Globalizáció a történetfilozófia
horizontja előtt

„Akik nem tudnak emlékezni a múltra,
arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.”

/G. Santayana/

A történetfilozófia horizontja elé vont jelenkori planetáris globalizáció legfőképpen paradoxon helyzetéből értelmezhető, ha a globalizációs jelenségeket a kultúra és civilizáció fogalompár merítő hálójában vizsgáljuk. Eme paradoxon alapja az a közhelyszerű morálfilozófiai tény, hogy az a mennyiségi és minőségi értelemben vett civilizációs haladás és fejlődés elsősorban a tudományban és a technika személytelen működésében tételezett tökéletesedés, ami abszolút nem állítható a történeti ember etikai és morális rendjéről. A karteziánus logikán felserdült tudományos és technikai paradigma-rend a fejlett világban fantasztikus méretűvé építette – elsősorban az emberi jólétre hivatkozva – az embert körülvevő technikai világegész erejét. A digitalizált eszköz- és környezetkultúra már-már messze meghaladja az emberi horizont lelki és fizikai arányait. Ha csak ez volt a célunk, akkor elégedetten és büszkén szemlélhetjük mai világunk tárházát: igen hatalmas utat tettünk meg és hatalmas alkotásokat, tudásokat, eszközöket, tárgyakat, rendszereket hoztunk létre. Ám nem lehetünk ennyire nyugodtak és elégedettek, ha az embert, mint morális és pszichikai autoritást vizsgáljuk. Az emberi viselkedéskultúra, az erénykontroll, az etikai cselekvésbázisok területén nem történt „Platón óta” számottevő változás, sőt egynémely szempont alapján rosszabbodott az emberi ész és értelem „humánkészlete”. Még mielőtt arra gondolna valaki, hogy eme gondolatok valamiféle fásultan szomorkás, búsuló és koridegen metafizikát követnének, ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy az európai gondolkodás két- és félezer éve alatt az emberi minőség külsődleges terének programjai mellett ugyanolyan súllyal jelentkeztek a történeti ember számára irányt és ajánlást nyújtó belső, humánetikai programok. 2000 éven át nem is volt különösebb baj, hiszen nagyjából a reneszánsz koráig a platóni-arisztotelészi, zsidó, arab és keresztény erkölcsi világképmodellek viszonylag sikeresen egyensúlyozták ki a különböző korok gazdasági és politikai interferenciáit. A modern kor kezdetétől gyengült meg jelentősen a hatalmi ökonómia Leviatánjával szemben a kultúretikai programok és beszédmódok kiegyenlítő szerepe. Ez a fél évezrede létrejött fáziskésés napjainkra szinte áthidalhatatlannak tűnő orfikus szakadékká vált. Az egyensúly megbomlásának tragikus metszéspontja abban látható, hogy amíg a „homo öko-politikus” valóságformáló ereje és tevékenysége az emberi dimenziót sokszorosan meghaladó mértékben megnövekedett, addig az e valóságban lubickoló ember transzparens humán készlete, erénykontrollja nem változott, sőt radikálisan csökkent. Ez az oka annak, hogy a félévezrede megcsontosodott egység- és kiegyenlítődés hiány létre hozta Giddens és Virilio által „rizikótársadalomnak” nevezett fogalmat, ami azt fejezi ki, hogy a nyugati világ a haladás és fejlődés zászlaja alatt megvalósított alkotásaival a XX-XXI. századra kontrollálhatatlan következményeket, globálisan megjelenő kockázatokat is felmutat. Tehát napjainkra már ott tartunk, hogy nemcsak a javakat, előnyöket, prioritásokat kell szétosztanunk, hanem ezzel párhuzamosan, vagy ettől függetlenül a kockázatokat, veszélyeket és rizikókat is fel kell kínálnunk.
Paul Virilio szerint a sebesség mindig is a gazdaság rejtett alapja volt, csak a modern kor létrejötte előtt ez nem volt igazán érzékelhető, éppen azért, mert a „humán készlet” az adott korokban ezt kiegyensúlyozta. Napjainkra viszont az ökonómia és politika, valamint az ezt szolgáló digitalizált technika a külsődleges folyamatok sebességét már-már leállíthatatlanul felfokozta. A XXI. században elérkezünk a sebesség falához, oda, ahonnan már nem fokozható a növekedés, hiszen planetáris értelemben telítetté válik minden: a demográfiai növekedés, a fogyasztás, az energiaháttér, a környezet és természetesen az imént említett kontrollálhatatlan veszélyek és kockázatok is.
A jelen történeti embere számára pedig egyre kevesebb az autonóm választási lehetőség, hiszen e sebességre épülő fogyasztói- és kockázati rend a globalizációval planetáris méretű uralomra jut. Már nem lesz lehetőség kivonulni a nyugalmat jelentő SENKI szigetére. Még mielőtt utópisztikus vészharang-kongatásnak tűnne e gondolatsor, ne feledkezzünk meg arról, hogy eljött az idő eme veszélyek időbeni elkerülésére, azaz a már többször említett etikai belső programok, illetve a humán készlet kontrollszerepének megerősítésére.
Szintén Virilió írja, hogy az emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye. Ez azt jelenti, hogy az egyre gyorsuló információáramlás, az egyre nagyobb információs tömeg felgyorsítja a felejtés folyamatát. Ipari méretűvé válik a felejtés, és ezen belül hatványozottan iparszerű az etikai-morális készlet felejtése.
Nem véletlen, hogy az elmúlt fél évszázad egyik legsikeresebb üzletembere, a késő-modern kor spekulációs világának sebesség-lovagja, Soros György, a nyílt társadalom politikai filozófiájának képviselete mellett, 1998-tól több nyilatkozatában, könyvében pontosan eme leállíthatatlannak tűnő technikai sebesség ellen lép fel elméletileg, amelynek egyik legpregnánsabb haszonélvezője ő maga volt.
Gondolataiból egy etikaibb üzleti világrend kívánt illúziója szüremkedik ki, ahol egy erős, ugyanakkor demokratikus globális ellenőrzöttség jön létre planetáris értelemben; olyan, amelyik képes egyrészt kiegyensúlyozni a kockázatok és rizikók érvényre jutását, másrészt az aránytalanul hátrányba került „humán készletet” a kiegyensúlyozott, élhető gazdasági- és etikai világparadigmához zárkóztatja fel. Soros gesztusa jelképi erejű, mert már nem a racionális logika alapján működik, hanem az egységtársadalom felé kacsintó egységlogika villan fel benne. Ezen új logikai bázis első transzparens megnyilvánulása a nemzeti és egyetemes fogalompár újfajta értelmezési értékkollíziójának bevezetése. Nem arról van szó, hogy a nemzetállamok eltűnnek, felbomlanak, hanem a technicizált informatikai forradalom olyan új helyzetet teremtett a huszadik század utolsó negyedében, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatokat többé nem lehet úgy irányítani, szervezni, ellenőrizni, ahogyan azt a korábbi 300 esztendőben tehették.
A nemzetállam kora tulajdonképpen 1945-ben lejárt. Természetesen még hosszú ideig lesz jelentősége a nemzetállami kulturális-identifikációs hagyományoknak, de most már a nemzetállam-gondolat belső szerkezete a globális-planetáris szervező-elvekhez is igazodik. A nemzetállam konstrukció hosszú időt élt meg. A vesztfáliai békétől (1648) a második világháború végéig. Betöltötte a szerepét, muzeális tárggyá vált, de olyan tárggyá, amelyet még sokáig fogunk látogatni.
A globalizáció előtörténete szempontjából nagy jelentőségű a Bretton Woods-i rendszerként ismert, 1944-től 1970-ig fennálló, átfogó valutarendszer, ami negyed századon keresztül alapvetően jól működött. A szerkezete egyszerű volt: multilaterális módon az amerikai dollárt az arany árához viszonyítva rögzítette, a többi valuta árfolyamát pedig a dollárhoz viszonyította. Ez a rendszer biztosította Nyugat-Európa látványos gazdasági felfutását. Ezt a folyamatot Keletről tényleg csak vasfüggönnyel lehetett honorálni. A rendszer fontos eleme volt, hogy korlátozta a spekulatív tőke kalandvágyó mozgását. Ez mindvégig érzékelhető volt, hiszen a spekulatív tőke számára igen szűk volt ez a zubbony. Változást éppen az információs forradalom kezdete és a bankok kényszerítették ki. Az ő érdekük volt, hogy megszűnjön a rögzített valutarendszer, és így szabadon lubickolhasson a spekulatív tőke, legfőképpen nemzetek feletti keretekben. Ez a folyamat ismét adott egy nagy pofont a korábban említett etikai, „humán készlet”-nek, hiszen lehetővé vált – szinte a kaszinóelv eluralkodása alapján –, hogy a multinacionális konglomerátumok, amelyek közben egyre személytelenebbé váltak, a valós gazdasági teljesítményt sokszorosan meghaladó pénzvagyonra tegyenek szert. A nyolcvanas évek eleje óta a Nemzetközi Valuta Alap, a Világbank és a baseli Nemzetközi Fizetések Bankja ismét megpróbálja korlátozni a spekulatív tőke szárnyaló sebességvágyát. Mindez eszközeiben emlékeztet ugyan a Bretton Woods-i rendszer megoldásaira, de valójában nem történik más, mint az, hogy kialakulóban van egy új típusú, globális közgazdasági rend. Ennek legfontosabb és viszonylag újnak tekinthető eleme, a demokrácia és a társadalmilag vállalt felelősség egyeztetése. Nem véletlen, hogy az elmúlt években egyre növekszik a közgazdasági szakirodalomban a gazdaságetikai írások, programok mennyisége, szerepe. Ezt a gondolatot erősíti Manuel Castells immáron sokat idézett és hivatkozott három kötetes munkája, Az információs kor, amely 1996 és 98 között jelent meg. A kötetek külön értéke, hogy átfogó, az USá-ra, ázsiára, Latin-Amerikára és Európára kiterjedő módon mutatja be azokat a kutatásokat, amelyek az információs társadalom és technológia a kortárs világra gyakorolt hatását jellemzik. Így kiemeli, hogy a globális gazdaságot jelenkorunkban a kulturális kommunikáció, a tőke és az információ azonnali, egyidejű áramlása jellemzi. Ezzel tulajdonképpen Virilió sebességelméletének, a dromológiának a jelentőségét húzza alá. Castells ezeket a folyamatokat jól vagy kevésbé jól kezelhető hálózati rendszerként jeleníti meg. A nemzetállam entitás fölé emelkedő hálózati gazdaság óriási hatalmat birtokol. E hatalom ellenőrzöttsége még nem megnyugtatóan megoldott. Lásd korábban a Soros Györgyről mondottakat.
Felveti a média politikai felelősségét, ami kulcskérdés lesz a XXI. században, valamint értékeli a technológiai változásoknak a munkaerő szerkezetének átalakulására, a városi életre, a globális politikára, valamint a tér-idő szerkezet érzékelésmódjára gyakorolt hatását. Fontos gondolatokat fogalmaz meg a második kötet 5. fejezetében, melynek címe is újszerű, s egyben a már általam korábban említett egységlogika felé mutat: ez a Hatalom nélküli állam. Ebben ezt írja: „Az 1990-es években a nemzetállamok szuverén alanyokból stratégiai szereplőkké váltak, s megpróbálják érdekeiket, s az általuk képviselendő érdekeket az interakció globális rendszerében, a szisztematikusan megosztott szuverenitás körülményei között érvényesíteni. Számottevő befolyást tudnak gyakorolni, hatalommal azonban önmagukban, a nemzetek feletti makroerők és a szubnacionális mikrofolyamatok nélkül, alig bírnak. Egyfelől ahhoz, hogy gazdaságuk termelékenységét és versenyképességét előmozdítsák, szoros szövetségre kell lépniük a globális gazdasági érdekekkel, s a tőkeáramlások számára előnyös globális szabályok szerint kell eljárniuk, mialatt a társadalmaikat arra kérik, várjanak türelemmel a nagyvállalati találékonyság hasznának lefelé csordogáló hányadára. (...)
Másrészt a nemzetállamok a történeti tehetetlenségen túl a területükön élő nemzeteknek és embereknek a globális áramlások forgószelével szemben utolsó menedékükhöz ragaszkodó, védekező közösségisége folytán maradnak fenn. Vagyis minél inkább hangsúlyozzák az államok a közösségiséget, annál kevésbé lesznek hatékonyak az osztott hatalom globális rendszerének egyik szereplőjeként. Minél sikeresebbek a planetáris színtéren, annál kevésbé képviselik nemzeti választópolgárságukat. Az ezredvég politikáját, a világon csaknem mindenütt, ez az alapvető ellentmondás uralja.”
Tehát óriási változások tanúi lehetünk az elkövetkezendő évtizedben, ha az imént idézettek paradigmálisan igazak. Nevezetesen a virtualitás és a valóság, avagy a valóságos virtualitás kultúrája, kommunikációja egyfajta elektronikus hipertextben integrálódva teljesen átalakítja az emberi tapasztalat anyagi alapjait, a tér-idő szemlélet formáit. A helyek terét átveszi – s ez már napjaink ténye –, az áramlások tere, azaz az ipari korszak óraidejét felváltja az időtlen idő megélt élménye. Mindez összefügg a sokat emlegetett neoliberális rendszer végével, vagy finomabban szólva a neoliberalizmus korlátozásával. Ha létrejön a globalizáció emberléptékű planetáris szerkezete, akkor a politika a gazdasággal szemben háttérbe szorul, az államot már nem hatalmi szervezetként fogjuk érzékelni, hanem működése inkább egy cég működéséhez lesz hasonlatos. A multinacionális vállalatok szívesen veszik az „államtalanítást”, de ennek fejében az eddigieknél keményebb és kíméletlenebb összecsapásokat, illetve fúziókat kell megélniük egymással. Ez a folyamat kényszeríti ki az állam szerepének minden eddiginél szigorúbb újragondolását.
Mindehhez viszont szemügyre kell vennünk az európai és az észak-amerikai demokrácia elmúlt 200 esztendejének tanulságait, hiszen, amíg egyrészt a korábbi társadalmi berendezkedés típusaival szemben az egyén számára nagymértékben garantálta az életminőséget, az emberi jogokat, s ezáltal – ahogy ezt a modernitás nagytömegű népvándorlásai is jelzik – vonzó lehetőséget nyújtott a hagyományos társadalmak részére; másrészt viszont számtalan globális krízist is produkált a XX. század, amelyek felvillantották az emberiség egésze létének fenyegetettségét. A kérdés az, hogy a civilizációs fejlődés mely változataként értelmezhető a jövő posztindusztriális társadalma? Egyértelmű folytatása-e az ipari forradalom óta meglévő technogén-indusztriális társadalomnak, vagy valamiféle új típusú fejlődésmodell kristályosodik ki? A különféle válságfolyamatokból való kilábalás kultúrája létrehoz olyan újfajta mentalitásokat, illetve értékformációkat, amelyek felülvizsgálják az embernek a természethez fűződő felelős viszonyát (pl. ökológia, környezetvédelem), valamint a különféle hatalom- és uralomtípusok autoritását. Ha ezeket a tényeket vesszük figyelembe, akkor valószínűleg megvan az esélye annak, hogy egy új típusú civilizáció (tudástársadalom?) kezdeti szakasza érlelődjön úgy, hogy újrafogalmazódik a társadalom egészét átfogó normatív-szabályozó rendszer, beépülnek a kontrolleffektusok a hatalmi viszonyok természetébe, és széles körben érvényesülnek a nyitott társadalom „üzemeltetéséhez” szükséges gazdaságetikai és morálbölcseleti konszenzusok eredményei.
Természetesen az új formátumú civilizáció eljövetele nem jelentheti az előző típusok gyors eltűnését. Még sokáig megmaradnak útitársként a különféle társadalomtípusok sokféleségében, és együttlétezve, kölcsönhatásokban fejtik ki hatásukat. Az imént vázolt új típusú civilizáció lehetősége csakis a mindennapi konszenzusokban megméretve juthat irányító szerephez.
Mindezek által egy igen bonyolult emberi világkép lesz a jellemző, ahol a különféle homogén és heterogén megoldások vegyülnek a lineáris történeti paradigma napi létében. E jelzett sajátosságok miatt is célszerű újragondolni a demokrácia jövőjének kérdéseit, hiszen a klasszikus görög demokrácia „népuralmától” fogva olyan mozgásban lévő intézményrendszer működtetése a feladat, amely az átalakulások különféle szintjein haladt át. Fontos állandóan górcső alá tartani a demokrácia legvonzóbb attitűdjét, az érdekegyensúly kérdését, ami az emberi alkotótevékenység csúcsát is jelenti, hiszen a modern társadalmakban nemcsak a társadalmi csoportok, regionális közösségek számára fontos ez, hanem az egyéni, személyes érdekek szintjén is. A demokrácia – úgy tűnik – az emberiség történetének – elvileg – legtökéletesebb együttélési formája.
A XX. században a megvalósult euro-atlanti polgári demokráciák rengeteg problémát vetettek fel. A demokratikus elv, mint a modern nyugati társadalomgyakorlat tulajdonképpen piacelvű üzleti-politikai gépezetté vált. Fő értékei a szabad választás, és az a közmegegyezés, hogy az egyén szabadon aláveti magát a közösségi élet normáinak. A szabadság és rend kettős kívánalma válik legtöbbször a demokrácia szakító próbájává. A demokratikus rendben a hatalom ereje – jó esetben – nem válhat uralkodó értékké. Az egyén számára a kialakult normatívák, az autonómia, a jogszuverenitás és a cselekedetek autoritása kell, hogy irányadó legyen. Természetesen ez a demokrácia-felfogás egy optimatizált, sokszor utópisztikus szemléletet tükröz. Valójában a XX. század demokrácia-történetében gyakorta esnek áldozatul a demokrácia módszerei, eszközei a hatalmi tébolynak vagy az alattomos multinacionális fináncoligarchia akaratának.
Természetesen, ahogy ezt két XX. századi példa – a náci Németország és a Szovjetunió – mutatja, technokrata, indusztriális fejlődés totalitárius rendszerben is lehetséges, ám három fő különbség adódik a demokratikus rendszerekhez képest. Egyrészt a totalitárius rendszer gazdasági fejlődésének árát súlyosan meg kell, hogy fizesse az elnyomott lakosság, másrészt a gazdasági növekedés – éppen a politikai tervutasítások miatt – alapvetően torz; harmadrészt totalitárius rendszerben hosszútávon nem lehetséges megvalósítani a szabad posztindusztriális gazdaságot, valamint szintén alkalmatlan ez az életforma a szabad információs kultúra bevezetésére.
Ezzel függ össze még az a tény is, hogy egy totalitárius rendszer megszűnése még nem jelenti automatikusan a demokrácia kereteinek bevezetését. (Lásd Oroszország)
Gyakorta több évtizedre van/lesz szükség arra, hogy a demokratikus intézményformák ne csak kiépüljenek formálisan, hanem a társadalom széles rétegei is belsőleg-tudatosan magukénak érezzék, illetve e szerint cselekedjenek.
A demokrácia perspektívájának szélesebb körű értelmezését más társadalmi formációkkal, kultúrákkal, regionális rendszerekkel (pl.: Iszlám, Közel-Kelet, Dél-Amerika országai stb.) összevetve érdemes vizsgálni. Vajon az euro-atlanti demokratikus gazdasági-társadalmi és információs kultúra mennyire vonzó vagy követendő; vagy egyáltalán elfogadható-e a déli és keleti, teljesen eltérő berendezkedésű, szokásrendszerű és hagyományvilágú népek számára? Vagy úgyis fel kell tennünk a kérdést, hogy tekinthető-e egyetemes mintának, példának a nyugati civilizáció? Ez váljon-e majd a III. évezredben a planetáris értékrend alapjává, természetesen megőrizve, önmagához szőve más, tőle idegen kultúrák szokásait, értékeit? A 2001. szeptember 11-i események csak megerősítik a 90-es évek években már több kutató által is indokolt nemleges választ.
Például S. Huntington találóan jegyzi meg a Civilizációk összecsapása című, a 90-es években komoly vitákat kiváltott könyvében: „az iszlám, a konfuciánus, a japán, az indiai, a buddhista és a pravoszláv kultúrákban az olyan nyugati eszmék, mint az individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jog, egyenlőség, szabadság a törvény hegemóniája, demokrácia, szabad piac, állam és egyház szétválasztása, semmilyen visszhangra nem talál”.
Egyes kutatók lehetségesnek vélik a nyugati civilizáció értékeinek planetáris értelemben vett szétterjedését, más kutatók mindezt, az imént idézettek miatt is, lehetetlennek tartják. Feltételezhetően a két álláspont között található a lehetséges megoldás: a különféle, főleg az egymással teljesen ellentétes értékrendű kultúrák és civilizációk egymást megismerve, kölcsönhatásokat létrehozva, konszenzusokat kezdeményezve, közelebb kerülhetnének egymáshoz, s megvalósulhat a különféle álláspontok homeosztázisa, összefejlődése, ami hosszú távon planetáris érdek lenne. Sajnálatos módon napjainkban nem ez látszik (2002. január), hanem inkább a különféle méretű és fenyegetettségű konfrontációk kialakulása jellemző.
Ha mindezen részcélokat sikerül az elkövetkezendő két vagy három évtizedben úgy integrálni, hogy közben a „rizikótársadalom” kockázati tényezőit lokális és planetáris szinten egyaránt visszafogtuk, akkor mondhatjuk el, hogy az új tudás, új tudatok, azaz a tudástársadalom képes volt megkapaszkodni, és innen nyílik esély az egységtársadalom megvalósítása felé.