F. D. E. Schleiermacher
1–8. előadás (August Detlev Christian Twesten jegyzete)
1. A koordinált tudományok rendszerén túl, bizonyos közös alapelveket, egy architektonikát kell alkotni e tudományok számára. De amennyire egységet várnánk mindezekben, az mégis éppoly kevéssé van valóban jelen; és különbözőségük befolyást gyakorol minden más tudományra is. Ezen első elvekről, a reálisra tekintet nélkül filozofálni, örömtelennek és a tudományra nézve veszélyesnek tűnik, különösen akkor, ha ez minden bizonnyal a spekuláció és a reális tudás közötti, egyfajta ellentét következményével is jár.
Míg egyeseknek az a véleményük, hogy minden tudományos képzést a spekulációval kell kezdeni, mások ugyanennek a végére akarják állítani a spekulációt, hogy kevésbé legyen képes az életre gyakorolt hatását visszatartani. Csak az első elvek ismeretében kerüljük el az empíriát és a slendriánságot az egyik, az önkényességet a másik oldalon. Most úgy tűnik ugyan, hogy sok önkényesség keletkezett újabban a spekulációból is, de ez nem a spekulációnak, hanem izoláltságának, annak a tulajdonképpeni hibának a bűne, amelytől óvni kell.
A tudományos szellem és az első elvek iránti tehetség általában nem különbözőek. A spekulatív tehetség tehát önmagában semmiféle ellentétben nem áll a reálisra vonatkozó tehetséggel, csak izoláltsága hat rombolóan, és mindkettőt mindenkor együtt kell gyakorolni.
2. A dialektika nevet választottuk, részben azért, mert egy másik elnevezés könnyen azt a véleményt ébreszthette volna, mintha ez az ábrázolás egy bizonyos iskola körébe tartozna, amely ezt a másik nevet választotta volna, részben azért, hogy az ábrázolás sajátosságát ezzel jelezzük. Mi ugyanis a filozofálás művészetének elveit értjük dialektikán.
Mind a tudás elveire vonatkozó közvetlen, mind az egyes tárgyakra vonatkozó fragmentális vizsgálatokhoz a filozofálás nevet rendeljük. Mindkét esetben olyan megismerést törekszünk véghezvinni, amely a tudás elveire vonatkozik. Hiszen az egyes tárgyaknak is, amelyekre vonatkozóan az elmélkedést filozofálásnak nevezünk, olyan módon kell lenniük, hogy általa tudományos nézet kerüljön meghatározásra. Tehát minden filozofálás valamilyen megismerés törvényszerű megkonstruálása, ami mindenkor olyan jellegű, hogy tudomány egyáltalán, vagy valamely konkrét tudomány határozódik meg általa.
A filozofálás valamely megismerés létrehozása, összekapcsolva létrehozásának világos tudatával. Ezért a filozofálás a művészet kategóriájába tartozik. Produktuma ezért műalkotás is; mert egy műalkotás olyan egyes, amelyben az általános közvetlenül kifejezésre jut, illetve amelyik a végtelent tartalmazza. Minden egyesben, amely a filozofálás útján keletkezik, benne van egyúttal a legfőbb általános, az elv, amely szerint létrejött; de minden egyesben, amely más úton keletkezik, mindig szubjektív elem rejlik.
Minden más művészetnél az ábrázolandó és az ábrázolás közé valamilyen közeg (Medium) lép, ami az ábrázolás tisztaságát zavarja. Itt ez nincs így. Emiatt, és mivel minden más művészet eszméjét magában foglalja, a filozofálás, a megismerés létrehozása, a legfőbb művészet.
De ugyanazok-e a megismerés ezen művészetének elvei és a tudás elvei?
A tudomány és a művészet között van ugyan ellentét, de ez annál inkább csökkenni látszik, minál magasabbra emelkedünk.
Azt mondhatnánk, hogy mások azok az elvek, amelyek alapján, és mások, amelyek szerint a tudományt konstruáljuk. Ez az ellentét azonban eltűnik a legfőbb elveknél. Senki sem rendelkezhet pl. Isten ideájával anélkül, hogy tudná, ez a Legfőbb miként képzelhető el az egyes ember számára, milyen a viszonya a világhoz. A tudás legfőbb elveivel egyúttal adott az a mód is, hogyan szemléljük azt2 az egyesben, és miként hozzuk létre belőle az egyest.
A konstruálás tulajdonképpeni elveit persze megkülönböztethetjük a puszta technikai szabályoktól. Ezt elismerve azonban, a továbbiakban nincs ellentét, ha az ismeret nem tisztán negatív kell legyen.
Tehát a tudás legfőbbje és legáltalánosabbja és maguk a filozofálás elvei ugyanazok. A transzcendentális filozófia és a formális filozófia tehát, ha valami reálisat kell tartalmazniuk, ugyanazok. A konstitutív és regulatív elvek tehát nem különböztethetők meg Kant alapján.
3. E fogalomnak teljesen megfelel a dialektika elnevezés, mely a régieknél pontosan ezzel a jelentéssel bírt. A reális tudományok és a filozófia közötti ellentét ugyanis náluk még nem létezett. A régieknél a filozófia az etikát, a fizikát és a dialektikát foglalta magában, mely utóbbi az előző kettő elveit tartalmazta. Platónnál a dialektika mind a tudomány konstruálásának szabályait, mind az ØntwV Øn-ra és az ÇgaJ©n-ra vonatkozó tanokat tartalmazza, amennyiben ezek még nem mentek át a két fennmaradó diszciplína egyikének területére sem.
Ez a név3 arra a művészetre vonatkozik, melyben valaki mással egyúttal filozófiai konstruálást is véghezviszünk. A szókratikus iskolában lépett a dialógus a szofisták önkényes diatribéje4 helyébe, és ezért számukra a dialógusnak és általában a konstruálásnak az elvei ugyanazok voltak. Ezáltal egyidejűleg ábrázolták ezen elvek általános érvényűségét is.
A dialektika egyúttal kritika is volt, és tartalmazta azokat a kritériumokat, amelyek szerint felismerhették, hogy valami tudomány-e vagy sem. A dialektika ezen oldala csupán annak a két résznek5 a természetes következménye, melyeket szükségszerűen tételeztek a dialektikában.
Amit az újabb időkben metafizikának és logikának neveztek, az semmi más nem volt, mint a dialektika e két része izoláltan, és éppen ezért tulajdon életüktől megfosztottan. Ezért nem létezett már híd a metafizikától a fizikáig és az etikáig. Ezáltal keletkezett az a hiba is, amit transzcendens névvel jelölnek. Ebben a szétválasztásban a metafizika éppen nem valami rögzítendő volt. A másik oldalon pedig éppen ilyen üres és a Semmihez vezető volt a logika, és így következett ebből a szátválasztásból a filozófia halála.
A dialektika tehát magának a legfőbb és a legáltalánosabb tudásnak és a tudományos konstruálás elveinek azonossága. Az ábrázolásnál azonban az egyik vagy a másik relatíve előtérbe kerülhet, és ez minden egyes valódi ábrázolásnál szükséges is, az ábrázolandó különös természete következtében. így a dialektika a következőkben különösen a filozófiai művészet tana szempontjából jelenik meg.
4. A dialektika ebben az értelemben joggal nevezhető minden tudomány organonjának. Bizonyos mértékben olyan viszonyban áll az egész tudománnyal, mint az adott centrum és a legnagyobb periféria egy golyónál. A dialektika segítségével kijelölhető minden egyes tétel helye, megtalálható, hogy az egésznek mely organikus része e tétel. Ennyiben tehát az egész ismeretének szupplementuma. A dialektika ezért nem valamely egyes tehetségen, hanem csakis az általános tudományos értelmen alapul, és így teszi lehetővé, hogy azt, amit a tehetség létrehozott, magáévá tegye. Csupán ezen organon közvetítésével lehetséges a tulajdonképpeni tudás, melyhez a puszta tehetség révén csak közelíteni lehetésges.
Az is a dialektika, ami az eszmék közlésének és cseréjének előfeltétele. Minden megértés könnyűsége tőle függ. általa kell ugyanis minden elképzelés megkonstruálására képesnek lennünk, mégpedig úgy, hogy meg tudjuk különböztetni benne az igazat és a tévedést. Semmilyen tudás nem mutatható fel úgy, hogy ne állna közvetlen összefüggésben ezzel az organonnal, még akkor se, ha nincs felvéve egy tudományos egészbe. Ezért a dialektika érdeke – mivel mindenki erre törekszik –, a különöst, amit saját különös tehetsége útján talált, az általánoshoz hozzácsatolni. Ennélfogva úgy viszonyul, mint az általános az individuálishoz. Minthogy azonban az általános a dialektika útján csak reprodukálható, így a dialektika magábanvalóan és a különöstől elválasztva szintén üres.
Nem létezik semmi olyasféle szembenállása a legfőbb és a közönséges tudásnak, mint gyakran feltételezik.
Mielőtt saját dolgunkhoz látunk, vessünk még egy pillantást a szkepticizmusra, ami minden tudást tagad! E tagadás által a szkeptikus azt állítja, hogy a tudás eszméje üres rubrika, ami alá semmi sem szubszumálható. A szkeptikusnak azonban legalább a gondolatkapcsolatok elveit el kell ismernie, és ezért a dialektika ellen nem küzd. Továbbá, mivel mégis állítja, hogy tudással bír – azzal ugyanis, hogy semmit nem tudunk –, már ebből sok mindennek kell adódnia.
A szkepticizmusnak ezért egy lágyabban hangzó formája a következő: nem tudhatjuk, vajon tudunk-e valamit vagy sem. Ennek értelmében megmutatja, miként áll szemben minden egyes állítással egy másik, amely azt megszünteti. De éppen ezáltal már egy hasonló állítást ismer el, és eképpen az egység legfőbb törvényét. Ha tehát állításában igazság van, akkor ennek a reális területén kell lennie, de nem azon a területen, amellyel nekünk dolgunk van. Az igazság azonban az, hogy egyetlen egyes sem felel meg egészen az eszmének.
A szkepticizmus a tudás eszméjét is meghagyja, méghozzá úgy, mint olyan elevent, ami után törekszünk, mert ha ezt az eszmét nem ismerné el, csak azt kellene mondania, hogy ez az eszme olyasvalami, amit egyáltalán nem tud felfogni. Erről az oldalról is minden érintkezésen kívül vagyunk tehát a szkepticizmust illetően.
5. Az ember világhoz való viszonyának biztosítása végett, egyesek valami tudáshoz hasonlót statuálnak, ami hitnek vagy vélekedésnek nevezhető, és amin az ember tevékenysége alapulhat. Egy ilyen szekunder tudásnak másnak kellene lennie, mint annak, ami a legfőbb elvekből adódna. Az a tudat tehát, amelyben ez előfordul, teljesen más kell legyen, és ily módon tehát az emberi természet kétféle megnyilvánulása tételeződik. Ha az ismeretek tartalmát tekintjük, akkor nem mutatható fel ez a kettős szféra; ha a tudat potenciáját tekintjük, akkor viszont különbség jönne létre azon emberek között, akik a spekuláció birtokában vannak, és azok között, akik nincsenek. Azok is elismerik az ilyen különbséget, akik velünk együtt ellenzik a szkepticizmust. De ugyanezt a hasadást annak a tudatában is el kell ismerni, aki az abszolút tudás birtokában van. Ezáltal tehát megszűnik az élet egysége: a tiszta tudás elmegy a közönséges mellett, és az egyikből nem konstruálható a másik.
Minden tudás egy eredeti tudástól függ, amivel egyúttal a tudás minden konstruálásának törvényei is adottak. Ebből indulunk ki. úgy tűnik tehát, mintha semmilyen más tudással sem kellene bírnunk, mielőtt ezt a legfőbb tudást birtokolnánk. Ez azonban ellentmond nemcsak az egyes emberek, hanem egész népek tapasztalatának is. Namármost, miként lehet egyenlő az a tudás, amely a legfőbbnek a tudását megelőzte, azzal, amely ugyanebből jött létre? Itt vagy a tudás kettős természetét kell elismernünk – de az abszolút tudás megszerzésével úgy tűnik, semmilyen differencia nem lép fel a reális tudásban; sőt, azt sem mondhatjuk, hogy a reális tudás tudományos alakja a legfőbb tudás megszerzéséből származna, ez sokkal inkább a tudományos anyag nagyobb gazdagsága által keletkezik –, vagy kétféle módja kell legyen a legfőbb tudás birtokolásának. és ez a helyzet. Csak a legfőbb elvek felkutatásával akarunk valaminek a birtokába jutni? Sokkal inkább már létezőként előfeltételezzük ezen elveket, és később csak tudatosítani akarjuk őket. Ez6 jelen van minden tudásunkban, de előbb tudattalanul és csak a tevékenység formájában. Noha ez a tulajdonképpeni hatóerő (Agens), de nincs egyúttal felvéve a tudatba is. így tehát azt a módot, ahogyan egy tudás bennünk van – úgy, ahogy először lett7, és mint az a feladat, hogy a legfőbb elvek segítségével a tudomány formájára emeljük – nem nevezhetjük a spekulatív tudástól specifikusan megkülönböztetettnek, és így csak relatív ellentét van a kettő között, mivel a spekulatív tudás is magán viseli az alárendelt forma némely elemét, és a másik [a nem-spekulatív tudás] is a tökéletesebb formáét. Márcsak azért is, mivel a semmiből való létrejövés az időben elgondolhatatlan, még akkor is, ha valami minimum ott van, amelyhez a spekuláló magasabb rendű eljárása kapcsolódhat. De semmiképpen nem olyan ez a különbség, hogy az egyik ember természete révén predesztinált a spekulatív tudásra, a másik pedig ki van zárva belőle. A legfőbb elvek tudása mindenkiben olyan erőként adott, amely tudatossá tehető. Ez mindenkiben jelen van, úgy, ahogy a szabályszerű formákban kikristályosodott és a durva kristályban is egy és ugyanazon anyag található. Tehát minden, ami tudás, ha csupán a formája szerint is, a most felkutatott abszolút tudáson és a konstruálás belőle adódó elvein nyugszik, és ezen elvek ereje által jön létre.
6. Még egy nehézséget kell megszüntetnünk. Mondhatná valaki, végtére is hogyan akarunk eljutni a legfőbb elvekhez, minthogy erre mégsem vagyunk képesek másként, csak nélkülük? Mindaz, ami a régieknél az erisztikát alkotta, azon fordul itt meg, hogy a tudáshoz való eljutás érdekében mégis előzőleg kell rendelkeznünk valamilyen tudással a tudásról.8 Ha specifikus különbséget tételeznek a tudás és a konstruálás elvei között, akkor itt nehezen lehet zöld ágra vergődni. Esetleg az egyik semmisségének előfeltételezését választhatnánk kiútként, elfogadva, hogy – amennyiben ez hamis lenne – az ellentmondás igazán hamar megmutatkozna: egyedül a konstruálás maga sohasem tökéletes, és így az ellentmondás a további véghezvitelnél előbb vagy utóbb napfényre kerülhet. Ha a transzcendentálist és a formálist egynek veszik, akkor mi úgy válaszolunk, hogy – mivel az eredeti és minden más tudás alapja ugyanaz – a legfőbb tudást nem tarthatjuk másnak, mint ami minden egyes adott tudásban a tudás formája, és ebben egyszerre találjuk a transzcendentálisan és formálisan legfőbbet. Tehát tulajdonképpen csak a tudás eszméjét kell analizálnunk. Nos, erre azt mondhatná valaki, hogy a legfőbb tudással való rendelkezés nélkül, azt sem tudjuk, vajon valamely egyes tudás-e. De minden, ami csak tudásként jelenik meg, számunkra ebből a szempontból homogén. éppen a tartalomtól kell absztrahálnunk, hogy az egyes tudásban megtaláljuk az Abszolútat. Ami tehát lehetőség szerint téves lehet9, azt nem vizsgáljuk.
Természetesen az a feltételezés, miszerint minden egyes tudás tartalmazza az abszolút tudást, nem azonos méltóságú magával a keresett tudással, habár szükségszerű, hogy fogódzót kapjunk az Abszolút felleléséhez. Ennyiben itt belátjuk azon állítás relatív igazságát, hogy a hit a tudás felett áll. De a hit alapul is a tudáson, amennyiben ez a hatóerő minden meggyőződésünkben.
A legfőbb tudás mint erő az az elv, amelyből minden reális tudás, a nem tökéletes is, létrejön; a legfőbb tudás mint tudatos az az elv, amelyből a reális tudománya létrejön.
Valamilyen elismert tudásból indulunk most ki, és az elvet keressük benne. Mint említettük, túlnyomóan a formálisra tekintünk, anélkül azonban, hogy elhanyagolnánk a transzcendentálist. Annak érdekében, hogy minél kevésbé kerüljünk ebbe a veszélybe, először a transzcendentálist próbáljuk meg hatalmunkba keríteni, utána pedig megkíséreljük egyúttal tudatosítani, hogy ez egyúttal a formális elve is; hogy az Abszolút egyúttal minden tudás formája.
7. Mi által ismerünk el valamit reális tudásként? Létezik ugyanis bennünk valami, ami ugyan analóg a tudással, de mégsem tekintik tudásnak.10 Ennélfogva a tudást mint különöst a gondolkodás mint általános alá rendeljük. Mi által válik a gondolkodás tudássá? Ha valamely gondolkodást tudásként tételezünk, akkor a gondolkodás általános érvényűségét tételezzük mindannak számára is, aminek akciója a gondolkodás. Ami ezen általános érvényűség nélkül létezik, azt nem tételezzük tudásként. Rendelkezünk némely dologgal, amiről tudjuk, hogy soha nem gondolhatjuk másként, csak azon igény nélkül, hogy másoknak is így kellene gondolni; pl. a maximákkal. Ez tehát szintén nem tudás (olyan maximák, amelyek valakinek az individuális meglétét képezik). Ha valakivel közlünk valamit, akkor azt akarjuk, hogy a másik ugyanazt a tudást tegye a magáévá, ami korábban bennünk volt, amennyiben közlésünkkel elégedettek vagyunk. éppen így van ez a művészettel is, de ez különbözik is tőle. A tudás közlésének nincs más tendenciája, mint az, hogy a másik azt hozza létre magában. A műalkotás más igényeket támaszt: itt nem akarjuk, hogy a szemlélő tisztán ugyanazt tegye, amit mi tettünk. A meggyőzésnek tehát nem kell minden egyes ember szubjektív természetére vonatkoznia, hanem a tiszta emberin kell nyugodnia, és a közlésnek az a célja, hogy a másik tisztán ugyanazt hozza létre. Ezért a tudás közlés nélkül is általános érvényű, a művészetben azonban szükséges a közlés. Ezen általános érvényűség nélkül nincs tudás. Valami olyasmire tekintünk tehát, ami adott bennünk. Nem vagyunk azonban a személyiség határain: minden egyes ember tudását látjuk magunkban. Hamis tehát a tudat belső jelenségeit úgy felfogni, hogy azok nem általános érvényűek.
Ez ellen irányul az empirikus szepticizmus azon ellenvetése, miszerint mindenki csak a sajátját gondolataival bír, és senki sem tudhatja, hogy a másikban van-e valami analóg. Ha valaki semmi közöset nem tételez, akkor tudást sem tételez, és így a kérdés sem merül fel számára. – De mondhatná valaki, hogy minden reális tudás mégis tartalmaz egyúttal valamit, a Te személyes megléted által közvetítettet. De az adott tudás tartalmától el akarunk vonatkoztatni. Ha a tudás csak valami általános érvényűség, akkor a szervekben nyugodhat valami bizonytalan vagy egyes, de tudás csak a másik faktor11 által létezik, amit keresni akarunk. E két faktor identitása az, ami valamely tudást teljessé tesz, amiből következően azonban semmiféle véges tudás nem válhat teljessé. Ez azonban nem akadályozza meg azt, hogy ne kezdhessük a másik oldalról a vizsgálódást.
8. Minden gondolkodás, tehát a tudás is, vonatkozásban áll mind a gondolkodóval, mind egy gondolttal, a szubjektummal és az objektummal. A gondolt valami gondolkodáson kívüli, de a gondolkodásban adott. Azt már láttuk, miként tételeződik a szubjektum a gondolkodásban, amennyiben ez tudás. De miként gondoljuk el a gondolkodást, amennyiben tudás, az objektumra vonatkoztatva?
Mi ez a gondolkodáson kívül tételezett objektum? Ha gondolkodunk, nemcsak gondolkodunk, hanem gondolunk valamit. Mármost mi ez a valami? A lét. Minden gondolkodásban, tudásban a gondolt, a tudott a lét. Semmit sem tudunk elgondolni másként, csak a lét formájában, ha csak önmagunkban vagy önmagunk számára is. Magában az önkényes gondolkodásban, a fantáziálásban is a lét formáját ölti az elgondolt. Nincs ez másként a tévedésnél sem, mert ezt is a gondolt létével fonjuk egybe, amennyiben igazi tévedés. A létre vonatkozó milyen reláció által válik a gondolkodás tudássá? A nemtudásban a lét gondolkodásunk puszta formája. Gondolkodásunkat a tévedésnél is egy tőle független létre vonatkoztatjuk, de itt a gondolkodás nem úgy viszonyul a léthez, ahogy a gondolkodásnak viszonyulnia kellene a léthez. Például, ha a gondolkodásban a létet hamis predikátum kíséri, akkor az nem úgy van a létben. A tudás a gondolkodás kongruenciája a léttel mint gondolttal. Megjegyzendő: a tudás nem személyes tudat, hanem az összes személyiség totalitása, és így maga az ész. A tudás tehát az ész tökéletes feloldódása a létben. Amennyiben szembeállítjuk egymással az észt és a létet, mindkettőnél szükségszerűként jelenik meg a kongruencia. A létből mint olyanból semmi sem származhat, ami ne lelné az észben is mint olyanban szubjektív megalapozását. A tévedés és az önkény sohasem a létből indul ki. Ha megpróbálunk eltérni ettől az azonosságtól, akkor elvész a lét és az ész eszméje, mert mindkettőben megtalálható a szükségszerűség, ami egymásra vonatkozásukban kifejeződik. Ha elgondolható volna, hogy az észben valami másként van, mint a létben, akkor kárba veszne a lét szükségszerűsége és törvényszerűsége. Az ész realitása is veszendőbe menne. Olyan kölcsönhatás ez, ami mindkettőben fennáll. (...)
Jegyzetek