előadásában Kammerer ékesszólóan védelmezi ezt a nézetet:

Ne felejtsük, hogy ez az előadás iskolai tanítók és oktatásügyi szakemberek előtt hangzott el; tudományos cikkeit Kammerer is a szokásos száraz, tintaízű stílusban írta, a tudományos arisztokrácia azonban még így is irigy ellenszenvvel figyelte rendkívül sikeres ismeretterjesztő előadásait, amelyek épp e népszerű, színes nyelvezet miatt segítenek megérteni, hogyan lehetséges, hogy a dajkabéka párzóbütykei, amelyekre az apabéka a maga "energiájával és szorgosságával" tesz szert, oly heves, szinte hiszterikus izgalmat váltottak ki a genetikusok soraiban. A dolog a szerzett tulajdonságok és jellegek örökölhetőségének lamarckista elmélete és ellentétes párja, a neodarwinista elmélet szembeállításával lesz még világosabb és érthetőbb.

A lamarckisták szerint az evolúció lépésről lépésre halad a jól ismert módon, ahogyan a kőműves rakja egymásra a téglasorokat; minden nemzedék hasznot húz elődeinek felhalmozott tapasztalataiból. A neodarwinista elmélet ezzel szemben azt állítja, hogy a szülők csakis azt örökíthetik át utódaikra, amit maguk is örököltek - és csakis azt; semmi olyan tulajdonságot vagy vonást, amelyet életük során szereztek vagy fejlesztettek ki. Elméletüket egy olyan törvényhez lehetne hasonlítani, amely előírja, hogy a szülők csakis azt hagyhatják örökül gyermekeikre, amit maguk is örököltek, nem többet és nem kevesebbet; sem az életük során felhalmozott vagyont, sem a házat, amelyet felépítettek, sem találmányaik szabadalmait - és ugyanígy nem a felhalmozott adósságokat. Utódai tekintetében tehát az ember azt is mondhatná, hogy minden erőfeszítése - a Prédikátor Könyvével szólva - "csak hiábavalóság és szélkergetés". A genetikus adottságok tehát úgy öröklődnek át egyik nemzedékről a másikra, hogy meg se érinti őket mindaz, ami életük során éri és alakítja átmeneti, ideiglenes birtokosaikat, hordozóikat. A génkészlet "folyamatosságának és változhatatlanságának" e tana, amelyet a német zoológus, August Weismann fogalmazott meg 1885-ben, Kammerer idejében a darwinizmus elméletének sarkköve volt, s e könyv keletkezésekor még mindig az. A tankönyvek szerint a genetikus tervrajz a csírasejtek kromoszómáiban, a test többi részétől fenséges elzártságban rejtőzködik. A kromoszómák potenciálisan halhatatlan struktúrák; védettek az élet viszontagságaitól, és változatlan formában adják tovább őket az egymást követő generációk. A lamarckisták szerint az evolúció kumulatív, a darwinisták értelmezésében repetitív folyamat, amely bármely haladás vagy változás nélkül hömpölyöghet nemzedékek millióin át.

Akkor hát hogyan lehetséges, hogy az amőba tervrajza lassan mégiscsak az emberévé alakult át? A neodarwinista elmélet szerint a dolog a "véletlen mutációknak" nevezett, mikroszkopikus változásoknak köszönhető. A mutációk a kromoszómák molekuláris szerkezetének spontán változásai, s azért véletlenszerűek, mert semmiféle összefüggésben nem állnak az állat környezetében végbemenő folyamatokkal és eseményekkel, vagyis annak evolúciós szükségleteihez sincs közük - minthogy pedig tehát véletlenszerűek, legtöbbjük hatása ártalmas vagy egyenesen végzetes. Időről időre azonban előfordul egy-egy szerencsés találat is, amely a mutáns kromoszóma hordozója számára valamiféle kisebb előnyt jelent, s ez a változás a természetes kiválogatódás működése folytán fennmarad.

Fenti bekezdés a két ellentétes elmélet szükségképpen nagyon is vázlatos summázata, az összefoglalás azonban segítségünkre lesz abban, hogy megmagyarázzuk az ellentétük által kiváltott heves érzelmi és filozófiai szenvedélyeket. Ahogy Sir Alister Hardy giffordi előadásaiban fogalmazott: "Semmi kétség nem fér hozzá, hogy az egész lamarckista elmélet érzelmektől és indulatoktól roskadozik, s azt hiszem, hogy a lamarcki érvelés mindkét oldalán ugyanilyen mennyiségű és hevességű előítélet érvényesül. Az egyik oldalon állnak azok, akiket megbotránkoztat a darwini elképzelésben uralkodó materializmus; [...] akik képtelenek elfogadni, hogy ez lenne a teremtés valódi mechanizmusa. Számukra a szerzett tulajdonságok örökletességét hirdető lamarckizmus az egyetlen alternatíva. A másik oldalon állnak azok, akik szerint a lamarckizmus színtiszta babonaság."³

A neodarwinizmus valóban magán viseli a 19. századi materializmus szélsőségeinek nyomait; felrémlik benne az írógép mellett ülő majom, aki találomra csépeli a billentyűzetet, míg egyszer csak - vakvéletlenek sorozatként - sikerül egy Shakespeare-szonettet lekopognia; mert - ahogy egy alkalommal Sir Julian Huxley kijelentette - "bármi megtörténhet, ha van rá elegendő idő".⁴

Mindeme logikai nehézségekhez társul még a darwinizmus metafizikai utóíze is, amelyet nemcsak Wilberforce püspök hívei találtak visszataszítónak; a vakvéletlent, mint a Természet általános törvényének koncepcióját Einstein is így kommentálta: "nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Isten kockajátékos". Ugyanakkor azonban a csíravonal folytonosságának, a meg nem született gyermek előre megszabott, és semmi által meg nem változtatható képességeinek és adottságainak tana egyfajta mechanikus predesztinációt sugall. Amikor Willian Bateson az első világháború idején előadásokat tartott a csapatoknál, egy katona közbeszólt: ez tiszta tudományos kálvinizmus. Bateson később a tudatlan elme váratlan felcsillanásának nevezte a megállapítást.

A darwinizmussal való szembenállás talán legalapvetőbb oka Henri Bergson egy megjegyzésében fogalmazódik meg (Bergson vitalisztikus filozófiája homlokegyenest szemben állt a mechanisztikus irányzattal): "A vitalista elv nem sok mindent magyaráz meg, de arra legalább jó, hogy kitűzött címke legyen tudatlanságunkon, és olykor emlékeztessen bennünket rá; a mechanisztikus elv pedig csak arra tanít, hogy ne is törődjünk vele." Bergson önmérséklete azonban kivételes. Többet elárul a manchesteri egyetem zoológiaprofesszorának kifakadása, aki a Darwin-centenárium alkalmából 1959-ben tartott rendezvényről írja:

Két nemzedékkel korábban, nagyjából akkor, amikor Kammerer született, egy hírneves lamarckista, Samuel Butler ezt írta Jegyzeteiben: "Az Erewhon-ban megtámadtam a moralitás alapjait, és senki nem törődött vele egy körömfeketényit sem. A The Fair Heaven-ben feltéptem a kereszten csüngő Megváltó sebeit, és meglehetős sikert arattam vele. Amikor azonban nekimentem Mr. Darwinnak, a közönség azonnal fegyvert ragadott."⁶ Evolution Old and New című könyvében hozzáteszi: "Lamarckot oly módszeresen röhögték ki, hogy majdnem filozófiai öngyilkosság, ha valaki a védelmére kél."

Mindez körülbelül ötven esztendővel Kammerer öngyilkossága előtt. Újabb harminc év elteltével a szakma egy kimagasló figurája (Sir Gavin de Beer) a darwini tanítás megtámadására irányuló minden kísérletet "a tudatlansággal és arcátlansággal való kérkedésnek" nevezett; egy másik (Darlington professzor) pedig "szégyenletes, régi babonaságnak"⁷ bélyegezte a lamarcki elméletet. A közel egy évszázada változatlan hevességgel dúló vitának bizonyára megvannak a maga mélyen húzódó érzelmi gyökerei.

Különös, de maga Darwin nem osztotta azt a nézetet, mely szerint Lamarck szánalmas lenne vagy jelentéktelen - éppen ellenkezőleg; korai, közlésre nem szánt naplójában tisztelettel adózik neki, mint "az inspiráció forrásának", "akinek megadatott a géniusz legmagasabb képessége, a tudomány lényegébe való prófétai belátás". Később megváltoztatta véleményét, és leveleiben már "valóságos szemétnek" nevezi Lamarck elméletét.⁸ Ám ezután ismét meggondolta magát, és 1868-ban megjelent, Variation of Animals and Plants under Domestication című mukájában az állítólagos lamarcki öröklődésnek több példáját sorolja fel; lovakat említ, amelyek úgy születtek, hogy lábukon csontkinövések voltak ott, ahol szüleiknek is ilyenek fejlődtek ki attól, hogy sokat jártak a kemény, kövezett utakon; beszél egy férfiról, aki elveszítette kisujja egy részét, s ezután minden fia csonka kisujjal született - és felsorol mág számos dajkamesét, amelyekről azt hitte, hogy mind szentigaz.⁹ Négy évvel később A fajok eredete hatodik kiadásának egyik fejezetén hasonló értelmű kiegészítéseket alkalmazott, újabb három év elteltével pedig egy Galtonhoz írt levelében¹⁰ beismerte: évről évre nagyobb hajlandóságot érez rá, hogy visszatérjen a szerzett tulajdonságok örökölhetőségének gondolatához, mert a véletlenül bekövetkező változások és a természetes kiválogatódás az evolúció jelenségének megmagyarázásához egymagukban nyilvánvalóan elégtelenek. Az általa felsorolt példák hitelessége kétséges, azt azonban egyérelműen bizonyítják, hogy ha a lamarckizmus babonaság, Darwin is osztotta ezt a babonát.

Miért hát ez a lárma és dühödt szenvedély? A már ismertetett okokon kívül: a tanítványok hajlamosak arra, hogy fanatikusabbak legyenek, mint mestereik; éveket töltöttek el a laboratóriumokban, elkötelezték magukat a rendszer mellett, és hozzá kötötték szakmai hírnevüket - nem képesek elviselni a gondolatot, hogy esetleg hibás vagy hamis az egész. Hogy valaki Heródesnél is Heródesebb akarjon lenni, az ugyanolyan gyakori jelenség az elméletükhöz ragaszkodó tudósok között, mint a valamely eszme mellett elkötelezett politikusoknál vagy teológusoknál - legyenek bár freudisták vagy jungisták, sztálinisták vagy trockisták, janzenisták vagy jezsuiták.

Ráadásul: Darwin egy "modern", mechanisztikus magyarázatot ad az evolúció jelenségére, s a lamarckizmus ilyesmivel nem szolgálhatott. Mendel törvényeinek felfedezése, a genetika statisztikus szemlélete, s végül a kromoszómákban írott "genetikai kód" feltörése mind-mind Darwin prófétai meglátásainak igazát látszottak alátámasztani. Meglehet, az evolúció általa megfogalmazott mechanizmusa kezdetleges volt, itt-ott pedig nagyon is rászorult a módosításokra és finomításokra, a lamarckisták azonban egyáltalán nem tudtak semmiféle olyan mechanizmus elgondolásával előállni, amely összhangban állt volna a modern biokémia eredményeivel. A kromoszómákban véletlenszerűen bekövetkező mutációk, amelyeket a radioaktivitás, a kozmikus sugárzás, magas hő vagy ártalmas vegyületek váltanak ki - ez tudományosan elfogadható és elképzelhető volt, mint a természetes kiválogatódás működésének bázisa. Nem állt azonban rendelkezésre hipotézis, amely megmagyarázta volna, hogyan idéznek elő változásokat a csírasejt kromoszómáinak mikrostruktúrájában tárolt genetikus tervrajzban az egyed élete során kialakult testi vagy szellemi jellegek. A közember számára vonzó lehetett, de a mikroszkóppal felszerelkezett tudós szemében technikailag elképzelhetetlen és elfogadhatatlan volt a gondolat, hogy az evolúció olyan folyamatokon keresztül érvényesül, amelyek során az utód hasznot húzhat felmenői tulajdonságainak előnyös változásaiból. Ebben valamiképpen előbukkant a spermában vagy a petében megbúvó parányi homunkulusz régi képe; az ember elemi másáé, aki felnövekedve a szüleivel történtek minden nyomát hordozza majd.

A lamarckizmus tehát "szégyenletes, régi babonaság" lett, mert olyan természeti elgondolást képviselt, amely nem kínálta a kortárs tudomány fogalmai szerint elfogadható öröklődési mechanizmus magyarázatát. Ez a helyzet a tudomány történetében korántsem ritkaság. Amikor egy fél évszázaddal Newton előtt a német csillagász, Kepler felvetette, hogy a Hold vonzása okozza az árapályt,¹¹ Galilei megvetően okkult babonának minősítette a gondolatot, mert abban az időben még nem volt ismeretes olyan mechanizmus, amely magyarázatot adott volna egy távolból ható erő működésére (amúgy egyébként még ma sincs).

2.

Az általános gravitációt, mint mágiát utasították el, mert - Newton saját szavaival - olyasmit jelent, mintha "kísértetujjakkal ragadnánk meg egy távoli valamit",¹² eképpen tehát ellentmond a mechanika törvényeinek; a lamarckizmust pedig, mert az a feltételezés, hogy az organizmus valamiképpen visszahathat saját kromoszómáira, a "genetika törvényeivel" nem volt összeegyeztethető. A gondolat mindettől függetlenül annyira vonzó volt még Kammerer idejében is, hogy továbbra is folytak a lamarcki típusú öröklődés igazolását célzó kísérletek - annak ellenére, hogy semmiféle elmélet nem létezett annak magyarázatára, hogyan működik, ha működik. És - bármily felháborító is kimondani - a lamarckista kísérletek bűnös stiklijében elsőként a leghűségesebb darwinisták lettek vétkesek. Magának Darwinnak nem is kellett kísérleteznie, őt egyszerűen a szóbeszéd meggyőzte. Miközben A fajok eredetén dolgozott, naplójába a következőket jegyezte fel: "Shrewsburyben egy macskának levágták a farkát. Később a kölykei mind rövid farokkal jöttek a világra; csak az egyiknek volt valamivel hosszabb farka - mind elpusztultak. Ennek a macskának előzőleg és később is születtek egészséges, normális farkú kölykei." Későbbi munkáiban még botrányosabb példák is találhatók.

A Darwinnál is darwinistább August Weismann kijelentette, hogy az öröklődő jellegeket hordozó szubsztanciát - ő a csíraplazma kifejezést használta - nem érintik az organizmus életében szerzett jellegek. Egyik híres kísérlete során egerek farkát távolította el huszonkét nemzedéken át, hogy megtudja, megjelenik-e egy farkatlan generáció. Egy lamarckista kritikusa megjegyzése szerint tanulmányozhatta volna akár a faláb öröklődését is. Lamarck elmélete szerint ugyanis csak azok a tulajdonságok öröklődnek, amelyekre az állat természetes, adaptációs szükségletei révén és miatt tesz szert, s a farok elvesztése efféle szükségletnek aligha tartható.

A Szovjetunióban - amint arra jól emlékszünk - a párt irányvonala lamarckista volt; leningrádi laboratóriumában maga a nagy Pavlov is annak a feltételezésnek igazolására végzett különféle kísérleteket, hogy a kondicionálás eredményeként kialakult tulajdonságok örökölhetők. Egereket tanított be arra, hogy egy csengő megszólalását mindig a táplálék megjelenése követi. Az első nemzedék állatainak mintegy háromszáz "leckére" volt szükségük az összefüggés "felismeréséhez"; a második generációnak csak százra, a harmadiknak harmincra, a negyediknek pedig már mindössze ötre. Úgy tűnt: itt a bizonyíték a tanulással szerzett tudás örökletes mivoltára, s egyben kezünkben a módszer is, mellyel a szuperember néhány nemzedéknyi kondicionálással kinevelhető. Amikor azonban megismételte a kísérleteket és ezúttal negatív eredményre jutott, Pavlov nyilvánosan visszavonta állításait, és kijelentette, hogy a helytelen következtetés egy laborasszisztens által elkövetett hibán alapult (a laborasszisztens, mint bűnbak figurájával a későbbiekben még találkozunk). Pavlov nyilatkozata bebizonyította személyes, tudósi hitelességét, ám a szerzett tulajdonságok örökletességének elképzelését nem vetette el, amit az is bizonyít, hogy évekkel a sikertelen egérkísérletek után meghívta Kammerert; hozzon létre egy Pavlov kutatóintézetéhez kapcsolódó biológiai laboratóriumot.

A neves harwardi pszichológus, William McDougall professzor szintén megtett minden tőle telhetőt, hogy igazolja Lamarck öröklődéselméletét. Arra idomított patkányokat, hogy megtaláljanak egy vízzel teli tartályból kivezető utat, majd szaporította az állatokat, és ugyanennek a kísérletnek vetette alá az utódokat is. Az egymás utáni nemzedékeknek - éppúgy, mint Pavlov egereinél - mind kevesebb és kevesebb próbálkozásra volt szükségük a feladat megoldásához. Amikor 1927-ben nyilvánosságra hozta eredményeit, beszámolója nem győzelemittas volt, hanem nagyon is szerény és tartózkodó; meglepő őszinteséggel írta:

A sötét előérzetek helyeseknek bizonyultak. A kísérleteket a melbourne-i Agar professzor és munkatársai elszánt kitartással folytatták tizenöt éven át. Igazolták MacDougall állítását, mely szerint a már betanított állatok utódai gyorsabban tanulnak, de jaj!, a szüleiknél gyorsabban tanultak a betanítatlan kontrollcsoport utódai is. Úgy tűnik, hogy a laboratóriumban tenyésztett patkányok nemzedékről nemzedékre intelligensebbek lesznek.¹⁴ Az ítélet ez egyszer ismét csak ez lehet: nincs bizonyíték.

"A lamarckisták története - jegyzi meg Sir Alister Hardy - úgy hiszem, kifejezetten szomorú. Ösztönösen érzik, hogy a viselkedésben bekövetkezett változások jóval nagyobb szerepet játszanak az evolúcióban, mint amekkorát kollégáik tulajdonítanak nekik. Bizonyos vagyok benne, hogy igazuk van, de mindeddig képtelenek voltak arra, hogy meggyőző bizonyítékokkal álljanak elő."¹⁵

Hogy teljessé tegyem a képet a Paul Kammerer tragédiájának hátterét alkotó nagy polémiáról, idéznem kell a talán legszenvedélyesebb antilamarckista, Darlington professzor Facts of Life című művének néhány sorát:

Az Európa Kiadónál ez év kora őszén egy kötetben fog megjelenni Arthur Koestler két kései esszéje, A dajkabéka esete (The Case of the Midwife Toad) és A vakvéletlen gyökerei (The Roots of Coincidence).

A szerző életének utolsó periódusában keletkezett két mű abba a kategóriába tartozik, amelyet manapság divat az aggkori elhülyülés, az álösvényre tévelyedés jelének, vagy a komoly embernek is épp csak, vagy egyáltalán nem megbocsátható marhaságnak minősíteni. Magam ennél sokkal bizonytalanabb vagyok. Nem kérkednék azzal, hogy ujjam érzékeny begyét életem minden pillanatában rajta tartottam századunk - a múlt század - pulzusán, annyit azonban sikerült észrevennem: amit túlságosan sokan és túlságosan magabiztosan kárhoztatnak, arról gyakran nagyon is hamar kiderül, hogy enyhén szólva nem is olyan hülyeség.

Koestler e két műve a lamarckizmus legizgalmasabb kérdéseit feszegető biológus-fenegyerek, az osztrák Paul Kammerer életével és tevékenységével, illetve a parapszichológiával, az érzékfeletti észleléssel (ESP) foglalkozik, vagyis olyasmivel, amivel jobb társaságban nem szokás. Csakhogy e sorok írója (továbbiakban: Fordító) immár tíz könyvét ültette át magyar nyelvre, nyomába eredve természetesen a személyiségnek is, s az ehhez felhasznált hosszú idő alatt - úgy érzi - kirajzolódott és tapinthatóvá vált előtte valami, amit - ha nem idegenkedne a fellengzős kifejezések használatától - nevezhetne akár a néhai Arthur Koestler gondolkodásának, szemléletének, intellectual understanding-jének is. Ettől azonban őrizkedik, s helyette inkább úgy fogalmaz: néha már nagyon egy húron pendülök Vele... (A nagy V betű a nagyképűséget enyhíti valamelyest.) A Fordító mindenesetre pontosan érzi, hogy Koestler nem hülyült el, hanem a pálya logikusan és természetesen következő szakaszához, illetve - sajnos - a végéhez ért.

Vagyis: a kristályosan és kíméletlenül racionális Koestler, aki százados jelentőségű nagyesszé-trilógiájában (Alvajárók - A teremtés - Szellem a gépben) sok minden más mellett világosan körülhatárolja a tudomány (a tudományos értelemben vett tudomány) illetékességi területeit, s ezektől élesen elválasztja azokat a tájakat, ahol annak eszközeivel aligha arathatunk említésre méltó sikert; nos, ez a Koestler komoly vagyont és teljes irodalmi hagyatékát adományozza az edinborough-i egyetemnek egy parapszichológiai tanszék létrehozásának és működtetésének céljaira - ilyen csúfondáros fintor, fricska, oldalba bökés csak olyan embertől telik, aki tudja, hogy még ez a bukfenc is megengedhető. A Fordító megkockáztatja, hogy e helyt egy érzékfeletti tapasztalatával (ESP) hozakodjon elő. Az 1983-ban megboldogult Koestler 1993-ban egy éjjel meglátogatta őt. Az Alvajárók fordításának idején történt a dolog; a kurta jelenlét barátságos volt, és olyan reális, mint egy durrdefekt. Praktikus célja egy mondat fogyatékos átültetésének korrigálása volt, s mintegy mellesleg: a valóság ablakán való beintegetés. Látlak!... És Koestler nem látszott sem aggnak, sem elhülyültnek, de még azt a benyomást sem keltette, hogy épp álösvényre tévelyedett volna. Aztán eltűnt.

A fenti részlet (a teljes szöveg mintegy 5-7 %-a) A dajkabéka esete című kötetből való.