Meinhard Rauchensteiner

 A hatalom szimmetriája:
Carl Schmitt franciául?


Azt az örökösödési háborút, amely Max Webert követően a nyugati észfogalom körül tört ki, úgy tűnik, két kívülálló nyerte meg, legalábbis középtávon: Michel Foucault és Carl Schmitt. A két gondolkodó közötti alapvető eltérés megtévesztő lehet a tekintetben, hogy igenis sok közös vonásuk van. A következőkben két ilyen hasonlóságot vázolunk nagyon röviden:
A két gondolkodótól egyformán távol áll a politikamentes világ illúziója, ami a különféle „gondolkodási normák” iránti szkepszisükben nyilvánul meg. Ennek következtében a politika (das Politische) nem olyasvalaminek tűnik, amit egy még megvalósítandó alapvető valóságra kell visszavezetni, hiszen a politika eleve e valóság maga. Egy olyan tendenciával szemben, amely a politikát mindig is morális vagy gazdasági kritériumokkal ötvözi, Foucault és Schmitt annak lényegi önállóságát vallja (vö. Seitter: Unternehmensanalysen, 87). Ez az értelmezés elutasítja a politika totalizálását. Bár Schmitt azt állítja, hogy a politika „egzisztenciálisan” ragadja meg az egyént, úgy mégsem szabad elvezetnie addig, hogy „totális ellenséget” konstruáljon. Ez ugyanis a politikát a megsemmisítés irányában lépi át. Inkább az a helyzet áll fenn, hogy a politikai interakció csupán egy szint, amely az interakció más szintjeit nem nivellálja. Hasonlóképpen vélekedik Foucault, miszerint az interakció logikája „megőrizheti egy bizonyos szint hatásait, és mégis összejátszhat egy másik interakciós szint egyéb elemeivel” (Mi a kritika?).
A két szerző alapvető hasonlóságát vélte felfedezni Jürgen Habermas is, amikor mindkettőjüket konzervatizmussal vádolta. E konzervatizmus szerinte a modern korra jellemző mélyreható elégedetlenségből fakad, amelyből ugyanakkor hiányzik egy normatív alternatíva kidolgozása. A normatív viselkedési normák kidolgozása azóta fokozott mértékben meghatározta a Foucault- és Schmitt-kritikát, főleg hogy historizáló gondolkodásuk inkább a múlthoz, mintsem a jövőhöz fordul. Egy úgynevezett modern utáni koncepció hiányából adódik az elméletképző momentumok felkutatása a premodern leírásakor, hiszen Foucault és Schmitt nem csupán a racionalitás klasszikus kritikusai közé tartozik, hanem egyszersmind a klasszikát mint történelmi korszakot tekinti, hogy rámutasson a töréspontokra, amelyek e korszakot a modernkor technikáitól elválasztják. Két inkonzisztencia szolgálhat itt módszertani vezérfonalként:
Ha ugyanis igaza van Paul Veynének, és Foucault valóban a történetírás első pozitivistája, akkor megkérdezhetjük, hogy miért mutatkozik e pozitivizmus nyelve olyan provokatívnak, olykor csaknem extatikusnak. Másfelől Carl Schmitt azt állította önmagáról, miszerint a politikai konstellációkhoz való viszonyulása fenomenológiai, ami megint csak kérdéses, ha Schmitt mindvégig polemikus és „nyelvmágikus” írásmódját vesszük szemügyre. Azonban pozitivizmuson és fenomenológián „túl” célszerű mindkettőjük stílusát mint retorikait megértenünk. Retorikailag értelmezve viszont feltűnő a lelkesedésük a klasszikus korszak megértése iránt, mellyel szemben ismét a modern kornak mint egy hanyatlás történetének az olvasata adódik. Egy megfordítás ennélfogva éppen azért tűnik lehetségesnek, mivel a történeti fejlődés bemutatásának stílusa nem mint puszta akcidens, hanem éppenséggel mint immanens értékelés értendő. A gyakran megkövetelt normatív tartalom tehát csak akkor vázolható fel, ha az ábrázolás stílusából legalábbis néhány elméletképző momentum kiragadható. E célból szükségesnek tűnik a modernség kritikájának előfeltételét, azaz a klasszikus korszakot bemutatni.
Foucault esetében először is A szavak és a dolgok valamint a Felügyelet és büntetés című könyvei említendők, míg Carl Schmitt esetében A politika fogalma és A föld törvénye. E könyvekben legalább két momentum található, amelyek mint követelmények, tehát normatíve értelmezhetők: „a politika átláthatósága” és „a hatalom szimmetriája”. A következőkben e két pontot kell megvizsgálnunk.
Jürgen Habermas szerint Foucault számára a hatalom a „háborúban álló pártok interakciója” és egy „fizikai szembenálló szubjektiváló leigázása”. Foucault valóban nem kevés helyütt áll közel a hatalom ilyetén értelmezéséhez, ezek azonban a klasszikus, nem pedig a modern korra vonatkoznak. A Felügyelet és büntetésben például Foucault a büntetés-végrehajtásról mint a „bosszú szimmetriájáról”, a „kegyetlenség és kegyetlenség közti hadbíróságról” beszél. Foucault azonban leggyakrabban a párharc metaforáját alkalmazza, amely – végső soron nem csak metafora – a valóság, a tudás és a hatalom modelljévé válik. Igazság az, amit a párharcban kicsikarnak. Az igazságot így nem mint semleges, tudományos teret írja le, hanem mint az erő bevetését egy hatalmi harcba, amely a teret szimmetrikusan strukturálja. Az igazságszolgáltatás és a gyanúsított közötti párharcban felszínre hozott igazság kinyilatkoztatása végül egy olyan nyilvános kivégzés során történik meg, amely a szimmetriát felborítja és az aszimmetriát (hierarchiát) helyreállítja.
E procedúrában Foucault-t valójában három mozzanat érdekli: először is a párharc, amely nem hasonlítható a modern „vizsgálathoz” vagy „kihallgatáshoz” – még ha ezek klasszikus pendantja is –, mivel a párharcot szabály irányítja, és nem mértéktelen, mint például a „modern kihallgatások eszeveszett tortúrája”; másodsorban az, hogy e hatalom nem szégyelli hatalmasságát, hanem megmutatja azt; valamint harmadsorban az, hogy a büntetőjog a hadviselés jogának egyik aspektusa, amivel az egyeduralkodó rendelkezik.
A kezdetben említett két ponthoz tehát még egy harmadik járul: amely kimondja, hogy a büntetés mint politikán belüli dolog része ama politikán kívülinek, ami a hadviselés; ennek következménye pedig az, hogy a büntetés mindkét esetben szimbolikus értelemben „a király teste” (Kantorowicz), amely veszélyben van, és ezért meg kell védeni. Tehát a hatalom helyreállításáról van szó, nem az „igazságosság” megteremtéséről. A delikvens nem csupán egy törvény ellen vétett, hanem vétke által az uralkodó politikai ellenségévé vált. Foucault hatalom-mikrofizikája „makrofizikai” szinten a klasszikus korban talál megfelelőre – pontosabban: a két szint nem is különül el. Ennek elengedhetetlen feltétele természetesen az, hogy az ellenség fogalma politikai és ne csupán privát értelmű legyen. Ebben a szellemben fogalmazta meg a politika lényegét a spanyol Alamo de Barrientos 1617-ben: „A politika a barát és ellenség megkülönböztetése.” Nyilvánvaló, hogy Carl Schmitt több mint kétszáz évvel később hallgatólagosan ezt a mondatot építette be a politikáról alkotott koncepciójába: „A specifikusan politikai megkülönböztetés [...] a barát és ellenség megkülönböztetése.” Mi több: mindhárom mozzanat, amely Foucault-t a hatalom klasszikus formájában megragadta, már Schmitt elméletében is jelen van. Egyfelől a barát-ellenség schmitti megkülönböztetése egyre inkább egy olyan (politikai) szubjektum tükröződő megkettőződésébe megy át, melynek feltétele egy működő reprezentáció. Igaz, Schmitt számára itt nem a párharc szolgál modellként, hanem a „párbaj” (A föld törvénye). Utóbbi – csakúgy, mint a büntetésvégrehajtás – nem ismer absztrakt igazságossági normát, hanem a hatalomért folyó nyilvános küzdelemként jelenik meg. Másfelől épp egy ilyen párbaj látható jelei – címerek, egyenruhák – hozzák létre a politikát. (A modern korban ez a láthatóság is elsikkad, minthogy a partizán négy jellegzetessége – mobilitás, láthatatlanság, szabálytalanság, személyes érintettség – kerül a politika középpontjába.) Végül pedig Schmitt kitart amellett, miszerint a belpolitikát nem lehet elválasztani a külpolitikától, mivel egy ilyetén megkülönböztetés során „a belsőnek a külsővel szembeni felsőbbrendűsége már eleve eldöntött dolog” (Leviatán).
Miként Foucault, úgy Schmitt is hangsúlyozza, hogy a klasszika (állami) párbaja semmiképp sem mértéktelen vagy fékeveszett. E két predikátum a modern büntetésvégrehajtást – a „kártékonyak” egyfajta „leküzdését” (A föld törvénye) – és a modern háborút jellemzi, amelyek a hatalom láthatóságát és szimmetriáját egyformán megzavarják. E modern politika középpontjában található a börtönőr és a partizán. Mindketten látnak anélkül, hogy látnák őket, mi több, hatalmuk éppen azon alapszik, hogy ők maguk láthatatlanok. A klasszikus kor uralkodójának láthatónak kellett lennie, láthatóvá kellett tennie magát a karhatalom orgiájában (létrehozás bemutatás által), míg a klasszikus kor utáni politika kerüli hatalmának megmutatását. Ennek ellenpontjaként azonban az objektumaik állandó láthatóságára törekszenek.
A klasszikus, illetve a modern láthatóság közötti ellentét röviden szólva tehát abban áll, hogy a klasszika a barát és ellenség csupán egy ideiglenes láthatóságát ismeri, míg a modern kor objektumainak csupán egyoldalú, de állandó láthatóságát tökéletesíti. A hatalom szimmetriájának vonatkozásában ez az ellentét következőképpen fest: a klasszikus korban a párharc/párbaj nyilvános szimmetriáját arra használták, hogy nyilvános aszimmetriát hozzanak létre, a modern korban viszont egy rejtett aszimmetria szolgálja egy látszólagos szimmetria megteremtését.
Utolsó könyveiben Foucault észlelhetően elfordul a fent leírt korszaktól és problémáitól. Platónról és a görögök szexualitásáról ír (A szexualitás története 2), Senecáról, Plutarkhoszról és a gondról (A szexualitás története 3). A látszólagos „fordulat” dacára azonban hű marad a láthatóság és szimmetria problémaköréhez: Ezúttal nem az ellenség, hanem a barát és a férfiak és fiúk közti kapcsolat áll a gondolkodásnak középpontjában. újfent szoros kapcsolat tárul fel a barátság szimmetriája és a szexuális viszonyok aszimmetriája között. Ez az aszimmetria „kevésbé csábító”, mint Foucault egy beszélgetés során megjegyzi. A láthatóság területét azonban „az egzisztencia esztétikája” foglalja el. Utóbbi ismét csak a norma és mértéktelenség közti utat keresi, miközben az énhez mint műalkotáshoz viszonyul. A norma és mértéktelenség, békés alkalmazkodás és eszeveszett pusztítás között ily módon a test intenzitásainak a fenntartásáról volna szó. Az intenzitások fenntartását, nem a saját test fenntartását, hanem a politikáét (amelyhez a saját test is tartozik) látta megvalósulni Carl Schmitt az Európai Népek Jogaiban a klasszikus korban. Foucault végül egy másik klasszikához fordul: a görögökéhez. Kérdés, hogy ott a modern kor problémái megoldhatók-e. De ez nem számít, hiszen „egy probléma megoldását nem egy másik probléma megoldásában találjuk, amelyet más időpontban más emberek vetettek fel” (Foucault).

A fordítás V. Szabó László munkája.


A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
Meinhard Rauchensteiner: Die Symmetrie der Macht: Carl Schmitt auf französisch? In: Neue Gesellschaft Frankfurter Hefte 1995/2., 167-169.o.