Kornelia Hauser
Gabriele Mittag nemrégiben a „Freitag” hetilapban szembeállította a „nem” kategóriájának talán fölösleges megkérdőjelezését a nők rossz szociális helyzetével. A „tényszerűség mágikus ereje” megteszi a hatását: szinte automatikusan a beavatkozó cselekvés gyakorlati oldalán találom magamat. és akkor? Mi a teendő? Ez utóbbi kérdés valahogy nem megválaszolható. Ez a valahogy így fest: harcolunk az azonos bérekért, a munkahelyek igazságos elosztásáért, úgyszintén az óvodákért, az abortusztilalom ellen, az erőszak ellen a heteroszexuális kapcsolatokon belül és kívül, a heteroszexizmus ellen, a látens és nyílt euró-centrizmus ellen, a nőknek való projektekért és állami pénzekért, a női tanszékekért, a munkahelyi szexizmus ellen, a gén- és reprodukciós technológiák mindenható teremtésaktusai ellen.
Nem okolhatók csupán a kimerült „társadalompolitikai víziók”– mint Gabriele Mittag véli – azért, hogy a feministák kimerültek. Maga a szociális realitás is mint antipolitical correctness és mint backlash1 kiábrándító. Egy másik – eretnek – tézis így hangzik: az elmélet szükségessége gyakran akkor jön létre a társadalmi mozgalmakban, amikor ezek korlátokba ütköznek. A hatvanas évek végén ilyen korlát volt a nemekre nézve specifikus munkamegosztás és a saját testtel való rendelkezés érzékelt hiánya. Manapság a szigorú – érzékelhető – korlát a munkapiacról való kizárás, a szexizmus és az erőszak. Mindehhez számos teória létezik. Egyéb korlát nem érzékelhető, mivel inkább ennek ellentéte látható: a fogyasztási lehetőségek szabad megválasztása, liberális homoszexualitás, annak ígérete, hogy minden út szabadon áll. Gabriele Mittagnak azonban igaza van: a feminista elmélet és politika pillanatnyilag szembetűnően messze áll egymástól.
A nem halott
Hogyan néz ki hát az elmélet, amikor az uralkodó politika kevéssé ejt gondolkodóba? Hiszen végtére is szárnyainkat, a társadalompolitikai helyzeten kívül, mindig is az elméleti anticipációktól kaptuk: Sikerült nekünk a „másikat” a mostban mint potenciált elgondolni. A szemrehányás, amit Gabriele Mittag a feministáknak tesz, számomra ezt jelenti: Miért gondolkodtok ti mint teoretikusok csupán a teóriákon? Miért nem teoretizáljátok a valóságot, keresitek meg vagy fedezitek fel a valóság lehetőségét? és igaza van: a feministák mindig is az állapotok és körülmények, a nem közvetlenül felismerhető összefüggések elemzését és megnevezését szolgálták a változtatás szándékával. Arra törekedtek, hogy megmondják, mi van!
Néhány évvel ezelőtt azonban egy nehezen olvasható, mivel rosszul fordított, radikális elmélet szivárgott be a fáradt országba. Isten már halott volt, a szocializmus épp akkor hunyt el, a történelem végét kihirdették, a szubjektum kategóriája fölöttébb kérdésessé vált. és most íme Judith Butler új kiáltása a tengeren túlról: a nem halott! Butler megmondta, hogy mit jelent számára a nem [mint szexus]. Ami a német cikkekben és tudományos értekezésekben túlnyomórészt olvasható volt, a „nemek sokszorosodásának” piacáról szólt, a maskarádé és maszkírozás, a transzszexualitás és travesztia ünnepévé vált. Az öröm és élvezet az ígéret és leírás tárgya lett, megszűnt a „lenni-kell” nyomása (nem vagyok nő, ellenben viszonyulni tudok ahhoz az állításhoz, hogy mint nő kell cselekednem). Mindaz, ami a „nemiséghez” kapcsolódik, „szubverzív módon” mindenütt láthatóvá és botrányossá válik. A nemi bizonyosságok elbizonytalanodása lehetne a találó szlogen ehhez.
ám vajon ez volt e minden, amit Butler látott? Minden értékelés nélkül ennek az országnak [Németországnak] a feminizmusa szempontjából érdekesnek tartom azt, hogy Judith Butler ismeretelméleti javaslatait jobbára mint kultúrelméleti és -gyakorlati bevezetéseket olvasták. A női kritikusok nem is mindig azonos területen találkoztak vele: egy dühös kifogás a nőmozgalom depolitizálásával és a politikától való elválasztásával vádolta. Egy másik a valóságtartalmak hiányát vetette a szemére. Sokan azt kiáltották: hol marad az anyagi test, ha csupán a nyelvről van szó?
Vajon Judith Butler némely gondolata köthető-e a társadalmi valósághoz és a politikainak számító cselekvési lehetőségekhez? Mit jelenthet társadalomelméleti és politikai szempontból az az állítás, miszerint a nem (mint sex és gender) felbomlásra ítéltetett? A jelen tanulmányt egy vita elindításának kísérleteként tekintem, amely az elméleti felismerések politizálását segíti elő. és ami e kísérletre ösztönzött, az egyfelől nem más, mint Butler közelsége a marxizmushoz, ami miatt másként kellett olvasnom őt, mint azelőtt, másfelől a távolság, amely az eredményekből származik. A „nem halálát” és a szubjektum butleri konstrukcióját választom témámul.
Marx értelmezése Butler segítségével
Két társadalomelméleti elem van, amely Butlerrel a feminista elméletalkotás szempontjából továbbgondolható, amely azonban vitáinkban többnyire elsikkadnak: a szubjektum-konstrukció és a társadalmunk alapjának tekintett heteroszexizmus. Véleményem szerint Butler elméleti fejtegetései, minden filozófiai vonatkozás nélkül, valóban radikálisan értendők, amennyiben egy felszabadulás-elméleti perspektívához kapcsoljuk azokat. Olvasatomban Butler Marxot viszi tovább, anélkül, hogy ezt világossá tenné. Ha Marx a társadalmi osztályokat, melyeket a birtok és a birtokkal való rendelkezés konkrét formáit határozott meg, a megszüntetés felé akarta terelni, akkor Judith Butler a nemet – amely a szubjektum bizonyos formájához kapcsolódik – akarja megszüntetni. Miként a baloldali politikában az „osztályt” meg kellett szüntetni, akként a nem is megszüntethető. Marx számára az állam volt az, amit a proletáriátusnak meg kell dönteni, hogy „személyiségét érvényre juttassa”. E logika szerint a nőknek meg kellene szüntetniük a nyilvánosság és magánélet, az élelmiszertermelés és az élet teremtése közti megkülönböztetést. és sok olyan tendencia észlehető már, amely ezen dolgozik: például a gén- és reprodukciós technológiák, amelyek szintén a generációk koncepciója ellen intéznek támadást.
Milyen problémákat teremt a megszüntetett nem? Andrea Rödig például ezt kérdezi: „Hogyan érvelek egy igazságos munkahelymegosztást ellenőrző bizottságban, ha szigorú értelemben nem mondhatom meg azt, hogy ki a nő, vagy miért kell megtartanom egy bizonyos nőt?” Az az elméleti lehetőség, hogy a „nőt” mint bizonyos szociális (és nem testi vagy azonossági) pozíciót fogjam fel: valóban ez volna a probléma? Vagy sokkal inkább az, hogy képtelen vagyok az „integrációs politikán” (munkahelymegosztáson) túlmenően egy radikális perspektívát megcélozni, amelynek társadalomelméleti és -politikai elképzelései még gyengén fejlettek?
Vizsgáljuk meg a „nem halálát” a szubjektum aspektusából! – Marx a nem fogalma nélkül és a heteroszexualitás történetiségét teljesen figyelmen kívül hagyva egy helyütt a szubjektum fogalmát– csakúgy mint Butler – a klasszikus német filozófiával szemben forradalmian átértelmezi. Marx a Feuerbach-tézisekben egy területváltást hajt végre szubjektum és objektum között, amelyek közvetítését mindaddig a tudatban vélte megtalálni. Ez a tudat mindaddig az egyénekben volt fellelhető. A tudat helyébe Marx a „valódi tudást” helyezi, olyasvalamit tehát, amely az egyéneken kívül jött létre, amit át kell venni, ami áthagyományozható és elvethető, fejleszthető és tönkretehető. A szubjektum helyébe a „tevékeny életfolyamat” kerül, az objektum helyébe pedig a „történelem”. Marx – eléggé merész módon – a termelésnek egy teljesen új fajtáját fogalmazza meg azon viszonyok között, amelyek a feudális társadalom közvetlen hatalmát átalakítják, és önkéntes alárendeltséggé fordítják át: az élelmiszerek és az élet (faj) szükségszerű létrehozásához hozzácsatolja a szubjektivitás társadalmi produkcióját.
A „tevékeny életfolyamatnak” nevezett szubjektum immár nem állítható szembe a „történelem” objektumával, hiszen része ezen objektumnak, a tudás pedig egy kiszámíthatatlan, ám egyszersmind ösztönző tényező benne. Az új vizsgálódási tárgyat, mely mindhárom elemet magába foglalja anélkül, hogy felbontaná vagy szétválasztaná azokat, Marx a „társadalmi viszonyok együttesének” nevezi – ez az új totalitás, amit a szociológia társadalomnak nevez, és amit Foucault egy „képzeletbeli szabályozó elvnek” minősített.
Marx megalkotta a társadalmi formáció fogalmát, amelyen belül az ideológiák mint tudatformák jönnek létre; utóbbiak az emberek konfliktusait tükrözik. A tudat mindenkori formája az észlelés és egyszersmind a társadalmi és nemi viszonyok általános keretét képezi. A szubjektum egy tudatosan cselekvő, aki nincs tudatában saját formájának. A tudat az egyszeri cselekvésre korlátozódik, amelynek át kell haladnia az agyon, ily módon a szubjektum nem vakon cselekszik. Az általános cselekvési keret, amely történelmileg jött létre, nem pedig a szubjektum alkotta meg, eleve adott.
Az elméleti felismerést, amelyből a mai diskurzus kiindul, így nevezik: nyelvészeti fordulat. A strukturális nyelvi elemzések révén utat talált a társadalomtudományokba is. Röviden kimondja, hogy nem a szubjektumok gyakorlata a konstitutív, hanem a szubjektum nélküli struktúráké, amelyekben és amelyek által a mindenkori cselekvés létrejön. Nem az ember beszél, hanem a nyelv beszél, avagy az embert beszélik [der Mensch wird gesprochen]. A felvilágosodás emfatikus szubjektumfogalma, amely magába foglalta a cselekvést és a logikai felismerést, dekonstruálódik: a gyakorlat és az elméleti megalapozás közti kapcsolat felbomlik. Ez lehet egyik magyarázata a feminista elmélet és politika közötti elkülönülésnek. A felismerés, akarat, cselekvés és következmények talán minden összefüggést nélkülöznek; ebben a láncban minden mozgás értelmét veszti.
Mindezek az eszmefuttatások Butlernél is megtalálhatók; Butler is mint eredményt tekinti a szubjektumot és nem mint a társadalmi diskurzusok előfeltételét. Mindamellett nem határoz meg egy általános cselekvési keretet, és nem veszi fontolóra a tudat történelmivé lett formáit, hanem a tudattalant abszolútnak, míg a (formátlan) tudatot struktúraeffektusnak tekinti. Ugyanakkor egy nagyszerű javaslatot tesz, ami sokkal inkább kutatási feladat mintsem megoldás: azt mondja, hogy a heteroszexizmus egy ilyen struktúraeffektus. Az én szavaimmal: a heteroszexizmus egy olyan tudatforma, amely a faj reprodukcióját szabályozza. ám ennél többet is jelent, és erre a férfiasság kutatója, Bob Connell is hivatkozott az etnikai jellegű harci konfliktusokkal kapcsolatban: „Az etnicitást nagy mértékben a társadalmi viszonyok konstituálják.” Vagyis: az élet létrehozásának éppannyira szüksége van erre a tudatformára, mint az államilag legitimált emberölésre (pl. az egykori Jugoszláviában).
Butler ellenben meg sem kísérli tisztázni, hogy milyen a szubjektum, csupán mint szubjektumot határozza meg azt, mégpedig a tartalmi oldaláról: Butler autonómiáról, öntudatról, teremtésaktusról, tettesekről beszél, hogy ezt követően mindezen tartalmat mint „illuzórikust” visszautasítsa: nincs tettes a tett mögött!
Marxnál megtalálható a híres megkülönböztetés a véletlenszerű és a személyes individuum között, amely megkülönböztetés az önmaga- és az idegen meghatározásának viszonyát objektíve adottnak tekinti. Azt kérdezi: hogyan lehetséges, hogy „az egyén személyes magatartása szükségképpen eldologiasul, elidegenül, és egyszersmind mint tőle független, érintkezés útján létrejött hatalom nélküle is fennáll, társadalmi viszonyokká alakul át, a hatalmasok sorává, amelyek meghatározzák, alávetik őt, és ezért képzeletében mint ’szent’ hatalmak jelennek meg?”. A körülmények hatalmát, amely körülmények maguk is mint a belőlük kiváló egyének létrehozói jelennek meg, ily módon megfosztva őket az önmeghatározástól, Marx uralomkritikai szempontból vizsgálja. Butler az idegen eme meghatározását a változtatás radikális perspektívája nélkül fogja fel. Küzdelme egy olyan filozófiatörténet ellen irányul, amely a szubjektum (potenciális) szabadságának meghatározási kísérletei során megtagadta ennek függőségét. Butler radikalitása totalizáló érvelésének következménye: Mivel az egyéneknek alá kell vetniük magukat, és az alávetettség hatása annak a tudatban való kioltását eredményezi, ami alá az alávetettség megtörtént, ezért szerinte az egyénnek az önmeghatározásra irányuló lehetősége maga is szükségképpen kioltódik: tehát nem az alávetettség feltételeit veszi erőteljesebben szemügyre, amelynek eredményeképpen a szubjektum elméletileg mint képzeltbeli, az egyén pedig mint véletlenszerű konstituálódik. Marx foucault-i szempontból történő olvasatának lehetősége Butlernél nem jelenik meg. Ebben az értelemben a szubjektum egy olyan struktúra megteremtése, amely a „szubjektummá válás” pillanatában mindenképpen háttérbe szorítandó.
A szubjektum mint lehetőség
Egy hasonlóan egyszerűsített eljárás figyelhető meg Butlernél ama felismerés alkalmazása során, miszerint az instrumentális ész a polgári társadalomban dominánssá lett: „Nézetem szerint a cselekvőkészség fogalma a személyekről mint instrumentális cselekvőkről alkotott felfogásba tartozik, akik egy külső társadalmi szférával szemben állnak.” Butler közeledik ahhoz a nézethez, hogy az első természethez való viszony (instrumentális cselekvés) az embert szubjektummá alakította. Azonban nem minden embernek van szüksége objektumra, hogy cselekvőképessé váljon, hanem a szubjektumnak van szüksége objektumra: vagyis a szubjektum nem magyarázza meg a cselekvést, amely megtörténik, hanem megmutatja a társadalmi formát, amelyben a cselekvés létrejött.
Butler reménye a nem teljes konstituáló folyamatra irányul: „A szubjektum sohasem tökéletesen konstituálódott, hanem mindig újra alárendelődik (subjected) és megteremtődik. Ez a szubjektum tehát sem nem eredet, sem nem pusztán produktum, hanem az átértelmezés (resignifying process) bizonyos folyamatának mindig jelenlévő lehetősége.” Az állítás kiemelendő, mivel Butler később kommentár nélkül hagyja. így hangzik: a szubjektum lehetőség. Sajnos ez nem egyéb, mint visszalépés a felszabadítás-elképzelések izzó területére. Az első ember-természet-viszony az alapja a szubjektum-objektum dualizmusnak, amely a nemek közti viszonyokat is szabályozza. Hiszen a szubjektum olyan cselekvő, aki tárgyát külső objektumokká kell, hogy degradálja. A szubjektum – mint tudjuk azt Freud, Irigaray és mások óta – hímnemű. Bizonyos társadalmi, öntudatlan forma, amelyet el kell pusztítani ahhoz, hogy uralomjellegét elveszítse. Ez az ellenvetésem Butlerrel szemben: abból indulok ki, hogy a történelmileg létrejött (tehát ismét: nem megalkotott) társadalmasító formák megváltoztathatók. Az, hogy intencionálisan-e – tehát a tett és (női) tettes felismerhető összefüggésével –, ezzel még nem eldöntött. ám még ha azt gondolom is, hogy az ok és következmény lánca megszakadt, szükség van erre a stratégiai tudásra, amely lehetővé teszi számunkra, hogy lefordítsuk azt, ami ellen vitatkoznunk kell.
Azon előfeltevés mellett, hogy a szubjektum konstituálása ugyan alávetettséggel jár együtt, ám mégis szubjektumközpontú folyamat – ami az én számomra azt jelenti, hogy a szubjektum a világot önmagára vonatkoztatva észleli és egy olyan „képzeletbeli viszonyba” (Althusser) lép be, hogy a társadalomnak szüksége van rá, és ezáltal individuális szubjektummá teszi őt –, vajon nem válik-e fontossá az a kérdés, hogy miként alakul át a társadalmi változások során a képzeletbeli viszony? és főleg az, hogy a nők számára miként alakul át ideológiailag a gender jelentése? S vajon az a kijelentés, hogy az alávetettség a szubjektummá válás során háttérbe szorítandó és kioltandó, nem marad-e mindaddig egy nélkülözhető állítás, amíg nem vonatkoztatjuk a konkrét társadalmi formákra, amelyek keretében ez megtörténik? A kioltás helyébe nem léphet a tudatosodás, mivel aki mindennek tudatában lesz, az megőrül. éppen ezért a következő kérdés válik központú jelentőségűvé: mely kioltó mechanizmusok hatásmódját kell megszüntetni? Butler felvonultatja a heteroszexualitás problémáját, amelynek történelmi létrejöttsége kioltódik, ám ezt követően maga is mint a konstituált nemek szabályozó elve szerepel. Politikailag ezt a javaslatot bölcsnek tartom, mivel a gyakorlatba ültethető. Elméletileg azonban nem stimmel: ha az emberen kívüli természethez való viszony objektíve elrendezett csakúgy, mint a „női természethez” fűződő viszony, akkor talán az uralkodó pozíciót kell megvizsgálni: a szubjektum formáját.
A „nem halála” ebben az összefüggésben a fennálló társadalmasító formák elleni támadásnak tekinthető, amelyek mostanság napirenden vannak. A szubjektum formája megakadályozza azt, hogy a nők társadalmi pozíciókat ragadjanak meg. Megakadályoz ugyanakkor minden gondolkodást is, mivel eme forma a gazdaság és az életmód megalapozása is egyben. A szubjektum-objektum viszonyok, az instrumentális gondolkodás és cselekvés, a nemek közti viszonyok: mind a szubjektum eme formájába tartoznak, amely nem tud önmagáról, és vakon halad a jövő felé. A társadalom „ökológiai átépítése” például nem lesz lehetséges a régi társadalmasító formákban, hanem bennük kell elkezdődnie. Az emberen kívüli természethez fűződő viszony valószínűleg forradalmi változásának szüksége van a (hímnemű) szubjektumforma megszüntetésére, amely a természetet csak mint objektumot tudja elképzelni.
és sok szociális, elméleti és politikai képzelőerőre lesz szükség, ha majd feltesszük a kérdést, hogy milyen áttetsző szabályozási módokat kell kitalálnunk az öntudatlanok helyett akkor, ha az osztály, faj és nem már nem az, már nem lehet az, ami volt.
A fordítás V. Szabó László munkája.
A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
Kornelia Hauser: Vom subjektlosen Geschlecht und geschlechtslosen Persönlichkeiten. Judith Butlers Thesen vom „Tod des Geschlechts“ neu interpretiert
In: Neue Gesellschaft Frankfurter Hefte 1996/11., 1008-1012.o.