V. L. Inozemcev

Napjaink posztmodernizmusa
a társadalmiság vége vagy a szociológia elkorcsosulása?

„Mit neveznek posztmodernnek? [...]
Be kell vallanom, hogy nehéz erre a kérdésre válaszolni,
mivel soha nem értettem világosan,
mit jelent a modernitás [modernyityi] szó.”

(Michel Foucault)

Cikkünk mottóját napjaink posztmodernizmusának ideológiai atyja fogalmazta meg. Nem saját koncepciójának érdemeit vagy távlatait akarta hangsúlyozni, csupán a meglévő ellentmondást konstatálta, amelytől az elmélet nem tud menekülni, s amely elmélet az utóbbi évtizedekben annyira aktívan igényt tartott modern korunk legtökéletesebb szociológiai doktrínája elnevezésre.
Nem tűzzük magunk elé azt a feladatot, hogy a posztmodern valamennyi pozitív és negatív vonását, az értékeket és hiányosságokat áttekintsük. Csupán azt kívánjuk megmutatni, hogy a kortárs társadalomtudományok fontos módszertani problémájának egyike az, hogy a szociológia és kulturológia keretei között, nem beszélve a gazdasági, politikai kutatásokról, nem sikerül megalkotni egy olyan elméletet, amely megfelelően tudná tükrözni az állandóan változó világban a reálisan létező társadalmi jelenségek kölcsönös összefüggéseit.
A posztmodern intellektuális áramlatként keletkezett, amely arra volt hivatott, hogy átgondolja, nem a gazdasági, hanem inkább a politikai és kulturológiai problémákat. Azonban az adott elmélet hívei saját szüleményüknek a komplex szociológia tan formáját adták. A posztmodern ideológiai elemei az európai kultúra különféle területén formálódtak a 20. század kezdetétől, s mint észrevehető társadalmi jelenség akkor keletkezett, mikor a kultúra bejelentette igényét nemcsak egy sajátos, hanem az egyéb társadalmi szférák közötti domináns helyre.
A századvég legfontosabb jellemzője, hogy más, korábban nem ismert viszony jön létre ember és társadalom között. A személyiségjegyek a társadalmi fejlődés egyik alapvető, domináns elemei lesznek, az embernek mint különleges, alkotó szubjektumnak fejlődése a legkomolyabb gazdasági és politikai átalakulás forrásává válik. Azonban a maga területén ezeket a jelenségeket tükrözni hivatott posztmodern koncepció, amely a 21. század szociológia tanának címére pályázott, mára már mély válságban van. A válság természetes következménye a koncepció strukturálhatatlanságának, amelyet a modern feltételek között lehetetlen leplezni, a széleskörű általánosítás látszatával, de szépszavú retorikával is.

* * *

A tudományos koncepciónak nem kell lenéznie saját módszertani alapjait. Az, hogy figyelmen kívül hagyják az egyéb körülményeket, arról árulkodik, hogy az elmélet gyorsan akar helyből eredményeket elérni, távolról sem tisztán tudományos szinten.¹ Az is látszik, hogy a hasonló megközelítés nagyon elgyengíti az adott irányzat híveinek pozícióját abban az esetben, ha meg kell védeniük a posztulátumokat az elméleti vitákban, és ha hosszú időn át együtt kell élniük más tudományos iskolákkal, a meghatározott ismeretkörön belül.
Ezért természetes azt feltételezni, hogy a posztmodern koncepcióban külön figyelmet kell szentelni annak a pontos meghatározásnak, hogy mit lehet a modernizmus korának nevezni, amelyet az angol és francia nyelvben modernity és modernité szóval illetnek. [A posztmodern teoretikusai által alkalmazott adekvát fordítás kivételes bonyolultsága miatt az orosz nyelvben a továbbiakban az adott korszakot „modernyityi”, az azt felváltót „posztmodernyityi” szóval fogjuk jelölni.] Az a tény teszi bonyolulttá a kérdést, hogy a szó elsődleges jelentésében csupán kortárs [mai] társadalmat jelent.
A modernus történelmi korszak megjelölés akkor keletkezett, amikor az egyházatyák a keresztény világot szembefordították a pogánysággal. A Földközi- tenger vidékeit² anticuus³ szóval illették. Az elnevezésnek hangsúlyoznia kellett, hogy az irányzatok közül melyik írja le az emberiség valódi fejlődését. Az adott fogalom így főleg az 5. századtól⁴ kezdett terjedni, párhuzamosan a kereszténység Szent ágoston-i értelmezése szerinti elfogadásával, amely azt állította, hogy az ember földi útja nem örök.⁵ Ebben és csakis ebben a szituációban a történelem adott szakaszának modernus elnevezése teljesen megalapozott és logikus volt, s így a szociológiai elemzés eszköze lehetett. A 17-18. században a végtelen fejlődés eszméje kerekedett felül. A 18. században a tudomány, a kultúra és a társadalmi szervezetek kialakulásában végbemenő folyamat sem volt kevésbé grandiózus, mint az, amely beragyogta Európát a keresztény vallás fényével. Ezzel kapcsolatban a „modernyityi” új tartalma erősödött meg. Olyan társadalmat értettek alatta, amelyben a felvilágosodás korának ideáljai jelennek meg: az ember és a természet világa közötti elgondolt kölcsönhatás szabályozza a társadalmi lét minden területét.⁶ Az ilyen megközelítés azt mutatja, hogy a „modernyityi” kora átfogja a nyugati társadalmi fejlődést a 18. századtól kezdve⁷ (néha az is elhangzik, hogy a 17. század végétől,⁸ sőt, a 15. század utolsó negyedétől);⁹ hasonló elképzelés maradt domináns századunk közepéig, s a posztmodernek jelentős mértékben ebből kiindulva hozták létre 20. századi elméleti konstrukciójuk elemeit.
Manapság a posztmodern hívei a „modernyityi”-t rendszerként határozzák meg, amelyben az individualizmus uralma nemhogy nem akadályozza meg, ellenkezőleg, elősegíti a társadalmi viszonyok és az élet különböző területeinek legteljesebb megfogalmazását.¹⁰ Az adott terminust korszak megjelölésére használják, amelyet elsősorban a „rendteremtéssel”¹¹ lehet jellemezni, nyíltan kimondva azt, hogy a „modernyityi és az indusztrializáció szorosan, ha nem is eltéphetetlenül, de összetartoznak”.¹² Így a szakszó elsősorban globális jellegű, amelyet elég konkrét körülményekre alkalmaznak, s gyakorlatilag a 18-19. század polgári rendszerét¹³ jelölik vele a maga európai megjelenési formájában.
Hogy könnyebb legyen a hasonló azonosítás, és eredetibb formát kapjon az elmélet, a posztmodern teoretikusai lényegi kulturológiai összetevőket visznek bele. Ez teljesen természetesnek hat, mivel a modernus szakszónak kezdettől fogva volt egy kulturológiai jelentésárnyalata. Ahogy már korábban utaltunk rá, a szó a különböző világnézeteken alapuló rendszerösszehasonlítás eszközeként jelent meg, s a 11-12. században, az európai első reneszánsz időszakban használták főleg irodalmi és költői szövegösszefüggésben.¹⁴ A reneszánsz korában legtisztábban a művészetek területén alkalmazták, a felvilágosodás századában a hangsúly áttevődött a filozófiai és politikai tényezőkre, s a múlt (19.) század közepétől fogva a fő figyelem már a művészetre és a filológiára összpontosult.¹⁵ Ebben az összefüggésben meg kell említeni, hogy a „modernyityi” szakszónak olyan korszakra való kiterjesztése, amelyet a 18. századi események nyitottak meg, teljesen logikusnak tűnik, mivel a felvilágosodás kora az egyik olyan történelmi korszak, amikor a tudás vagy a kultúra és a socium vagy gazdaság azonosítása elérte a legnagyobb határértéket, tehát ezek a folyamatok gyakorlatilag azonosak voltak.¹⁶ Az elmélet gazdagodásának azonban nem kell elrejtenie az ezen a szinten megmutatkozó fő módszertani hiányosságot – a szélsőséges relativizmust.
Már utaltunk rá, hogy a fejlődéselméletek nagy többségének egyik alapvető hibája, hogy szerzőik nem képesek megnevezni a történelem leginkább jelentéssel bíró korszakát saját jelenükön kívül.¹⁷ A posztmodern koncepcióban ez az elv az elmélet belső struktúrája számára rombolóbb, mint más történelmi doktrínákban. Kezdetben a „modernyityi” korát a keresztény teoretikusok úgy határozták volna meg, mint amely az antikvitás korát követi, ha akkor már a mai terminológiai sablonok ismertek lettek volna. A 19. és 20. században, amikor radikálisan megváltozott a kutatások értékorientációja, az anticuus fogalmához de facto a középkori társadalmak is hozzátartoztak. Hogy elrejtsék a módszert, a „modernyityi”-t nem az antik társadalommal állítják szembe, hanem azzal a korszakkal, amelyet „tradicionálisnak” kezdtek nevezni.¹⁸ Ma is így használják: a „modernyityi” a megszokott módon olyan történelmi korszakot jelöl, amelyet a kortárs kutatók igen fejlettnek és érettnek tartanak. Ha figyelembe vesszük, hogy a „posztmodernyityi” a „modernyityi”-t felváltó történelmi állapotot jelöli,¹⁹ akkor az elmélet vagy a történelmi helyzetváltozás egyszerű konstatálásán alapszik, vagy azon az állításon, hogy manapság a „posztkortárs” feltételei között élünk.

* * *

Széles körben elterjedt az a feltételezés, hogy a posztmodern tisztán kulturológiai koncepció, s nem óhajt szociológiai doktrína lenni. Kétségtelen, hogy a posztmodern mint intellektuális áramlat a kulturológia sávjába tartozik. Emellett azonban nem is kulturológiai szempontból elemzi az emberi életet, hanem azt vizsgálja, hogy a keretei között működő elvek hogyan hatnak a társadalmi egész egyéb vonatkozásaiban. Például a személyiségvonások domináns szerephez jutnak a társadalmiság felett, éppen ezért is tart igényt a posztmodern a szociológiai teória státuszára. A hasonló törekvést nem valamiféle tagadásként kell felfogni, a probléma az, hogy a forma szerinti posztmodern terminusok terjeszkedése megzavarta az adott elmélet híveit céljuk elérésében.
Jellemző, hogy a „posztmodern” fogalom megjelenése a kulturológiai elemzésekben nem sokkal előzte meg szociológiai alkalmazásuk első eseteit, s ezt az elsőséget viszonylagosnak lehet tekinteni. 1934-ben, amikor F. de Onis a „post-modernismo” fogalmát a 20. század eleji spanyol és latin-amerikai költészet jellemzésére használta, arra törekedett, hogy szakítson a múlt kánonjával.²⁰ A történészek készen álltak arra, hogy az egész modern korszakot posztmodern korszakként fogják fel. Öt évvel később A. Toynbee, 1939-ben az első világháború végével elkezdődő korszakot nevezte így, 1946-ban pedig annak határait a 19. századig mozdította el, s a század hetvenes éveit pedig döntő pillanatnak nevezte.²¹ A háború utáni években az irodalomban és a művészetben a posztmodern hagyomány tanulmányozása ugyancsak párhuzamosan zajlott a filozófusok és szociológusok által kiszélesített tartalmú fogalom használatával. L. Fiedler és L. Meyer²² legismertebb kulturológiai írásaikban a fogalmat meg is határozták.²³ I. Hassan és Ch. Jencks²⁴ munkáikat a művészetben az építészetben jelentkező posztmodern fejlődési tendenciáknak szentelték, nem is beszélve J.-F. Lyotard és P. Baudrillard²⁵ munkáiról, amelyek a posztmodern pszichológia, a nyelv és egyéb szimbólumok elméleti alapjait fektették le, s amelyek egy kicsit később láttak napvilágot, mint ahogy A. Toynbee aktívan használni kezdte a „posztmodernity” fogalmat történelmi kutatásaiban. C. W. Mills és P. F. Drucker a formálódó rendszert posztmodernként definiálta.²⁶ Az adott koncepció prioritásairól és forrásairól szóló vitát terméketlennek tartjuk, mert ki lehet mondani, hogy a posztmodern a társadalomtudományok és művészeti törekvések különböző irányzataihoz tartozó területek képviselőinek természetes lépése volt, akik a socium megnövekedett szerepére így reagáltak. Ez a szerep bizonyos szűk emberi tevékenységformákban nem tűnt igazán célszerűnek.
Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a posztmodern elmélete sokkal szélesebb intellektuális bázison alapszik, mint ezen időszak bármelyik másik szociológiai elmélete. Mivel az a törekvés, hogy a „modernyityi” keretein túlra kerüljünk, attól fogva létezik, hogy az indusztriális társadalom hibái nyilvánvalóvá lettek, és a megoldáskeresés nemcsak társadalmi-gazdasági távlatban történt, hanem az emberi személyiségjegyek kutatásával is összekapcsolódott, a posztmodern elméletet F. Nietzsche s nem kisebb mértékben K. Marx munkái készítették elő. A 20. században gyakorlatilag valamennyi szociológiai irányzat belevitt meghatározott elemeket az adott elmélet tartalmába, amennyiben a fejlődés objektíve a korábbi társadalmi rendszer tagadásához vezetett el, és ebben az összefüggésben elősegítette a „postmodernyityi” létrejöttét. A legtökéletesebb formában az adott irányzatot a francia értelmiségiek egy csoportja képviselte, akiknek gondolatai ugyanazon a talajon nőttek, amely életet adott az 1968-as erjedésnek. Elég közel álltak T. Adorno²⁷ és a frankfurti iskola²⁸ képviselőinek alapproblémáihoz, akiknek hívei közül sokan posztmarxista álláspontot foglaltak el. A legkülönbözőbb irányzatok egységes elméleti szellemiségű keretben való összekapcsolódása azt eredményezte, hogy a modern világ posztmodern jellegű értelmezésének hívei potenciálisan képesek a történelmi perspektíva átfogó meglátásához, ugyanakkor az előttük álló feladatokat csupán részben oldották meg, s nem is a legtökéletesebben.
Egyrészt a posztmodern képviselői, miközben bírálattal illették a másféle szociológiai elméleteket, s részben a posztindusztriális társadalom koncepcióját is, megismételték az azok által már megtett utat, amikor siettek meghatározni úgy az új társadalmat, hogy azt maximálisan szembeállították az előzővel, megjegyezve, hogy „a modernyityi történelme a lassú, de a személyiség, a társadalom és a természet közötti állandóan növekvő szakadás történelme”,²⁹ A. Touraine rámutat arra, hogy a legveszélyesebb a sociumot szembeállítani az aktív szubjektummal;³⁰ ui. az ember elidegenedésének növekedése rendkívül nagy ár az anyagi és gazdasági fejlődés eléréséért. Manapság szó esik a pluralitás terjedéséről,³¹ a modern fejlődés sokféle variációjáról,³² a tömeges társadalmi tevékenységtől való eltávolodásról, az ember megváltozott motivációjáról és stimulusairól,³³ a magatartás új értékorientációjáról és normáiról,³⁴ amely a társadalom legfontosabb jellemzője. Eközben a kutatók feleslegesen irányítják figyelmünket a demasszifikáció és desztandardizáció³⁵ viszonylag felszínes folyamataira, a fordizmus³⁶ elveinek legyőzésére és az ipari, termelési formáktól való eltávolodásra.³⁷ Az eredmény az a szituáció, mikor a minőségileg új státuszra látszólag igényt tartó socium állapota szembekerül a hagyományos kapitalizmussal (vagy a dezorganizált³⁸ vagy a késői kapitalizmussal),³⁹ noha a filozófiai vitákban az új értelmezést gazdag retorikával eltussolják. Így módszertanilag ez a koncepció, összevetve a posztindusztriális társadalomelmélettel, minőségileg újat nem hoz.
Másrészt, a posztmodern keretei között majdnem lehetetlennek tűnik a formálódó társadalmi helyzet pontos terminológiai meghatározása. Ez a momentum szoros kapcsolatban van a tan a megszületéséhez szükséges feltételekkel. A 60-as évek társadalmi átalakulási hullámán a posztmodern igen vonzó irányzattá vált,⁴⁰ de emellett kevéssé sikerült magába fogadnia a gyorsan változó világ tartalmát s az adott időszak forradalmi várakozását is. Ebben az időben a posztmodern még nem volt tudomány, amivé a 70-es évek második felében lett, amikor az új világrend alapjait megvetették, s a társadalmi és gazdasági tendenciákat sikeresen megmagyarázták a posztindusztriális koncepció keretén belül. Annak arányában, ahogy a forradalmiság egyre kevésbé lett megfigyelhető, az elmélet skolasztikus jellegzetessége egyre nyilvánvalóbbá vált. A „posztmodernyityi” kialakulásának szakaszában a kutatók figyelme a társadalmi változások felgyorsulására irányult, akik ugyanakkor a „modernyityi”-t olyan korszakként értelmezték, mint amely nem tagadja azt a társadalomelméleti koncepciót, amely szerint a korunkat az állandó társadalmi változások szétrombolják és újjal váltják fel.⁴¹ Az eredmény, hogy nem csupán a modern társadalmat kell posztmodernnek tekinteni, hanem annak dinamizmusa is alá van vetve a múltban ható nem kisebb dinamizmusnak.
A 80-as évek közepére annak ellenére, hogy az ezzel összefüggő problémák iránti érdeklődés kivételesen magas színvonalon jelentkezett, a kutatók figyelme áttevődött a posztmodern koncepcióra, amelynek a hátterében az állt, hogy elveszítették a posztindusztrializmus iránti korábbi érdeklődésüket.⁴² Ezt a tant korábban belső ellentmondások terhelték meg, amelynek megoldása napirenden volt. A kísérlet, hogy leküzdjék a teória strukturálatlanságát, amelyre ebben az időben vállalkoztak, az elmélet tökéletlenségét bizonyította.
Az első lépés volt, hogy óvatosan átvizsgálják a modern korhoz, majd a „posztmodernyityi”-hez való viszonyt. A mai világban a technológiai, szellemi és társadalmi fejlődést mind gyakrabban kezdték egy viszonylag semleges fogalommal, a „modernizáció”-val jelölni,⁴³ miközben azt hangsúlyozták, hogy ebben a minőségben csupán olyan komplex folyamatról lehet szó, amely új társadalmi struktúrához vezet el. A modernizáció jellegzetességét úgy határozták meg, hogy a társadalmi struktúra bonyolultabbá lesz, eltérvén a tulajdonképpeni fejlődéstől, amelynek lehet, hogy nincs világos, pozitív irányultsága.⁴⁴ Az ilyen megközelítés eredménye az lett, hogy a posztmodern korszakot nem kialakult állapotként értelmezték, hanem valamiféle hipotetikus rendszerként, amelynek megszületése ahhoz az időszakhoz tartozik, amikor a modernizáció folyamata befejeződik.⁴⁵ így azt a kérdést, hogy a természetes fejlődési folyamatoknak lehet-e valami beteljesülése, nem lehet nem különösnek tekinteni.
A tan „fejlődésének” második szakasza az alkalmazott terminológiában további zűrzavart hozott. A 80-as évek közepéig az a nézőpont dominált, hogy a „modernyityi” és „posztmodernyityi” a társadalmi fejlődés két korszaka, s a modernizmus és posztmodernizmus ezeknek megfelelő két kulturológiai doktrína.⁴⁶ Az évtized második felében ezeket a fogalmakat kezdték egymással felcserélni. (Ti. a „modernyityi” és modernizmus, „poszmodernyityi” és posztmodernizmus felcseréléséről van szó.)⁴⁷ A 90-es évek elején világossá lett, hogy a jelenségek milyen széles körét fogják át a „modernyityi” és „posztmodernyityi” fogalmai. Ekkor egy másik nézőpont kerekedett felül: a „modernyityi” korszakát a 17. század közepétől a 19. század végéig tartó történelmi szakasszal határozták meg, s a múlt század utolsó harmadát és a jelen (a 20.) század első felét a „modernizmus” fogalommal kezdték jelölni. Az utóbbi fogalom hangsúlyozta, hogy az intellektuális-kulturális szférának e korszak társadalmi átalakulására megnövekedett hatása van.⁴⁸
A harmadik momentum pedig annak elismerése, hogy „a posztmodern korszak körvonalai eléggé különböznek attól, amit mi »posztmodernyityi«-nek szoktunk nevezni”.⁴⁹ Ez az a pont, amelyen túl objektíve elkezdődött az elmélet belső megalapozottságának szétesése.
A 90-es évektől kezdve, amikor az új társadalom önfejlődési potenciálja látható vált, s a soron következő döntő pillanat valószínűsége semmivé lett, elkezdődött egy általános tiltakozás a „posztmodernyityi” fogalom alkalmazása ellen, amellyel a modern valóságot jelölték. A társadalom jelenlegi állapotának értelmezési eszköze először a „radikalizálódott modernyityi”⁵⁰ amorf eszméjének elterjedése lett, majd kimondatott egy olyan gondolat, amely szerint a „posztmodernyityi” kor (néha már posztmodernizmusként jelölték) nem a „modernyityi” (vagy modernizmus) történelmi örököse, hanem annak rekonstrukciója.⁵¹ Később, a 90-es években a kutatók a „modernyityi után” szakszót kezdték alkalmazni, megjegyezve, hogy jobb a „modernyityi”-t felváltó helyzetről beszélni, mint csak sajátosan „posztmodernyityi”-ről.⁵² Az is megfogalmazódott, hogy a „posztmodernyityi”-t a maga befejezettségében is fel lehet fogni, amelyben a „modernyityi” a legteljesebb formájában mutatkozik meg (modernity for itself).⁵³ Az adott irányzat az értelmezés logikai teljességéig jutott el, nevezetesen, hogy a megfigyelhető társadalmi helyzet igen valószínű, hogy az érett „modernyityi” terminussal jellemezhető, s a korábbit, amit az évtizedek folyamán „modernyityi”-nek neveztek, korlátozott „modernyityi”-nek⁵⁴ kell érteni. A posztmodern tan bölcsességének értelmében „a modernizmust a modernizáció tökéletlenségével, be nem fejezettségével lehet jellemezni, a posztmodernizmus pedig ebben az összefüggésben sokkal korszerűbb, mint az így értelmezett modernizmus”.⁵⁵
Az elméleti kitérő, amelyet sokkal kevésbé önelégült formában fejtettek ki, mint 20 évvel ezelőtt a „posztmodernyityi” mint új korszak beköszöntésének bejelentését, együtt járt a posztmodernek vereségével és két másik irányzatra való szétesésével, s ezek mindegyikét a maga idejében kivételesen fontosnak tartották.
Egyrészt a „modernyityi” korát, amelynek létrejöttét a posztmodernizmus hívei a 18. századra tették, úgy tekintették, mint ezen időszak európai, gazdasági és politikai gyakorlatának következményét. Ugyanakkor nem csak azt hangsúlyozták, hogy a „modernyityi Európa szülötte, s egyben ez szülte Európát” mint olyan társadalmi rendszert, amely képes a gyors és dinamikus fejlődésre, hanem azt is, hogy annak virágkora a 19. századra, mindenekelőtt az európai kultúra nyilvánvalóan domináns időszakára esett.⁵⁶ Ezzel összhangban a „posztmodernyityi” korszak beköszöntését nem csupán a kulturális sokféleség⁵⁷ és az európai politikai berendezkedés egyik alapjának megmaradó nemzetállami elvtől⁵⁸ való eltávolodás prizmáján keresztül lehet szemlélni, hanem az közvetlenül összefonódott azzal, hogy az európai régió elvesztette a világgazdasági és -politikai vezető pozíciókat, és a hangsúly egyéb szociokulturális modellekre⁵⁹ tevődött át. Ugyanakkor először a keleti blokk szétesése, majd az utolsó év folyamán az ázsiai gazdasági rendszerek hatékonyságáról szóló mítosz összeomlása olyan nyugati modellt eredményezett, amelynek ellentmondásairól és a modern viszonyokhoz való kis alkalmazhatóságáról olyan sokat beszéltek a posztmodernek az új évezred küszöbén. Az események ilyen alakulása teljesen kizárja a forradalmiságra való hivatkozást, amelyre a posztmodern ideológia érzelmi alapjai épültek.
Másrészt ugyancsak jellemző a posztmoderneknek a historizmus eszmeiségére mért sikertelen támadása is. Heller ágnes vezette be a „poszt-történelem”⁶⁰ fogalmát, amelyet a ’70-80-as években igen gyakran használtak, hogy a napjainkban zajló társadalmi átmenetet általa hangsúlyozzák. Később azonban a hasonló megközelítések a változó valóság hatására átalakultak, azt állítván, hogy a „történelem legyőzése” nem több, mint a historicizmus legyőzése,⁶¹ noha ez utóbbi szakszónak a jelentését világosan nem magyarázták meg. Ezután a figyelem nem is a történelem végére, hanem a társadalmi kezdet történelemben bekövetkező végére irányult,⁶² miután az új értelmezés szerint szólni már nem a társadalmi fejlődés határairól kell, csupán korábbi kategóriák egész sorát kell átgondolni.⁶³ Ezt aztán egy megszilárdult helyzet zárta le, mondván, hogy a „posztmodernyityi” nem a történelem végét jelenti,⁶⁴ Európa pedig nem lépett ki a történelemből, ahogyan nem lépett ki a „modernyityi”-ből sem.⁶⁵
Véleményünk szerint a kihirdetett elvektől való hasonló eltérés nem lehetséges a posztmodernizmusként meghatározott elmélet keretei között. Ha az alapvető irányzatok szétesését elismerik, természetes következmény az az állítás, hogy a koncepció képtelen leírni a korszak társadalmi mozgását. Az a kísérlet, hogy modernizálják a posztmodern elméletet, napjainkban nem tűnik termékenynek. Ezen irányzat híveit minden kísérlet egyre messzebb vezeti a terméketlen, fogalmakkal történő zsonglőrködés útján, amely mögött feltárulnak a társadalmi demagógia útjai. Ennek távlatai annyira nyilvánvalóak, hogy sok szerzőt arra késztetnek, hogy nem is kritikai, hanem megsemmisítő értékelését adja a szóban forgó eszmei áramlatnak.⁶⁶
Térjünk vissza az adott irányzat egyik neves teoretikusának, A. Touraine-nek a véleményéhez, aki nagyon helyesen jegyezte meg, hogy a „modernyityi” eszméi különösen akkor domináltak, mikor az indusztriális rendszer alapjai még csak alakulóban voltak, amikor a 18. századi forradalmárok alighogy maguk elé állították a hagyományos rend⁶⁷ megdöntésének feladatát. Ugyanakkor a felállított párhuzamot nem viszi végig, noha a hasonló megközelítés azt mutatja, hogy a „posztmodernyityi” eszmeisége különleges erővel képes megjelenni az új társadalmat megalapozó, banalitásra ítélt rövid időszakban, s így nem tud egy komplex, átfogó tudományos rendszer alapjává lenni. Ez az értelmezés egy olyan törekvést vált ki, hogy távolodjanak el a „modernyityi” és „posztmodernyityi” dichotómiájától, amely napjaink posztmodern gondolkodóinak felfogásában összefonódik a „realizmus”⁶⁸ amorf fogalmával. Ez nem tűnik termékenynek és képesnek arra, hogy a modern szociológia fogalmi apparátusát tökéletesítse.
Világossá lesz, hogy az adott irányzat vezetői megismételték Szent ágoston és a felvilágosodás gondolkodóinak állítását, hogy az ő jelenüket lehet és kell is „modernyityi”-ként meghatározni, s hogy a társadalmi fejlődés minden egyes minőségileg új korszakát annak is kell nevezni. A posztmodern gondolkodói egyetlen specifikus elemet emeltek be, azt, hogy az ilyen elismerésre 30 évvel egy teljesen ellentétes eszme irracionális izzású propagandája után került sor.

* * *

A 60-as években második felében, amikor a nyugati világot az új technológiai áttörés gondolata kápráztatta el, amely egy soron következő társadalom kontúrjait ragyogta be, a posztmodern tan fontos történelmi missziót hajtott végre: gyakorlatilag elsőként, teljesen nyíltan történelmi missziót vállalt magára: figyelmét a modern világban élő ember problémájára, sőt a jelenlegi feltételek között különleges jelentőségű interperszonális tevékenységre fordította. Teljesen igaz az a vélemény, mely szerint „a posztmodernizmus mint elméleti megközelítés többek között azzal tűnik ki, hogy nemcsak az új társadalomra vagy az új társadalmi realitásra fordít figyelmet, hanem ennek a realitásnak az értelmezésére is”.⁶⁹ Továbbá az is igaz, hogy a „posztmodernyityi átfogja a társadalmi élet különböző területeinek széles spektrumát, s egyben tükörképe az objektív folyamatoknak, az emberi tudatállapotnak”.⁷⁰
Három körülményre hívnánk fel a figyelmet, amelyek kutatása a posztmodern elméleten belül igen fontos, s az elért eredmények pedig igazolják, hogy ezen irányzatok képviselőinek erőfeszítése nem hiábavaló.
Először is az a relativizmus, amelyet a posztmodern elmélet egy sajátos belső struktúra elemeként nem tudott legyőzni, s ami nem olyan valami, amit annak logikai tökéletlensége eredményezett. Ez a modern társadalmi valóság következetes átgondolásának eredménye, ami a társadalom tagjainak legelképzelhetőbb sokféleségén alapszik.⁷¹ A posztmodern képviselőinek sikerült a szélsőségesen individualistának⁷² tartott indusztriális rend elemzését összekötni annak hangsúlyozásával, hogy erre a korszakra a „mi” „én” feletti dominanciája a jellemző. Még azt is hangsúlyozták, hogy ez a dominancia annyira erős volt, hogy olyan közösségek jöttek létre, amelyet tömegnek lehetett tekinteni, mert szerintük ezeknek a társadalmi folyamatoknak nem volt valódi szubjektuma.⁷³ Ebből az alapállásból kiindulva nemcsak úgy közeledtek a modern korszakhoz, hogy benne az „én” dominál a „mi” felett,⁷⁴ hanem hogy ez a széthasadó „én” egyszerre teszi meg az embert a társadalmi folyamatok szubjektumává és személyiséggé, amely önmagát ehhez a fejlődéshez való viszonyában határozza meg. Az ismert „je n’est pas Moi”,⁷⁵ A. Touraine-nek az egyik leghitelesebb modern kori aforizmája. Azonban a társadalmi életben valóban létező relativizmust, az azt leíró koncepcióba való bevitelét nyilván nem lehet helyesnek elfogadni. A feladat éppen az ilyen bevitel elfogadható mértékű meghatározásában van – s ez nem sikerült a posztmodern képviselőinek. A hasonló próbálkozások természetesen nem haszontalanok – sokkal következetesebb és minőségibb folytatás szükséges.
Másodszor, figyelmet érdemel, ahogy a posztmodernek sajátos módon közelednek a gazdasági kérdésekhez,⁷⁶ és keresik a társadalom életében a gazdasági jelenségek szerepének nem hagyományos értékelését.⁷⁷ Ez mutatkozik meg a termelés eredeti, tág értelmezésében, mely szerint a termelés nem csupán anyagi javak és szolgáltatások előállítása, hanem pl. a kreatív személyiségé is, amely annak feltétele, hogy a sokoldalú emberi élet folyamatába be lehessen kapcsolódni.⁷⁸ Ugyanakkor a fogyasztást sem úgy kell tekinteni, mint a természeti vagy a teremtett javak megragadását, hanem mint a státuszhelyzetek és kulturális formák megszerzésének folyamatát,⁷⁹ amikor a valódi hasznos tartalom nem korlátozódik a termék egyediesített univerzális fogyasztói értékére, hanem magas szinten individualizált értékítéletet jelöl.⁸⁰ Ezek fogyasztását J. Baudrillard „consumation”-nak nevezi, eltérve a hagyományos „consommation”-tól.⁸¹ A tudás és információ állandó növekedésének feltételei között a személyiség alkotó tevékenységének alávetett gazdasági tevékenység is fejlődik. Mindezek a feltételek annak szükségességét tükrözik, hogy elemezzék a szubjektum-szubjektum közötti viszonyt, ami az új évezredben a társadalmi kapcsolatok alapformája lesz.⁸² Az adott problémával kapcsolatos területeken, mint pl. a fogyasztói költség és hasznosítás szerepének és jelentőségének átgondolása,⁸³ a fogyasztás státusz és kulturológiai aspektusai,⁸⁴ az idő és tér mint kulturális formák és mint termelési tényezők új szerepének és jelentőségének vizsgálata,⁸⁵ a posztmodernek elsődlegessége nem kétséges. Ugyanakkor az adott szférában a lényegi probléma az, hogy ezek a kutatók feleslegesen erősködnek az adott folyamatok kulturológiai megközelítésével, ezzel elemzésük eredményeit mesterségesen elzárják, ill. kevésbé hozzáférhetővé teszik az egyéb szociológiai és gazdasági, tudományos iskolák képviselői számára.
Harmadszor, lehetetlen nem észrevenni a posztmodernek szerepét a formálódó, posztpiac típusú társadalmi berendezkedés ábrázolásában.⁸⁶ Éppen ők mutattak rá, hogy ma, mikor mind a gazdasági, mind a társadalmi élet egyre nagyobb mértékben tesz szert hiperrealista vonásokra,⁸⁷ különbséget kell tenni a „needs” és a „wants” között. Ugyanakkor elsőként „arra késztetnek bennünket, hogy vizsgáljuk meg a fogyasztói magatartást mint társadalmi jelenséget”,⁸⁸ amely a személyiségnek a fogyasztásban megmutatkozó, önkifejezésre törekvő szubjektív szándékán alapszik.⁸⁹ Ezzel elsőként tükröznek valamely múltra jellemző, szociologizáló törekvést. Az ilyen megközelítés alapján fokozatosan csökken annak lehetősége, hogy kiszámítsák a hasonló tárgyak költségét az árak vagy a társadalmi hasznosság mennyiségi mutatói szerint,⁹⁰ hiszen a költséget Baudrillard fraktálisnak nevezte, mert az „értéknek nincs támaszkodási pontja”, s ahol semmilyen ekvivalencia többé nem létezik – sem természetes, sem össztársadalmi jellegű , [...] ahol többé általában értékről sem beszélhetünk.^91,92 Ezeket az igen fontos elméleti alapvetéseket ismét olyan formákban tették meg, amelyek nem számíthattak a szociológusok és közgazdászok részéről adekvát reakcióra.
Véleményünk szerint a fentiek alapján a „posztmodernyityi” doktrínáját úgy is fel lehet fogni, mint annak a posztindusztriális elméletnek a fordítottját, visszáját,⁹³ amelyet megcáfolni sietett sok posztmodern gondolkodó. Hiszen a posztmodernek végigtekintették a posztindusztrialisták figyelmét elkerülő társadalmi folyamatok különböző aspektusait, de több ízben kénytelenek voltak elismerni a posztindusztrialista koncepció teljességét, mikor az a társadalmi folyamatokat elemezte.⁹⁴ Mégis arra törekedtek, hogy kutatásaik eredményét sokkal tágabb, globális formában mutassák be, olyan módon, amelyet a koncepció megérdemel. A „modernyityi”-vel és a „posztmodernyityi”-vel szemben álló felek objektíve sokkal tágabban értelmezték a valóságot, ugyanakkor alapprobléma lett, hogy nem tudták a szükséges mértékig korrekt módon ismertetni kutatásaik eredményét. Ennek következménye nemcsak az lett, hogy nemet kellett mondani a posztmodern elmélet keretén belül megfogalmazott jelentős elméleti állításokra, hanem sokkal fontosabb lett az a körülmény, hogy a forma, amelyben a posztmodernek tették ugyanezt (a demagógia szintjét érték el ezzel), oka lett az objektív megközelítésmód megélénkülésének. Az tény, hogy a 80-as évek folyamán és a 90-es évek első felében a posztindusztrialista koncepció keretei között a konkrét kutatások részesültek előnyben, a széles távlatú elméleti általánosításokat pedig következetesen elkerülték. A posztmodernek munkái emiatt sem találtak követőkre. Egyáltalán nem paradox, hogy az az elmélet, amely a modern társadalomban prioritásnak tekintette az emberi személyiséget, és annak új vonásait, helyét, szerepét tanulmányozta, a 20. század utolsó éveiben az erősödő gazdasági konformizmus egyik forrása lett.

* * *

Kifejtettük véleményünket a posztmodern elmélet fejlődési problémáiról, nem feltételezve, hogy az elmélet történelmi útjának ilyen látása az egyedüli lehetséges megoldás. Hangsúlyozni akarjuk, hogy e koncepció által taglalt fejlődés nagyon is hasonlít más doktrínák fejlődésére, amelyek komoly elismerést vívtak ki, nem mélységük, hanem belső strukturáltságuk miatt. Megvolt az a képességük is, hogy a megfelelő időben bejelentsék bizonyos új történelmi állapot beköszöntését, helyesen meghatározva annak formáját. Ezzel magyarázható (rövid ideig tartó) sikerük és népszerűségük.

A fordítás Szilágyi Istvánné munkája.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
V. L. Inozemcev: Szovremennij posztmodernyizm
In: Voproszi Filoszofii 1998/9., 27-37. o.

Jegyzetek