Sabine Grosch
Elcsendesedett a légkör a francia feminista elmélet körül. Ha a nyolcvanas években a feminista diskurzust Európában még a francia teoretikusok és ezzel párhuzamosan a nemek közti differencia kategóriája határozta meg, ahogy azt Luce Irigaray döntően befolyásolta, akkor a nyolcvanas években már a dekonstrukció posztmodern stratégiái állnak az előtérben, amelyeknek célpontja maga a nem kategóriája (pl. Judith Butler). Mindamellett a francia feminista elmélet mérföldkövet jelent ebben a fejlődésben, hiszen irányadó volt a ma élenjáró dekonstruktivista értelmezések számára. A két irányzatban közös a fogalmaiknak a társadalmat elvi szinten mellőző jellege, ami egyszersmind aporetikus sorsuk oka is, hiszen a szellem nemére irányuló virtuális támadás a jelentések kozmoszában újfent megerősítette azt a maga vélt autonómiájában, a nőknek pedig, úgy tűnik, kifejezetten rossz szolgálatot tett.
A „nem” kategóriájának mai fogalmi felbomlása újfent véghezviszi azt, amit a tudomány elemi struktúrájából adódóan mindig is véghezvisz: az azonosság hiányának kiszolgáltatását a megkülönböztetés és az érzékiség megszüntetésének folyamatában. Annak oka, hogy eme kényszernek a francia feministák is engedni voltak kénytelenek, elméleti fundamentumukban keresendő, így hát szükségesnek látszik ezek kritikai elemzése. A fő problematika egyik ismertető jegye eközben az a tény, hogy a szerzőnők érvelésük során az elmélet és a gyakorlat szintjei között ingadoznak anélkül, hogy reflektálnának az elmélet és gyakorlat kapcsolatán.
A legújabb francia feminista elmélet legfontosabb képviselőinek számít Luce Irigaray, Hélène Cixous és Julia Kristeva. Noha különböző területeken tevékenyek, sőt, Kristeva mint nem feminista elhatárolja explicit módon magát a másik két teoretikustól, mégis jó néhány közös vonás fedezhető fel az értelmezéseikben, hiszen mindannyiukat ugyanaz a gondolkodó befolyásolta, ti. Jacques Lacan. Lacan mint strukturalista kapcsolta össze a pszichoanalízist a nyelvészettel, és ezen az alapon fejtette ki saját elméletét, amelyben a nemeknek a szimbolikus rendhez való viszonyával is foglalkozott. Megpróbálta a tudatalatti freudi koncepcióját és a férfinem vezető szerepét nyelvi kategóriákba átfordítani. Ha Freud a férfinem reprezentációját a fiziológiából vezette le, akkor Lacannál a fallosz mint elsődleges transzcendentális szignifikáns, amely az egyik nem (mint egyetlen nem) szimbolikus tartalmát garantálja. A szimbolikus rend lacani értelemben tehát nem semleges a nemekre nézve, hanem a férfinem határozza meg azt a fallosszal mint kiemelkedő szignifikánssal egyetemben. Eszerint a nőnek nincs lehetősége a reprezentációra; a nyelvet Lacan falloszcentrikusnak írja le és ekként rögzíti.
Éppen ez a francia feminista elmélet fő támadási célpontja és egyszersmind alapgondolata. Mindhárom női teoretikus a maga módján kritikusan és tovább értelmezve elemezte Lacant. Irigaray és Cixous Lacan szubverzív olvasatával jut el a parler femme1 ill. écriture feminine2 elméleteihez, amire később nőiség-koncepcióikat – Cixous egy feminista irodalomelméletet, Iragaray a nemek különbségének elméletét – építik. Mivel Cixous elsősorban a feminista irodalomtudomány területén tevékenykedik, koncepciója nem játszik döntő szerepet az általános feminista diskurzusban. Irigaray elmélete a nemek különbségéről ellenben messzemenő következményekhez vezetett a feminista diskurzusban. Lacan elemzését követően Irigaray egy olyan uralkodó férfi diskurzust feltételez, ahol a nők saját nyelve számára nincs hely. A parler femme-mal nem akar teljesen új nyelvet vázolni, hanem azt a nyelvi gyakorlatot akarja megszüntetni, amely mindeddig a női identifikáció útjában állt. Az Iragaray által elképzelt nyelv lesz az alapja egész későbbi elméletének. E nyelv révén a nőknek szerinte el kell kezdeniük saját vágyaikat és elképzeléseiket a fallocentrikus nyelven túlmenően kifejezni annak érdekében, hogy megtalálják önazonosságukat. Iragaray ezzel kapcsolatos utópiája egy teljesen új gondolkodást kíván megalapozni, valamint elő akarja segíteni egy női gazdaság, vallás, nyelv és egy szimbolikus rend fejlődését, amely a nemi identitást reprezentálja. Ehhez a koncepcióhoz kapcsolódik Iragaray A szexuális különbség etikája című könyve, amely a nők fokozottabb elismeréséért és nagyobb identifikációs lehetőségéért száll síkra. A hagyományos fallocentrikus vélekedéseken túlmutató női szexualitás, nyelv és identitás újrameghatározása és felértékelése útján Iragaray a maga etikakoncepciójával ellensúlyozni akarja a férfiak által dominált és definiált szociokulturális rendet. Egy ilyen etika gyakorlati alkalmazásának tekinti többek között a megváltoztatott joggyakorlatot, amely egyenlő jogokat biztosít a nők számára a bér és a munka vonatkozásában. Ennek a forradalmasításnak szerinte a törvények, nyelv, tudomány, technika és vallás szintjén kell végbemennie. Iragaray azonban nem foglalkozik azokkal a társadalmi viszonyokkal, amelyek egy ilyen forradalommal szemben állnak. így nem retten vissza egy azonosságteremtő női istenség trónra léptetésétől sem, ami nem más, mint a feminizmus kapitulációja a monoteizmussal szemben, amelynek transzcendentális szignifikánsát nem kérdőjelezi meg, és amelynek abszolútumigényét a nemek közötti viszony hatását tekintve nem vizsgálja.
Kristeva a lacani modellre építi szemiotika és szimbolika elméletét, míg végül – egy nyelvi forradalmon keresztül, mely szoros összefüggésben áll a nőiséggel – ugyancsak egy etikai szempontot fogalmaz meg, ahol az anyai test és az anya-lánya kapcsolat új értelmezésének igényével áll elő. Kristeva célja a nyelvi rend felbontása egy új, a nemekre nézve semleges szubjektum-fogalom érdekében, amely egyaránt figyelembe veszi a férfiak és nők eltérő tapasztalatait. A különbség Iragarayhez képest abban áll, hogy a Kristeva által elképzelt új etika nem specifikusan a női tapasztalathoz kötött. Mindamellett a nőiség mint rebellis momentum a fallocentrikus nyelvben itt is döntő szerepet játszik.
A nemek közti különbség koncepciója elméleti szinten a biologizmus és eszencializmus, a nemek közötti viszony ahistorikus ontológiájának zsákutcájába kerül – így hangzik Karin Richter-Schréder, Toril Moi, Rita Bischof és mások kritikája. A gyakorlati vonatkozások hatástalan politikai követelésekbe és posztulátumokba torkollnak. Ez az apória a strukturalizmus ill. posztstrukturalizmus elméleti alapjaiba vetett bizalomban gyökerezik. A pszichológiai szempontok mellett a diskurzuskritika posztstrukturalista-nyelvészeti szempontjai, amelyek az uralkodó szimbolikus rendre kérdeznek rá és akarják azokat forradalmasítani, széles és fontos alapot képeznek a francia feminista elmélet számára.
A posztmodern és a posztstrukturalizmus ugyan nem azonos fogalmak, mégis van közöttük néhány szignifikáns közös vonás, mint például az egységes, erőteljes szubjektum fogalmi felbontása (Gertrude Postl), a diskurzuselemzés prioritása a társadalomelmélettel szemben, valamint az igazság kérdésének és az identitás logikájának dekonstrukciója. A társadalomelméleti megközelítéseket, amelyek egy ésszerű szubjektum általi emancipációt céloznak meg, a posztmodern, ill. posztstrukturalista elméletek, amelyek a szubjektum felbontásáért, az irracionalizmusért és szenzualizmusért szállnak síkra, többé kevésbé – bizonyos trendet követve – háttérbe szorították, és magukba fogadták; így a kezdetben még társadalom- és uralomkritikus feminista elméletet is (Christel Neusüß, stb.). Utóbbi számára főleg akkor van bejárás az akadémiai diskurzusba, ha legalábbis a posztstrukturalista ill. poszmodern diskurzus alapszókincsét birtokolja, ill. figyelembe veszi (Elisabeth List).
A diszkurzív problematika prioritását a társadalomelemzéssel szemben némi joggal a feminista elméletben is felismerték mint a linguistic turn kifejezését, ti. hogy a nyelv problematizálása a posztmodern és posztstrukturalista elmélet jellegzetességévé vált. A francia feminista elméletek esetében is, az apák öröksége folytán (Postl), hasonló nyelv-, ill. diskurzuselemzésekről van szó, minélfogva időközben itt is olyan szempontok válnak uralkodóvá, amelyek vonakodnak a társadalom elméleti szintézisétől. Az identitáslogikával való szakítás, a szubjektum-objektum szembenállás feloldása révén a francia feminista teoretikusok is a posztmodern és posztstrukturalista mederben úsznak: a társadalmilag sürgető emancipációkoncepciók helyébe ők is búcsúelképzeléseket, vagy mint Cornelia Klinger megjegyzi, az elhárítás ill. felülmúlás koncepcióit helyezik, melyek minden emancipációs igény mögött elmaradnak. Klinger szerint a posztmodern a modern nyugati civilizáció krízisére a felszabadítás szubjektumának felbontásával reagál. Ez érvényes a francia feminista teóriára is.
A francia női teoretikusok koncepcióinak posztstrukturalista dikciót illető problémája levezethető a strukturalizmusból, amelynek lényegi vonása a minden társadalmi realitás struktúrájának tudományelméleti szempontból metafizikainak nevezhető feltételezése. A strukturalista elméletek tehát nem ragadják meg bizonyos gondolkodási és magatartási minták történelmi-társadalmi és kulturális meghatározottságát, és nem is kategorizálják azokat. A társadalmi léttől való ilyetén elvonatkoztatás azon az implicit feltételezésen alapul, miszerint létezik egy szerkezet, egy vonatkoztatási rendszer a világegész felépítésében, amely a korokon és kultúrákon keresztül mindig is kifejti hatását. Ezt a szerkezetet mint intelligibilis szabályt fogja fel, amely szerint a világegész totalitása működik.
Ezen intelligibilis szabályok feltételezése alapjában véve platóni, miáltal a strukturalista elméletek óhatatlanul egy objektív idealizmus nyomában haladnak. Lacan platóni hagyományát Brigitte Nöllecke fedte fel: „Hiszen a szó volt az, véli Lacan, ami kezdetben volt... – és miközben a férfi teremtő Isten e mondását használja fel, olyan gondolkodásról tanúskodik, amely a platóni hagyományon belül mozog: az eszmék a dolgokhoz viszonyítva magasabb rendű, sőt egyedüli valósággal bírnak.”
Ahelyett azonban, hogy magának az intelligibilisnek ezen elsőbbségét problematizálnák, a francia feministák a jelentések vizsgálatába fognak, anélkül, hogy ezek állítólagos autonómiáját kritizálnák. Miközben átveszik a strukturalista gondolatokat – még ha kritikai változtatásokkal is –, a társadalomelméleti szempontokat ellenben következetesen elutasítják, olyan megismerési sémákat reprodukálnak, amelyeknek az idealizmus a mai napig tudományos képességét köszönheti. Mivel a francia feministák a strukturalista gondolatot csupán átformálják, és nem kérdőjelezik meg annak logikáját, formalizmusát és az ún. struktúrák meghatározatlan helyét, ezért egyszersmind átveszik a strukturalista elméletek hiányosságait is a történelmi és főleg a kulturális differenciálást illetően. A Lacannál meglévő hasonló problémára ugyancsak Nöllecke mutatott rá: „A szubjektumgenézis specifikus feltételeit mint történelmileg meghatározott feltételeket – egyén és társadalom, szubjektum és objektum szétválasztását valamint az én-azonosságnak ezzel kapcsolatos kialakulását – Lacan éppoly kevéssé veszi figyelembe, mint a cselekvés különböző szintjeit a különféle kultúrák nyelvében, gondolkodásában és világképében, vagy éppen egy adott kultúrán belül. Mindettől eltekint egy egyetemes képlet érdekében, ahol az (állítólag) mindenre érvényes tényező egy absztrakt közös nevezővé válik.” A francia feministák elméletei is egy olyan struktúrát feltételeznek, amely a tudatban, ill. tudattalanban, úgyszintén a női szexualitásban és nem a társadalmi gyakorlatban lelhető fel. Miközben döntő változásokat akarnak kieszközölni a nyelvi forradalom és a szimbolikus rend felbontása révén, ők is a szóra, a struktúra logoszára redukálják az embert, és ily módon szintúgy Lacan platóni hagyományához kötődnek. Ez, legalábbis Irigaray elméletére nézve, végzetes következményekkel jár, hiszen ő éppen a platonizmus ellen kíván támadást intézni, miközben csak azt reprodukálja, amit le akart küzdeni. ám aki az ellenfelet a struktúrák eszmei égboltján keresi, nem találkozhat vele a társadalom talaján.
Így levonhatjuk a következtetést, hogy a francia feministák annak az objektív idealizmusnak a közvetett örökösei, amely Lacan gondolkodásában is megmutatkozik. Ezen örökség bűvöletében figyelmen kívül hagyják a nőiség fogalmának történelmi-társadalmi közvetítettségét (Richter-Schröder), úgyszintén a férfiasként felfogott európai gondolkodás problematikus állandóinak társadalmi közvetítettségét. Az ún. férfias diskurzus – pl. identitáslogika, szubjektummeghatározás – központi aspektusainak megkérdőjelezése kudarcot vall, amennyiben azt csupán mint a férfiuralom diskurzusközvetítette aspektusait képzeljük el, illetve ha magát a férfiuralmat mint a diskurzus által konstituáltat fogjuk fel. Kiút ebből a dilemmából ott várható, ahol a feminista elmélet számot ad a gondolkodás és a társadalmi gyakorlat összefonódásáról.
Így joggal tűnhet anakronisztikusnak, ha továbbra is a francia feministák szempontjaiból indulunk ki. Az anakronizmus azonban nem lehet kifogás éppen az egyutas recepció korában, amely egy elméletnek csak addig szentel figyelmet, amíg az divatban van. A gondolati kísérletezés helyett a feminista elmélet fejlődésének útja inkább az lehetne, hogy előbb megvizsgálja azt, ami a hagyományban szükségszerűen téves, mielőtt kideríti azt, ami megfordítva helyes.
A fordítás V. Szabó László munkája.
A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:
Sabine Grosch: Revision statt Verabschiedung. Probleme der französischen feministischen Theorie
In: Neue Gesellschaft Frankfurter Hefte 1996/11., 1013-1016.o.