Valóban: az ember, Nietzschével szólva, folyamatosan távolodik a középponttól Kopernikusz óta. Az ember immár nem a világegyetem közepe, legfeljebb csak saját szűk világáé. Az azonban, hogy önmaga közepétől is távolodik, hogy végtagjai mint disjecti membra szanaszét hevernek, mint Wolfgang Mattheuer festményén,¹ újkeletűbb dolog. Bal kezét munkásökölbe szorítja, jobb karját előrelendítve éljenez, egyik lába mezítelen, a másikon bakancs, fejét elvesztette. Az eszmék és ideológiák fejetlensége közepette immár alig találja a középpont egyensúlyát, egyik szélsőségből esik a másikba, kommunizmusból amerikanizációba, a pénz gyűlöletéből annak imádatába.

Isten pedig várja, hogy a tékozló fiú hazatérjen.

Nietzsche semmit sem veszített aktualitásából, sőt, gondolati ereje soha nem volt aktuálisabb, mint ma, az eltömegesedés és elsilányosodás korszakában, abban a korban, amelynek gondolkodása sokkal inkább a szókratészi embert idézi, mint a dionüszoszit. Annak pedig, hogy az Übermensch szót röstelljük szánkra venni, tulajdon gyengeségünk és félreértésünk az oka, hisz alig lehet e fogalom valamiféle ideológia alapja, netán egy háború jelszava, annál inkább azonban az embernek egy törekvése: az emberen túli Ember törekvése az eltömegesedett középszerűség, e silány szappanopera-világ fölé való emelkedésre, ami alatt nem a másokon elkövetett erőszak értendő, hanem az önmagát felülmúlás, az emelt pillantás a tömeg fölé, akarat, a distancia pátosza, méltóság, egy elszánt Nem kimondása egy még erőteljesebb Igen érdekében.

A tömeg a maga tömeg- és pop(corn)-"kultúrájával" együtt leginkább csak arra jó, hogy lenézzünk rá, mely lenézésből tulajdon meghatározásunk ered. E lenézés közben azonban észre kell vennünk azt, aki felnéz, és aki maga is fölfelé törekszik: neki és csakis neki kell segítenünk a felemelkedésben. Itt megszívlelendő Szabó Lajos jelszava: "Vezess vagy kövess!" Maga a tömeg viszont, úgy ahogy mindenkor volt és van, nem emelkedik: ti. sohasem a tömeg felemelkedéséről és megváltásáról van szó, hanem az egyes, szó szerint kiváló ember megváltásáról, aki maga mögött képes hagyni a bukottak sokaságát. Nem hihetünk sem az esztétikai nevelés schilleri eszményének, sem a politikai szólamoknak (pl. "tömegoktatás"), amikor azok a tömegről vagy a tömeghez szólnak: mert csak az egyes ember hordozza az ember reményét az emberben.

Az előadásokból, konferenciákból, publikációkból álló hivatásos filozófia mellett, mely előszeretettel húzódik meg a bevált filozófiák és neves filozófusok szárnyai alatt, léteznie kell(ene) egy sétáló filozófiának, amolyan montaigne-i vagy rousseau-i módra. Az akadémikus filozófia mögött egy effajta peripatikus filozófia remélhetőleg nem anachronizmus. Ám ehhez ma hátat kell fordítania az urbánus filozófiának, és extra muros Nietzschével együtt kell mondania: "A városon kívül lakni!"²

A világ jóllakott felének szüksége van az éhező felére, hogy önnön jóllakottságát fenntartsa. Az ún. globalizáció pedig nem megoldja, hanem elfedi ezt a globális problémát. A szegény világ bosszúja a természetes környezet, végső soron a Föld pusztítása (erdőirtás, orvvadászat, csempészet): az egyedüli dolog, amiben "versenyezhet" a gazdagabbal.

A kultúra Hermann Keyserling meghatározása szerint "életforma, mely a szellem közvetlen kifejeződése".³ Ennélfogva voltaképpen nem mindig kultúráról van szó ott, ahol megszokásból "kultúrát" vagy éppen "szub-kultúrát" emlegetünk. Ilyen az ún. pop-kultúra, melynek néhány évtizedes sivár elharapózódására érdemes odafigyelni. Szerinte a "minden idők legjobb zenéje" legfeljebb a hatvanas évekig mehet vissza. Ami a kultúraként való definíciójához hiányzik: a szellem. Szellemtelen és reflektálatlan voltára leginkább a non-kultúra megjelölés volna alkalmas. Művelődéstörténeti kuriózum (no persze, hol van benne művelődés?), mely még soha nem látott módon ötvözi az ember korai, szellem előtti állapotát a legmodernebb technikával.

Afrika az ősembert követően újabb embertípussal ajándékozta meg a Földet. Arról a rángatózó, ugráló, vonagló (nem csupán teenager) embertípusról van szó, mely sokadmagával ún. zenére ún. koncerten hangorkán és üvöltés közepette produkálja magát. Néger közvetítéssel került az amerikai "vérébe", s "termékenyítette" meg aztán Európát és az egész világot. "Lényege" a majmolásban rejlik, mégpedig szószerint, hiszen feltételezhető, hogy első mozdulataival a néger a majmot utánozta (nachäffen) ütemesen, s e majommozgást majmolja most a fél világ (és ez az állítás éppoly kevéssé rasszista, mint annak kijelentése, miszerint az AIDS Afrikából származik).

A tudás hatalom, de nem bárminemű tudás. A dolgokról való tudásnak szüksége van a világ hatalomelrendeződéseinek tudására, hogy a világban való létét megalapozza. A tudomány, hogy fennmaradhasson, részévé válik a mindenkori hatalomkonstellációnak. És itt nem csupán arról van szó, hogy a tudós nietzschei értelemben aszketikus ressentiment-érzéssel vágyik a hatalomra, vagy hogy egy megszilárdult, intézményiesült tudományos paradigma igyekszik kiszorítani a rajta kívül sarjadó tudást, hanem a tudomány mindennapjairól, a saját hírnév, "image", karrier céltudatos kiépítéséről és a politikai hatalommal való finom összefonódásokról is (a politológus csak egy példa). Aki ebből kimarad, csak az gyakorolhatja igazán az aszkézist. "Senki sem kap pénzbeli támogatást arra, hogy szabadidejében önmagát oktassa, sem pedig jogot arra, hogy másokat oktasson, kivéve, ha megvalósításai papíron bizonyíthatók" - írja Ivan Illich.⁴ Na igen, a papírok mint bizonyítékok, kezdve a konferenciákon feltűzött címkéktől a publikációs listákig. Publish or perish: íme egy címke a tudós-mindennapok fölé.

A "nép" éppoly elkoptatott frázis, mint a "kizsákmányolás". A "nép nevében" szólni ma romantikus archaizmusnak tűnik. A polgárháborúkban is a "nép nevében" öldökölt mindkét oldal, legyen szó Angliáról, Spanyolországról vagy éppen Kambodzsáról. Hiszen, kérdezhetnénk Hessével, melyik a nép: az, amelyik lő, vagy amelyiket lövik? Persze, születtek már más megnevezések is: polgár, elvtárs, tömegember, szurkoló. Még a csőcselék is a citoyen megnevezést kapta a "nagy" francia forradalom idején, amiről az igazán nagyok, mint Goethe vagy Nietzsche csak lefitymálva tudtak szólni. Ma már persze félünk csőcseléket emlegetni, hiszen láttuk már, mire képes e zsémbes, elkényezetetett gyerek, ha megsértődik és "fellázad" (Ortega y Gasset). Polgárt emlegetünk, mely csupán annyiban különbözik a hajdani citoyentől, hogy többet birtokol, és képes elemi szinten kezelni a számítógépet. Ám azt ne mondja senki, hogy a birtok, a birtoklás teszi az embert.

A tömegek lázadása után ideje volna a szellemnek is fellázadni. Hiszen volt már parasztlázadás, munkáslázadás, vasutaslázadás, diáklázadás is elég a 20. században, a szellem mégsem lázadt fel balsorsa ellen, noha éppen elégszer megalázták, megkínozták, megnyomorították már. A szellem aszketizmusa nem éppen dicséretes. "Szomorú, hogy ez a helyzet" - mondják. Mi volna, ha a szellem a szomorúság helyett a dühöt választaná?

A (poszt)modern ember egydimenziójú ember nem csupán azért, mivel, mint Marcuse is gondolja, zárt és manipulált társadalomban él a pénz, fogyasztás és reklám, úgyszintén az értékek mérésének és csomagolásának mítoszaitól (Illich) körülvéve, hanem mert – nem feltétlenül anyagi értelemben – máról holnapra él. Önfeledt hajszájában mintegy a mindenkori mából a mindenkori holnap felé rohan, miközben önmagától, embertársától és tulajdon életétől menekül valamiféle láthatatlan egydimenziójú egyenes mentén, melyről nem tudja, hová vezet. Pontosabban nem akarja tudni, hiszen ha belegondolna, tudná, hogy a halálba, minden rohanás végébe torkollik: "Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet." (Péld. 14,12) A heideggeri Vorlaufen-zum-Tode-ról természetesen itt szó sincs, ez legtöbb esetben absztrakció, melyet a modern ember, "Az-ember" (das Man) nem követ, hiszen nem reflektál létére, világára, önmagára. A modern ember képtelen reflexió útján létével rendelkezni, hiszen világa áttekinthetetlennek tűnik számára, minélfogva fel is hagy az áttekintés kísérletével még tulajdon életét illetően is. Itt már nem a gondolat az uralkodó, hanem a pénztárca és a karóra. A fogyasztói társadalomban pedig, ugyebár, a reflektáló ember is csupán fogyasztó.

A modern egydimenziójú ember tulajdonképpen - hacsak nem valami hivatalos, pl. kormánypolitikai optimizmusból kifolyólag - nem tekint sem előre, sem vissza, sem körbe. Napjai számát halmozza, nem tudni, mi végre. Eközben azonban a visszapillantás egy második dimenziót nyithat meg, amikor is az ember számot tud vetni a múltjával, és meríteni tud belőle tulajdon jövőjéhez. Különben ott áll, mint Rilke Maltéja egy koporsónál, döbbenten, hogy elrohant az idő a gondolat mellett, hogy még a gyerekkor élményei is parlagon hevernek feldolgozatlanul. A kétdimenziójú embernek lehetősége nyílik megbékélni az idővel és önmagával.

A három- vagy n-dimenziójú, Goethe-típusú ember jelene viszont az örökkévalóságig tágul, önmagát a kozmosszal való mindenkori egységben éli meg, melytől elrohanni nem lehet, s mely minden változás mellett mindig ugyanaz. A három-, vagy inkább végtelen dimenziójú ember Lao-cével egyetemben mondhatja: "Örök az ég és örök a föld".

A mai ember, a homo politicus a tudás társadalmát és e társadalom jövőjébe veti hitét proklamálja. Ám amiről itt szó van, az az instrumentális ész, a számítgatni-szervezni-rendezgetni-osztályozni-birtokba venni-meg-és-magamutogatni-tudás diadala és finesze, a gyökértelen ember bájos mosolyával, karriervágyával és választási lázával, mely a megismerést csak piaci értékre lefordítva képes felfogni.

A mai civilizáció - nevezhetjük globalizációnak is, egykutya - betette lábát a Föld legeldugodtabb helyeire is, bakancsának kicsi lett e sárgolyó. Így Waldent követni egyre reménytelenebb próbálkozásnak tűnik, s már a tibeti kolostorok közelében is hitelkártyára árusítanak. A sok sebből vérző kultúra pedig a turistalátványosságok szintjére süllyedt.

Világ fogyasztói, gazdag és szegény fogyasztók, bankár és adós fogyasztók, tulajdonos és beosztott fogyasztók, karrierista és munkanélküli fogyasztók, ateista és keresztény fogyasztók, egyesüljetek!

A panta rhei, "minden folyik" hérakleitoszi mondata a posztmodern korban így hangzik: minden összefolyik.

Vajon nem a szellem volt-e a leginkább megalázott, megszomorított és megnyomorított a 20. században? Bizonyos értelemben azonban megérdemelte sorsát: alamuszi, alkuszi, rezignált, vállvonogató magatartásával, erőtlenségével, amely átengedte a terepet a tömegembernek és a tömegember szónokainak. Ám az ideológiák alkonya után sem éppen méltó önmagára: a tömegember és a politika kegyeit keresi, proklamálja a "valamiből meg kell élni" elvét, tévelyeg, nyavalyog, és csupán sajnálkozva veszi tudomásul, ha kilincselnie kell egy darab kenyérért. Ami hiányzik belőle: az önbecsülés, a düh és a lázadás a civilizáció és a "tömegkultúra" (ami egyébként maga is contradictio in adiectio: a tömegnek nincs kultúrája, csak bitorolja ezt a kifejezést, így legfeljebb csak tömegcivilizációról beszélhetünk) mocska ellen, a nemes felháborodás, az őszinte, tiszta, ressentiment-mentes harag, amire utoljára talán az expresszionisták voltak igazán képesek. Ugyanakkor sohasem volt indokoltabb a distancia pátosza, a megvetés szenvedélye minden tömeg, minden tömeges, minden híg moslék ellen, mely utcákon, intézményekben, tv-csatornákon árad, mint most. A szellem, ha ad magára, nyugodt szívvel, s igazán csak most jelentheti ki: Odi profanum vulgus et arceo.

A tudós szerénységből megteremtette a szerény tudós eszméjét, aminek azóta is issza a levét. Erényt faragott gyengeségéből, visszahúzódott zugába, s most csodálkozik, hogy társadalmi "presztízse" alacsony. Úgy tesz, mint a vert ember, aki megszokta a verést. A tudós mint közalkalmazott: íme megérdemelt címkéje. Eközben a szerénység eszméjével valami alapvetően nem stimmel. Schopenhauerrel szólva azt a benyomást kelti, mintha csupa sehonnaiból állna a világ. A valóban sehonnaiak pedig bizonyára örülnek a tudós hallgatag szerénységének.

Íme két modern lábjegyzet az O tempora, o mores! örök rögeszméjéhez: "Semmi sem annyira felelős a "régi szép időkért", mint a rossz emlékezet." (Anatole France) "A melankolikus "ó, manapság...", "nincs már többé...", "korábban bezzeg..." és hasonló kifejezések, amelyek a romlott jelent a pompás múlttal állítják szembe, valószínűleg olyan régiek, mint maga az emberi faj." (Leszek Ko³ akowski)⁵

Posztmodern lecsókorunk összezagyválta és lefitymálta azokat a fogalmakat, amelyek tartalmára korábban büszkék voltunk: sors, nagyság, pátosz, fennség, nemeslelkűség, boldogság. Gondolatai immár rizómaszerűen ágazódnak szét minden szilárd alap nélkül. Az utolsó nagy hős eközben, akiről még modern tragédiát lehetne írni, legalábbis Dürrenmatt szerint, Napóleon. A nagyságot azonban ma éppúgy hiába keressük, mint az eszményt. A posztmodern ködnek nincsenek kristályosodási pontjai, hiszen minden kristályosodási gócban, ahol hitről, eszményről hall, az utópia veszélyétől retten vissza, mert nem tudja elgondolni azt erőszak nélkül. Fél minden eszménytől, mert szerinte minden eszmény a gázkamrák veszélyét rejti magában. Eközben azonban nem veszi észre, hogy a fordítottja is igaz: ahol minden érték relatív, ott voltaképpen légüres tér, nihilizmus leledzik, ahol, mint Mrož ek Tangójában, az erőszak nem kevésbé veszélyes melegágya teremhet. Pedig, ha későn észlelünk, már táncolhatunk is valamely hatalom kényére-kedvére. Éppen ezért a szellem nem elégedhet meg azzal, hogy, Thomas Mann királyi fennségéhez hasonlóan, csak formálisan intsen a világnak, mintegy utat engedve neki, tudván, hogy az amúgy is halad magától. A szellem nem mondhat le az akarat aktusáról, arról, hogy értéket, értelmet teremtsen, és kiálljon hitvallása, kijelentései mellett. Ezen elhatározása még mindig a lehetséges legrosszabb világok között a legkevésbé rosszat teremti meg.

A kultúra hanyatlik, agonizál, mégpedig, mint már Hermann Keyserling is látta, minden kultúra a földkerekségen: a kultúra, a szellem embere ma sem látja, láthatja ezt másként, mint Spengler idejében. Eközben a civilizáció, a technikai par excellence, köszöni szépen, jól van, él és virul. Pedig a civilizáció és kultúra fejlődési foka nem szükségképpen fordított arányban kellene, hogy viszonyuljon egymáshoz. Ehhez azonban a technikának kell megtisztulnia tulajdon mocskától, hordalékától, maszlagjától, és a tudomány után a kultúra mellett is végérvényesen el kellene köteleznie magát. Ez volna a technika méltó helye az ember kezében.

A szellem világtere nem homogén, nem rizómaszerű. A nagy szellemek ugyanis mintegy görbítik a teret, és vonzást gyakorolnak másokra. Különbség van az igaz szellem hatalmas, önmagában fénylő csillagai és a körülötte keringő kisebb-nagyobb planéták között, melyek sohasem világítottak saját fénnyel, és csak a csillagoktól nyerik melegüket. A hatalmas csillagok pedig, ugyebár, a Semmi mérhetetlen űrét is képesik bevilágítani.

Az amerikai "szellem" (inkább: szellemtelenség, Ungeist) felületessége, sivársága olykor kétségbeejtő. Mindössze néhány olyan szellem, mint Thoreau és Emerson, vagy a 20. századiak közül, O’ Neill és Miller, hozzáadva ama kettőt, aki hátat fordított Amerikának Anglia kedvéért (Henry James és T. S. Eliot) jelentik az oázist ebben a sivatagban. Aki eközben ott ma oly büszke önmagára, az csak néhány technikai agytornász és modern mítoszt teremtő kamasz. Az Oscar-díj körüli hejehuja pedig nem egyéb, mint az (egykor) európai kultúra harsány apokalipszise.

A hatalomtörekvések kiegyenlítésére kitalált demokrácia, úgy tűnik, jól bevált eszme, főleg, ha sikeres gazdaság áll mögötte. Az élet azonban nem demokratikus. Ahol már két ember van (házasságról, pártokról nem is beszélve), ott is az élet az egyedi hatalomkvantumok szerint rendezi el a játékszabályokat. S ahol a demokratikus viszonyt deklamálják, ott is lennie kell valakinek, aki megmondja, hogy mi demokratikus. És a szabadság? No igen, a szabadság valószínűleg elválaszhatatlan a manipulációtól. Mint Karl Rahner írja: "Az egyes ember szabadságtette, amely - akarva vagy akaratlanul - egy másik szabadságának mozgásterét eleve ennek beleegyezése irányában változtatja meg, metafizikai-antropológiai értelemben "erőszaknak" vagy éppen "manipulációnak" nevezhető."⁶

A demokrácia és a világ stabilitását a sikeres gazdaság mellett a női princípium térhodítása is elősegítheti. A női princípium, nem szó szerint a nők térhódítása. Hiszen e princípium sokkal kevésbé van jelen a Penthesileákban, mint az Iphigéniákban és a Kasszandrákban.

A demokrácia nem csupán a politikai szabadság megvalósulása, hanem a hülyeség zűrzavara is. A világra jönni, szót kapni elve így leggyakrabban a hülyeség szaporításának felel meg.

Korunk "zsenialitása" gyakran a hülyeség hatványozásában merül ki.

A posztmodernnel szemben mégiscsak fel kell támadnia a mítosznak. Nem a mítosz valamely degradált formájáról, az "értékek" csomagolásáról vagy az automárkák sokaságának imádatáról (polivehikulizmus a politeizmus szerepében) van szó: hanem egy ősmítoszról, mely az ember helyét jelöli ki a kozmoszban, és az ember és világegyetem harmóniáját hirdeti. Ha ez csupán ideológia, ám legyen: többet nyerünk vele, mint amennyit veszítünk a szkeptikus posztmodern gondolkodók fintoraival.

A "nincs időm" önbecsapó téveszméje lassan rögeszmévé válik. Mert az ember körbevette magát haszontalanságokkal (éppen a "haszon" címszava alatt), amelyek immár fojtogatják őt. A "nincs időm" dogmája eközben a kényelem és gyávaság szempontja is: azé az önkínzott emberé, aki képtelen levetni igáját. Csakúgy, mint Nietzsche tragikus szamara, aki málháját sem elbírni, sem ledobni nem tudja.

Vajon csak arra hivatott a modern ember agya, hogy lexikon vagy lexikongyártó (könyv vagy cd-rom formájában, egyre megy) legyen? Vajon a "nagy összefüggések" valóban visszavonhatatlanul és visszahozhatatlanul a múlthoz tartoznak? Pedig épp e visszahozatalra, emez ismétlésre (Wieder-holung) mindenképp képesek vagyunk, és képeseknek kell (íme, csakazértis, egy normatíva) lennünk, ha nem akarunk a legsúlyosabb amnéziába, ti. tulajdon létünk, gyökerünk elfelejtésébe zuhanni.

Nem, a nagy összefüggések kora nem járt le, csak mi maradtunk átmenetileg alul a hérakleitoszi, leibnizi pillantással szemben. Ám az átmeneti tévelygés ideje lejárt, nevezzék bár posztmodernnek vagy bárminek. Mert, miként a kvantumelmélet elmészei, úgy mi is kijelenthetjük: minden mindennel összefügg.

A kultúra mint nosztalgia. A kultúrember Unbehagen-jében benne rejlik sebnyalogatásának örökkön visszatérő momentuma. Minden ilyen érzés valami elmúltat sír vissza, ám e visszasírás is, úgy tűnik, egyidős az emberiséggel. A kultúra mindig is hanyatlott, valami másnak, pontosabban valaki másnak adva át a helyét, aki aztán várat épít a romokra.

Korunk bálványimádó, miként minden kor az volt. Ám sohasem bálványozta az ember úgy a pénzt, mint amióta a "polgár" megjelent a Föld felszínén, eme furcsa teremtmény, aki megteremtette a bankokat, a pénzitézeteket, kitalálta a kamatlábat, a tőzsdét, a folyószámlát, e modern aranybárányokat. Különös pókfajzat ez, mely belegabalyodott tulajdon hálójába, miközben összepiszkolta saját és utódai életterét. És alig van már olyan ember a talpán, aki nem ilyen gürcölő pókember, aki nem birtokolni, hanem létezni akar, s hajlandó mindent eldobni magától, hogy Diogenész módjára keresse az embert és önmagát.

Korunk jellemzője az idő sűrűsége, a találkozások, ütközések, teendők fojtogató elszaporodása, ami a vita contemplativa ellen esküdött fel. Az exire de saeculo, az "állítsátok meg a világot, ki akarok szállni belőle" megvalósítása immár egyre lehetetlenebb a világkörhinta egyre szédületesebb forgása következtében. A reflexió helyét a reakció foglalta el, az ember ingerült idegköteggé vált, mely időnként begörcsöl, hogy aztán görcsoldószerekkel rohanjon tovább. A betegség ennélfogva logikus következmény, amit az ember persze szintúgy igyekszik elhárítani magától annak "irrentábilis" volta miatt.

A „ valamiből meg kell élni” közhelye az önmagától menekülő ember hamis önigazolása, a rohanó ember körbetekintése, mely a hozzá hasonlóktól várja, hogy rábólintsanak. Az pedig, amit e „ megélni tudás” eredményez, silány egyformaság, csillapíthatatlan birtoklásvágy, mely az új hajszolásában tulajdon szemetét gyarapítja. Hol itt az ember rendeltetése? No de mit beszélek én, amikor már Goethe is megírta: „ Egyforma az emberi fajzat. Legtöbbje munkában tölti ideje legnagyobb részét, hogy megéljen, és attól a kevéstől, ami a szabadságából megmarad neki, annyira fél, hogy minden módon szabadulni igyekszik tőle. Ó, emberi rendeltetés!” ⁷

A civilizált ember egyik legnagyobb kihívása: a szemét, annak mindennemű fajtája, az iparitól, a kozmikus szeméten át a nyelvi, lelki, szellemi szemétig. E megszabadulás-megtisztulás volna csak igazán katarzis. S amiért a megtisztult szellemnek fel kell emelnie szavát: a Föld és az ember bemocskolása, meggyalázása.

A kultúránkba való bezártságunkat nem ritkán szorongató, fojtogató érzés kísérheti. Előregyártott fogalmaink, elképzeléseink vannak, amibe mindent igyekszünk beletuszkolni, s ami ebbe nem fér bele, az számunkra mintegy nem létező. Minden vélt vagy valós felismerésünk előtt a lábjegyzetek halmazai tornyosulnak, s mi félve merünk kimondani bármit is, nehogy a plágium meg a copyright megsértésének bűnébe essünk. Amikor pedig más kultúrák felé nyitunk, a magunk képére formálunk mindet, amit "átveszünk". Persze tulajdon kultúránk szaga hat át mindet, amit betűvé teszünk, miközben a megismerés annak végső értelmében már nem szó és nem lábjegyzet, hanem éppen megszabadulás a betűrengetegtől, felemelkedés.

Saját kultúránk, olykor más kultúrák gondolataival, termékeivel egy (Hermann Hesse nyomán) üveggyöngyjátéknak nevezhető összerakósdit játszunk. Az a legügyesebb, aki a legeredetibb kombinációt hozza létre, a sakkhoz hasonlóan, ahol ugyebár a 64 mező és a 32 figura szab határt a játéknak. Ám valahogy mindig a sakktábla körül forog az egész, sőt, sokszor önmagunkat tévesztjük össze a táblával. Pedig hasznosabb volna olykor egyszerűen kinyitni az ablakot, friss levegőt szívni, és csendben a messzeségbe tekinteni, a csillagokat szemlélni, és önmagunkat a végtelenségnek átadni - s mindezt minden látszat-naivitás dacára magunkévá tenni.

A technika mint bonyolult tárgyak sokasága csak annyiban jelent veszélyt, amennyiben az ember kiszolgáltatta magát nekik. Ha ez bekövetkezik, úgy az ember csak önmagát vádolhatja. Hiszen minden tárggyal és így a technikával való foglalatosság előtt ott van az ágostoni intelem: in te ipsum redi. Ha az egyes ember ezt elmulasztja, úgy önmagára vethet. Ám az az elképzelés, hogy a technika teljesen az uralma alá hajtja az embert, afféle agyrémutópia, hollywoodi sci fi. Mert a Földnek mindig volt és lesz is lelkiismerete.

Kétségtelen, hogy a technika nem változtatta meg az embert mint embert. Az emberi tudatlanság önmagát és a világot illetően konstans, lényegét illetően éppen olyan, mint mondjuk Hérakleitosz idejében. Az ember, aki az internet használatával dicsekszik, messze elmaradt a technika fejlődése mögött, mint egy álló ember a parton egy száguldó motorcsónakhoz képest. Alkotó emberek halmozzák el a technikai csodák tömkelegével, ám ő (a tömegember, értjük) nem ér fel e csodákhoz, nem tud értelmes célt adni e használatnak. Minden újdonság csak hiúságát, gőgjét növeli, amint megkaparintja azt, s könnyen elhiszi, hogy mindez érte van. E gyermetegség azonban semmit nem von le az alkotó zsenialitásának érdemeiből.

A világ önszerveződése strukturálja a világ idejét. Mindig akad valaki, aki kitalál egy eszmét, egy struktúrát a várakozók számára, és rendelkezik idejükkel, sorba állítja őket. A nagyobb hatalomkantummal rendelkezők „ gondoskodnak” azokról, akik különben „ el lennének magukban” , s teszik ezt akár a piramisépítés, akár a modern társadalmi struktúrák, pl. a demokrácia jegyében is. A vita activa és a vita contemplativa egyensúlya így az „ aktívak” javára billen el. Történik ez jelenleg egy olyan történelmi helyzetben, amelyben az előbbi előnyre tett szert, ami persze korántsem jelenti, hogy „ jobb” az utóbbinál.

Hiányzik a rálátásunk a korunkra, a történelmi távlat, mondják. Miért volna azonban szükségképpen mindig az utókornak igaza? Honnan a jövő eme előjoga? Hiszen bármely szempont a jövőben tk. olyan, mint bármely szempont a jelenben: önmagát látja mindenben.

A rajongók hada őrjöngve veszi körül a maguk középszerű képére alkotott „ sztárokat” . Itt nem történt érték- és mértékvesztés: mert nem is volt meg soha. A középszerűség örökkön ünnepli önnön középszerűségét, bálványimádata nem különbözik Mózes népéétől. A művész hiúsága pedig érje be annyival, hogy kevesen, ergo: a kevesek becsülik, és hogy a „ meg nem értettség” művészlétének szükségszerű velejárója.

Az ember egyik önmagára és a világra legártalmasabb betegsége: miópiája. Ennélfogva hiányzik belőle az a perspektíva, mely nemcsak a mát és holnapot, hanem a holnaputánt is szemügyre tudná venni. A világ sorsa pedig azon a küzdelmen is múlik, amit a távolba látók folytatnak a rövidlátókkal.