Gyenge Zoltán

Még egyszer az irónia fogalmáról

Soós Anita: „Ha egy arcot sokáig és figyelmesen nézel”
Budapest, Haas, 2002.

Az irónia fogalma a XIX. századi – elsősorban német – romantikában meglehetősen jelentős szerepet játszik, sőt nem túlzás azt állítani, hogy Szókratészt követően éppen ez az irányzat fedezi fel újra. Híressé azonban inkább Søren Kierkegaard teszi, aki első, komolyabb írását teljes egészében ennek a témának szenteli. Ugyanakkor – és ez igen fontos tényező Soós Anita erről szóló könyve kapcsán is – éppen ő lesz az, aki egyben világos distinkciót teremt a romantika és a szókratészi, valamint hegeli iróniafogalom közé, hogy aztán egy új, sajátosan rá jellemző iróniakoncepciót fogalmazhasson meg. De nézzük előbb az előzményeket!
Søren Kierkegaard disszertációját (Om Begrebet Ironi)¹ a koppenhágai egyetem filozófia fakultásán 1841. szeptember 29-én nyilvános vitában védte meg. A disszertáció kapcsán fontos megjegyezni, hogy elkészülésében nagy szerepe volt Poul Martin Møllernek, aki az egyetemen Kierkegaard-t a görög filozófiára tanította, a görögséggel ismertette meg, s talán sokkal többet is jelentett számára, mint egy egyszerű tanár. A disszertáció keletkezésének körülményei egyébként elég pontosan ismertek. Kierkegaard 1839 nyarán szinte minden mást megelőzően készül arra, hogy apjának tett ígéretét beváltva, abszolválja teológiai vizsgáit. Ez 1840 júliusában meg is történik. Majd ezt követi egy sajátos vágytól hajtott jüttlandi utazás, a Regine Olsennel való megismerkedés, majd jegyesség. A disszertáció készítésének évei tehát önmagukban is zsúfolt időszakot jelentettek számára. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a disszertációs írás nem szorítkozik csupán az 1841-es évre, mert megírása olyan széles előtanulmányokat feltételezett², amelyek több évre átnyúltak, ugyanis a fentebb említett szerzők olvasásán kívül még más filozófiai előmunkálatokat is megkívántak. Azaz nem csupán Platón és Arisztotelész tanulmányozása, hanem Xenophon, Aristophanész és rájuk vonatkozó korabeli másodlagos irodalom is fontos szerepet játszott a könyv elkészültében.
1841-ben tehát a munka beadásra kész. Be is kell adnia, hiszen ez az az időszak, amikor Kierkegaard, többek között, komolyan foglalkozik azzal a lehetőséggel, hogy elfoglalja Møller megüresedett katedráját, amihez a tudományos munka elengedhetetlen. Az írásban nagy mértékben támaszkodott a már idézett szerzők mellett Hamann híres könyvére (Sokratische Denkwürdigkeiten), valamint F. Ch. Baur (Das Christliche des Platonismus oder Sokrates und Christus) munkájára, valamint Carl Daubra (őrá többször is – expressis verbis – hivatkozik). Mindenekelőtt azonban le kell szögeznünk: a legfontosabb forrás maga Hegel, ami azért is lényeges, mert Kierkegaard ebben az esetben nem igazán a hegeliánusokkal vitatkozik, hanem valóban magával Hegellel; itt elmondhatjuk – szemben néhány későbbi művével –, hogy a ő művét idézi és nem a kommentárokat³. Maga a disszertáció dán nyelven íródott, ami azért érdekes, mert ezt Kierkegaard csak külön kérelemre tehette meg, mivel a tudományos élet akkori nyelve a latin volt. A disszertációval kapcsolatban ismertek F. Ch. Sibbern, J. N. Madvig, F. Ch. Petersen valamint P. O. Brønsted véleményei, amelyek a védés előtt, 1841. június, július hónapban fogalmazódtak meg.⁴ Maga a védés közel nyolc órán át, de végül sikeresen lezajlott, sőt még némi visszhangot is keltett.
Röviden tehát ennyi az előzmény. A mű megítélése azonban – ahogy arra Soós Anita is most megjelent könyvében („Ha egy arcot sokáig és figyelmesen nézel”. Budapest: Haas 2002) rámutat – nem volt mindig egységes. Egyesek a dolgozatot nem tartották igazán az életmű részének, vagy egyszerűen csak ignorálták, mások viszont – és ezzel lehet teljes mértékben egyetérteni – az egész kierkegaard-i ouvre-t illetően a megértés alapjának tekintették. Jelenleg már elmondható, hogy a Kierkegaard-kutatás egyre komolyabban veszi a már ismert művek mellett a Kierkegaard által készített feljegyzéseket vagy éppen azt az előadásjegyzeteket, amelyeket például Schelling-előadásokon készített. Soós Anita könyvében a Kierkegaard által hátrahagyott feljegyzéseket (Papirer)⁵ szintén különös hangsúllyal kezeli, hiszen azok a megértést talán könnyebbé, az értelmezést pedig pontosabbá teszik. Ugyanakkor az egész könyv a kierkegaard-i iróniát egy szövegértelmezési kontextusba helyezi, amiért is teljesen elfogadható a szerzőnek rögtön a könyv elején tett megjegyzése, miszerint Kierkegaard-ral elsődlegesen mint íróval foglalkozik (13.o.). Célja az irónia értelmezésen keresztül ezért a maszk, az inkognitó vagy éppen az indirekt közlés lényegét megérteni és érthetővé tenni, illetve annak a kierkegaard-i műveken belül játszott szerepét vizsgálni. Ennek megfelelően a könyv három tematikus részre osztható. Míg az első, egyben legrövidebb rész elsődlegesen az irónia általános jelentésével foglalkozik, a második már a kierkegaard-i irónia fogalmán keresztül az indirekt közlésre irányul, a harmadik (leghosszabb) egyrészt az addigi megállapításokat egy Gerard Genette által felállított szövegértelmezési modellbe helyezi, másrészt – s ez talán az igazán érdekes – a konkrét kierkegaard-i szövegeken keresztül annak gyakorlati jellegét vizsgálja.
Az irónia általános koncepcióját említve természetesen előtérbe kerül a romantika irónia-felfogása, ezt Soós Anita sokkal lényegesebbnek tartja, mint akár a hamanni, akár a hegeli koncepciót, amelyről csak esetenként tesz említést. Teljesen jogos, hogy Schlegel kritikai töredékeiből indul ki, amelyek közül a 37-es, illetve a 108-as kap nála kitüntetett szerepet. (Hozzátehetnénk persze még másokat is, pl. a 48-as töredéket.) Az azonban kétségtelen, hogy a 108-as töredék foglalja magában a legesszenciálisabb értelemben a romantika irónia-felfogását: „A szókratészi irónia az egyetlen, valóban szándékoltan és mégis józanul megfontolt elváltoztatás. Egyképp lehetetlen a kimódolása és az elárulása. Aki nem képes rá, annak számára a legnyíltabb színvallás után is talány marad. Senkit meg nem téveszt ez az irónia, csupán azokat, akik megtévesztésnek hiszik, és vagy örvendeznek a pompás móka láttán, mellyel az egész világot bolonddá teszik itt, vagy mérgesek lesznek, ha rájönnek, hogy itt őket is be akarták csapni. Minden merő komolyság és minden merő tréfa (kiem.- Gy.Z.) ebben az iróniában, minden a legőszintébben nyílt, minden mélységesen elváltoztatott. Az életművészet érzékének és a tudományos szellemnek egyesüléséből fakad, a tökéletes természetfilozófia és a tökéletes művészetfilozófia találkozásából. A teljes közlés feltétlensége és feltételessége, lehetetlensége és szükségszerűsége közti feloldhatatlan harc érzését kelti. Valamennyi licencia közül a legszabadabb, mert általa mindenen túlteszi magát az ember; és mégis a legtörvényesebb is egyben, mert feltétlenül szükségszerű. Igen jó jel, ha a harmonikus lapály emberei nem tudják, hová tegyék ezt az állandó önparódiát, hol hisznek, hol hitüket vesztik, míg a végén beleszédülnek, s éppen a komolyságot tartják tréfának, a tréfát komolynak.”⁶ (Nem véletlen a tréfa és komolyság Schlegel által megfogalmazott dialektikájáról szóló rész kiemelése, mert alapvető fontossággal bír Kierkegaard szemléletére, és disszertációjában ez a kérdés különös szerepet tölt be.) Soós Anita megállapítása szerint azonban a romantika iróniafogalma merőben különbözik Kierkegaard iróniafelfogásától, ugyanis a romantika annak külsődleges funkcióját ismeri el, míg Kierkegaard esetében (hasonlóan Szókratészhez), az irónia egy szubjektumon belüli tényezővé válik. Az irónia értelmezésében nagy szerepet tulajdonít a Gilleleie-feljegyzésnek⁷, amelyet – az iróniafogalom kialakulásának szempontjából – a koncepció „bölcsőjének” nevez. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy azt az iróniafelfogást, amely az iróniát egyfajta „élet-iróniának” tartja, megkülönböztesse az iróniától mint uralt momentumtól, azaz ahová a kierkegaard-i értekezés is el fog jutni. Az irónia megfogalmazása a szókratészi attitűd kapcsán a végtelen és abszolút negativitás tételében csúcsosodik ki, ugyanis az irónia lényegét abban lehet felfedezni, hogy segítségével a kritikus szubjektum kérdést fogalmaz meg a konstans entitásként megjelenő valósággal szemben, a megismert és elfogadott igazságokat relativizálja, sőt azokat kétségbe vonja. Ez tehát első megközelítésben a kierkegaard-i irónia alapja.
Mindezen azonban az „uralt irónia” már túllép, „pozitív” tónust nyer, amikor az ironikus szubjektum számára a valóság feladattá válik. Azaz – ebben tökéletesen egyet lehet érteni Soós Anita felfogásával – jelen esetben a destrukció egyben konstrukció lesz, kérdés: ki milyen vonatkozásban érti azt. Ezt azért lényeges kiemelni, mert nem hiszem, hogy Brian Söderquistnek feltétlenül igaza lenne abban, hogy az irónia kapcsán a szubjektum elszigetelt lesz, önmagára marad, s ezért az irónia nem lehet más, mint a világba való visszatérés egyik eszköze (66.o.). Sokkal inkább arról van szó, hogy az irónia egy lehetőség (az arisztotelészi dunamij értelmében); azaz egy lehetőség arra, hogy önmagunk legyünk, hogy a külső, igaznak tartott valósággal szemben egy belső világot, pontosabban: a bensőségesség (Inderligheden) világát teremtsük meg, egy olyan egzisztenciális alapot, amely megveti a külső „valóság minden gyermeki csínytevését”⁸, és egy belső szilárd világot hoz létre. éppen ezért ez a magány sem lehet azonos az „egyedülléttel”, hiszen magában hordozza azt a genetikus mozzanatot, amely az „én”-t cselekvő erosszá teszi. Ezt egyébként egy másik helyen maga Soós Anita is hasonlóképpen fogalmazza meg, amikor azt írja, hogy a reduplikáción keresztül nemcsak az álneves kiadó, illetve a szerző, hanem „maga az olvasó is individuummá, énné válik”.(111.o.) Ez éppen az irónia eszközjellegen túllépő, egzisztenciális mozzanata. épp ennek köszönhető – ezért teljesen jogos kiemelt szerepet kapnia – , hogy az indirekt közlés is valami egészen más értelmet nyer, metodológiai jellege mellett ontikus szerepe sem kerülhető meg, már csak azért sem, mert jogos Pukrtharthofer (aki hosszú idő óta igen behatóan foglalkozik az ún. épületes beszédekkel) azon megjegyzése, miszerint Kierkegaard-nál direkt közlés voltaképp nem található, hiszen az a trivialitással lenne egyenértékű. Tulajdonképpen ezért lehet mélységesen egyetérteni azzal a megállapítással, hogy az indirekt közlés nem azonos az iróniával (Ernst Behler sugalmazásával szemben⁹). E kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, de egyben meg is kell különböztetni őket (69.o.).
Soós Anita könyvében ugyanakkor ennek az indíttatásnak megfelelően különös hangsúlyt kap a szövegértelmezési szintek körülrajzolása. Kiemelt szerepet, mert a kierkegaard-i írásokban az álneves közlés puszta formai elemen kívül valami egészen mást is jelent. Soós Anita ezt szövegkritikai módszerrel próbálja meg leírni, elkerüli azonban azt a csapdát, hogy valamilyen végső recept megadására (amely némelyik, Kierkegaard-ral foglalkozó elemzésnél sajnálatosan megfigyelhető) vállalkozzon. Ugyanakkor alapos filológiai munkával egybegyűjti mindazt, ami pozitív értelemben a kierkegaard-i álnevekről tudható, azokat a genette-i paratextualitás átértelmezett struktúrájába helyezi (78.o.), különböző formáit kiemelve csoportosítja, összeveti a korabeli német romantikus és a dán irodalmi tradícióval, majd a „szerzői” és „kiadói” funkciót szem előtt tartva, megpróbálja csoportba foglalni azokat (91.o.). Ezzel kapcsolatban a leglényegesebb megállapítása – túl a csoportosításon – talán abban foglalható össze, hogy a szerzői álarc Kierkegaard esetén „filozófiailag megalapozott írói technika”. Sőt, talán ennél is több – ezt Soós Anita is érzi –, hisz ő maga is kimondja: „az álnév nem más, mint én-fikció”. (88.o.)
Igen termékeny Kierkegaard-olvasatnak tartom a könyvnek azt a részét, ahol az egyes kierkegaard-i műveken keresztül, úgymond a gyakorlatban vizsgálja meg az irónia illetve az indirekt közlés szerepét, ezen keresztül a szerző-fikció jelentését. Ebben a vonatkozásban nagy mértékben támaszkodik Garff munkásságára, és egyetért azzal – az egyébként valóban frappáns – megállapításával, hogy például a Vagy-vagy két szerzője („A” és „B”) olyan dichtonómiát takar, amelyből hiányzik a szintézis hegeli mozzanata, s amely ezért az olvasót is, a szöveg „maieutikus csattanójaként”, egyfajta „vagy-vagy”-ra kényszeríti (100.o.). Ugyanakkor az alapos szövegkritikai munka eredményeként betekintést kapunk egyes írások egyéb érdekes hátteréről is, például annak kapcsán, hogy mennyiben lehet a Vagy-vagy „B”-je Heiberg maga (121.o.), vagy mit jelöl a Nicolaus Notabene, a Johanes Climacus álnév. De ugyanilyen érdekes és tanulságos például Az ismétlés „megsokszorozott” szerzőképének elemzése is.
Mindezek mellett azonban mégis sokkal fontosabb és érdekesebb Soós Anita állásfoglalása magukkal az álneves funkciókkal kapcsolatban. úgy tűnik ugyanis, hogy Focault azon megállapításával azonosulni tud, miszerint az empirikus szubjektumot korunkban felváltja a textualitás (csak halkan kérdezem meg, ha ez igaz, miért kell az empirikus szubjektumra szűkíteni?), de ügyesen vitába is száll Genette-tel, aki szerinte nem veszi tekintetbe, hogy „a pszeudonim kiadás egyik oka lehet egyfajta distanciateremtés az empirikus szerző, illetve a szöveg által sugallt szerző között” (158.o.). Ennek azonban Soós Anita szerint sokkal inkább szövegértelmezési relevanciája van, azaz itt Kierkegaard-nak egyfajta dekonstruktivista olvasatával állunk szemben, amely ellentétes, a szerző szerint, a szöveg biografikus olvasatával (11.o.). Ez utóbbi alatt valami olyasmit kell érteni, hogy az a szövegeket egy lineáris rendszerbe helyezi, és ha igazán ezt értjük alatta, akkor valóban téves útról van szó, hiszen – és ebben teljesen egyetértek a szerzővel – Kierkegaard esetében nem a diakronitás érdekes, hanem sokkal inkább a közlés módján megsokszorozott önmagával folytatott párbeszéd. Ez adja meg ugyanis az egyes szövegek önálló legitimitását, megtartva ugyanakkor a belső ellentmondásokat. Mégpedig azokat az ellentmondásokat, amelyek feloldást nem csupán nem kívánnak, de nem is tűrnek el. De a biografikus olvasatnak ezzel a értelmezésével és egyértelmű elutasításával (11.o.) némileg szemben áll Soós Anita Garffra vonatkoztatott egyik későbbi megjegyzése, amikor – úgy tűnik a szerző számára is elfogadhatóan – a biográfia (bio-gráfia) azt jelenti, hogy az „élet és mű folyamatosan egymásba játszanak”, sőt „egymást írják”. (165.o.) Akkor viszont nem világos, hogy a biografikus kritikát mégis hogyan kell értenünk: az első avagy a második megjegyzés értelmében. Azt hiszem, erre csak egyetlen megoldás létezik: az első biográfiai megközelítés egy inautentikus magyarázatot jelent, amelyben a szövegek valamilyen konstruált vezérelv alapján lesznek egymáshoz rendelve, aminek a létjogosultsága természetesen ugyancsak megvan, de valóban nem feltétlen jelent termékeny olvasatot. (Célszerű lenne ebben az esetben a biográfiai megjelöléstől talán eltekinteni.) A garffi értelemben vett bio-gráfia viszont a szövegeket élő elemeknek tekinti, organikus egésznek, amelybe a befogadó legalább olyan fontos szerepet játszik, mint maga a „szerző”, a „feladó”, és ez már nem áll távol a könyvben követett szemlélettől sem. Mindezt alátámasztja az is, hogy a szerző számára Genette mellett a másik meghatározó értelmező éppen Joakim Garff. Sőt talán nem is kell nagyon éles különbséget tenni a kettő között – és azt hiszem Soós Anita ezt nem is akarja – mert akkor az egyik legnevesebb Kierkegaard kutató, Theunissen megállapítása sem lenne annyira elgondolkodtató, aki például hideg eleganciával utasítja el Kierkegaard dekonstruktivista „felfedezését”.¹⁰
összességében csupán örömünknek adhatunk kifejezést, hogy egy nagyon igényes szakmai színvonalú, Kierkegaard-t egyfajta dekonstruktivista szemlélettel kezelő, de ugyanakkor nem mindent a dekonstrukciónak alárendelő könyvet tarthatunk a kezünkben. Talán a szélesebb olvasóközönség megnyerése érdekében célszerű lett volna nem csupán a dán, hanem a német és angol szövegeket is lefordítani, bár ez a könyv kifejezetten egy értő közönség számára íródott, nem csupán Kierkegaard ismeretét, hanem a modern kommunikációs modellek, a dekonstruktivista álláspont előzetes ismeretét is feltételezi. Ami lényeges: Soós Anita könyvében azt vizsgálja, miként jelenik meg a sajátos kierkegaard-i iróniakoncepció az életmű egyes részeiben, s az miként használható a műelemzésekben. A könyvből, annak ellenére, hogy igen kiterjedt filológiai háttéren alapul, hiányzik mindenféle végérvényességre vagy kizárólagosságra törekvés, azaz semmiképp sem akarja kimondani, hogy ki van a maszk mögött, de nyilvánvalóvá teszi azt a tényt – amivel jómagam is mélyen egyetértek –, hogy az „irónia fogalma Kierkegaard szerzőségének a kulcsa” (215.o). Továbbmegyek: ez igaz az egész filozófiájára nézve, akár a közlés formáját, akár annak egzisztenciális tartalmát tekintjük. De mivel az irónia ugyanúgy ránk is irányul (102.o.), nem is kell (nem is szabad) azzal vesződnünk, hogy megfejtsük, ki is a szerző. Mert nem is az a lényeges. Nem a megfejtés, az mindig elvesz valamit. Mert a közlés magától beszél – ha ugyan hagyjuk megszólalni.