Az iszlám fundamentalizmus (jobban mondva az iszlám integrizmus) nagy politikai horderejű erőket képes mobilizálni. Iránt és Szudánt integristák uralják, hatalomátvételük Algériában már csupán az idő kérdésének tűnik. Egyiptom, a legfontosabb arab ország, a fundamentalista fenyegetések láttán szinte megbénult. Csaknem minden más arab és iszlám államban az integristák ilyen vagy olyan módon problémát jelentenek a kormány számára. A Nyugat olyan lehetséges következményektől tart, amelyek a menekülthullámoktól az izraeli-arab béketárgyalások félbeszakadásán át az olyan konfrontációkig terjednek, mint az USA és a (forradalom utáni) Irán közötti.
A probléma nem új keletű és legalábbis másfél évtizede foglalkoztatja a Közel- és Közép-Kelet, valamint a Nyugat kormányait, beleértve a politikai tanácskozások és a publicisztika intézményeit is. Nem körvonalazódik konszenzus arról, hogy miként lehet értékelni az iszlám integrizmust, és miként kellene azt politikailag kezelni. Célszerűnek tűnik azonban azokat a tapasztalatokat, amelyek mindeddig a különböző politikákból és politikai kezdeményezésekből születtek, a lehetséges következmények tekintetében megvizsgálni. Figyelmünk eközben egyszerre irányul az arab-iszlám területek és a Nyugat kormányaira. Hasonlóképpen be kell vonnunk Oroszországot is, amelynek politikája a déli FÁK-államokkal valamint Afganisztánnal szemben nagy szerepet játszik a régióban.

I.

Az iszlám integrizmus vizsgálatának homlokterében a régió több kormánya áll. Az algériai polgárháború, a fél-polgárháború Egyiptomban, a jordán és tunéziai integrációs és védelmi kísérletek világossá teszik azt a problémát, amit a közel-keleti kormányok számára az integrizmus jelent. Még olyan helyeken sem, mint Iránban, ahol az iszlám integrizmus hatalomra jutott, mentes a kormány e tekintetben a problémáktól. Rivalizáló csoportok, mint a „Népi mudzsahedin Irán„, életre-halálra küzdenek a kormány ellen. Hasonló érvényes az afgán ellenséges integrista pártokra, akik, miután a kommunista rezsim megdőlt, keserves harcot folytatnak a hatalomért. A vahabiták királysága is, Szaud-Arábia, mely integristának értelmezi önmagát, és ahonnan éveken keresztül integrista csoportokat finanszíroztak az egész iszlám világban, újabban veszélyben érzi magát, és beszüntette az ilyen erők finanszírozását.
A Közel- és Közép-Kelet kormányainak az iszlám integrizmus egészen eltérő formáival kell szembenézniük. Az iszlám integrizmus, akárcsak maga az iszlám, nem egységes és zárt mozgalom. Az iszlám irredentáknak a Fülöp-szigetek déli részén, az integrista csoportoknak Maghrebben vagy Tadzsikisztánban éppoly kevés közük van egymáshoz, mint az iszlám-integrista kisebbségi csoportokhoz Nyugat-Európában. Keletkezésük és elterjedésük kulturális, gazdasági és szociális, politikai és etnikai feltételei minden esetben alapvetően eltérnek. Létezik azonban, gyakran explicite, olykor csak atmoszférikusan, egyezés: a nyugati „way of life” és némely inherens értékének elutasításban. A nyugati „way of life” és a saját elit, akinek a szemére vetik, hogy másolja azt, az „istentelen” jelzőjét kapja, miközben a kritika a prédikátorok szájából enyhe, a fegyverek csövéből azonban kevésbé.
Az integrista kihívásra adott reakciók országról országra változnak. A kormányok és a mindenkori integrista erők között interakciómezők jöttek létre, amelyeket mindkét fél meghatároz. Az interakció végletei egyfelől Szíria, másfelől Jordánia példájával írhatók le. Szíriában a Hafez Assad nevéhez fűződő Baath-rezsim az 1982-es év elején brutális megtorlással verte le az integrista moszlimtestvérek mozgalmát. A közép-szíriai Hama városát, a moszlimtestvérek fellegvárát, gyakorlatilag a földdel egyenlővé tették. Becslések szerint csupán e mészárlás során 25 ezer ember vesztette életét. Az ún. hamai felkelést a moszlimtestvérek évekig tartó agitációja előzte meg, amely számos fegyveres összetűzéshez vezetett. Azóta a moszlimtestvérek minden megmozdulását vaskézzel fojtják el.
Husszein, Jordánia királya már kezdettől fogva más politikát követett. Így a laicista szír rezsimtől eltérően ő kevesebb elutasításban részesült az integristák részéről. Már korán megkísérelte bevonni az integristákat, és menedéket is biztosított számukra, pl. a szír beavatkozás elől. De az ő viszonya sem volt az integristákhoz konfliktusmentes, akadtak zökkenők. Az integristák képviselői azonban részt vehetnek a választásokon, helyet foglalnak a parlamentben, és miniszteri bársonyszékük is volt. Ezáltal Jordánia a másik végletet képviseli, ameddig csak egy közel-keleti kormány elmerészkedett, s amit az integráció kísérletének nevezhetünk.
E két véglet között éppen annyi változat akad, ahány kormány van e régióban. Létezik a totális vagy a fokozatos elnyomás és/vagy az őszinte, óvatos vagy éppen csak taktikus tárgyalási ajánlat az integristákkal szemben. A jogállamiság látszatát fenntartják, vagy pedig egy elviselhetetlenül széles joghézagot teremtenek meg, amelyen belül az integristáknak mozogniuk kell. Jogi akadályokat emelnek az integrista pártok engedélyezése és működése elé, pl. nem engedélyezik a vallási alapú pártok szerveződését. Természetesen megkísérlik a mozgalom felosztását „radikálisokra” és „mérsékeltekre„, azzal az ajánlattal, hogy a „mérsékelteket” bevonják a döntések felelősségébe. Fontos szerepet játszik eközben a kormányok taktikai ügyessége és az integristák vezetőinek személyisége.
Az arab-iszlám területek összes kormányának természetesen van egy közös stratégiája. Nyomatékosan támogatják az iszlám vallási reneszánszát. Az iskolákban, egyetemeken, a médiában, főleg a televízióban a vallási tartalmak egyre növekvő részben vannak jelen. Az állam azonban támogatja a mecsetek építését és a mekkai zarándoklatokat is. Minden kormány Szíriától Jemenig, Pakisztántól Marokkóig, megpróbálja az iszlámmal legitimálni önmagát. Teszik ezt többnyire talán abban a reményben is, hogy kifogják a szelet az integristák vitorlájából. Végső soron kétségtelenül hozzájárulnak az újraiszlámosodás elterjesztéséhez és elmélyítéséhez.
Minden ellenintézkedés sikere a mai napig kérdéses. Szíriában 1982 óta ugyan nyugalom van, ám ez a temetők csendje, amely nagyon csalókának bizonyulhat. Az integráció és a bevonás minden kísérlete többszörösen kudarcot vallott (Algéria), vagy pedig megtorpant (Tunézia). Jordániában sem beszélhetünk még a kísérlet sikeres végkimeneteléről. Egyedül a bátor király a garanciája egy félig-meddig stabil fejlődésnek. Egy iszlám vallási reneszánsz támogatása és propagálása a kormányok által mára még semmiképpen sem gyengítette meg a fundamentalistákat. Nem kevesen állítják ellenben azt, hogy éppen ezáltal készítik elő a talajt az integristák számára.
A közel-keleti kormányok mindeddig nem találtak meggyőző választ az integrista kihívásra. Az elnyomás taktikusan kiokoskodott adagolása, a vallási reneszánsz bátorítása, a politikai engedékenység, tárgyalási hajlandóság vagy éppen a vonakodás és a jogi akadályok csak arra valók, hogy a kormányok időt nyerjenek. Melyik közel-keleti kormány merné ma vállalni azt, hogy a szír Hama (megtévesztő) mintájára radikális megoldásba fogjon? Vagy vajon melyik kormánynak van bátorsága az algériai integristák integrációjára történt kísérlet hirtelen kudarcát követően a rendszert demokratikus úton megnyitni, mármint egy olyan országban, mely megérdemli ezt a jelzőt?
A következmény a politika megbénulása, amely megakadályozza a kormányokat abban, hogy szükséges reformokat kezdeményezzenek és hajtsanak végre, főleg gazdasági, de más téren is. Az integrista kihívással való foglalatosság, mely gyakran a kormányokon belül is ellentétekhez vezet, annyira felemészti az erőket, hogy nem marad energia más fontos feladatok számára. Az a próbálkozás, hogy túllegyenek rajta, hogy időt nyerjenek, stagnáláshoz vezet, mely növeli az integristák táptalaját. Így a gazdasági reformok abbamaradnak és elhalasztódnak, mivel úgy vélik, az integristák az ezzel járó terheket (az ártámogatások megvonása, mely elbocsájtásokhoz vezet stb.) a saját maguk javára használhatnák ki. Az alapvető reformok híján azonban közép- és hosszútávon a gazdasági és szociális helyzet leromolhat, míg a maradandó tarthatatlan társadalmi visszásságok növelhetik a fundamentalisták mozgásterét.
A Közel-Kelet legtöbb kormánya egyformán törekszik arra, hogy úgy befelé, mint kifelé azt a benyomást keltsék, miszerint uralnák a helyzetet. Egyéb érvek híján a hadsereg és a rendőrség támogatására utalnak, amelyekre végső esetben hagyatkozhatnak. Természetesen tudatában vannak annak, hogy a Közel-Keleten gyakran éppen a hadseregből indultak ki a zavargások, minélfogva a titkosszolgálat hálójával veszik körbe azt. Ám másként is gondoskodnak a hadsereg lojalitásáról. Ez mindeddig messzemenően működött, és döntő mértékben járult hozzá néhány közel-keleti rezsim (Szíria, Irak, Líbia, ám úgyszintén Egyiptom is) döbbenetesen hosszú fennmaradásához.

II.

A Nyugat kormányai, beleértve az orosz kormányt is, nem kevésbé határozatlanok. Ezenkívül nézeteltérések is adódnak a kormányokon belül és azok között. Míg az egyik az iszlám fundamentalizmusban az eljövendő évtizedek fenyegetését látja. addig a másik mérlegel, differenciál és relativál. Így az Egyesült államok Iránt látja fő ellenségének és fordítva, míg a Német Szövetségi Köztársaság és Irán között, bár nem szívélyes, de jó viszony áll fenn. Nincs egyetértés abban sem, hogy miben is áll voltaképpen a fenyegetés. Vajon az államilag irányított vagy tolerált nemzetközi terrorizmusban, a menekülthullámoktól való félelemben, vagy a jelenlegi vagy jövőbeli radikális rezsimek (Kadhafi, Szaddam Husszein) lehetséges támadásaiban (vegyi fegyverekben?), vagy az olajtartalékokhoz való hozzáférés akadályában? Vagy esetleg egy új középkor eljövetelében, ahol az olyan nyugati értékek mint a demokrácia, az emberi jogok stb. egyetemessége a világ nagy részén érvényét vesztené?
Hasonlóan eltérők a reakciók. Oroszország gyakran beavatkozik a tadzsik polgárháborúba (az exkommunisták és az integristák között), a Nyugat egy része (Egyesült államok, Nagy Britannia, Franciaország) nem sok sikerrel próbálkozik a „containment“¹ politikájával Iránnal, Szudánnal vagy Líbiával szemben. Napirendre tértek az algériai demokratizálási kísérlet kudarca és a katonai puccs fölött, sőt, többé-kevésbé támogatják a katonai rezsimet. Üdvözlik Jordánia nyitás- és integrációs politikáját a fundamentalistákkal szemben, noha ott nyilvánvaló kapcsolatok léteznek a palesztin hamasz-mozgalommal. Azokat a kormányokat, amelyek megtorló intézkedésekkel igyekeznek úrrá lenni a helyzeten – mint Tunéziában, főleg azonban Egyiptomban – az „emberi jogok megsértése” miatt olykor inkább enyhe, máskor azonban határozott kritikával illetik. Emlékezetes marad, hogy az Egyesült államok az iráni Sah-rezsimet az „emberi jogok megsértése” vádjával destabilizálta, aminek következtében az integristák arattak győzelmet Khomeini vezetése alatt.
Afganisztán ebben az összefüggésben különleges szerepet játszik. Példája nagyon világosan mutatja a külső beavatkozások ellentmondásosságát és azok következményeit az egész régióra nézve. Moszkva az 1979-es bevonulását nem utolsósorban a Szovjetunió déli részének iszlám fenyegetésével indokolta. A Nyugat erkölcsileg, anyagilag és fegyverekkel támogatta az integristákat a szovjet megszállás elleni harcukban. A támogatás fennmaradt a Vörös Hadsereg Afganisztánból való dicstelen kivonulása után is, egészen a kommunista elnök, Nadzsibullah bukásáig. Ma a szomszédos Tadzsikisztánban ugyancsak integristák és laicisták közti harcok dúlnak... Az Afganisztánból visszatérő „önkéntesek” az egész iszlám világban az integrista terrorlalakulatok magvát képezik, és amint elfogják, azonnal letartóztatják őket.
Bárhogyan is reagált a külvilág, az integristákkal szemben sem a Nyugat, sem Oroszország nem bizonyult mindeddig szerencsés kezűnek.

III.

Mi lehetne a Nyugat válasza az iszlám fundamentalizmusra és politikai dimenzióira? Először is, meg kellene szabadulni attól az elképzeléstől, miszerint a Nyugat, ha akarná, ura lehetne a helyzetnek, és mindent saját érdekei szerint irányíthatna. A fenyegetettség érzete Nyugaton részben éppen abból adódhat, hogy a keleti fejlemények a Nyugat minden befolyása alól kivonódnak. Az iszlám világ prédikátorainak gondolatai és szavai kicsúsznak minden nyugati ellenőrzés alól – és nem csupán ez alól. Hiábavaló volna ellenszegülni az újraiszlámosodásnak. Hiszen elementáris erővel bír, és a kifejezetten laicisztikus iszlám államokkal szemben sem torpan meg.
A Nyugat nyilvánvaló az iszlám világgal szembeni kettős mércéi a fundamentalisták malmára hajtja a vizet. Hiszen ily módon a szavahihetőség deficitjeit hozzák létre, ami az egész nyugati politika diszkreditálódásához vezet. Ez érvényes Boszniára,² az Izrael által megszállt területekre és Algériára, ahol a Nyugat, úgy tűnik, az emberi jogok legsúlyosabb megsértései fölött huny szemet, míg a hasonló folyamatok például Irakban a Nyugat erőteljes reakcióit váltják ki. [...] A boszniai események szimbolikus tartalma az iszlám világ számára csaknem azonos az izraeli-arab konfliktussal. Boszniában nem egy elő-ázsiai, zsidó-arab/iszlám konfliktusról van szó keresztények és moszlimok között, amely Európa közepén és ezáltal annak politikai felelősségzónájában játszódik le. A Nyugat hitele emiatt egy különös kihívással áll szemben. Olyan konfliktusmegoldásra kell törekedni, és olyat kell érvényre juttatni, amely a boszniai moszlimok számára nem csupán a létezés jogát és lehetőségeit biztosítja, hanem egy olyan kibontakozás lehetőségeit is megteremti, amely ennek a legnagyobb boszniai népcsoportnak megfelel. [...]
Ha a békemegoldás tartós kíván lenni, akkor nem kikényszeríteni kell azt a moszlimoktól, akik a végszükségletben kénytelenek belekapaszkodni ebbe a szalamaszálba, hanem igazságos kompromisszummal kell azt tárgyalás útján megvalósítani. Ha ez nem sikerül, akkor Boszniában egy radikalizálódó, fundamentalista jellegű iszlám irredentizmus fog kialakulni, amely a Balkán más, iszlám lakosságú területeire, mint Koszovó vagy Szandzsák is, át fog terjedni. Már most sietnek az „önkéntesek” Boszniába az egész iszlám világból (mint egykor Afganisztánba), és (fegyveres) adományok készülnek a balkáni hittestvérek támogatására. A párhuzam az izraeli-arab konfliktussal nyilvánvalónak tűnik. A konfliktus elmérgesedése Algériában – akárcsak az izraeli-arab tűzfészek – újabb érveket szolgáltat az iszlám fundamentalisták számára. Egy igazságos és tartós konfliktusmegoldás azonban felérne legitimációjuk fontos részének elvesztésével.
Az algériai folyamatok csak megerősítik a Nyugat hitelének krízisét. Az iszlám világ úgy látja, hogy a Nyugat feladja a demokrácia és az emberi jogok eszméjét, amint saját vagy valamelyik vezető hatalmának érdeke veszélybe kerül. Ennek pusztító hatása van az egész iszlám világra, s nem csupán ezen értékek hitelességére és érvényességére nézve ebben a régióban. Óriási ellenérzést kelt, amit egy, az iszlámban mélyen gyökerező igazságérzet táplál. Az algériai fejlemények azt is megmutatják, hogy semmi haszna a megtorlással nyert időnek. A megtorlásnak polgárháború a következménye, mely a rezsim minden erejét elveszi attól, hogy a szükséges reformokat véghezvigye. Teljes kölcsönös blokádba torkollik a rezsim és az integristák között, amit csak az egyik fél győzelme törhet meg. Mivel Algériában valószínűleg nem jöhet létre „szír megoldás” (Hama) – az eseménynek túlságosan előrehaladottak –, a hatalom integristák általi átvétele már csak idő kérdésének tűnik. A tanulság ebből csak az lehet, hogy jobb lett volna (és jobb is), ha a Nyugat állta volna a szavát, és bátorította volna az algír katonai rezsimet a demokratikus nyitás folytatására, illetve ha a katonai puccsot egyértelműen elítélte volna. A demokrácia és az emberi jogok Nyugat által képviselt értékeit összhangba kell hozni a külpolitikai gyakorlattal, ha meg akarjuk fosztani az integrizmust egyik fontos érvétől. Irán példája a Sah idején természetesen azt is mutatja, hogy ez a rezsim döntő mértékű destabilizációjához is elvezethet. A demokratikus nyitásfolyamat folytatásának előreláthatóan Algériában is a hatalom integristák általi átvétele lett volna a következménye. Az algír katonai rezsim (hallgatólagos) támogatásának megvonása a választás folyamatának megszakítása és az emberi jogok megsértése miatt valószínűleg a rezsim végével lett volna egyenlő. Egyiptomban is veszélybe kerülne Mubarak kormánya, ha a Nyugat komolyan kiállna ama kinyilvánított politikája mellett, hogy a segélyt a demokráciától és az emberi jogok betartásától teszi függővé. Tunézia esetében is célszerű volna néhány kérdőjel.
És mégis, egy jól időzített demokratikus nyitáspolitika sürgetése hosszú távon az egyetlen garanciája a kitartó fejlődésnek. A megtorlás még csak arra sem jó, hogy időt nyerjenek vele a jelenleg kormányzók pozíciójának megerősítésre. A két veszélyeztetett állam, Algéria és Egyiptom eseményei éppen az ellenkezőjét bizonyítják. A helyzet romlik, a kormányok egyre inkább képtelenek a cselekvésre. A feszültség fokozódik. A represszív rezsimek elleni ellenállás – közvetlen politikai értelemben is – egyre világosabban Nyugat-ellenes formát ölt, mivel e rezsimek fennmaradását, nem éppen indokolatlanul, ezek Nyugat általi támogatásával hozzák összefüggésbe. Az emberi jogok megsértésének ignorálása és tolerálása éppen ezért súlyos hiba, amit illene elkerülni.
Természetesen sok múlik azon, hogy miként lép fel a Nyugat Közel- és Közép-Keleten a demokrácia és az emberi jogok érdekében. A dörgedelmek semmit sem érnek. Az alapot kell támogatni, amelyre egy civil társadalom épülhet, s megvédeni azt a kormányok manipulációitól, túlkapásaitól és megtorlásaitól. Mindenkinek fel kell ismernie azt, hogy az emberi jogokat és a demokráciát érintő kritika nem „zsákutcába” tereli a kormányokat, és nem akarja destabilizálni azokat, hanem valóban segíteni akar. E kritikát (főként a Közel-Keleten) még sohasem értelmezték segítségként. Sokszor az az érzés válik itt uralkodóvá, mintha egyfajta kapitulációra kényszerítenék. Engedni kellene, vagy inkább arra kellene ösztönözni a Közel- és Közép-Kelet társadalmait, hogy a demokrácia fogalmait és formáit saját hagyományukból fejlesszék ki és alkalmazzák, ha fedik azt, amit mi tartalmilag demokrácia alatt értünk. A demokrácia ekkor könnyebben meggyökerezhet, mint egy puszta fogalmiság átvétele esetén, amely más időben, más feltételek között és egy másik, idegen kultúrában fejlődött ki.
A demokratikus nyitáspolitika támogatása ellen legtöbbször azt az érvet hozzák fel, miszerint az integristák, ha egyszer hatalomra kerültek, soha sem mondanak le róla. A demokratikus szabadságjogokat és mechanizmusokat csupán a hatalom megragadásának érdekében használnák fel, aztán pedig nyomban érvénytelenítenék azokat. Az ellenkezője bizonyításához persze nem elegendő az integristák azon kijelentése, miszerint ők továbbra is a demokratikus játékszabályokhoz tartanák magukat. Mindamellett figyelemre méltó az, hogy Pakisztánban 1993 októberében egy integrista orientációjú kormányt szavazással váltottak le, és helyére egy asszony által vezetett kormány került. Nem szabadna figyelmen kívül hagyni néhány demokratikus elemet sem a forradalom utáni Iránban, még ha nem is kell túlbecsülni azokat. Minél korábban vezetnek be demokratikus nyitáspolitikát, annál jobb: az integrista csoportok radikalizálódásának valószínűsége a megtorlások időtartama és hevessége arányában növekszik, míg a toleráns bánásmód esélyei szertefoszlanak.
A Nyugat saját korlátozott cselekvési lehetőségeinek felismerése azt jelenti, hogy az iszlám integrizmussal való szellemi-politikai megmérettetéseket rábízzák azokra, akik a leginkább felkészültek erre. Azokról az iszlám erőkről van szó, akik ellenállnak az iszlám leegyszerűsítésének, elhomályosításának és meghamisításának. Létezik egy szellemi áramlat az iszlámban, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Salman Rushdie, Naguib Mahfouz, Farag Foda stb., és akiket tág értelemben „liberálisoknak” nevezhetünk. Egy felvilágosult, nyitott iszlámot képviselnek. A fundamentalisták fizikailag fenyegetik őket (Salman Rushdie), vagy már a támadások áldozatai lettek (Farag Foda). Ők azonban egyszersmind a felvilágosult moszlimok széles spektrumát képviselik, akik legkevésbé sem akarnak semmilyen visszatérést egy iszlám középkorba. Nem is beszélve arról, hogy a demokratikus intézmények a legjobb garanciái annak, hogy ezek az megmérettetések erőszakmentesen mehessenek végbe.
Ezeket a „liberális” erőket kell támogatni és megerősíteni részvétel és nyilvánosság és, ha lehetséges, anyagi segítség útján. A Nyugatnak fel kell ismernie, hogy elsősorban ezek az erők s nem pedig a Nyugat szervezetei, képviselői stb. az integrista támadások célpontjai. Jó okkal, hiszen eleven üzenetei annak, hogy az integrizmus semmiképpen sem tarthat igényt az iszlám egyfajta kizárólagos képviseletére. Nyugaton sajnos ezt a döntő fontosságú különbséget sokszor nem látják be, és alábecsülik vagy éppen észre sem veszik az ebben rejlő lehetőséget. Ha a szellemi megmérettetéseket a moszlimoknak maguk között kell lebonyolítaniuk, akkor a Nyugatnak természetesen nem szabadna azt a hibát elkövetnie, hogy egyoldalúan, még ha túlnyomórészt negatívan is, az integristákra figyeljen. Előnyben részesített tárgyalófelünk a „liberális” felvilágosult iszlám kellene, hogy legyen.Vajon a „liberális” iszlám támogatása kizárja-e az integristákkal való tárgyalást? Érthető, hogy a „liberális” iszlám számos képviselője szívesen venné a dialógus monopóliumát a Nyugattal. Óvnak az integristákkal való tárgyalástól, mivel azok szerintük határozottan Nyugat-ellenesek, és amúgy sem szavahihetők. Ráadásul ezzel az integristák felértékelődnének. Felértékelésre pedig az integristáknak természetesen nincs már szükségük. Jelenlétük és jelentőségük annyira szembetűnő, hogy nem ignorálhatók. Beszélni kell velük már csak azért is, hogy megtudjuk, mit gondolnak, és hogy saját ítéletet alkothassunk róluk. Eközben azt is megállapíthatjuk, hogy semmiképp sem teljességgel Nyugat-ellenesek. A Nyugattól való elhatárolódás, a distancia akarata többnyire a befelé, a saját vallási-kulturális identitás felé fordulás igényéből fakad, ami érthető és legitim.
Beszélni nem annyit tesz, mint támogatni. Ám ezzel talán némely konfliktus éle csökkenthető, vagy egy s más korrigálható, a szükségtelen ellenségeskedések megszüntethetők. Mint az egykori keleti blokk kommunista képvielőivel, itt is egyensúlyra kell törekedni. A tárgyalás vagy az eszmecsere nem változhat át hirtelen támogatássá. Annak kapcsán, hogy a „liberális” iszlám képviselői az előnyben részesített tárgyaló partnereink, semmiféle kételynek nem szabad felmerülnie. Sok fog múlni azon, hogy miként kerüljük el a félreértéseket minden oldalon. A korábbi keleti blokk képviselőivel folytatott tárgyalások története azt mutatja, hogy ez nem lesz mindig könnyű.
Egy további aspektusnak is figyelmet kell szentelnünk. A moszlim hívők számának növekedését Nyugat-Európában és az Egyesült államokban, ahol elérte a több milliót, az integrista csoportok (nem kevés) támaszpontjainak létrehozása kísérte. A Nyugat államaiban az iszlám integristák tevékenysége iránti toleranciát két veszély miatt kell szigorúan korlátozni: az egyik az erőszak alkalmazása Nyugat-Európában és az Egyesült államokban, a másik a gyanú, hogy ezen erőszak alkalmazását a Közel- és Közép-Kelet irányítja. A nyugati államok biztonsági erői a múltban túl gyakran hagyták, szándékosan vagy sem, figyelmen kívül az ilyen tevékenységeket. Legkésőbb a new yorki Trade Center elleni merénylet óta tudott dolog, hogy milyen kapcsolatok állnak fenn közel-keleti iszlám csoportok és a nyugati emigráns szervezetek között. Biztonsági erőink számos okból nincsenek kellőképpen felkészülve arra, hogy szembenézzenek az ilyen veszélyekkel. Ezeket a hiányosságokat azonban mielőbb ki kell küszöbölni, ha a jövőben el akarunk kerülni néhány igen kegyetlen meglepetést. Illúzió volna Nyugaton azt hinni, hogy jól kiszámított, egyetértésen alapuló és összhangba hozott politikával egyik vagy másik irányba tudnánk terelni a Közel- és Közép-Kelet eseményeit. Csupán fejlődési tendenciákat támogathatunk. A kockázat felmérése természetesen azt is sugallhatja, hogy ebben a régióban is megéri a demokrácia érvényesülésére játszani. A demokrácia segítségével háríthatják el a Közel- és Közép-Kelet társadalmai legkönnyebben az iszlám integrizmus növekvő veszélyét, és érhetik el az elkerülhetetlen összeütközések békés kimenetelét. Ennek alternatívája az olyan represszív rezsimekhez való ragaszkodás volna, amelyek naponta veszítenek erejükből és hitelükből. Velük együtt a Nyugat is hasonló mértékben veszítene hiteléből és befolyásából.

A fordítás V. Szabó László munkája.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
Guntram von Schenck: Die Angst des Westens vor dem Islam
In: Die Neue Gesellschaft Frankfurter Hefte 1994/11., 1028-1035. o.