A következőkben megkíséreljük kimutatni, hogy miként vállal közösséget az érték, miközben megvalósul, az egyénnel, aki az idő sodrásában áll, ám azt is, hogy miközben annak minden lépését sugallja, ő maga az idő felett áll, és létrehozza azt mint eszközt, mely lehetővé teszi az egyén számára az önkifejezést és a cselekvést. A lehetőség és lét ellentéte, vagy még inkább a valóságosnak az átalakulása lehetségessé mint a lehetségesből a valóságosba való visszatérés feltétele az, ami az idő eljövetelét megteremti. Sőt, azt mondhatjuk az időről, hogy minden dolog lehetősége, s hogy nem egyéb, mint lehetőség, mely szüntelenül jelenvalóvá lesz. Ha az időbeli átmenetet eredendő leplezetlenségében gondoljuk el, akkor ráébredünk, hogy egy olyan jelzést implikál, amely nélkül maga a jelen elegendő volna számunkra: nem fognánk fel másként, mint hogy sohasem léphetünk ki belőle. Ha a nyugtalanság feltalálja az időt, akkor a lecsillapításának igénye az, mely a kitöltésére szólít fel bennünket. Úgy panaszkodunk az időről, mintha szüntelenül szétszórna és tönkretenne bennünket; pedig mi vagyunk azok, akik felidézzük az időt, amikor elégedetlenekké válunk azzal, ami számunkra adott, vagyis létünk minden pillanatában.

Amíg az érték elválaszthatatlan a lehetőség és lét viszonyától, addig elválaszthatatlan az időtől is. A lehetőség létrehozza a jövőt, ennek képzetében jelenik meg, mielőtt az akarat megvalósítaná; ezáltal pedig létrehozza a múltat is, amelynek szüntelenül ellenáll. Ám maga a lehetséges is, mihelyst megkülönböztetjük az eszményitől, valóság mögöttinek, retrospektívnek tűnik számunkra, míg az eszmény valóság előttinek, vagy, mint néha mondjuk, prospektívnek, előrevetítőnek. Mindamellett ne feledjük, hogy magát a lehetségest mi teremtettük meg a valóságosból kiindulva azért, hogy az, eszményivé alakulva, rálátást nyújtson nekünk a jövőre. A pillanatban gyökerező valóságos ekkor az elválasztó vonalat képezi a múltba visszavetett lehetséges, valamint a jövőbe vetített eszmény között; a valóságosban jön létre az az inkarnáció, ami által a jövő, mely az anyagon végrehajtott cselekvés révén létrejövésre kényszerült, múlttá változik, ahol újból lehetségessé válik egy mindig újrainduló körben. Hiszen a jövőnek szüntelenül ki kell bontakoznia előttünk, mielőtt megvalósul, azaz magának a jövőnek is múlttá kell lennie ahhoz, hogy az érték egyszersmind felfedje előttünk hatékonyságát, mely sohasem szakad meg, és végtelenségét, mely megakadályozza azt, hogy valaha is más objektummal ütközzön.

Az egyedüli probléma, mely ugyanakkor felvetődik a megismerés és az élet rendjében, és amelyből minden más probléma ered, az idő problémája. Hiszen a dolgokat megmagyarázni annyit jelent, mint értelmet tulajdonítani időbeli rendjüknek; annak keresése pedig, hogy miként éljünk, annak kérdése is egyben, hogy miként határozzuk meg, azaz töltsük ki az időt. Ha az idő nem a semmiből a létbe, esetleg a végességbe való átmenet, akkor, legalábbis a mi szempontunkból és a számunkra kijelölt korlátok között, a létezés egyik formájából a másikba való átmenet. Jövőnk az idő közvetítésével önmagát teremti meg a múltunkban. Az idő az, amelyben szüntelenül alkotjuk önmagunkat, hozzájárulva ezáltal a világ teremtéséhez.

Ám az érték keresése az, mely mindig előre űz bennünket az időben. És mégis, az érték csak azért inkarnálódhat az időben, mert fölötte áll. Ezért áll ellen az idő folyásának és tesz látszólag erőfeszítést annak érdekében, hogy legyőzze az időt. Ennélfogva a teremtést úgy képzeljük el, mint az időben keletkezőt; azonban egy mélyebb pillantás megmutatja nekünk, hogy a teremtés aktusa időtlen és nem időbeli: az idő örök áttörése az időtlen léten. Szigorú értelemben minden beteljesült cselekvés, miközben beteljesítjük, kiszabadul az időből, noha minden hatása az időben rendeződik el. Ez az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük az idő ontológiai jelentőségét: hiszen, ha az érthető (intelligible) és érezhető (sensible) közötti viszony az időben találja meg valódi alapját, úgy e viszony nem egyéb, mint az érték és a valóságos ontológiai viszonyának kognitív formája. Ez világosan rámutat egyfelől az eszme és az érték közti affinitásra, másfelől az okozatiság és célszerűség ellentétére oly módon, hogy az egyik a múlt, a másik a jövő felé fordul, miközben az egyik az intellektus, a másik az akarat tárgya.

Az időnek tehát van iránya, értelme, mely megegyezik azzal, ami szerint cselekvésünk zajlik. Viszont gyakran megesik, hogy az értéket az értelemmel azonosítják. értelmet keresünk az élethez, a valóságoshoz, a cselekvéshez, és ha ezt az értelmet megleljük, egyet jelent azok értékével. Kétségkívül azt is mondhatjuk, hogy a dolgok értelme feltárul az intelligencia számára, semmint hogy értékük a vágy és az akarat mindenkori tárgya. Ám e kétféle megközelítés között a legszorosabb kapcsolat áll fenn: hiszen a dolgok, amelyeknek értelmük van, megérdemlik, hogy kívánjuk és akarjuk őket, míg azok, amelyeket kívánunk és akarunk, ezáltal maguk is értelmet nyernek. Az "értelem" (úgy is mint "irány") szó, minden adott realitással ellentétben, megfelelőnek tűnik egy érték eszményi jellegének megjelölésére, mely értéknek előttünk kell megjelennie, amennyiben megvalósítása tőlünk függ. Ám érdemes megjegyezni, hogy ugyanaz a szó egyszersmind a dolgok intelligibilis voltát és az események időbeli irányát is jelöli, miáltal mindannak, ami van, létokát abban keressük, aminek lennie kell. Maga az "aminek lennie kell" kifejezés kiváltképpen tanulságos ama kettősség folytán, hogy egyszerre jelöli a jövőt és az értéket: ami, úgy tűnik, azt mutatja, hogy az időnek csak akkor van értelme, ha az univerzumnak is értelmet adunk, miközben megvalósítjuk a jövő és az érték egybeesését, mely tulajdon alkotásunk lesz.

Más szóval minden érték vektoriális. És, amennyiben az érték egy lehetőség aktualizálása, az idő értelme az absztrakt forma, amit az érték felölt, amikor azokra a feltételekre redukáljuk, amelyek lehetővé teszik beteljesülését. Hiszen az idő értelme nem egyéb, mint ez az egymásra következés, mely minden cselekvésnek a múltból a jövő felé történő orientációjából áll. Láthatjuk tehát, hogy az idő értelme minden befejezett cselekvés feltétele, mely cselekvés, távol attól, hogy egyszerre és egészében birtokolja önmagát, szüntelenül hozzáadódik önmagához. Mégpedig oly módon, hogy nem azért kényszerülünk mindig cselekvésre, mivel az időben élünk, hanem mert minden lét cselekvő lét, ami szükségképpen az időben létezik.

Mindazonáltal ez nem elegendő. Általánosabb szempontból az idő értelme elválaszthatatlan az értéktől, mivel részvételre kötelez abban, ami történni fog (és eleve abban, ami már adott, amennyiben annak fennmaradását vagy megváltozását kívánom). Azt, ami van, arra irányítja, ami nincs, következésképpen szüntelenül arra szólít fel, hogy létrehozzuk azt, ami nincs. És mindenki számára az idő értelme az átmenet feltétele attól, ami és amije van, ahhoz, ami vagy amije egy napon lehet.

Mi több, amikor azt mondjuk, hogy mindig a múlttól a jövő felé haladunk, van ebben egy eléggé furcsa illúzió, hiszen a jövő az, amennyiben a gondolkodás és a vágy tárgyát képezi, amely, miután áthaladt a jelenen, megteremti saját múltját. Az idő értelme nem (mint gyakran gondoljuk) a múltnak a jelenbe, majd a jelennek a jövőbe történő felfoghatatlan átalakulásból áll, hanem, ellenkezőleg, a lehetségesnek - mely az egyedüli képzet, amit a jövőről alkothatunk - szakadatlan átváltozásából egy adottságba, mely magának a jelenünknek a definíciója, s amely maga is múlttá alakul, ahol egyesek szerint megsemmisül, mások szerint beteljesül.

Azonban e kettős átváltozás mechanizmusa még ennél is finomabb. Hiszen a valóságos újból és újból megszűnik azért, hogy egy emlékké alakuljon, amely, újra felvéve kapcsolatát a szellem tevékenységével, maga is újabb lehetőséggé alakul; e lehetőség újfent elénk, azaz egy jövőbe vetítődik, amit nekünk kell jelenvalóvá tennünk. Az idő értelme ennélfogva nem csupán a lehetséges szüntelen megvalósítását engedi meg, hanem a valóságos szakadatlan lehetségessé tételét (possibiliser) is; a két művelet csak az érték nevében mehet végbe. [...]

Az idő értelemének e tanulmányát ki kell egészítenünk ama viszony vizsgálatával, amely az értéket az idő különböző momentumaihoz fűzi:

1. A jelenhez. - Ha nem létezik érték ama tett nélkül, mely létrehozza, és ha minden cselekvés szerepe az aktualizálás, azaz nem csupán a jelenben történő szükségszerű végbemenetel, hanem minden dolog jelenének megteremtése is, akkor létezik egyszersmind egy olyan szerepe, mely megvalósítja, következésképpen megjeleníti (présentifier) az értéket. Ennélfogva nem csodálkozhatunk azon, hogy maga az érték először is a jelenhez való bizonyos kapcsolódásban és a jelennel való bizonyosfajta rendelkezésben rejlik. Ily módon, ellentétben azzal, amit mondanak olykor, a jelenből való kibújás, távol attól, hogy értéket képezzen, hátat fordít a jelennek, mint látjuk azt a szórakozottság minden fajtájában a közömbösségtől az álmodozásig.

2. A pillanathoz. – A jelentől megkülönböztethető a pillanat, amennyiben utóbbi az idő egymást követő momentumai közötti átmenet; ebben az értelemben a pillanat többféle aspektusát különböztethetjük meg:

a) A pillanat mindenekelőtt múlékony, ami nem csupán annak jele, hogy minden kicsúszik a kezünkből, hanem annak is, hogy semmivel sem birtokolhatunk többet, mint a cselekvést, amit beteljesítünk oly módon, hogy amennyiben az minduntalan egybeesésre kényszerül egy adottsággal, mely korlátozza, és amely válaszol rá, akkor az adottságtól való mindenkori eltávolodás feltétele mellett megakadályozható, hogy a kettőt bármikor is összetévesszük. Az én és a világ e mozgékony egybeesése a pillanatban az, ami az életről szerzett közvetlen tapasztalatunkat alkotja;

b) A pillanat egyedi jelleggel bír, olyasvalami, "mit sohasem pillantunk meg kétszer", ami éppen emez egyediségével áll ellen az absztrakciónak, ismétlésnek, szokásnak, mégpedig abszolút pontossággal; amilyen mértékben az idő sodrásában áll, annyiban kizárólagosan átmeneti és voltaképpen eltűnésre szentelt, ám egyszersmind szüntelen visszatérés minden lét és minden érték közös forrásához, minden determináción, azaz minden állapoton és minden eseményen túlmenően;

c) Azonban a pillanat egyszersmind a múlt és a jövő metszéspontja, ahol ez utóbbi szüntelenül átalakul az előbbivé. Az idő e két hegyoldalának találkozásánál minden megújuló pillanat túlhaladja az egymásra következést, megteremtvén azt egy soha meg nem szűnő tett révén. Itt valósul meg a valóságosnak a lehetségesbe, valamint a lehetségesnek a valóságosba történő kettős átváltozása, mely maga a tudat törvénye, a világba történő illeszkedésünk, a világon végrehajtott cselekvésünk és tulajdon létünk alakításának eszköze. Itt rejlik az a kezdeményezés, mely minden egyén sajátja, amitől tulajdon sorsa, sőt az egész világ sorsa függ, és amely felemelkedésének és bukásának folyvást újrakezdett alkalma.

3. A jövőhöz. – A múlt és jövő viszonya ettől kezdve világosabbnak tűnik. Aligha szükséges tovább hangsúlyoznunk a jövő és az érték kiemelkedő viszonyát. Amikor az idő értékéről beszélünk, mindig a jövőről van szó, hiszen szabadságunk a jövőben valósul meg és rendelkezik a lehetőséggel. A bölcsesség is a jövő tartalékolását parancsolja. A jövő, ha tetszik, ha nem, igénybe vesz bennünket anélkül, hogy képesek volnánk másként belehatolni, mint éppen annak az elutasításával, ami adott számunkra: ám egyszersmind a vágy és az akarat útja, következésképpen az értéké is. A jövőben villan fel az érték lényegi sajátossága, mely abban áll, hogy megengedi nekünk a lehetőség felfedezését, és mindig ennek megvalósítására szólít fel bennünket. Hozzá kell tennünk, hogy a jövő eszméjében nyilatkozik meg jobban az idő értelme, a valóságos és az eszményi ellentéte, a szabad lét függetlensége és felelőssége a magvalósult világgal szemben. Éppen ezért a jövő eszméje elválaszthatatlan a jelenvaló és időntúli értéktől, amelyet birtokolni igyekszünk anélkül, hogy ez valaha is sikerülhetne nekünk. Mi több, már a jövő eszméjében is benne rejlik az abszolútum egyfajta megidézése, egy átmenet a semmiből a létbe minden egyes pillanatban. Nem egyéb ez, mint örök újrakezdés.

4. A múlthoz. – A múltról nem elég azt állítani, hogy a jövő ellentéte, és azt sem, hogy közösséget vállal vele abban az értelemben, hogy mindig a jövő az, mely múlttá változik: hiszen közösséget vállal vele abban az értelemben is, hogy maga e múlt emléke egy keresés tárgya, mely gondolkodásunk jövőjét teremti meg. Másrészt nem tévesztendő szem elől az, hogy a múlt szerepe az észlelés és cselekvés jelenének szüntelen spiritualizálása oly módon, hogy a reflexió egy eszmére redukálja azt, azaz egy olyan lehetőségre, mely oszthatatlanul hordozza az érték jellegét. Végül az emlékezet felszínes nézete az, amely az emlékezetet az esemény emlékévé redukálja; hiszen maguk a mindennapi dolgok alkotják ama tapasztalat eszközét, amellyel szüntelenül hatást gyakorolhatok a jövőre annak jobbítása érdekében. Mélyebb értelemben az emlékezet az érték megőrzése, amelynek időbeni egymásra következése mindig hajlamos elvonni figyelmünket. Az "emlékezz" elvében mindig az érték felszólítása, azaz a cselekvés elve rejlik.

E ponton talán azt mondhatjuk, hogy az érték különböző aspektusai, melyek az idő különböző momentumaival való konfrontációjából származnak, a különféle értékelméleteket igazolják; úgyszintén, hogy kötelességünk, miközben meghatározzuk minden egyes momentum szerepét az emberi tudat életében, inkább kibékítenünk, semmint szembeállítanunk őket. Ily módon egyesek úgy vélik, hogy a pillanat kifejezi az értékben azt, ami sajátosan egyedi és pótolhatatlan benne, mégpedig vagy múlandósága által, vagy amaz eredendő örökkévalóság által, amely felé mindenkor vezet bennünket; mások úgy gondolják, hogy a pillanat csak úgy tételezhető, ha a múlthoz és a jövőhöz viszonyítjuk oly módon, hogy a múlt az emlékezetünkben vagy a hagyományainkban jelenik meg, vagy pedig oly módon, hogy a jövő mint az akarat gyakorlati mezeje tűnik fel, ahol az eszmény szüntelenül kínálkozik számunkra, mint a remény s egyszersmind a kötelesség tárgya, valamint úgy is, mint cél, amit elérnünk s egyszersmind létrehoznunk kell. Ezt a szembenállást látjuk a politikai rendben a konzerváció doktrínája és a forradalom doktrínája között. Az értéknek azonban valósnak kell lennie, és az idő iránya, értelme az, amely, e momentumok szintézisét megvalósítva, magának az életnek is irányt, értelmet ad.

Hasonlóképpen, az érték értelmezését nem lehet leredukálni sem azokra a befolyásokra, amelyeknek a tudat ki van téve a történelem folyamán - ezt teszi az empirizmus és a szociologizmus -, sem egy meghatározatlan jövőre való önkényes felszólításra, mint teszik azt mindazok, akik Nietzschéből indulnak ki. Hiszen az érték egyesíti magában az idő két fázisát, minthogy az érték egy minden pillanatban végrehajtott visszatérés egy időtlen cselekedethez, amely megszakítja az ok és okozat materiális láncolatát, mégpedig oly módon, hogy az adottnak a lehetséges, azaz a jövő felé történő elhagyására késztet bennünket, miközben csak akkor válik önmaga szellemi tulajdonává, amikor megvalósul, vagyis a múltban. A jövő és a múlt a lét szétválásából (dissociation) hozza létre egymást; ez a szétválás a részvétel (participation) feltétele, ami megköveteli, hogy létünk az a lét legyen, ami adott számunkra, és aminek szüksége van az érték általi igazolásra.

Azt is mondhatjuk, hogy a múlt és jövő egymásra tevődésével állunk szemben, amely két fázisban megy végbe, ami elég ahhoz, hogy az idő folyásának gyakran tulajdonított egyszeri és abszolút jellegét felszámoljuk: egyfelől a lehetséges aktualizálása a megvalósult jövőt voltaképpen birtokolt emlékké alakítja át; másfelől az emlékben őrzött múlt megengedi a valósnak egyfajta lehetségessé válását (possibilisation), amely egy elképzelt jövővé változik. Tehát a jövő és a múlt egyfajta átfedése megy végbe a pillanatban és egy átmeneti aktus révén, aminek szerepe viszont nem más, mint örök sorsunk realizálása.

Ha az idő az a feltétel, amely nélkül az érték sem nem különböztethető meg a valóságostól (mint a tény eszméjétől) vagy a nem adottnak adottságától (ami mindig is egyfajta jövő vagy múlt), sem nem térhet vissza a valóságoshoz annak érdekében, hogy áthassa vagy átalakítsa azt, akkor mégsem hagyhatjuk említés nélkül, miszerint az idő az érték számára az egyik legnagyobb veszélyt jelenti, minthogy folyvást az események sodrásába igyekszik belevonni és egyszersmind feloldani. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy az érték jellemző módon mindenekelőtt az idővel szembeni ellenállás révén jut kifejezésre, tehát időtálló, megmenti a létet a semmitől, miközben az idő minden pillanatban igyekszik betemetni azt.

Itt ugyanis a lét és érték újabb metszéspontjával állunk szemben, legalábbis abban az értelemben, hogy a lét éppen a megőrzésére tett erőfeszítés folytán érték. Ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a lét nem csupán egy dolog, hanem önmaga állításának és megvalósításának kettős aktusa; vagy arra, hogy, a véges lét és a részvétel szempontjából, ez az aktus sohasem biztosított; állandóan a pusztulás fenyegeti, vagy a külső erők részéről, amelyeknek ellen kell állnia, vagy ama benső gyengeség folytán, mely újból és újból eltávolodásra vagy lemondásra készteti. A lét csak akkor lesz a miénk, ha szüntelen regenerálására törekszünk, ha sohasem utasítjuk el azt a küzdelmet, amelyet a lét folytat. Gyakran mondják, hogy valamely lét első feladata az időtállóság. Ez annyit jelent, hogy életünk valójában adott számunkra, és csak rajtunk múlik megőrzése és megvédése, bár nem abban az értelemben, hogy az élet a legfőbb érték, hanem mert minden olyan érték feltétele, amit magában foglal, és amire felszólít. Nyilvánvaló, hogy ez csak akkor lehetséges, ha az élet folytatódik az időben, ahol mindenkor a lét és a semmi között ingadozik, minden pillanatban közel ahhoz, hogy a létrejövés és pusztulás elnyelje, ám készen arra is, hogy szembeállítsa velük az időtállóság akaratát, mely meggátolja abban, hogy szétessen és megszűnjön létezni.

Ily módon az érték mindig az idő elleni küzdelemmel és egy fölötte aratott győzelemmel jár együtt. Mi több, úgy tűnik, hogy az érték jelenlétét az időben éppen azon sajátosságról lehet felismerni, hogy megmenekül az időtől. Abban az erőfeszítésben, amit az én tesz azért, hogy fennmaradjon vagy a gyerekeiben vagy azokban a nyomokban, amelyeket a tevékenysége hagy maga mögött a világban, jól felismerhető az érték sajátossága, mely az időnél magasabb forrásból származik, és igyekszik legyőzni azt ahelyett, hogy az idő győzné le őt.

Az érték mindig militáns, hiszen nem inkarnálódhat másként, mint egy olyan anyagban, mely állandóan igyekszik alávetni őt saját törvényének, ami nem egyéb, mint a felbomlás törvénye. Az érték elválaszthatatlan a szellem aktív örökkévalóságától, amelynek szerepe biztosítani mindannak a fennmaradását, ami az érték nélkül csupán folyvást változna, és önnön pusztulásába rohanna. Ha maga az érték mindenekelőtt a létben foglalt állítás ereje, amit megalapoz és igazol, akkor érthető, hogy az érték egy szüntelen harc a jelenségek múlandósága ellen. Nagyon is jól érezzük a gyengeség pillanatiban azt, hogy létezik bennünk egy közömbösség az élet iránt, amely az érték követésének egyfajta feladása: ez egyszersmind az eredete minden gyávaságnak és kétségbeesésének. A hérakleitoszi folyam minden pillanat halála, és senki sem volna hajlandó az életét erre redukálni anélkül, hogy ne tenne tanúbizonyságot a szomorúság mérhetetlen érzéséről. A test halála egyszersmind az anyag törvényeinek diadala, és bár e győzelem csupán látszólagos, mégsem marad számunkra egyéb, mint a semmi egyfajta képzete; az az erőfeszítés pedig, amit ennek elkerüléséért vagy késleltetéséért teszünk, elválaszthatatlan attól a kötelezettségtől, miszerint az értéket győzelemre kell vinnünk ebben a világban. Az áldozat azonban világosan megmutatja, hogy miként diadalmaskodhat az érték a halál fölött, és hogyan válhat a halál révén ő maga diadallá.

Látható tehát, hogy ha az időt azonosnak tekintjük a puszta létrejövéssel, akkor az érték és az idő ellentétként áll szemben egymással. Az érték mindig az idő szétmorzsolódásával szembeni ellenállás. Éppen ezért kapcsoljuk össze oly gyakran a tárgy állandóságával, szembeállítva azt az állapotok múlékonyságával, mintha a tárgy ezzel azt bizonyítaná, hogy a léttel és az értékkel rokon. Ám mindig segítségül hívjuk azt, ami megérdemli, hogy időtálló legyen, az ellen, ami időtálló, s ami az utóbbinak csupán tökéletlen és fordított mása. [...]

Ha azonban a pusztulás törvényének való ellenállás, ami elválaszthatatlan az időtől, az érték - mely az érzékelhetetlen dolgok időtállóságának egyfajta képzete - egyik lényegi jellemzőjének tűnik, akkor nem csupán azt kell felismernünk, miszerint az érték mindig is a lelkiismeretet és az akarat közbeavatkozását feltételezi, hanem azt is, hogy az érték olyan dolgokban leli meg legmagasabb rendű alkalmazását, amelyek a legtörékenyebbek, s mindenkor a leginkább veszélyeztetettek és kiszolgáltatottak a pusztulásnak. Bizonyos értelemben úgy tűnik, hogy a természet minden ereje szövetkezett az érték ellen. Ezért van az, hogy a természetet gyakran a rosszal azonosítjuk. Hiszen könnyen érthető, hogy abban a pillanatban, amikor az érték meg akar valósulni, a természet törvényei - amiket az érték valójában eszközéül választ, de csak azért, hogy túlhaladjon rajtuk - a saját játékukat igyekszenek játszani; ilyenkor támad az az érzésünk, hogy az érték létére törnek. Az érték egy másik világba tartozik, mialatt úgy tűnik, hogy az itteniben védtelen. A természet, maga a társadalom, olyan lejtőt követ, amit az értéknek újból és újból meg kell másznia. Az érték olyan a dolgok világában, mint a tiszta szellem érintése, amelynek azonban csupán néhány pillanatig van helye itt, mintha a természet törvényei azonnal visszahódítanák birodalmukat.

Az érték minden formájában, legyen az műalkotás vagy erkölcsi szándék, roppant kifinomult, és nagyon nehéz elérni vagy megtartani. Ehhez ugyanis átható, egyenes és gyakorlott tudatra van szükség, mely folyton kockáztatja azt, hogy ereje alábbhagy, vagy hatalmukba kerítik az anyagi habitusok. Ám ekkor már csak egy olyan látvány marad, amely elvesztette jelentőségét. Minthogy az érték valójában láthatatlan, és minden léttől bensőséges bizalmat követel meg, éppen ezért nagyon sérülékeny, és kész átadni a helyét a legkülsőségesebb látszatoknak is. Az érték mindig vitatható, míg az utóbbiak kevésbé. Az érték a szellem minden erejének bevetését megköveteli, a látszatoknak elegendő az érzék. Az érték mindig rászorul a védelemre, művelésre, regenerálásra, a látszatok ellenben a legkisebb vereség nélkül maguktól fennmaradnak, mintha bizonyítani akarnák, hogy ők alkotják az egyetlen valódi létet.

Mindamellett tudjuk jól, hogy nem egyedül az érték az, mely életünknek a stabil jellegét kölcsönzi. Nem csupán a stabilitás érték, hanem létezik minden érték stabilitása is, ahogy Höffding vallja. Csupán gyengeségünk, figyelmetlenségünk, mulasztásaink azok, amelyek arra késztetnek, hogy olykor anélkül találkozzunk az értékkel, hogy képesek lennénk végleg elköteleznünk magunkat iránta. Ám éppen ebben áll az érték természete: nem maradna érték, ha helyzete biztosított volna. Az érték örök realitás, amellyel futó kapcsolatunk van. Ezzel szemben a materiális látszatok, amelyek úgy tűnnek, mintha egy szilárdabb támaszt kínálnának, folyamatosan eltűnnek: e tünékenység maga a lényegük. Hasonlóképpen, ha a szükség és a vágy felfedik számunkra az érték megközelítésének módjait, kimutatható, hogy ezek, tárgyuk változékonysága folytán, nem alkalmasak az érték meghatározására. Éppen e megközelítésekkel szemben igyekszik az én megőrizni tulajdon egységét, megszerezni az önmaga feletti uralmat: ez az érték feltétele s egyszersmind jelenlétének jele, míg az értéken kívüliség állapotában - miként tapasztalatunk is mutatja - életünk szüntelenül szétszóródik az események egymásutániságában. Itt találjuk az értéket mint a lét kritériumát, szemben a látszattal: az érték az, ami fennmarad, ellentétben azzal, ami elmúlik. Az érték ily módon szüntelen küzdelmet folytat a valóságosnak eme szétszóródása ellen, ami ennek térbeli s úgyszintén időbeli jellegéből fakad. Ebben az értelemben az érték mindig összetett és szintetikus formát nyer, ami világosan mutatja a szellem szerepét abban a törekvésben, hogy felülmúlja az adottnak a meghatározatlan sokszerűségét, ami az érték számára pusztán anyag, de ami nélkül nem létezhet. Objektív formájában az érték az egymás mellett vagy egymás után létező elemek konszolidációja. Az érték konstruktív, míg a fizikai világ törvényei destruktívak: és minden konstrukció sorsa, hogy állandó fenyegetettségben legyen.

Ily módon az érték inkarnációja, miközben megköveteli az anyagi világ feltételei közé történő behelyezését, ahol minden egyes pillanatban a megsemmisülés kockázatával néz szembe, feljogosít arra, hogy az értéket a legtörékenyebb dologként gondoljuk el. Ám a legtörékenyebb egyszersmind a legbecsesebb is. Sőt, e két sajátosság minden bizonnyal elválaszthatatlan. Végső soron a halál az, mely értéket ad az életnek; mindenekelőtt azért, mert bizonytalanná teszi az életet, miáltal az értékessé és szeretetre méltóvá válik számunkra, továbbá azért, mert e bizonytalanság révén, amelyben az életet tartja, annak abszolút jellegét kölcsönzi. Hiszen megmutatja nekünk, hogy, miközben létünket bevégzi, megváltoztathatatlanná teszi azt, hogy cselekvéseink legcsekélyebb részét ragadja el az időtől, és örök mélységet előlegez számára. Végül azáltal, hogy pusztulásra kényszeríti a testet, a szellem és örökkévalóság e kettős minőségét idézi, mely a megélt létet tiszta emlékezetben őrizheti meg.

Louis Lavelle: Traité des valeurs. Tome premier: Théorie générale de la valeur. Paris: Presses Universitaires de France 1951., 379-395. o. Ford. V. Szabó László