„Te én magam vagy, te én vagyok, csupán más ábrázattal!” – ezek a szavak, melyeket Iván Karamazov vet oda az ördögnek, összefoglalják Dosztojevszkij középpontban álló érvét a rossz problémájára. Dosztojevszkij előtt soha senki nem vetette fel ilyen erővel az ember felelősségét. Te én vagyok – mondja Iván a rossznak, egy szánalmas és ravasz ördögnek, akiben szigorú értelemben véve semmi nincs a romantikus bűvöletből. Dosztojevszkij regényeinek középpontjába a rossz metafizikai problémáját állította. Legélesebb formájában, a gyilkosság, az „intellektuális”, szabad elhatározásból elkövetett gyilkosság formájában állította oda. Raszkolnyikov magányában, Verhovenszkij terrorista pártsejtjében kieszel egy gyilkosságot, mely egy új embert hoz a világra, az „utópista”, az emberiség érdekében elkövetett gyilkosságot. A gyilkosság – a rossz – szorosan kötődik az emberi szabadsághoz. Minthogy az erőszak legkülönbözőbb tetteinek krónikája – kiváltképpen a gyermekeken elkövetett kegyetlenkedések, a Sztavrogin által megerőszakolt kislány – elbűvölte őt, Dosztojevszkij az emberi szabadság alapvető feltételének állította a gyilkosságért való felelősséget. Elvetett ezáltal minden manicheus megoldást a rossz problémájára, akárcsak a társadalmi, illetve patológiai megoldást.
1920-21 telén, egy évvel azelőtt, hogy Lenin kiutasította volna Oroszországból, a Filozófiai Szabad Társaságban tartott előadásaiban Nyikolaj Bergyajev kiemelte a szabadság primátusát a dosztojevszkiji embertanban. Önkéntes rossztevés folyik, mihelyt az emberben meggyengül az Isten képmása, azazhogy mihelyt „közellevőből” „távoli” lesz. Dosztojevszkij szabadsága nem a szükségszerű jó spinozai elismerése; az ő szabadsága irracionális, azt választja, hogy megalkotja a jót, vagy megcsinálja a rosszat. Dosztojevszkij számára a kikényszerített jó félrevezetés, a jó látszata vagy inkább az Antikrisztus uralma. Bergyajev 1917 után dolgozta ki előadásait, Lenin hatalomra jutása és egy olyan diktatúra felállítása után, mely az Isten nélküli messianizmus szocialista nyelvezetét „szólta”. 1918-ban Bergyajev – a De profundis című gyűjteményben, melynek teljes levonatát a cenzúra rendeletére elkobozták – Oroszország próféta-gondolkodóiban kutatta a „katasztrófa” gyökereit. Az volt a feltevése, hogy az orosz forradalom metafizikai és vallási jelenség. Az apokaliptika egy változata, egy ateista, mondhatnánk vallásosan ateista változat. Bergyajev számára Tolsztoj testesíti meg az orosz messianizmus vallási nihilizmusát: mindent!, azonnal! és főképp semmi előrelátás, kultúrtartalék! („Tolsztoj valósággal megmérgezi az élet kútjait.”) Ezzel szemben Dosztojevszkij meghaladta és diagnosztizálta ezt az orosz vallási nihilizmust, megmutatta olvasóinak, hogy a hagyomány, Krisztus és a kultúra elutasítása vezet az őrült egyenlősdihez, a meztelenség és a nyomorúság aranykorszakához. Ám Dosztojevszkij nem gondolja, hogy ez a hatalmas megtévesztés – a rossz – megsemmisíthetné az embert. Inkább abban hisz, hogy a Sodomának és az utópisztikus vérfürdőnek hódoló ember szíve mélyén mindig Isten képmása marad, és így benne rejlik a tökéletes változás csírája.
A De profundist betiltották és elkobozták, Bergyajevet hamarosan száműzték, ám az Egy író naplójával az ő könyvei támasztották alá néhány olyan ember gondolkodását, akik megmenekültek a katasztrófától, annak véglegesre duzzadásától, a Gulágtól. Figyelemre méltó és kettős jelentésű az a tény, ahogy Bergyajev felhasználja Dosztojevszkijt: Dosztojevszkijben – okkal – nagy látnokot lát és a „távollevőnek”, azazhogy az utópisztikus, szocialista-utópisztikus gondolat diadalának a tagadóját. De Bergyajev maga is határozatlan a dosztojevszkiji tézissel szemben, mármint hogy a rossz nem pusztítja el az embert, hogy a rossz legijesztőbb megtévesztéseiből is támadhat megújulás, az ember elmozdulása a jó felé.
Hosszú hanyatlás után a rossz témája a gulági rabszolgaságról való nagy vizsgálódásokkal tér vissza az orosz irodalomba. A 19. századi orosz irodalmat fémjelző nevezetes „etikai primátus” teljes hanyatlásának hosszú időszaka után tér vissza. Kezdeti időszakában a szovjet irodalom túláradó metaforizmusa teljesen eltöröl minden etikai dimenziót. A lavina, mely Blok Tizenkettek című művében indul útjára, minden etikai választóvonalat elsöpör Pilnyaknál, Ivanovnál, Bulgakovnál illetve Iszaak Babelnél. A szovjet irodalom a régi és az új közötti szellemek nagy harcában leli kedvét. Személyek tömeges kollektivizációjával és deportálásával hamarosan az új ember felépítésének ötéves ritmusát teszi magáévá, felveszi a Vezér, a „lelkek nagy mérnökének” spártai egyszerűségét, de ő lesz a kegyetlenség és az osztálygyűlölet védőügyvédje is. A rossz nem kerül már szóba metafizikai kifejezésekkel. Vannak az új építői, és vannak a nyomorult törpék, akik megpróbálják szabotálni az építkezést. Az osztályellenség gyakran a gondolkodó értelmiségi (aki például magánújságot ad ki), miközben az új hős, mérnök vagy csekista megzabolázván az időt, a jövőt tervezi meg, egy tudományosan megismert jövőt. Egy bizonyos értelemben az új idők legfigyelemreméltóbb könyve a kollektív mű (Bjelomorszkij-Baltyijszkij Kanal, Fehér-Balti-tengeri csatorna). Harminchat, Gorkij által irányított író „irodalmi brigádba” tömörül a hatalmas népi műhelyben, melyben szovjet kényszermunkások dolgoznak egy új fáraói csodán.
„Az emberanyagot lényegesen nehezebb kimunkálni, mint a fát, a követ, a fémet” – írja Gorkij e nagy kutatás vége táján, az „ember újrakovácsolásának” dicsőségére. Gorkij és írói kollektívájának himnusza a csekistákhoz, akik megszervezték ezt az „emberanyagot”, nyilván nem ismeri a nagy század orosz regényének problémáit. Az ember nem több már egy anyagi elemnél, a társadalmi felépítmény egy töredékénél. A szenvedés – az orosz irodalom alapvető témája Gogoltól Csehovig – nem létezik többé. Az új idő, a történelem új ritmusa uralkodik: az utópia felépítésére szolgáló gép a rossz semmilyen egzisztenciális fogalmáról nem vesz tudomást. Osztályellenség van, és ez semmilyen etikai problémát nem vet fel; elő kell csalni, össze kell törni, be kell fogni az új Idők szolgai munkájába, ki kell őt aknázni, akár a fát, a követ és a fémet...
Tehát az emberanyag e laboratóriumából, a Gulágból támadnak a nagy kortárs orosz szövegek, melyek az orosz etikai hagyományhoz nyúlnak vissza és újra felvetik a rossz metafizikai problémáját. Salamov, Szolzsenyicin, Eugenia Ginzburg, Eduard Kuznyecov, ki-ki a maga módján, a rossz problémáját vetik fel.
A Kolimai elbeszélések felejthetetlen szerzőjénél, Salamovnál a tábor romlásgyár, elembertelenít, lealacsonyítja, állatiassá teszi az embert. A rossz abszolút birodalma ez, ám a rossz itt természeti állapottá válik, és Salamov rövid elbeszéléseit valójában ez teszi olyan félelmetessé: benne van az egész emberi világ, kaszárnyába zárva, szabályozottságával és hierarchiáival, de a benne lakó ember egy „emberhulladék”. A salamovi világ ezer oldalain sehol nem fogunk találkozni a „rossz” szóval. A Kiszeljev mérnök című elbeszélésben a narrátor mégis kijelenti: „Az ember egyre csak rosszabb lesz. Nem is tudna másmilyen lenni.” Az erkölcsi határok eltűnnek, embercsonkok jelentenek fel más embercsonkokat. A besúgó, miután kimerült a napi „gályától”, megfosztja magát az éjszakai pihenéstől is, hogy még felkelés előtt súgni rohanjon... És, teszi hozzá Salamov, ez a könyörtelen romlás még azoknál is kitermelődik, akiket nem kínoznak meg hegesztőlámpával. Ahogy Szinyavszkij írja, Salamov novellái tankönyvként olvasandók az emberi ellenállásról, nem a cselekvő, erkölcsi ellenállásról, hanem az emberanyag ellenállásáról, ami annyira lelkesítette Gorkijt.
Az embernek ezt a totális romlását, lelkének megfagyását (ami úgy fagy meg, mint a levegőben repülő köpet mínusz ötven fokban) ismeri Szolzsenyicin, elmélkedő fejezetet szentel neki a Gulág szigetcsoportban. A félelem uralkodik, az embernek a másik hóhérává kell lennie a túlélés érdekében, a „lélek fertője” gyorsan beszennyezi az embert. Vizsgálat alá veszi a metasztázisokat, amit a tábor a társadalom egészében kitermel: lealacsonyodás, besúgás, félelem, kegyetlenség, a természetes érzések kihunyása. Mindazáltal Szolzsenyicin teljes energiájával utasítja el magától a teljes és legvégső lealacsonyodás gondolatát. Nem mintha elfogadná azt a dosztojevszkiji gondolatot, hogy a rossz mélyén még mindig marad valami emberi, hanem inkább egyfajta egzisztencialista optimizmussal: a táborban az ember a legvalószínűtlenebb közelségben él a másik emberrel, így teljességgel lehetetlen számára elleplezni, hogy ki is ő. A képmutatás, az álarc radikális módon eltűnik, és ebben az egzisztenciális mezítelenségben az ember saját magát jobbnak látja, magára nézve a „jót” választja, elutasítja a rosszban való részvételt, felkél és újjászületik. E tábor általi újjászületést Szolzsenyicin megkülönbözteti a klasszikus börtön általi újjászületéstől: a börtönben Silvio Pellico önmagáról tudott gondolkodni, a táborban az tisztít meg, amikor a másikra nézünk. A tábor „átlátszó” embere úton van a szentség felé...
Szolzsenyicin a tábori öngyilkosságok kis számában annak a bizonyítékát is látja, hogy a rossznak nem volt hatalma a Gulág ártatlanain, ami lényegesen megkülönbözteti őket Dosztojevszkij „Holtak házának” bűnözőitől.
Nem erre jutott a szovjet fegyenctelep egy másik menekültje, Eduard Kuznyecov emlékezetes Egy halálraítélt naplója című művében. A Gulág e lakóiról írja Kuznyecov: „A fogva tartottak csaknem teljes számban nem a rendszer áldozatai, csak véletlenségből: valójában ember embernek farkasa, és lényege szerint nem kevésbé ellenséges. A konjunktúra egyszerű játékszereiként ők is ugyanúgy fegyőrökké válhattak.” Az áldozat is hóhér. Minden ól egy másik ólnak része, és hiábavaló a rácsok „egy másik oldaláról” gondolkozni a totalitárius állatkertben! Kuznyecov hangsúlyozza, hogy az etikai kapcsolódások teljes elveszítése nem az öngyilkosságok, hanem az öncsonkítások gyakoriságában jut kifejezésre.
Bizonyára Kuznyecov az egyedüli, aki a rossz és a pesszimizmus elleni harc feladatáról beszél: „A holnapi rossz megismerése – írja – nem jogosít fel arra, hogy közömbös szemlélői maradjunk a ma rosszának.” De a közömbösség de facto törvény – a fenntartók kegyetlenkedéseivel szemben – a tábori barakk kíméletlen emberi kiárusításaival szemben. Kuznyecov tisztán látó sztoicizmusa magányos marad, nem lehetséges hirdetni...
Eugenia Ginzburg csodálatos, kétkötetes Emlékeiben közvetlenül megütközik a rossz problémájával. A tudatlanság, a tagtoborzás, a sztálini lutri, a hozzád tapadó félelem, az embertelenség rendőri gépezete, az embertelenné válás teljes leírása fantasztikus: „Most nem találtam már magamban sem vágyat a tanulásra, sem érdeklődést a hóhérok és az áldozatok lelkivilágának megismerésére. Tudtam, hogy minden sorozatgyártásban megy, és ismertem mind az üldözők, mind az üldözöttek standard mintáját.” Majd hozzáteszi: „Fából vagyok, nekem minden mindegy.” A köbméterre szállítható és kitermelhető emberi lénynek ezt az egy vonalba állítását megragadó módon teszi érzékelhetővé. Ugyanakkor könyve észrevétlenül az élethez való visszatérés eszközévé válik: a megbékülés gondolatának elfogadásával. Az élettel, a természettel, az emberekkel: „Nem jutott tehát eszébe még, hogy a Rossz seregének egyszerű bakái között vannak emberek, van sok ember, akit átállíthatnánk a másik oldalra, a Jó seregébe?” Egy tábori sorstársával való beszélgetésében nemet mond arra a korra, amelyben „a hóhérokat és az áldozatokat elválasztó vonalat eltörölnék”, amelyben „kegyetlenségben versenyeznének a Zsarnokkal”, amelyben „most és mindörökké biztosítanák a Gyűlölet diadalát”... Az egyik kimutatja, hogy a kis hóhérok hatalmas serege végül miszlikbe aprítja a világot; a másik a Deuteronomium egyik idézetével vág vissza, melyet Tolsztojnak köszönhetően tanulhattunk meg (az Anna Kareninának szolgál mottójául): „Enyém a bosszú és a megfizetés”. Talán Eugenia Ginzburg könyvének e megható pontján – a kényszermunkások közötti kíméletlen beszélgetésben – létesül újra összeköttetés a nagy orosz irodalom etikai primátusával. A Szövetség Istene itt újra előtérbe kerül, és az ember újra értelmet nyer a gyűlöletben való lealacsonyodás visszautasításával. „Eleget gyűlölködtünk” – mondja valaki a Rákbetegek Otthonából, akit megérintett az „úrnak egy fénysugara”.
Az üdvháztartáshoz való eme visszatérés, melyet Izrael nagy prófétikus szövegei indítanak útjukra, valóban elárasztja a gulági tapasztalatból kinövő orosz irodalom nagy részét. Az emberi lény nem „fából” lett, hanem Szolzsenyicin, Ginzburg és Maximov számára minden úgy történik, mintha a Szövetséghez való visszatérés kizárólag a 20. századnak az ábrahám Istenének a kezébe való visszahelyezése lenne képes kivonni őket a reménytelenség Seoljából. Ami nem jelenti azt, hogy minden orosz ember követte volna példájukat. Felbukkant a szadizmus irodalma is, melynek talán legmegragadóbb mintapéldánya Iúz Aleskovszkij A hóhér vallomása című könyve. A „hóhér e vallomása”, a bosszú hallucináló költeménye, az emberlény legborzalmasabb darabokra tépésének képzelgése gyanánt megfordítja a szokványos sémát: a hóhér csak azért hóhér, mert túlságosan is áldozat volt. Lemészárolt kulákok fiaiként a hóhér az alja munkák mestere lesz, aki a szadizmus lecsitíthatatlan önkívületében teszi dolgát. Aleskovszkij tehát az ideológiai értékek teljes zűrzavarához, minden forradalmi szemantika feje tetejére fordításához, az üresség szentségtörő kibomlásához vezet el bennünket. „Rosszul értett engem, Gurov polgártárs – mondja a hóhér. Vagy inkább nem tart engem túl idiótának ahhoz, hogy életben hagyjam magát, azután, ami történt, a beszélgetéseink, kínzásaim, gúnyolódásaim után, és még kevésbé ahhoz, hogy lehántsam magáról az embert, amely kisemmizte és minden értelemben visszafordította emlékei porát.” Az ember itt valóban „ki van semmizve”, nem a régi páli és metaforikus értelemben, hanem eddig soha nem látott szó szerinti értelemben: a szemérem, az emlékek és egytől egyig minden érzelem élve gyomlálása, valamint módszeres megcsonkítása előbb a testnek, azután a léleknek, majd szisztematikus kínzása és megalázása a megcsonkított, feldarabolt, felvágott emberhulladéknak...
Aleskovszkij nem az egyetlen, de ezek között a szeszélyes szatirikusok között ő a legkegyetlenebb, aki a mai orosz irodalomban kifejezi a Jó és a Rossz elveszítését ebben az önkívületi nyelvezetben. Szinjavszkij, Bokov, Venyedikt Jerofejev, Alekszandr Zinovjev, ki-ki a maga módján kimondja a lélek halálát. Zinovjev e tekintetben még egy szélsőséges és összetett esetet is képvisel. Egyfelől kimeríthetetlen kegyetlenséggel leplezi le a szovjet társadalmat lezüllesztett mivoltában, melyet visszavezet a legkisebb közös társadalmi nevezőre: az irigységhez és a középszerűséghez, az obszcenitáshoz és a részegességhez. Jobban, mint bárki más, meztelenre vetkőzteti a félrevezetésen alapuló közmegegyezést, a minden értéktől kiüresített ember lényegi magjától való megfosztását. Majd különösen a Sárga Házban követi a már idézett szerzőket abban a káprázatszerű ihletben, amelyben az alapító festett bálványok (Lenin, Sztálin stb.) posztumusz megelevenednek és részt vesznek egy cinikus és szentségtörő játékban. Zinovjev egyébként – csúfot űzve ezzel Szolzsenyicinből – bizonygatja a totalitárius társadalom eme „felnőttkorának” kikerülhetetlenségét, az „értékközpontú” társadalmak, a szabadság és a vallás fogalommaradványaira alapított társadalmak felettiségét. Pedig Zinovjev A Paradicsom előszobája című művében egy „elmebeteget” visz színre, aki egy pszichiátriai bizottság előtt jelenik meg, hogy az új vallást propagálja. „Kérdés: Mi késztette Önt arra, hogy új vallást találjon fel? Válasz: Társadalmunk hozza létre a rosszat, és képtelen vele szemben harcolni hivatalos eszközökkel. Meg akartam tanítani az embereket arra, hogy álljanak ellene a rossznak saját fejükkel és saját erejükkel...”
A jó és a rossz eme új feltalálóját természetesen vissza fogják utalni a rendőri pszichiátriai menedékhelyre. A társadalom természetes állapota Zinovjev szerint „az egyetemes aljasság”: „A polgárokat teljesen át kell alakítani lakájokká, faragatlan tuskókká, hülyékké, talpnyalókká, gyávákká, besúgókká, nyereséghajhászokká, cinikusokká, hazugokká és tolvajokká és a többi, máskülönben a kommunizmus egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne.” Zinovjev gondolatának paradoxona, mely a rossz kapcsán leginkább érdekel bennünket, tudniillik hogy a főhőse, azaz ő maga, a teljes aporia állapotában van: erősítgeti „az egyetemes aljasságot”, de egyszersmind az „aljasság” eme állapotának primátusát is, durván ócsárolja a szovjet kommunizmust, és előre ezer esztendőnyi uralmat jósol neki, felcsap a „valóságos kommunizmus” szociológusának, de mintegy „abnormális elemeként” ennek a társadalomnak, aki ugyanakkor hőn vágyik arra, hogy újra beleilleszkedjék... Röviden: Zinovjev rendkívüli (és elbűvölő) ideológiai egy helyben járásában nem önmagát ábrázolja, a kortárs ember végső aporiáját, aki nem képes választóvonalat húzni a jó és a rossz között, mert a két „értéket” ideológiai, szociológiai rendszerekbe illesztették, melyek teljesen idegenek az etika számára?
A mai orosz irodalom gyors áttekintése annak megállapításához vezet el bennünket, hogy a nagy orosz évszázad „etikai primátusa” a Gulág nagy tanúival, Szolzsenyicinnel és Ginzburggal nagy erővel támad fel újra, ám mások számára minden jelentését elveszítette. Salamov számára nincs már értelme Kolima örökös tundrájában: az ember megfagyott, a lélekcsonkulás végleges. A Szolzsenyicin nyomában felbukkanó szatíraköltők és lázbeteg félrebeszélők, úgymint Aleskovszkij számára a mai ember embercsonk, aki a Rettegés darabológépe alatt vonaglik. Zinovjevnek egyáltalán nincs szüksége a Rossznak erre a rémdráma-színházára: a sorvadás darabológép és hóhér nélkül is halad... Nincs többé rossz, mint ahogy jó sincs, és egy antik kórus, miközben idegesítő módon hangsúlyozza a szavakat az új ember képregényének vég nélküli szóáradatában, megállás nélkül ismétli a végszót: „A légüres tér legyőzi a földet, és az arcok állatiasak lesznek.” Ezúttal az ördög, a légüres tér fordul Ivánhoz, és arcába vágja: „Te vagy én magam, te én vagy, csak egy másik ábrázatban.” A szerepek felcserélődtek...

A fordítás Csabai Tamás munkája.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
Les Témoins du Goulag. In.: Magazine Litéraire, l984. 07-08. 28-32 o.