1) Minden rendszer.
Minden dolog (every thing)¹ strukturális és funkcionális kapcsolatban álló összetevők által tagolt, mozgó, külső és belső környezetével kölcsönviszonyokba lépő (körfolyamatokat ill. cserefolyamatokat fenntartó) szervezett egység.
Egy meghatározott rendszer valami, különös dolog. Meghatározottságai különös rendszersajátosságai (kategóriái) és sajátos rendszervonásai (karaktere). Egy rendszer

1.1) különös halmaz;
Minőségileg és mennyiségileg meghatározott elemek együttese. Halmazként egyedi minősége közvetlenül azonos elemeinek általános tulajdonságával; egyedi mennyisége (nagysága) pedig közvetlenül azonos elemeinek számosságával. Mértéke önmagában ez a számszerű érték: térből és időből elvont, tiszta matematikai viszony.

1.2) különös struktúra;
Alkotórészei a térben² szerkezetileg összekapcsolódnak, így a rendszer „szerkezeti elemeinek az egymásra-vonatkoztatottságaként: összefüggéseként, kölcsönhatásaként, viszonyaként létezik. [...] Alapvető létmódja a relácionalitás.”³ A rendszer strukturális alapmeghatározottsága a sajátos szerkezeti forma: az alkat. Ennek az alapnak a megnyilvánulása a látszólagos külső és belső alak vagy alakzat (Gestalt): a megjelenő forma.⁴

1.3) különös mechanizmus;
Térben és időben⁵ változó, változékony állapot (state). Mozgása működés (funkcionálás); komponensei a meghatározott közvetítő folyamatok révén funkcionális hierarchiában állnak. A rendszer nyugtalanságának gyökere, forrása (ontogenezise) az egyensúlyzavar (equilibrium disturbance); mozgásának elve az egyensúlyi állapotok keresése.

1.4) különös környezeti egység.
Környezetével (environment) meghatározott módon érintkezik és közlekedik (kommunikál); a környezeti eseményekre (events) sajátosan reagál. A magasabb rendű rendszerek tevékeny és érzékeny (aktív–passzív) képességeinek közös gyökere, forrása a rendszerek általános reakciókészsége (reaktivitása).⁶ Sajátos viselkedése (behaviour) révén a rendszer a környezetében szervi funkciót képes betölteni (ekkor a környezetébe szervesen illeszkedik); reális (dologi) értékességének alapja éppen a lehetséges funkcionalitás.

2) Minden rendszerek rendszere.
A rendszerek strukturális és funkcionális összetevői (components) maguk is rendszerek; amiképpen a dolog mindenkori külső és belső környezete is az. A komponensek megkülönböztetése módszertani eljárás: a környezet nélküli rendszer, avagy totális környezet, illetőleg az abszolút elemi (atomi) rész elméleti elvonatkoztatás és gyakorlati elhanyagolás következménye illetve terméke.⁷ Mindkettő absztrakció, de értelmes absztrakció, amennyiben a tevékenység megszervezésének eredményességét fokozza, amennyiben a valóságelsajátítás hatékonyságát növeli, amennyiben a természetes környezet társadalmi szabályozás alá vont területének a határait kiterjeszti.

A tárgyi analízis rendszertani alapfogalmai:

2.1) elem;
Az elemi rendszer vagy rendszertani elem: a módszertani szempontból tovább nem elemzett összetevő. Lényegi tulajdonságai a viselkedését megjelölő nevek⁸; úgy is mondhatnám, hogy az elemi létezők meghatározottságait jelző ontológiai alapkategóriák — igenevek.⁹ Az elméleti analízis a rendszert azonos elemekből álló konstruktummá bontja szét.¹⁰ Erre a gyakorlatban általában nincs szükség, és elegendő a vizsgált rendszert – egymástól akár különbözhető – elemi részekre bontani.

2.2) rész;
Viszonylagosan önálló, alaki állandóságot (konstancia) mutató strukturális összetevő, voltaképpen alkatrész. A „rész” igen általános fogalom; alig mond ki többet a puszta nyelvi birtokviszonynál: annál, hogy „valami valamié”. A részrendszer éppen ezért a tulajdonképpeni összetevő: a komponens. Általában és a gyakorlatban célszerűen a rendszernek egy része funkcionális egységet is jelent, része a funkcionális rendszerhierarchiának. Ebben az esetben (illetve ezt hangsúlyozva) szokás a részt alrendszerként emlegetni. Az alrendszer – fogalma szerint – a közvetlen funkcionális alegységet jelenti; így előfordulhat, hogy egy funkcionális részt nem tartok a rendszer alrendszerének, mert a funkcionális rendszerhierachiában több szinttel a vizsgált egész alatt helyezkedik el.

2.3) alegység;
A rendszer működési folyamatának egy részét elhatároló, a rendszer más részeivel általában szűk felületen (interface) érintkező funkcionális, szervi összetevő (orgánum). A strukturális analízis eredményeképpen lehet elemi alapegység vagy funkcionális részegység (alrendszer). Az azonos elemek szervezett egységeként működő alrendszer: a szövet (texture, tissue). Az élő elemi alapegységekből felépülő, központi vezérlésű rendszer: a szervezet.

2.4) környezet;
A rendszer állapotára közvetlen befolyással bíró rendszerek. A környezet belső, amennyiben a rendszer részei közötti kommunikáció számára közeg¹¹; illetve amennyiben „lenyúlik” a rendszer elemi szintje alá, és onnan a rendszerre belülről, a szó szoros értelmében elementáris erővel hat. Környezete felé a rendszer különféle megváltozásaival hat. Többek között ezekben az egészleges, kifelé ható mozgásaiban tükröződik a rendszer fejlettségi szintje.¹²
A rendszertani analízis első lépéseként megkülönböztetem és azonosítom a rendszernek és környezetének elméleti vagy gyakorlati szempontból lényeges részeit, összetevőit: klasszifikáció. Ezáltal a tárgyi terület egészét meghatározott osztályok (halmazrendszerek) terének definiálom. Egy adott objektumot közvetlen létmeghatározottságai (dologi minősége, nagysága stb.) alapján minősítek egy különös osztályba tartozónak, nevezek el, kategorizálok. A kategóriaosztályok a tárgy feletti átfedés viszonyában állnak, a tárgyi terület egyes részei ezáltal részesülnek (mãvqexiV) egy-egy ismereti meghatározottságban (ismeretkategóriában).¹³ A klasszifikáció eredményeképpen termelem a modellálás fogalmi alapzatát: a taxonómikus listát.¹⁴
A rendszerstruktúra: az elemek közötti kölcsönhatások elrendeződése — ennek modellbeépítése a következő fázis. A tárgyi, szerkezeti modell kialakulásának létalapja az alany saját szabályozási műveleteinek elrendeződése — az alanyi műveleti struktúra. A modell az alany operacionális működésével párhuzamosan fejlődik. Minél differenciáltabb reakcióképzésre képes a rendszer, annál strukturáltabban képes tárgyi környezetét tükrözni. (Módszertani következtetés: minél differenciáltabb, minél inkább társadalmi módon fordulok természetes környezetem felé, annál fejlettebb formában termelem újra tárgyi környezetemben tevékenykedő nembeli önmagamat.) A strukturális modell fogalmi alapzatát a relációs kategóriák képezik. A statikus szerkezet még nem rendszer, noha a rendszer kohezív váza. A rendszer dinamikus szerkezet, amely nyugalmi-egyensúlyi állapotában is mozgékony, változékony, reakciókész. A statikus szerkezeti modellek módszertanilag tökélyre vitt formája: a matematikai (algebrai) struktúra.¹⁵
„A rendszer építményére elsősorban a taxonómikus struktúra és a statikus viszonystruktúra jellemző. A működés már dinamikai természetű, és ehhez a rendszer dinamikus viszonystruktúrája adhatja a rendezővázat. [...] Egy komplex rendszer működéséről aligha lehet gyakorlati értékű képet adni akkor, ha működési struktúrájának meghatározása előtt nem tisztáztuk taxonómikus és statikus struktúráját. Vagyis a rendszer működésének ismerete építményének ismeretén alapszik.”¹⁶ A rendszeren belüli folyamatok, a rendszer elemeinek egymásra hatása, kölcsönhatása, a rendszernek a viselkedését megalapozó belső működése, belső anyag-, energia- és információforgalma tükröződik a funkcionális rendszermodellben. A strukturális és funkcionális elemeket egyaránt megjelenítő modellt nevezi a műszaki kibernetika a rendszer architektúrájának. A fogalom általánosítható: mivel minden dolog dinamikus kölcsönviszonyban álló összetevők egysége, vagyis rendszer, minden dolognak megvan a maga sajátos felépítménye, architektúrája.
Az architektúra felépítéséhez a rendszer szerkezetének ismerete szükséges, de nem elegendő. A modellálás kezdetén minden egység, így maga a rendszer is idegen környezeti tényező: fekete doboz.¹⁷ Már maga a strukturális analízis is beavatkozás és reakciótérképezés; ráhatás és ellenhatásra-késztetés; anyag-, energia- vagy információközlés által kiváltott magatartásvizsgálat; a dolog viselkedésének megfigyelése közvetlen kommunikáció révén. Éppen a tapasztalt „válaszok” közvetítik a megfigyelő felé a vizsgált egység funkcionális mibenlétét, működésének különös módját. Az elméleti munka alapja ez a folyamatos gyakorlati érintkezés, és az elméleti eredményeket hitelesítő kísérleti tapasztalat: a tényanyag. Kibernetikai nyelven szólva visszacsatolásról van szó; tehát a modellálás maga is szabályozási folyamat, amely a tárgyi tevékenységre mint alapra épül rá (arra szuperponálódik). Ennek a kommunikatív eljárásnak a terméke a környezete felől tekintett rendszerről alkotott kibernetikai modell. Az architektúrának a rendszer viselkedését tükröznie kell. A fentiekből következik a kibernetikai modell módszertani fundamentalitása.
Jelen pillanatban a rendszerelmélet klasszikus álláspontján állunk. Még egy tényezővel azonban számolni kell, ez pedig a modelláló alany. Einstein és Heisenberg, a határozatlansági tényezőt kiküszöbölni képtelen relativisztikus elméleti iskola megalapozói, arra hívták fel a figyelmet, hogy a természetes környezete szabályozását végző társadalmi alany, az ember, az adekvát világmodellnek szerves részét képezi.¹⁸ Ez a különös rendszer – magának a rendszerelméletnek a megalkotója – az, amely mindenekelőtt modellezésre szorul. A társadalmi ember és az emberi társadalom a szabályozás elsődleges tárgya, és az ezt megjelenítő szocio-kibernetikai modell minden elméleti és gyakorlati tevékenység fundamentuma. Minden ember természetes környezete egy mikrotársadalom. Az ember környezetszabályozó rendszer, szabályozza tehát az őt környező társadalmi objektumot. A Conant-Ashby tétel értelmében az ember modellálja ezt a különös tárgyat: ez lényegi élettevékenysége. Minden ember tehát szocio-kibernetikai rendszermodellt épít, amely összes egyéb elsajátítási tevékenységének mintájául szolgál, alapját képezi.¹⁹
Ebben a tevékenységében, mint minden rendszert, az embert is az egyensúlyi állapotok keresése vezérli. Egészség, jólét, anyagi biztonság, kontrollpozíció, szeretet, társadalmi megbecsülés, tájékozottság, magabiztosság, nyugalom, kiegyensúlyozottság, döntési képesség, egységérzés, boldogság — megannyi vonzó állapot (attractor), amelyek az egyént a társadalmi mozgásban motiválják (cf. Maslow). És persze az ember mint tevékeny lény, a szabad, öncélú tevékenységet is a gyakran effajta állapotként (ún. flow) éli meg.²⁰
Értelemszerűen az általános rendszerelmélet speciális része: a kommunikáció és irányítás általános elmélete, a kibernetika²¹ felé lépünk tovább. Rendszerelméleti fejtegetésem következő szakaszában a kibernetikai rendszeranalízis fogalmi apparátusát fogom módszeresen felvezetni.²²

Kibernetika

A rendszer részleges mozgása (működése) és egészleges mozgása (fejlődése) a környezettel való szoros viszonyban, kölcsönhatásban, együttműködésben zajlik. Működésének és fejlődésének fő mozzanatai: tagolódás és betagozódás (differentation & integration), ráépülés és átformálás, átalakulás és megszüntetve-megőrzés stb.²³ Módszertani szempontból az elsődleges tudnivaló a rendszernek a környezete felé megnyilvánuló magatartása, viselkedése (behaviour). A különös magatartási, ill. viselkedési formákat megelőzően azonban a mozgás általános természeti törvényeit is röviden érinteni kell. Az egyre összetettebb magatartásformák egyben egy sajátos rendszerfejlődési irányt is megjelenítenek, ennek történeti realitását a kibernetikai felfogás általában feltételezi.²⁴ Jómagam – a feltételes módú állítmányok állandó használatát elkerülendő – a módszertani felvezetést kijelentő formában, ha úgy tetszik, egy rendszer fiktív fejlődéstörténeteként adom elő:

a) egyensúly (equilibrium);
Minden rendszer megőrzi egyensúlyi állapotát mindaddig, amíg környezeti hatás ezt meg nem zavarja. Ez a félmondat Newton első törvénye.²⁵ Ez kiegészítendő: Az egyensúlyi helyzetéből kimozdított rendszer újra egyensúlyi állapot felé mozog.²⁶ A rendszernek ez az alaptörekvése természetesen a környezetével való kölcsönhatásban zajlik. A rendszer fogalma szerint nyitott, környezettel és hatáskörnyezettel bír; az ún. zárt rendszer módszertani elvonatkoztatás terméke. A környezettel való folyamatos kapcsolat lehetővé teszi, hogy a rendszer alacsonyabb vagy magasabb energiaszinten találjon egyensúlyt, betagozódva a környezet anyag-, energia- és információ-áramlataiba. Ezen a módon a rendszer a környezete felé anyag-, energia- és információ-fogyasztóként (nyelőként), illetve ezek forrásaként nyilvánulhat meg. A látszólagosan egyirányú folyamatok azonban mindig körfolyamatoknak, örvényeknek a részei.²⁷ Az abszolút forrásként megjelenített ősrobbanás, illetve az abszolút nyelőként megjelenített fekete lyuk egyaránt módszertani elvonatkoztatás eredményei.²⁸
b) ellenhatás (reaction);
Newton harmadik törvénye szerint minden környezeti hatás a rendszer ellenhatását váltja ki. Ez pontosítandó: egyfelől a méréskor tapasztalt ellenállás egy része általában a rendszer „körüli” közegből fakad mint közegellenállás; másfelől bizonyos környezeti hatásokat a rendszer „felvesz”, működéséhez felhasznál, és ezekre nem gyakorol közvetlen ellenhatást. A reakció és reaktivitás mégis a legáltalánosabb és legalapvetőbb viselkedési forma, a magasabb rendű válaszreakciók ontikus (létszerű) előfeltétele. Fogalma szerint a rendszer reagálása olyan esemény, amelynek szükséges és elégséges feltétele a különös környezeti hatás (tehát a rendszer környezetében bekövetkező más esemény).

c) kölcsönhatás (interaction);
Az érintkezés tulajdonképpeni módja. Az egymásra ható tényezők kölcsönösen befolyásolják egymást. Amennyiben a felek reakciói folyamatosan kiváltják egymást, és az érintkezés e körfolyamatban állandósul, létrejön a maradandó kapcsolat: a kötés (connection). Az összeköttetés rögzülése új egyensúlyi helyzet kialakulására utal, amelyet a kapcsolódó felek közösen hoztak létre. Kapcsolatuk ettől kezdve strukturális és funkcionális viszony, egységük magasabb szintű rendszer, amelynek összetevőit alkotják. A rendszernek továbbra is „elve” az egyensúly megőrzése, és a környezeti hatásokra ennek megfelelően reagál: bármely zavaró „ingerre” kiegyenlítő folyamatok örvényei indulnak el benne. A rendszer a körülmények által meghatározottan mozog; különböző részeinek eltérő kölcsönhatásai a kiegyenlítési „munkát” automatikusan „megosztják”: a rendszer belső anyag-, energia-, és információ-forgalma a lehető legkisebb feszültség kialakulása mentén bonyolódik. Ebben a folyamatos belső örvénylésben a rendszer szerkezete a gyakori körülményeknek megfelelően átalakul, és a külső hatásokat a relatíve „beljebb” elhelyezkedő részek felé egyre inkább a rendszer más részei közvetítik. (Ehhez természetesen szükséges előfeltétel a rendszer viszonylagos összetettsége, elemeinek viszonylagos sokfélesége, a szerkezeti elrendeződést lehetővé tevő méret stb.) Ezen a módon létrejön a funkcionálisan megosztott működés, a rendszer összetevői között kialakul a funkcionális rendszerhierarchia.²⁹

d) input és output;³⁰
Elvonatkoztatva a rendszer (illetőleg a vizsgált egység) belső „feldolgozási” folyamatának egészétől, tehát az egységet külsőleg, kibernetikai szempontból figyelembe véve, a rendszer viselkedése a közölt hatások átalakítására (transformation) és/vagy továbbítására korlátozódik. A rendszerbe lépő folyamat (input) minőségileg és mennyiségileg változhat meg. Utóbbi esetben a rendszer erősíti vagy gyengíti (adott esetben kioltja) a kapott „jelet”. (Amennyiben nemcsak a rendszer, hanem a közölt hatás anyagi meghatározottságától is eltekintek, és csak a hatások egymástól való különbségét tartom adatértékűnek, akkor beszélek az inputról és az outputról úgy, mint bemenő és kimenő jelekről. Ezen az absztrakciós szinten kezdődik a tiszta informatika.) A bemenő hatások minőségi átalakítása a tulajdonképpeni transzformáció.

e) visszacsatolás (feed-back);
A funkcionális részegységek sajátos viselkedése és kommunikációja (vagyis a belső input–output műveletek) révén a rendszer már viszonylag alacsony szinten képes olyan belső körfolyamatok fenntartására, amelyek a környezeti hatásokra a rendszer egészének állapotát változtatják meg az egyensúly megőrzése érdekében. Ezt meghatározott output elemek visszatáplálásával és „újrafeldolgozásával” éri el. „A rendszer lényege: a visszacsatolási kör. A hatás módosult formában visszatér a kiváltó részhez, a visszajutó információ befolyásolja a következő mozzanatot.”³¹ A kiegyenlítő visszacsatolások (negative feed-back) révén kialakul az állapotfenntartó rendszer, az ún. homeosztát.³² A homeosztatikus folyamatok a rendszeren belül maguk is rendszert (mégpedig örvényrendszert) képeznek, ennek neve is – sajátos egyensúlyi állapota után – homeosztázis. A homeosztatikus rendszer a környezeti körülményeinek megfelelően szabályozza állapotát; úgy is fogalmazhatok, hogy a rendszert végső soron a környezete szabályozza. A homeosztatikus reakciók differenciálódásával a rendszer a környezet eltérő hatásaira egyre specifikusabb módon reagál.

f) inger-válasz (stimulus-response);
Ez már kifejezetten az élő rendszerekre jellemző konkrét reakcióképzés.³³ A rendszer bizonyos koncentrált (szűk keresztmetszeten ható) környezeti változásokra (az ún. kulcsingerekre) meghatározott módon, a környezeti feltételektől nagymértékben függetlenül reagál. Ez a válaszreakció a rendszer fejlettségének egy fokától a kulcsingerrel társított körülményekhez kondicionálható; ennek révén az ingerlékenység kiterjeszthető úgy, hogy a beidegzett kondíciók az eredeti kulcsinger nélkül is kiváltó ingerként funkcionáljanak. Ilyen módon az egyszerű ingerlékenységből összetett reflexek alakulnak ki.
A reflex-struktúra kialakulásával a rendszer a környezetét már modellezi. Környezetképe magatartásában tükröződik. Ezzel párhuzamosan a rendszeren belül fokozatosan elkülönül, specifikálódik a modellezési funkciót végző alegység, és létfontosságú szerepe folytán a központi vezérléssel szervesen összekapcsolódik. A szervezetnek ebben az alrendszerében kell, hogy az információ – a szervezeti ingerület – a leggyorsabban terjedjen: idegrendszer.

g) ösztönösség (instinct);
A reakciótársítás alapjául egyre inkább a körülmények által kiváltott környezetkép szolgál. A reakcióképzés többszörösen áttételessé válik, interiorizálódik, noha a viselkedés alapjául szolgáló helyzetképet még mindig a konkrét körülmények „hívják elő”; a rendszer emlékezik. A rendszerben a filogenetikusan, illetve az élettapasztalatok során rögzült emlékcsoportokhoz vezető karakterisztikus asszociációpályák alakulnak ki. A különös helyzeti emlékképekhez kötött önkéntelen magatartási hajlam: az ösztön.³⁴
Az ösztönös viselkedés olyan összetett, tevékeny válasz a körülményekre, amelyet a fennálló helyzet egésze, holisztikusan vált ki. A rendszer ösztönös válasza tehát olyan rendszeresemény, amely nem egy meghatározott környezeti eseményre, hanem a szituáció egészére adott reakció. Az ösztönös reakció mindazonáltal egyedi kulcsingerekhez ugyanolyan természetes módon hozzáköthető, kondicionálható, mint bármely más, alacsonyabb szintű reflex.

3.1) tudatosság (consciousness);
A rendszer környezetszabályozási modelljében megjelenő és a rendszert önmagát is modellező helyzetképre alapozott döntésből fakadó magatartás: cselekvés.³⁵ A tudat az érzéki körülményektől függetlenedni képes észleleti mező, amelynek szerves része az érzéki úton kifejlődő, a tapasztalati anyagot a belső környezeti modellnek megfelelően átformálni képes képzelet. Terméke az alanynak a környezetétől független belső világa, funkciója az előrelátásra, előrecsatolásra (feed-forward) alapozott tervezés, értékelés és döntés. A tudat ennélfogva szükségképpen értelem és eszmélet: céltudat és öntudat.
A tudat maga is rendszer. Architektúráját elsősorban a pszichokibernetika, többek között Kaczvinszky és Honti (TC) is tárgyalja. Különös terméke a fogalmi gondolkodásban és nyelvi kommunikációban megnyilvánuló elme, amelynek gyakorlati működésével a neuro-lingvisztikus pszichológia, ill. az NLP foglalkozik. A tudatosság megjelenésével együtt jár a szimbolikus viselkedési módok megjelenése, aminek legtömörebb elvi megfogalmazását a szimbolikus interakcionizmus W. I. Thomas által megfogalmazott tételeként ismerem: „Az emberek nem úgy viselkednek, ahogy a társas helyzet vagy bármilyen élethelyzet objektíve van, hanem annak megfelelően, ahogyan ők a szituációt definiálják, minősítik.”³⁶
Hangsúlyozottan lényegesnek tartom, hogy a tudatos válaszreakciók a megszokások és a beidegződések révén ugyanúgy ösztönössé (reflexszerűvé) válhatnak, mint ahogyan a fordított úton, a magasabb fokú visszacsatolások révén az alacsonyabb rendű szabályozási körökre ráépül a tudatos szabályozás. Ez a jelenség az élet minden szintjén: az előítéletek működésében, a szemlélet megmerevedésében, a jellem kialakulásában, a sportolók különleges figyelemmel kimunkált mozdulatsoraiban, a hétköznapi szórakozottságban sít., számtalan formában megfigyelhető. E körül forog Platón és Arisztotelész feloldhatatlan dilemmája az erkölcsi nevelés mibenlétéről, tanakodása a jellem – vagyis az erkölcsi karakter – természeti avagy társadalmi meghatározottságáról.
A tudatosság foka, véleményem szerint, két fő szabályozási jellemzőben: a szabályozási modell terjedelmében és komplexitásában, valamint a szabályozási folyamat metamodelljeinek kiépítésében és fejlesztésében határozható meg. Így érvényesül a szabályozási tevékenység inherens célszerűsége: a szabályozás hatékonyságának fokozása és a szabályozás alá vont terület határainak kiterjesztése. Az utóbbi a természetes tárgyi környezet feletti társadalmi gazdálkodásnak, míg az előző az ember társadalmi képességeinek művelése. Filozófiai nyelven szólva: az emberiség kulturális fejlődése egyfelől a természet mind kiterjedtebb humanizálásának, másfelől a társadalom mind természetesebb (ökonomikus és ökologikus) működtetésének folyamata. Átmenet a öntudatos egyének céltudatos együttműködése révén a tudatos társadalomba.³⁷
Módszertani előkészületeink egyik legfontosabb megállapítása, hogy a modell kettős meghatározottságú. Strukturális és funkcionális elemeit determinálják 1) a szabályozó alany műveleti képességei; és 2) a szabályozandó tárgyi környezet hatásszerkezete. E két rendszer egymással kommunikatíve érintkezik, kölcsönösen feltételezik és meghatározzák egymást; viszonyuk dialektikus = kibernetikai viszony. „A környezetet és a szervezetet egységben kell szemlélni. [...] Abban az értelemben is, hogy ha a szervezet bizonyos működéseit, szerveződési szintjeit vizsgáljuk: meg kell keresnünk azt a környezeti jelenség-szférát, amelyikkel az közvetlen interakcióban van” – foglalja össze a konklúziót Honti.³⁸
Másrészről a fundamentális rendszerelméleti kutatásoknak, azaz a rendszerelmélet fundamentumai kutatásának szükségképpen a feltárt fundamentális modellálási tevékenység: a szocio-kibernetika, vagyis a társadalmi folyamatok irányításelmélete felé kell fordulnia.³⁹ A helyzet, amiben az egyén életvitelének teljes folyamatát tekintve benne áll: szociális (= társas – társadalmi) helyzet. A gyakorlati probléma, amelyet a működő (working) egyénnek nap mint nap meg kell oldania: szociális probléma. Ennélfogva minden elméleti tevékenység ontológiai alapját képezik az embernek a mindennapi szociális élethelyzeteiben kicsiszolódó céltevékeny valóságelsajátítási stratégiái és az ezeket tömörítő szocio-kibernetikai valóságmodellek. Noha az emberi tevékenységformák szociális összefonódását az egyéneknek a rendszer meghatározott működési korlátain belüli szabad választásai irányítják, az egyéni modellek mégis közösségileg determináltak: az egyéni tudatot meghatározza a közösségi lét.

Szocio-Kibernetika

A szocio-kibernetikai kutatás folyamata nem más, mint a társadalmi alany beemelése a tárgyi modellbe és ezen elméleti modell tudatos beépítése a társadalmi gyakorlatba. Az elméleti munka menetét teljességgel maga az eredmény determinálja; a visszacsatolás abszolút érvényű: az, hogy az emberek mit fognak fel problémának és mit magyarázatnak, ez is szociális irányítási folyamatokkal és nem logisztikailag szabályozott. A szocio-kibernetika tehát a magyarázatok egymásra épülésében gyökeredzik.
A szocio-kibernetikai világmodell és a szocio-kibernetikai embermodell a kutatásnak szorosan összetartozó, szét nem választható részei. Pontosabban: a szocio-kibernetika interdiszciplinaritása kiterjed az emberileg (társadalmilag) érintett természetes környezet tudományos kutatásainak teljes körére, magára a tudományra mint társadalmi objektivációs tevékenységre, illetve a társadalmi tevékenységek egyáltalában vett összességére: magának a társadalomnak mint szervezetnek a működésére és működtetésére. Feloldódik tehát a valóság elsajátításának minden társadalmilag szervezett formájában, ahogyan e folyamatoknak ontikus alapját is képezi.
Dolgozatom további tartalmi mondanivalója a szocio-kibernetika általános elméleti vonatkozású (tehát filozófiailag is releváns) eredményeire összpontosul. A társas szabályozás folyamata és a társadalommodellek képezik a szocio-kibernetikai kutatások legfontosabb eredményeit. Ennek a bemutatásához főképpen két magyar szerző gondolataira támaszkodtam.
Kornai János közgazdász a koordinációnak, vagyis a társadalmi interakciók szabályozásának négy alapformáját különbözteti meg.⁴⁰ A koordinációs mechanizmusokat az interakcióban résztvevők közötti viszonyt illetőleg, továbbá az interakciós motiváció termelése tekintetében elemzi. Kornai agresszív koordinációnak nevezi a társas szabályozás azon formáját, amikor a fölérendelt (domináns) fél önkényes – jog és erkölcs által el nem ismert – erőszak alkalmazásával kényszeríti tranzakcióra vagy transzformációra az alárendelt (dependens) felet. Mivel itt a kényszer nem intézményesült, ezért az agresszív koordináció többnyire nem tartós, hanem alkalmi jellegű.
Az alá-fölérendeltségi viszonyok többszintű, intézményesült hierarchiáján alapul a bürokratikus koordináció, ahol az egyének vagy társadalmi szervezetek késztetését a koordinátor utasításainak és tiltásainak az elfogadására a jogi szankciókkal alátámasztott adminisztratív kényszer biztosítja. „A bürokrácia valamilyen társadalmi mikrofolyamat áramlásába szabályok hálóját feszíti ki. Ha a háló túl ritka, akkor mindenféle szabálytalanság átcsúszik rajta. A védekezés: sűrűbbre szőni a hálót. Ezt nevezhetjük a bürokrácia önkiteljesítési hajlamának: hajlamos arra, hogy az általános szabályozást újra és újra egyre konkrétabb és részletesebb szabályokkal egészítse ki.”⁴¹
A piaci koordináció jogilag egyenrangú felek szabályozott interakciója, ahol az anyagi nyereség szerzése (az anyagi érdek) jelenti az alapmotivációt.
A közösséget támogató célokon és elveken (reciprocitás, altruizmus stb.) alapul végül az etikai koordináció, amely formának a tartós érvényesüléséhez Kornai szerint a megszokás és hagyomány rögzítő erejére van szükség. (Ebben jómagam az eredendően egyéni, autonóm erkölcsiség – a kategórikus imperatívusz – elhalványulását, az etikai koordináció elbürokratizálódását látom. E folyamat számomra azonos lényegű a hegeli pozitívvá, külsővé-idegenné válás, illetve a marxi elidegenedés folyamatával. Szerintem az etikai koordináció az együttműködő egyének önálló döntésén, nem pedig a megszokás vagy a hagyomány normatív, szankcionáló erején alapul.)
Kornai szerint a fenti osztályozás teljes abban az értelemben, hogy minden mikrofolyamat közvetlen szabályozását vagy a négy mechanizmus egyike, vagy a mechanizmusok valamiféle kombinációja látja el. Ezzel egyetértek. „A valóságban egymás mellett működnek a különböző alapformák. Hatókörük részben elhatárolódik, részben egymással szorosan vagy kevésbé szorosan összefonódva érvényesülnek.”⁴²
E tipológia érvényességét még hitelesebbé teszi, hogy Kornaitól függetlenül, saját nézőpontjából Honti is ugyanerre a következtetésre jut. Megjegyzendő, hogy ő elkülöníti az etikai koordináció individuális és közösségi aspektusát, tehát kiemeli és előfeltételként kezeli az organizmikus szervezet tagjainak autonómiáját mint a korlátozó játszmáktól mentes közösségiség kialakulásának alapkritériumát. Angol nyelvű cikkét most magyar átültetésben dolgozom fel, lábjegyzetben feltüntetve a vonatkozó eredeti szövegrészeket.
A szervezetképzés kiindulópontja idegen emberek találkozása: az együttműködéshez szükséges bizalomnak a teljes bizalmatlanság talaján kell felépülnie. A folyamatot megnehezíti a szociális interakciók alapelvének: az önbeteljesítő jóslatoknak a működése. (Ennek megértéséhez tekintsük a következő példát: Ha azt gondolom, hogy a fal puha, és fejjel nekirohanok, tapasztalataim könnyen meggyőznek majd eredeti feltételezésem hamisságáról. Amikor azonban azt gondolom a velem szemben álló emberről, hogy rám nézve veszélyt jelent, menekülő-elhárító vagy éppen agresszív-támadó jellegű viselkedésemmel elő is idézem a megfelelő reakcióit, amelyek megerősítik eredetileg téves elképzeléseimet arról, hogy bizony ez az ember tényleg veszélyt jelent rám nézve. Ennek a sémának a működése áthatja a teljes szociális teret, ez az általános szociokibernetikai circulus vitiosus, az önbeteljesítő jóslatok ördögi köre.)⁴³
Egy új interakcióban a felek tartanak egymástól, és igyekeznek megőrizni önállóságukat, sértetlenül tartani saját belső pszichikai egységüket, készek megvédeni önmagukat akár a másik fél élete árán is. Ezt a kényszerű érintkezést csak az ún. totális intézmények (börtön, elmegyógyintézet, ill. társadalmi diktatúra) rögzíthetik tartós kapcsolattá. (A terror és káosz szintjén álló kapcsolatok a társadalomban a bűnözés és bűnüldözés területén a leggyakrabban.) Ezen a szinten a meghatározó szerepeket elnyomók és elnyomottak játsszák.⁴⁴ A szituációt rendkívül nehéz feloldani az egyik fél pusztulása nélkül. Amennyiben ez sikerül, ez alapot teremthet a közelebbi kapcsolat kialakításához.⁴⁵
Az átlagember kapcsolatai általában a második viszonyszinten, a normatív szociális rituálék és a szerepviselés szintjén keletkeznek. Az elsajátított kultúra biztosítja az interakciós szabályok ismeretét; a másik fél felé támasztott elvárások és az elvárásoknak való megfelelések vezénylik az interakciót, eredményezik a szituáció többé-kevésbé megszokott végkimenetelét.⁴⁶ A kulturális normákat a hagyomány, a megszokások, a jogrendszer, a vallási iratok stb. rögzítik. A normától való bárminemű eltérést az előírások szerint szankcionálnak. A lehetséges büntetések végén ott áll az első szintű fenyegetés: a közösségből való végleges kirekesztés, a halál.
A második szintű (nevezzük bürokratikusnak) szervezet hierarchikus felépítésű, alapszerepei a domináns úr és a dependens szolga. A mindenkori szerepnek való hibátlan megfelelést a szélesedő szerepkör vagy a hierarchiában való előbbrelépés lehetősége jelenti (ez megfelel a szabályozási terület, ill. a szabályozási hatékonyság növekedésének). Noha a szerkezet felettébb stabil, a jutalom-büntetés rendszer hosszú távon a szervezet működése ellen dolgozik. A hierarchiában felemelkedő funkcionálisan kompetens szervezeti tagok szükségszerűen inkompetenssé és így diszfunkcionálissá válnak (Peter-elv), vagy elérik a hierarchiában azt a legmagasabb pozíciót, ahonnan a rendszert felbomlasztják vagy újratermelik (és ezzel újratermelik az diszfunkcionális szervezeti elemeket is).⁴⁷
Amikor az egyének előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a szabályok és normák hozzájuk hasonló egyénektől származnak, és megváltoztathatók, a szabályozó elérhető pozíciója rendkívüli módon felértékelődik. Megindul a szervezeten belül a hatalmi harc: a vetélkedés az előnyösebb helyekért. Minden versengési folyamat alapmítosza, hogy bizonyos alapvető szükségletek csak korlátozott mértékben kielégíthetők, hogy tehát valamiből nem jut mindenkinek: ez a hiány mítosza.⁴⁸ A győztes és a vesztes pozíciók ezen a szinten nem személyhez kötöttek: a szervezeti struktúra dinamikusan változó, elsőkből lehetnek utolsók és utolsókból elsők. Az előny csak stratégiai, helyzeti előny – nagyon fontos tehát folyamatosan fejleszteni a stratégiát, és fontos a vetélytársak lépéseit megelőző taktika. A szervezet hatékonyságát rövid távon erőteljesen megnöveli ez a belső dinamizmus. A bensőséges túlfogyasztás azonban a környezet fokozott kiaknázásához, tönkretételéhez vezet. Amíg azonban az egyének nem érzik azt, hogy alapvető szükségleteik ki vannak elégítve: a verseny folytatódik, a kompetitív felek a kölcsönös függőség (co-dependency) viszonyában maradnak.
Az alapvető szükségletek hosszú távú kielégíthetősége (vagyis az anyagi gazdagság) megszünteti az egymásra utaltság anyagi alapjait. A függőségek teljes felbomlásával az egyének öncélú tevékenységekbe kezdhetnek. Szabadon megválaszthatják céljaikat és a megvalósításhoz szükséges eszközeiket. Amennyiben pedig egyéni céljaik eléréséhez egyéni képességeik nem elegendőek: a megvalósításhoz társakat keresnek.⁴⁹ Amennyiben a tárgyalások a célokban (eszmékben) való közösség elmélyült érzéséhez vezetnek, kialakul a partnerek közötti stabil együttműködés. A születő munkaközösség akkor organizmikusan szervezett, ha a közös célokban és a megosztott tevékenységekben az egyének megőrzik az autonóm önmegvalósítás érzését.⁵⁰ Az organizmikusan szervezett közösség tagjaiban szükségképpen kialakul a közösségi felelősség és közösségi tudat. Egyéni motivációikban megjelenik a közösség érdekeinek és jólétének szempontja, minthogy sajátos, egyéni életük a közösségével szervesen összefonódik. Különös, új identitásra tesznek szert.
Mielőtt ezeket a szerveződési fokokat konkrét példákon (nevezetesen a társadalmi minimál-szervezeten, a családon és a maximál-szervezeten, magán a társadalmon) is megjeleníteném, érdemesnek tartom táblázatszerűen összefoglalni az eddig elhangzottakat:


Koordinációs Szerveződési Identitás- Meghatározó Kommunikációs
mechanizmus szint szerkezet Szerepek felszín
(Kornai) (Honti) szintje


Agresszív Agresszió Behaviour Agresszor Páncél
(Viselkedés) áldozat


Bürokratikus Bürokrácia Persona Úr Ruha
(Személyiség) Szolga


Piaci Kompetíció Character Győztes Álarc
(Jellem) Vesztes


Etikai Autonómia Motivation — Arc
(Céltudat) (Szerep-
Nélküliség)


Együttműködés Identity (Funkcionális Tudat
(Öntudat) Munka-
Megosztás)



A szembetűnő azonosság mellett érdemes tudatosítani az alapvető különbséget is. Kornai egy működő társadalom szabályozórendszerét vázolja fel, tehát a szervezetről egy keresztmetszeti képet ad. Ezzel szemben Honti egy folyamatot ír le: a szervezetképződés folyamatát az idegen viszonytól a társas kooperációig — ez egy hosszmetszeti kép. Kornai megállapításai minden olyan társadalmi szerveződésre állnak, ahol van valamiféle szabályozás; modellje egy relatíve „nagy” csoport működését jellemzi. Honti ezzel szemben a társadalmi működés alapelemeit képező személyközi interakciókra koncentrál; modellje a szociális közegben érintkező egyének „kis” csoportjának (tkp. két személynek) az interakcióit ábrázolja.
A különbség a szerzők szakmai látóköréből adódik. A közgazdász Kornai tulajdonképpen a jogrendet képezi le. Agresszív koordináció: az állam általában jogot alkot és annak működését kikényszeríti — büntetőjog. Bürokratikus koordináció: az állam saját szerveire és a benne élőkre nézve általános működési szabályrendszert alkot — államigazgatási jog, közigazgatási jog. Piaci koordináció: az állam az egyenrangú felek nyereségérdekelt interakcióit is szabályozza — polgári jog, szerződések joga, gazdasági jog. Etikai koordináció: az állam mindezek mellett szabályozatlanul hagyja a társadalmi együttélés meghatározott szféráit, ezeket a területeken nem szankcionál — általános emberi és polgári szabadságjogok.
A családterápiával és munkapszichológiával foglalkozó Honti ezzel szemben kis közösségek fejlődéstörténetét tartja szem előtt.
A két nézőpont a hegeli megszüntetve-megőrzés fejlődési sémáját hasznosítva összeegyeztethető a következő módon. A társadalmi együttélés alapját képező társas interakciók, az együttműködési hatékonysága és a közösségi összetartozás bensőségi foka szempontjából a Honti által jelzett lépcsőfokokon haladhatnak „előre”, azonban a kialakuló társadalmi struktúra és működés megőrzi a társas szabályozás (vagyis a koordináció) minden kialakult formáját az adekvát funkcionális területeken.
Ilyetén módon, a relatíve „fejlettebb” társadalmi formációk nem egy meghatározott koordinációs mechanizmus kizárólagos megléte, hanem mindössze annak túlsúlya értelmében minősíthetők a többitől különbözőnek; és csak a fennálló etikai értékrend által képviselt értékhierarchia szemszögéből megítélve minősíthetők az egyes társadalmi formációk a többihez képest haladónak vagy visszamaradottnak. Az erre alapozott formációelmélet kifejtése előtt előzetesen megjegyzem, hogy meglátásom szerint az ókori görög gondolkodóknak (elsősorban Platón és Arisztotelész) a látszólag mennyiségi alapon elkülönített társadalmi formációelmélete (monarchia, oligarchia, plutokrácia — illetve az ennek megfelelő szerzői megnevezések: türannisz, arisztokrácia, demokrácia stb.) mögött is voltaképpen a fenti koordinációs mechanizmusok valamelyike túlsúlyának felismert lehetősége áll.
Nézzük ezek után az elmélet konkrét alkalmazását!

Következtetések

Felteszem, hogy a társas szerveződési folyamat csakugyan a fenti tipológiának megfelelő szinteket érinti, miközben a szervezet magasabb szinten újratermeli önmagát. Ez a hipotézis mindenesetre szemléletes tagolhatóságot biztosít a minimális szervezeti minta, a család működésének és ezen belül a felnövekvő egyén fejlődéslélektanának szakaszolásához; a társadalmi szervezetek strukturális osztályozásához; végül pedig – és ezt tartom a legizgalmasabbnak – a maximális szervezeti minta, az emberi társadalom fejlődésének (a történelemnek) egy új formációelméletéhez. Lássuk sorjában!
Az újszülött ember önmagában életképtelen. Viszonya a róla gondoskodó szülőkhöz a teljes kiszolgáltatottság és függőség viszonya: csecsemőkor. A felnövekvő gyermek hamarosan megáll a saját lábán, felismeri és azonosítja a környezetében előforduló embereket, elsajátítja a szociális viselkedési szabályok alapelemeit. Szülei jutalmazzák jó magaviseletéért, és büntetik, ha hibázik. Viszonya a szülőkhöz alárendelt, normatív viszony: gyermekkor. A serdülő kamasz új, a családi értékrendnek ellentmondó értékeket és normákat fedez fel a környezetében, megkérdőjelezi a tanult normák érvényességét. Mérlegre teszi, összeveti egymással nemcsak a régi és új, hanem az újabb és újabb követhető emberi mintákat is, amelyekkel találkozik. Időleges divatok követőjévé válik, élete ideák és ideálok eleven színtere – mindennapi megmérettetés a kortársak között: kamaszkor. A szülői felügyelet alól való elszakadás és az önálló életvitel megkezdése feltételezi az egyén énképének kiteljesedését, az önálló célok és tervek, a sajátos képességek és tehetségek szabad hasznosítását. Ez az identitás kiérlelésének szakasza: ifjúkor. A társadalomba beilleszkedő ember új kapcsolatokat teremt. Munkaközösségek és életközösségek tagjává válik, amelyeket immár belülről, saját felelősségére alakít. Családot alapít és gyermekeket hoz a világra: felnőttkor.
Abból a hipotézisből kiindulva, hogy maga a társadalom is egy önmagára visszacsatolt, fejlődési folyamatnak alávetett rendszer, arra következtetek, hogy a társadalom a tárgyalt mintáknak megfelelő szerveződési szinteket mutathat. Ez történetfilozófiai oldalról egy formációelmélet megalkotására késztet, amely a fentiek szerint négy (esetleg öt) korszakra tagolja egy társadalom történetét.
Az első formáció a totálisan szervezett állam, amelynek tagjai – a szabadok – teljes mértékben uralják és kizsákmányolják az emberi mivoltuktól megfosztott idegen elemeket – rabszolgáikat. Ezt a formációt nemcsak az antik rabszolgatartó társadalmak valósították meg, hanem a történelemben többször ismétlődően előfordult a középkori iszlám államok, az újkori amerikai rabszolgatartó államok és a legújabbkori diktatúrák, rendőrállamok és katonaállamok alakjában is. Már ebből a tényből is következik, hogy a népek története nem egységes, hanem elkülönült szálakon futó folyamatot mutat, amelynek egyes elemei (népei) szükségszerűen keresztülmennek a szerveződés alsóbb fokain, miközben a többivel állandósult kapcsolatokat alakítanak ki.
A második formáció a hierarchikusan szervezett társadalom. Ez a formáció ismét minden korban előfordult. Az ókori istenkirályságok (Egyiptomban, Közép- és Dél-Amerikában, ázsiában stb.), a középkori hűbéri társadalmak (akár az európai, akár a 20. századig fennmaradó távol-keleti feudalizmusra gondolunk), Indiában a mai napig meghatározó kasztrendszer (amelyben a közösség már átjárhatatlan szintekre tagolódott szét) vagy a Közép-Kelet Európában alig több mint egy évtizede véget ért szocialista berendezkedés — mind bürokratikus szervezeti felépítményt mutat. A társadalmi intézmények közül pedig a legnyilvánvalóbban a középkorból fennmaradt oktatási rendszer őrizte meg – és őrzi egyre nehezebben – a bürokrácia merev hierarchiáját.
A harmadik formáció a kompetitív társadalom, ahogyan a nevében is benne van: a szabadversenyes kapitalizmus. Persze kompetícióról az egymással a földközi-tengeri piacokért versengő antik görög államok, vagy az egymással a transzkontinentális piacokért küzdő újkori gyarmatosító hatalmak között éppoly tisztán beszélhetünk.
A szociokibernetikai szervezetelmélet szerinti utolsó formáció, amelyhez egy társadalom eljuthat, amennyiben felismeri, hogy a belső kompetitív viszonyok tönkreteszik az életterét, természetes környezetét, amelyből a belső túltermelési folyamatokhoz erőforrásait meríti, szükségképpen a környezeti feltételekkel egyensúlyt tartó, organizmikus formáció. Ennek a lépésnek a megtétele nem szükségszerű, ahogyan a többié sem volt az. Sőt, ez az utolsó formáció az elmélet szerint csak alulról felépülő, az egyének szabad társulásán alapuló szervezeti forma lehet. Amennyiben bármiféle személyi, anyagi vagy érdekkényszer hat az egyénre, aki a szervezetbe betagozódik, az a rendszerben szükségképpen feszültséget tart fenn, ami működésének hatékonyságát jelentősen csökkenti, a szervezetet hosszú távon pedig várhatóan tönkreteszi, vagy alacsonyabb szerveződési szintre kényszeríti.
Ennek az organizációs folyamatnak – ha ilyen folyamat egyáltalában zajlik – mindenesetre része a közlekedési lehetőségek globalizálódása (ezt mind kommunikatív, mind „helyváltoztatási” értelemben szükségesnek tartom), valamint az ezt biztosító technológiai fejlődéshez való humántechnológiai (társas együttműködésen alapuló problémamegoldási és életszervezési) felzárkózás. Persze, ha ténylegesen végbemegy effajta folyamat, akkor ennek jól észrevehető jelei lesznek: az agresszív, bürokratikus és kompetitív viszonyok relatív eltolódása a kooperativitás felé; a társadalmi objektivációs rendszerek (erkölcs, vallás, tudomány, művészet) globális megújulása stb.
A kooperatív szervezeti modellek és a társadalmi folyamatokat egzakt módon modellezni képes tudomány eszméje sem ismeretlenek sem a tudományos, sem a filozófiai irodalomban. Elég, ha ezen a ponton Condorcet társadalmi matematikájára, Comte társadalmi fizikájára, Marx politikai gazdaságtanára vagy akár Isaac Asimov pszichohistóriájára utalok. A tudományos-fantasztikus irodalomban a 18. század óta jelen vannak az optimális szervezeti működést modellező művek (s e helyütt Platónról, ágostonról és más filozófiatörténeti alakokról még kevés szó esett).
Összefoglalásképpen és lényeges új mondanivalóként az eddig leírtak tudományelméleti következményeit vonom le. A rendszerelmélet megalapozói (Bertalanffy és társai) a múlt század közepén arról beszéltek, hogy a rendszerelmélet mint univerzális interdiszciplína, lehetőséget ad a tudományok rendszerszemléletű egységesítésére, közelebb hozza egymáshoz a szakágakat, eltünteti – vagy legalábbis szűkíti – az egyes tudományágak és tudományterületek közötti szakadékokat. A rendszerkutatók tehát a szemléletben látták, a szemléletváltástól remélték a tudományos tevékenységek egységesülését. Nos, szemléletváltásra bizonyára szükség van. Jómagam, a fenti megállapítások valóságértékét elfogadva, ennél alaposabb megfontolások révén bizonyítom, hogy a tudományok egysége egy több pilléren nyugvó, meg nem szüntethető alapban gyökerezik.
Abból indulok ki, hogy a tudomány 1) az emberi tudat terméke; 2) szociális interakciók terméke; 3) származékos modellálás terméke és 4) tárgya a valóság: a társadalmi szabályozásnak alávetett természetes tárgyi környezet (beleértve a magát a szabályozót is). A következő megállapításokat teszem:
Ad 1) A kognitív tudományok, a neuro-lingvisztikus pszichológia, a pszichokibernetika, az ismeretelmélet és a rendszertudományok egyaránt a tudat egységes architektúrájának álláspontján vannak. A filozófiatörténetben Kantot tartom az ezzel a témakörrel legbehatóbban foglalkozó gondolkodónak.
Ad 2) A tudomány – társadalmi objektivációs rendszer. A tudományos tevékenység interperszonális interakciók szövevényéből áll. Végső soron tehát alávetett a társas kommunikáció és szabályozás alapfolyamatainak, a szociokibernetikai törvényeknek. Még egyszer hangsúlyozom: az elméletek működtetése a szociális gyakorlat által vezérelt folyamat, a problémák és magyarázatok nem egy alanytól független „objektív” logika szerint, hanem a társas interakciók törvényeinek megfelelően rendeződnek el. Jómagam – általam kompetensnek ítélt tanáraim útmutatásai alapján – végigjártam a „szamárlétrát”, ami az egyes tudományok alapvető elsajátítását illeti. „Az ember” működését a biológiában, a biológia alapjait a kémiában, a további alapokat rendre a fizikában, matematikában, logikában, ismeretelméletben, pszichológiában, szociológiában stb. kerestem — a magyarázatok egymásra mutattak. Ami az egyes tudományágakban a szembetűnően közösnek mutatkozott meg: a kiküszöbölhetetlen emberi tényező, az alany. Az elméletek közötti egyensúlyt keresve találtam rá végül az ember mint környezetszabályozó lény szociokibernetikai modelljére, amely kielégítő alapot kínált számomra a „közös nevező” megtalálásához.
Ad 3) A tudományos elméleti modellek a szociokibernetikai környezet-modellekre épülnek rá, annak származékai, vetületei.Ad 4) A lételméletek a valóság ontológiai egységének hipotézisén épülnek fel.

(A tanulmány első részét előző számunkban közöltük.)

Jegyzetek
1 A rendszerelmélet tudományos nyelve az angol nyelv, amely a rendszerelmélet keretein belül megőrzi a hagyományos görög, latin és arab eredetű terminuskészletet, ám kibővíti azt. A „dolog” filozófiai fogalmának rendszerszemléletű megközelítéséről tudomásom szerint M. Bunge értekezett: Things. In: Int. J. General Systems, 1977., Vol. 3., 183-190.o.
2 A tér a rendszer elemeinek viszonyát megjelenítő közeg. Rendszerfüggő, tehát viszonylagos (relatív) jelenség, korrelátum. Az rendszer szerkezetét tükröző alak is térben jelenik meg.
3 Simon: Id. mű 88.o.
4 „A szerkezet [...] magában hordja az állandóságot, a behatároltságot, de mint látni fogjuk, ez a struktúra az alkotórészek [tagok] és részfolyamatok dinamizmusa által és azok egyensúlyaként létezik. Ugyanez vonatkozik a formára. A szerkezetnek illetve elemeinek a »formája« nem pusztán alak vagy figura, hanem maguk is folyamatok és erők. [...] A szerkezet tehát már első megközelítésben is tulajdonképpen funkcionális meghatározottság; a belső kölcsönhatási elemek strukturálódása, megformáltsága, viszonylagos egyensúlya.
A dinamikus szerkezet rendszer-szerű, de nem tiszta rendszer. Az egyéb rendszerek [kibernetikai szóhasználatban] kifelé is és befelé is »kemények«; a keménység kifelé térbeli zártságban, határoltságban, befelé a rendszerelemek geometriai struktúrájának szilárd-ságában nyilvánul meg. A szerkezet ennyiben »lágy« rendszer; döntő sajátossága, hogy határai belülről, alkotórészei kölcsönhatása által szerveződnek, másrészt határai nem szilárd térbeli, hanem a külső erők által is meghatározott elmosódó határok.
A szerkezet saját tagjainak kölcsönös erőviszonyán nyugszik, a szerkezet addig terjed ki a környezetébe, ameddig e hatások szignifikánsan érvényesülnek.
A dinamikus szerkezet mindig belső folyamatainak relatíve stabil egyensúlyi állapotán nyugszik.” Simon: Id. mű (A természeti létezés egzisztenciaformái) 217-227.o.
5 Az idő a változások megjelenő viszonya (függvénye = function). A rendszer állapotváltozásait szokás az idődimenzió mentén elmetszett állapottérben ábrázolni.
6 Amiként az egyedi aktivitás és passzivitás közös alapja az általános reaktivitás; azonképpen a rendszer egyedi tevékenységeinek finális és a környezet egyedi hatásainak kauzális jellege is egy általánosabb törvényszerűség elkülönült megnyilvánulásaiként jelenik meg. Ez a törvényszerűség az egyensúly-keresés elvéből származó általános kauzofinalitás.
7 A totalizáló elvonatkoztatás megszünteti a dolog rendszer-jellegét. Pontosan ezért írhatja Simon a filozófia tárgyáról kissé paradox éllel: „A világ nem rendszerszerű rendszer.” Simon: Id. mű 51.o.
8 Nem véletlenül választotta W. Ross Ashby Herrick alábbi kijelentését kibernetikai alapvetése első részének mottójául: „A tulajdonságok, amelyeket általában valamilyen tárgynak tulajdonítunk, végső analízisben a viselkedését megjelölő nevek.” Ashby: Bevezetés a kibernetikába. Budapest, Akadémiai, 1972.
9 Ez a nyelvi tény nem különösebben meglepő, a filozófiatörténetben a trivialitás szintjén kezelt dolog. Triviális, mert lényegi — ezért külön is hangsúlyozom. Példaképpen álljon itt néhány „tősgyökeres” filozófiai kategória, „betű szerinti” magyar fordítással:
kathgorïa = ’vád’ ‡ állítmány
prædicatum = ’kimondott’, ’nyilatkozat’
‡ állítmány
subjectum = ’alávetett’ ‡ alany
objectum = ’ellenvetett’, ’szembeállított’
‡ tárgy
essentia = ’valóság’ ‡ lényeg