Richard Webster: Miben tévedett Freud? Bűn, tudomány, pszichoanalízis

Budapest, Európa, 2002.

Ismeretes, hogy Freudnak már az első jelentősebb művei lelkes követőkre és merev elutasítókra találtak. Richard Webster: Miben tévedett Freud?, először 1995-ben megjelent monográfiája már a címében sem hagy kétséget afelől, hogy melyik irányzat folytonosságát képviseli. A pszichoanalízis irodalmában valamennyire is tájékozott olvasó már hozzászokhatott, hogy a különböző recepcióknak ez a kezdetektől megfigyelhető polarizáltsága voltaképpen a kezdetektől napjainkig végigkísérte a történetét. Jellegzetes és egyben zavarba ejtő megnyilvánulása e nézetek szembenállásának az a gyakori jelenség, hogy ami a feltétlen hívők szemében különleges érdem, ugyanaz a kritikus ellenzők nézőpontjából súlyos hiba és tévedés. Ilyen módon találhatók példák arra, hogy míg a támogatók Freud rendkívüli elhivatottságtudatáról, heroikus erőfeszítéséről beszélnek, az ellenzők elvakult messianizmusát és narcisztikus hajlamait kárhoztatják. Vagy miközben a hívők Freud kivételes képzelőerejéről és invenciózusságáról áradoznak, a másik oldal az eredetiség hiányát, áltudományos mesterkedéseket és megtévesztő szélhámosságokat vet a szemére. Webster könyve, annak ellenére, hogy már címével is nyílt állásfoglalást fejez ki, a bevezető részeiben felvázolt elképzelései alapján mégis azzal bíztat, hogy képes lesz felülemelkedni ezeken az egyoldalú és túlzó elfogultságokon, és ennek révén meghaladni az ezekből eredő ellentmondásokat. Művét olyan kritikus szellemi életrajznak nevezi, amelyben megkísérli szkeptikus alternatíváját nyújtani a Freudot övező különböző mítoszoknak. Magát Webstert idézve: "Bár e lapokon valóban olyan dolgokkal foglalkozom, melyek befolyásolhatják - és néha meg is oszthatják - a tudósokat és orvostörténészeket, engem főleg egy emberi dráma foglalkoztat. Ez a végzetnek, a sorsnak és az emésztő becsvágynak az a drámája, mely sokban hasonlít a Freud által nagyon is jól ismert görög tragédiákra." (18. o.) Viszont ismételten hangsúlyozza, hogy értékelését egy tágabb kultúrtörténeti keretbe igyekszik beágyazni: "Ugyanakkor megpróbálom egy kulturális elemzés keretein belül kibogozni azokat a bonyolult értelmi csomókat, melyeket Freud és követői a szexualitásról és az emberi természetről alkotott felfogásunkra kötöttek.

Részben azért szenteltem egy egész könyvet egy hitem szerint téves elméletnek, mert azt hiszem, nagyon érdekes módon téves, részben pedig azért, hogy megalapozzam az emberi szexualitásról és emberi természetről szóló alternatív elmélet szükségességét. Mivel végső célom nem a rombolás, hanem az építés, nem engedtem annak a kísértésnek, hogy a pszichoanalitikai mozgalmat sommásan úgy utasítsam el, mint aminek nincs intellektuális értéke vagy jelentősége. Az elmúlt húsz-harminc évben a pszichoanalízist sok olyan ember támadta, aki ilyen nézetet vallott." (27. o.)

Valójában az idézett megnyilatkozásokból is kibontható Webster művének két egymástól jól elkülöníthető tartalmi rétege, nevezetesen egyfelől Freud életének, ezen belül szellemi pályájának a rekonstruálása, míg másfelől, erre mintegy ráépülve, tágabb kultúrtörténeti keretbe ágyazva teljesítményének kritikai igényű elemzése és értékelése. Magában a műben persze többnyire nem választható szét egyértelműen ez a két tartalmi réteg, hanem hol jól kivehetően, hol szeszélyesen keveredve váltakozik egymással. A bevezetőben Webster olyan irodalomkritikusként jellemzi magát, aki elkószált a neurológiának, a pszichiátriának és az orvostudomány történetének a területére. (6. o.) A szerzőnek ez az önvallomása mintegy kulcsot ad egész tárgyalásmódjának a megértéséhez, ugyanis némi poentírozással azt is mondhatjuk, hogy ami művében igazán kiváló és maradandó hatást kelt, az irodalmári műveltségének a jegyeit hordozza magán, ezzel szemben neurológiai, pszichiátriai és az orvostudomány történetére vonatkozó ismereteinek a bizonytalanságai, az ingadozásai és hiányosságai folyvást különböző kérdőjeleket és kételyeket keltenek.

Könyvének a bevezető részeiben, majd az első nagyobb, prológusként megjelölt fejezetében a szerző jó és olvasmányos áttekintést ad a Freudra vonatkozó hatalmas szakirodalom főbb irányairól és teljesítményeiről. A pszichoanalízis irodalmában valamennyire is tájékozott magyar olvasó különböző helyeken már találkozhatott ezekkel a forrásokkal; Webster érdeme, hogy képes ezt a rendkívül kiterjedt szakirodalmat egy nagy összképben elhelyezni. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezek a bevezető részek sem nélkülözik az ellentmondásos, sőt egyoldalú érveléseket, valamint a közbevetett, helyenként nem túl szerencsés aktualizálásokat; mégis, ha e szövegek egészéből mintegy kilúgozva az érdemeket próbáljuk meg előtérbe állítani, akkor mindenkelőtt annak az új kiindulásokat eredményező fejlődési vonalnak az ábrázolása tűnik kiemelendőnek, amelyik a 70-es évektől kezdett kibontakozni a Freud-irodalomban. A 70-es évekig ugyanis szinte lehetetlen volt Freudról valóban tárgyilagosan írni, és nem csupán azért, mert a személyéről és életművéről folytatott diskurzusok tónusát az elfogult hívők és a dühödt ellenzők határozták meg. E ténnyel szoros összefüggésben igen jelentős szerepe volt ebben annak is, hogy úgy a Freud-hagyaték, mint a pszichoanalízis holdudvarához tartozó dokumentumok őrzői különböző személyes érzékenységet előtérbe helyezve csak megszűrten és válogatva tették hozzáférhetővé az objektív kutatásokhoz nélkülözhetetlen forrásokat. Tulajdonképpen csak a 70-es évekre csillapodtak le annyira a különböző személyes indulatok, és váltak hozzáférhetőbbé az addig visszafogott források, hogy a szakszerű kutatás feltételei létrejöjjenek. Henri Ellenberger A tudattalan felfedezése című, 1970-ben megjelent műve tekinthető e folyamat nyitányának, amelyben a szerző kiemelten az objektív értékelést célul kitűzve ennek feltételeként a történeti tényeknek a legendáktól való elválasztását jelölte meg. Ellenberger úgy vélte, hogy ehhez mindenekelőtt a Freud-legendárium két alapvető forrását kell leleplezni, nevezetesen a magányos hős mítoszát, valamint a Freud tökéletes eredetiségére vonatkozó állításokat, mint amelyek az összes többi tévedés és ferdítés gyökerét képezik. Jóllehet ez a két alaptéma már korábban is jelentős teret foglalt el a Freud személyéről és életművéről folytatott vitákban, Ellenberger felvetése különösen erős ösztönzést adott a középpontba állításukra. Az első jelentősebb mű, amely Ellenberger kezdeményezéseinek hatásait is tükrözte, Paul Roazennek a Freud és követői című, 1975-ben megjelent monográfiája volt. Roazen hangsúlyozva, hogy a valós tényeknek megfelelően, hibáival és tévedéseivel együtt igyekszik bemutatni Freudot, mert csak ennek révén fogható fel igazi nagysága, valóban minden korábbi, Freud mellett kiálló műnél kritikusabban tette mérlegre az életművet, ám az ellenzőknek ez még mindig kevés volt. Webster értékelése szerint Roazen: "A Freud-legendát nem szedi ízekre, és nem elemzi, csak úgy formálja át, hogy hasson egy kételkedő nemzedékre, melyet a múltbeli Freud-imádat túlzásai zavarba ejtettek, ennek ellenére még mindig foglya az emberfeletti nagyság képének, ami az ilyen imádat lényegét alkotja." (41. o.) Nem járt jobban e kritikai szűrőn át Peter Gay Freud: korunk hőse (1988) című műve sem, amelyben a szerző megpróbált válaszolni az időközben megszaporodott, újabb keletű Freud-ellenes támadásokra. Webster szerint Gay könyve nem egyéb, mint: "...kifinomult és korszerűsített változata Jones [apologetikus, a Freud-legendákat megalapozó] hivatalos életrajzának...", (51. o.) Webster a Freudot kritikai mérlegre tevő, ám nem feltétlenül elutasító szakirodalomból kizárólag Frank Sulloway Freud, a lélek biológusa (1979, magyar nyelvű kiadása: 1987) című monográfiájáról ír elismeréssel. Bár még neki is felrója, hogy: "...könyve a Roazenéhoz hasonlóan különös keveréke a kételkedő historicizmusnak és az irracionális áhítatnak" (43. o.), érdemeit végül is elismeri, amikor azt írja, hogy: " Sulloway ugyan ritkán illeti egyenes kritikával Ferud elméleti megfogalmazásait, könyve mégis felbecsülhetetlenül értékes szolgálatot tesz annak bemutatásával, hogy Freud egész elméleti vállalkozását milyen mértékben alakították a korabeli tudományos fejlemények." (223. o.) Megjegyezve, hogy bár Sulloway is felettébb szőrmentén kezeli a Freudot körülvevő eszmetörténeti háttér bölcseleti konnotációit, illetve ezek elemzését, Webster értékelésével egyet érthetünk, legfeljebb sajnálattal kell megállapítanunk, hogy sem neki, sem a Freud-interpretátorok túlnyomó többségének nem sikerült elérnie ezt a magas mércét.

Webster még számos szerző művét említi, amelyek a freudi életmű valamelyik részterületére vagy kifejezetten valamilyen részproblémájára koncentrálva foglalkoznak a pszichoanalízissel. érdekes, bár nyilván nem teljesen véletlen tény, hogy ezek közül a feminista művek vannak a magyar könyvkiadásban a legjobban reprezentálva. Ismeretes, hogy Freud némely idevonatkozó, nem igazán konzekvensen végiggondolt állítása, egyáltalán a nők szerepének kezelése a pszichoanalízisben a feminizmus egyes képviselőit éles vitákra és heves ellenreakciókra késztették; gondolunk itt például Simone de Beavouir: A második nem, valamint Germaine Greer: A női eunuch című könyvére, amelyek magyar nyelven is olvashatók. A pszichoanalízis terápiás célokra történő alkalmazásai körül folyó vitákat mindig is meglehetős belterjesség jellemezte; ebben a tekintetben a helyzet máig nem sokat változott. A feminizmus témája viszont egyike azoknak, ahol tágabb, társadalomtörténeti és politikai összefüggések is terítékre kerültek, ezzel is magyarázható, hogy a feminizmus és a pszichoanalízis kölcsönhatásaival foglalkozó művek miért arattak sikert a szélesebb olvasói rétegek körében is. Ugyanakkor az ilyen jellegű művek többségéhez hasonlóan ezek sem képeznek kivételt annak szemléltetésében, hogy valamilyen részprobléma egyoldalú kiemelése a freudi életmű egészéből rendszerint túlzásokhoz és torzításokhoz vezet. Webster érdemei közé kell sorolnunk, hogy az ilyen típusú közelítéseket is igyekszik a maguk helyén kezelni. A legjobb példa erre a Websterhez hasonlóan eredetileg szintén irodalmár Frederic Crews, aki a pszichoanalízis hívéből vált annak elszánt tagadójává. Crews a 80-as évek közepétől több tanulmányában és cikkében igyekezett teljes mértékben hitelteleníteni és detronizálni Freudot. Webster árnyalt véleménye szerint Crews meggyőzően indokolja a pszichoanalízis szellemi kudarcát, de korántsem olyan meggyőző akkor, amikor megmagyarázza, hogy miért ért el olyan rendkívüli sikert. (49. o.) Ez a minősítés már önmagában jelzi Crews próbálkozásának erőltetettségét, hiszen egy életműben a kudarcokat általában jóval könnyebb megmagyarázni, mint a sikereket. A radikálisabb kritikusok közül elsősorban a filozófiaprofesszor, Frank Cioffi hatott Websterre. Cioffira történő hivatkozásaiból kitetszik, hogy döntően az ő nézeteire építve alakította ki a saját koncepcióját.

A következő két nagyobb tematikai egységben (Egy áltudomány megteremtése, Az egyház és a pszichoanalitikai evangélium), először a pszichoanalízis kialakulásának, egységes tanná fejlődésének a történetét bontja ki Webster, majd mozgalommá szerveződésének az időszakát tárgyalja. E témakörök természetéből adódóan ezekben jóval inkább az életrajzi tényeknek, a személyközi kapcsolatoknak és a keretüket adó kulturális háttérnek a bemutatása kerül előtérbe, szemben a könyv bevezető részeivel és zárófejezetével (Pszichoanalízis, tudomány és jövő), ahol az értelmezői, értékelő jellegű eszmefuttatások vannak túlsúlyban. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az irodalmias leírásokba ezekben a részekben is meglehetős gyakorisággal ékelődnek különböző, vitatható szakmai jellegű megállapítások. Egyelőre még továbbra is a pozitívumok kiemelésére törekedve, kifejezetten érdekfeszítőek a Freudnak és legközelebbi munkatársainak a viszonyával foglalkozó fejezetek, közülük is a Freud és Jung közismerten bonyolult kapcsolatát tárgyaló fejezet. Ennek a történetnek számos változata létezik, és a fő gondot mindig is az jelentette, hogy az elbeszélők vagy egyik vagy a másik oldal érveit képviselték, ami eleve megakadályozta a tárgyilagos véleményalkotást. Webster érdemének tekinthető, hogy igyekszik részrehajlás nélkül, kiegyensúlyozottan leírni ennek rendkívül összetett kapcsolatnak a történetét, amelyik az egymás iránti kölcsönös tisztelet jegyében és nagy remények keltésével indult, hogy végül teljes kiábrándulásba és gyűlölködésbe torkolljon. Figyelemre méltó annak a Freud és Jung gondolkodói attitűdjében egyaránt megfigyelhető sajátos kettősségnek a megjelenítése, amelyik mindkettőjükre jellemző volt ebben az időszakban is, sőt mi több, kapcsolatuknak jórészt ez adott egyedi színezetet. Arra gondolunk itt, hogy a századelőn a pozitivista tudományszemlélet szinte egyeduralkodói szerepet betöltve Freudot és Jungot egyaránt arra késztette, hogy ennek a tudományeszménynek igyekezzenek megfelelni, miközben spekulatív hajlamaikat nem tudták elnyomni. A különbség és egyben kettőjük szembenállásának egyik választóvonala éppen az lett, hogy Jung nyíltan felvállalta a spekulatív hagyományokhoz való kötődést, míg Freud deklaratív szinten mindvégig igyekezett elhatárolódni ettől, hogy a gyakorlatban rendszerint burkolt módokon engedményeket tegyen. A könyv egészét tekintve is nagy érdeme Websternek, hogy a megfelelő tényekkel és dokumentumokkal alátámasztva sikerül érzékeltetnie, hogy ez a rendkívül erős spekulatív hajlam mintegy rejtett fonalként Freud egész alkotói pályáját végigkísérte. Hogy az idevonatkozó dokumentumok és szempontok az esetek túlnyomó többségében vádként merülnek fel, a lényegen nem változtat. Ugyanebben a fejezetben számos esetben tapasztaljuk azt is, hogy Webster igyekszik Freud és Jung nem elsődlegesen szakmai, hanem egyéb személyes indítékoktól és motívumoktól befolyásolt konfliktusait is elfogulatlanul, mindkét fél érveit mérlegre téve kommentálni. így például fokozatos elhidegülésük, eltávolodásuk, majd szakításuk eseményeit tárgyalva Webster megemlíti Jungnak azt a jóval később, a történtek után közel fél évszázaddal, egy 1957-ben adott interjújában megszellőztetett véleményét, hogy az váltotta ki irányában Freud haragját, amikor egymás álmainak kölcsönös analizálása során beleszőtte értelmezéseibe Freudnak a sógornőjéhez fűződő titkolt viszonyát. Webster, miután gondosan mérlegeli a különböző érveket, végül arra a következtetésre jut, hogy: "Soha nem fogjuk megtudni, hogy ez a visszaemlékezés mennyire ragadja meg pontosan a fordulópontot." (466. o.) Freud életének ezt a felettébb neuralgikus, sok homállyal övezett részét a könyv más fejezeteiben is igen nagy beleérzőkészséggel tárgyalja Webster. Igen érdekes például, amikor a meglehetősen gazdag szakirodalmat is bevonva érzékelteti, hogy ez a motívum mintegy Freud tudatalattiját is kijátszva, rejtett módokon teret kapott analíziseiben. (342. o., 710-711. o.) Ugyancsak rendkívül olvasmányos Freud lányának, Anna Freudnak a pszichoanalitikus mozgalomban betöltött szerepét tárgyaló fejezet. Fokozatosan bomlik ki a történet, amelyet végigkövetve egyre inkább úgy érezzük, hogy Anna Freudnak a sorsa volt, hogy apja leghűségesebb szellemi szövetségesévé és nélkülözhetetlen segítőtársává váljon, majd annak halála után a pszichoanalitikus mozgalom legtekintélyesebb és egyben legodaadóbb védelmezőjévé. Különösen megható a fejezet záróképe, amint az idős, már halálos beteg Anna Freud apja lódenkabátjába burkolózva üldögél a Hampstead Heath parkjának kis tava mellett. (532. o.) Amennyiben Freud személyes viszonyainak megjelenítéseiben hiányérzetünknek adunk hangot, akkor magyar szempontból mindenekelőtt a Ferenczi Sándorhoz fűződő kapcsolatának a leírását érezzük aránytalanul retusáltnak. Webster ugyanis e szintén rendkívül összetett, bő két évtizedre kiterjedő kapcsolatnak lényegében csak a befejező, szakításhoz vezető időszakára koncentrál, ami óhatatlanul leegyszerűsítésekkel jár, még ha magának az ábrázolni kívánt folyamatnak a leírása elfogadható is. Ebben a fejezetben is árnyalt elemzését kapjuk annak, hogy Freud két legeredetibb, legtehetségesebb tanítványát, Rankot és Ferenczit, miként járatta le előtte, irigységtől hajtva, Jones és köre. A Freud életében és gondolatvilágának alakulásban meghatározó szerepet betöltő egyéb fontosabb hatások bemutatásában - gondolunk itt mindenekelőtt arra, ami Charcot, Breuer és Fliess nevével fémjelezhető - szintén az eddig elmondottakhoz hasonló erényeket csillogtat Webster.

Freud életének két olyan epizódja van, amelyet különös előszeretettel szokott kiragadni a mindenáron lejáratására és hiteltelenítésére törekvő irodalom, mégpedig az ún. "kokainepizód", valamint az Emma Eckstein-eset. A "kokainepizódban" a fiatal Freudot valóban túlzott és tévesnek bizonyuló következtetésekre ragadtatták a kokain alkalmazása révén szerzett kezdeti kedvező tapasztalatai, míg az Emma Eckstein-esetben lényegében olyan vétséget követett el, amit ma orvosi műhibának mondanánk. Webster jóhiszeműségére vall, hogy ezeket az eseteket is igyekszik nem mindenáron lejáratási szándékkal, hanem a kor összefüggéseit figyelembe véve a maguk helyére tenni. (71-78. o., 281. o.)

Ennyi jót elmondva Webster könyvéről, még kiélezettebben merül fel a kérdés, hogy melyek a hiányosságai és a hibái? Mint már többször hangsúlyoztuk, Webster igyeszik tárgyilagos lenni, ugyanakkor, mivel alapjában véve mégis elfogult, ezért az inga rendszeresen a negatív ítéletek irányába leng ki nála, amelyek a mintegy menetközben elejtett elszólásoktól a lényegbevágó koncepcionális tévedésekig terjednek. A Freud eredetiségének megkérdőjelezésére irányuló, szinte már közhelyszerűnek mondható vádak gyakori ismétlésén túl ebben a sorban említhető, amikor például azt írja: "Freud nem csupán a gondolatok spekulatív szárnyalásához vonzódott, hanem időnként szinte gyáván támaszkodott mások tekintélyére is." (233. o.) Vagy olyan gondolkodási rendszernek mondja a pszichoanalízist, mely az empirikus tények szinte teljes mellőzésén alapul. (36. o.) Hasonlóan nyilvánvalóan képtelen és igaztalan ítéletekre ragadtatja magát, amikor azt írja: "Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Freudból hiányzott az a rendkívüli pszichológiai éleslátás, melyet hagyományosan tulajdonítanak neki. A valóságban számos döntő jelentőségű megfogalmazása és esettörténete arról árulkodik, hogy szinte teljes mértékben hiányzott belőle a mindennapi pszichológiai éleslátás és érzékenység." (15. o.) Hogy Webster mennyire hajlamos egyoldalúan ítélni, azt különösen akkor érezzük, amikor a pszichoanalízisnek a művészetekre gyakorolt hatását véleményezi. Ismeretes, hogy különböző művészeti ágak, de mindenekelőtt az irodalom és a képzőművészet képviselőinek a részéről érkező támogatások milyen óriási hátszelet jelentettek Freud nézeteinek reputációjában, amin nem változtat az a tény sem, hogy ő maga ezeket különösebben nem értékelte. Webster ennek kapcsán Gidet, Audent, Dresiert és Thomas Mannt idézi, de jól tudjuk, hogy a névsor még hosszan folytatható lenne. Ehhez képest azt a felettébb meglepő konklúziót vonja le, hogy: "A pszichoanalízis azonban azzal gyakorolta az egyik legkárosabb hatást kultúránkra, hogy Freud kiemelkedő alakja a megerősítés ürügyén segített meggyengíteni vagy közömbösíteni sok ilyen igazi megérzést." (12. o.) Majd még ezt a minősítését is mintegy megfejelve kijelenti: "Freud újra és újra belefojtotta az áltudományba azokat a "költői" érzületeket, amelyeket az imaginatív irodalomban megpillantott." (14. o.) Szintén sok téves ítélet forrása, hogy Webster aránytalanul eltúlozza Freud egyes általa negatívként kiemelt belső indítékait a külső tényezők rovására, emiatt rendszeresen összetéveszti az okot az okozattal. E felettébb beszűkítő megközelítés folytán Freud kivételes elhivatottságtudatában csak messianizmusának, narcisztikus valamint profetikus hajlamainak a jeleit látja. A különböző motívumok összetévesztésének konkrét példája, amikor Freud késői, 40 éves korán túli beérkezését kommentálva megállapítja: "A legtöbb zseniális tudós ennél korábban éri el döntő eredményeit." (70. o.) Majd hozzáfűzi: "Úgy látszik, ahogy öregedett, egyre kényszerítőbbnek érezte az elméleti "revelációt", és egyre nagyobb kétségek gyötörték azt illetően, hogy ez valaha feltárul-e előtte." (71. o.) Webster itt először is teljesen szem elől téveszti a spekulatív tehetség természetét, amelyik általában fokról fokra haladva alakítja ki azokat az elméleti kereteket, amelyek között a csírájukban megsejtett gondolatait kiteljesítheti. A filozófiában valójában nemhogy nem ritka, hanem szinte szabálynak tekinthető ez a fejlődési folyamat. A jelentősebb filozófusok többsége fontosabb műveit 30 és 60 éves kora között hozta létre. Másfelől, ha valahol, akkor a filozófiában biztosan nem elhatározás kérdése, hogy valaki egy valóban fontos "revelációhoz" jusson el. Az iménti állítások azt implikálják, hogy Freud esetében is jogosult ilyen spekulatív tehetségről beszélni, sőt "filozófusként" aposztrofálni, amit tudvalevőleg ő maga következetesen elutasított. Azonban Freud tévedései közül az egyik legnagyobb éppen az volt, ahogy saját viszonyát a hagyományos értelemben vett filozófiához, avagy metafizikához meghatározta.^* Az ok és okozat összekeverésének egy másik eklatáns példája, amikor Webster Freud elvtelen karrierizmusával magyarázza, hogy több sikertelen kísérlet után végül sikerült felhívnia magára a figyelmet és befutnia. (345-349. o.) Eltekintve attól a felettébb vitatható módszertől, ahogy érveit bizonyítani próbálja, feltehetjük a kérdést: vajon önmagában ez elég lett volna ahhoz, hogy Freud nézetei máig aktuálisak maradjanak?

A könyvben külön tematikai egységet képeznek a pszichoanalízis orvostörténeti hátterét megvilágító okfejtések. Itt is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy miközben rengeteg fontos ismeretet szerezhetünk az orvostudomány korabeli állapotáról, ezen belül a neurológia fejlettségi szintjéről, számos ponton különböző aránytévesztéseknek lehetünk tanúi. Webster ugyan többször is hangsúlyozza, hogy a diagnosztika századfordulós fejlettségi szintjét helytelen a mai ismereteink tükrében megítélni, ám konkrét elemzéseiben gyakran vét e nyilvánvalóan helyes elvi álláspont ellen. Különösen a Freud diagnózisait és diagnosztikai eljárásait taglaló történeti rekonstrukciókban érezzük, hogy sok bennük a feltételezés, sőt a találgatás. Az ilyen "mi lett volna ha" típusú érvelések már eleve gyanút keltőek, de egy ízben maga Webster is - miközben igen nagy meggyőződéssel vonultatja fel ide vonatkozó érveit - Lishman tanulmányának elemzése közben, hisztéria és szklerózis multiplex megkülönböztethetőségéről egy felettébb gyanút keltő megjegyzést ejt el, ami alapvetően megkérdőjelezi az ilyen típusú bizonyítási eljárások hitelességét: "A fejtegetés nem meggyőző, és talán annak szemléltetéseként kell olvasnunk, hogy még ma is mekkora zűrzavar uralkodik e területen." (676. o.) Az orvostörténeti kontextusok megvilágításában az ilyen elszólásszerű megnyilatkozásokon túl azonban szintén vannak Websternek olyan alapvető koncepcionális tévedései, amelyek kételyeket ébresztenek arra irányuló törekvései felől, hogy a Freud által alkalmazott diagnosztikai eljárások utólagos rekonstrukcióiból valóban hitelesen kimutathatók a tévedései. Webster miközben támadásait a hisztéria századfordulós kóroktanára alapozza, egyebek mellett sokatmondóan idézi Paul Guirard 1914-ben tett megállapítását: "Amikor már minden hisztériás tünet klinikai elemzését elvégeztük, amikor már minden betegséghez odatettük, ami hozzá tartozik, ki tudja, marad-e még valami a hisztériából?" (677. o.) Nos, mint Webster elemzéseiből is kiderül, a hisztéria kóroktanából valóban nem maradt semmi, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a századfordulón elsősorban Charcot hatására a neurológiai betegségek kulcsaként elképzelték. A fő probléma azonban az, hogy időközben lényegében ugyanilyen vagy nagyon hasonló folyamatok zajlottak le a pszichiátria más, kezdetben kulcsfontosságúnak tartott kategóriáival kapcsolatban is. Freudról lévén szó, eklatáns példa erre a neurózis fogalma, amely jelentősrészt az ő értelmezései révén vált annyira népszerűvé, hogy a 80-as évekre egyes szaktekintélyek azért kezdeményezték eltávolítását a diagnosztikai eljárásokból, mert úgy vélték, hogy e túlzott elterjedtség következtében tartalmatlanná vált. Az itt felvetett problémáknak a szálai már elvezetnek a mai pszichiátrián belüli állapotokhoz, hangsúlyosan a diagnosztizálás taxonómiai problémáihoz, amelyekben alapvetően a korábbiakhoz képest jóval komplexebb módokon vannak jelen az egész diszciplínát illető kérdőjelek. Meglehet, talán már túlzott elvárás lenne Webster irányában, hogy ezek bevonásával jelölje ki a pszichoanalízis mai helyét, az általa választott eljárás azonban mindenképpen visszás, sőt megtévesztő, mert a pszichiátria, ezen belül a pszichoanalízis századfordulós fejlettségi szintjéből kiindulva, a hisztéria már nyilvánvalóan kiüresedett kategóriája alapján formál véleményt magáról az egész tanról. Hogy ez a súlyos aránytévesztés konkrétan milyen következményekkel járhat, különösen akkor érezzük, amikor a pszichoanalízissel szembeni lázadók és szakadárok között, még ha burkolt módon is, de Erich Frommot, Heinz Kohutot és Karen Horneyt is megnevezi. (32. o.) Vagy miközben folyamatosan elkötelezi magát a pszichiátriában napjainkban is domináns organikus szemlélet mellett, egyetlen szót sem ejt az e felfogás ellenében az utóbbi évtizedekben egyre erősödő kritikai megnyilatkozásokról, amelyek elsősorban Sherrington, Eccles, Sperry majd a 90-es évek elején Chalmers nevével fémjelezhetők.

Amikor Webster azt állítja, hogy a pszichoanalízis a szexualitás terén "...egyáltalán nem olyan merész és nyílt, mint valaha hittük" (23. o.), akkor nyilvánvalóan olyan képtelenséget fogalmaz meg, amelyet még a Freud nézeteit laikus szinten ismerők is azonnal észrevesznek. Amint ezt egy korabeli leírás is megörökítette: "Ekkoriban a bécsi összejöveteleken akárhányszor valaki megemlítette Freud nevét, mindenki nevetésben tört ki, mintha viccet mondtak volna... ízléstelennek tartották, ha hölgyek társaságában emlegették. A nők elpirultak, ha meghallották a nevét, a kevésbé érzékenyek pedig nevetve beszéltek róla, mintha egy pajzán adomát adnának elő." (Idézi: Mijolla, Alain de: A bennünk levő mások. Budapest, Ur, 2001., 133. o.) Habár a szexualitás témáját illetően manapság ezen a szinten már nyilvánvalóan jócskán túl vagyunk - és ebben éppen Freudnak volt nem kis szerepe - a pszichoanalízisnek még mindig elterjedt ez a popularizáltnak is nevezhető recepciója, amelyik a szexualitáshoz való szabadosabb viszonyulást tartja a lényegének. Kétség sem férhet hozzá, hogy Freud minden korábbinál radikálisabban nézett szembe szexualitás és neurotikus szimptómák összefüggéseivel, valamint számos jel szerint ő maga is ebben a témakörben hajlott a leginkább különböző felszínes vagy éppen túlzó megoldásokra, mégis rengeteg téves nézet származott abból, amikor az értelmezők engedve a csábításoknak, még tovább fokozták Freudnak az e téren megnyilvánuló szertelenségeit. Erre a sikamlós terepre érve Webster is alapos hibákat vét; így például Freud homoszexualitásról vallott nézeteinek a kommentálása során következetlenségeinek az egyik legkirívóbb lelepleződését figyelhetjük meg. Freudnak egyik levelében tett megjegyzése, amelyben egy homoszexuális fiú anyját vigasztalva kijelenti: "Nagy igazságtalanság a homoszexualitást bűnként üldözni," a következő elismerő szavakra késztetik Webstert: "Maga Freud alkalmanként figyelemre méltóan toleráns és nagylelkű tudott lenni még a homoszexualitással szemben is, melyet ő személy szerint visszataszítónak talált." (398. o.) Majd annak lehetünk tanúi, hogy Freudnak a könyvben mindvégig kárhoztatott negatív tulajdonságai egyből pozitívba váltanak át: "A Freud által itt mutatott nagylelkűség és jelentős erkölcsi bátorság jellemének igazi vonásai voltak. Sohasem hajolt meg azoknak az erőszakoskodása előtt, akiket ő képmutató erkölcscsőszöknek tartott, és sok betege kétségkívül hasznát látta a szexuális erkölcs ügyeiben tanúsított, viszonylag liberális hozzáállásának." (399. o.) Sőt, részben e pozitív példa hatására Webster a következő, az életmű egészére kiterjeszthető konklúziót vonja le: "A pszichoanalízis legértékesebb oldala az, ahogy az eredendő bűn doktrínájának hagyományos értelmezéseihez hasonlóan visszakényszeríti tudatunkba identitásunk olyan elemeit, melyeket szeretnénk inkább leplezni, s ily módon rámutat az emberi léthelyzet egy örök dilemmájára." (398. o.) Webster figyelmes olvasóját ezek az állítások teljességgel elbizonytalanítják, és óhatatlanul felmerül benne a kérdés: akkor most, hogy is van ez? Ahhoz képest, hogy az egész könyv során lépten-nyomon olyan vádakkal kell szembesülnie, minthogy Freud rejtett konzervativizmusa révén elavult vallási eszméket igyekezett visszacsempészni a tudományba, hogy a tudatalatti tulajdonképpen az eredendő bűn világiasított változata, a pszichoanalízis pedig világiasított gyónás, itt azt kell megállapítania, hogy amikor Freudnak ezek a "tévedései" Webster erkölcsi kritériumainak megfelelő ítéletekhez vezetnek, akkor máris pozitív megítélést kapnak.

Webster egész szemléletének a legfőbb hiányosságát érhetjük itt tetten, mégpedig, hogy hagyja magát a prekoncepcióitól vezettetni, de ami ennél is nagyobb probléma, hogy igazában csak prekoncepciói vannak, összefüggő, jól megalapozott világnézete viszont nincs, vagy amit ő annak vél, lépten-nyomon kiderül, hogy nem tesz eleget egy koherens világkép követelményeinek. Ennek köszönhető, hogy Webster teljes mértékben negligálja Ferud nézeteinek lehetséges filozófiai konnotációt, sőt alapvetően a filozófia helyének és szerepének a megítélésében is tulajdonképpen fáziskésésben van. Filozófiáról vallott nézeteit Dawkinsra tett hivatkozása fejezi ki a legjobban: "A filozófiát és a "humaniórák" néven ismert tárgyakat még ma is szinte úgy tanítják, mintha Darwin nem is élt volna." (555. o.) A pszichológiához az ellenkező oldalról, a filozófia egy hagyományosabb felfogása felől közelítőknek viszont gyakran olyan érzésük támad, hogy Webster és a pszichológia ma mérvadónak tekinthető paradigmáján belül hozzá hasonlóan gondolkodók úgy viszonyulnak a filozófiához és általában a humaniórákhoz, mintha ezekben Darwin óta semmi sem történt volna. Webster ugyan egy helyütt a tudományok fejlődését taglalva felettébb eufemisztikusan fogalmazva megemlíti, hogy Planck, Einstein, Bohr "...módosítottak e forradalom menetén" (550. o.), de ennél mélyrehatóbb következtetésekbe nem bocsátkozik. Mivel a pszichoanalízis alapjainak és eszmetörténeti hátterének a tisztázását jelöli meg fő célként, sőt elég gyakran tesz hol nyíltabb, hol burkoltabb metafilozófiai vonatkozású megjegyzéseket, ezért mindenképpen elvárható lenne, hogy ezeknek a következményeivel is szembenézzen. Számára azonban, mint általában a természettudományos világkép feltétlen hívei számára nem az kérdés, hogy e világkép metafilozófiai alapjai mennyiben szorulnak tisztázásra, hanem hogy a már kialakult keretek között milyen módon haladhatók meg felmerült hiányosságai, valamint hogy az adott, kitűzött cél érdekében miként tehető még jobbá és hatékonyabbá. E kiindulás jegyében Webster számára teljes egyértelműséggel Darwin az etalon, amit minden adandó alkalommal kifejezésre juttat, például ilyen metaforával: "A Beagle útját ... ismét meg kell tenni, és útvonalát ezúttal úgy kell kijelölni, hogy ne távoli és néha lakatlan szigetek felé vezessen, hanem az emberi történelem népes partjai felé, mert csakis ott lehet megvizsgálni a vallási, politikai és gazdasági viselkedés legfontosabb formáit." (622-623. o.) Webster ugyanis meg van győződve arról, hogy az emberi természet kutatása eddig mindvégig tévutakon járt, legyen szó akár teremtéselvű, vallási fogantatású megközelítésekről, akár világi hátterű, racionalista elméletekről, amelyek szerinte valójában szintén nem tudták levetkőzni, hogy ne valamilyen teleológia jegyében próbálják az embert megérteni. Az általa preferált - amint ő maga nevezi - neodarwinista ismeretelméleti biologizmus viszont képzeletgazdag intuíciónk bevetésével képes lesz az embert és annak vágyait természetes és nem laboratóriumi körülmények között megismerni. (618-619. o.) E feltételezett és megelőlegezett képzeletgazdag intuícióról mintegy körülírva terjedelmes kívánságlistát olvashatunk, de hogy konkrétabban miként és milyen helyzetekben kell betöltenie szerepét, erre vonatkozóan ugyanúgy nem kapunk árnyaltabb magyarázatot, mint amikor például Webster egy másik gondolatmenete végén a történelemre mint végső "archéra" apellálva szinte diadalmasan kijelenti: "Igaz ez annak a tudományágnak az esetében is, amely minden másnak az alapját képezi - s ez nem más, mint a történelem." (619-620. o.) Az utóbbi esetben ti. elvárható lenne, hogy legalább valamilyen formában szót ejtsen azokról a hatalmas tapasztalat- és ismeretanyagot felhalmozó, különböző történetfilozófiai gyökerű kísérletekről, amelyekre az utóbbi két évszázadban került sor, de erre sem az idézett gondolatmenet folytatásaként, sem egyebütt nem veszteget szót. A tudatfilozófia kulcsproblémáját, mint az emberi természet megértésének sarkalatos kérdését, McGinn felvetésében idézi: "Valahogyan érezzük, hogy a fizikai agy vize a tudat borává változik, de halvány fogalmunk sincs ennek az átalakulásnak a mibenlétéről. Az idegpályák egyszerűen nem látszanak alkalmasnak arra, hogy a tudatot a világra segítsék, de úgy tűnik, valamiféleképpen teljesítik e titokzatos tettet. A lélek-test problémája annak a megértésnek a problémája, hogy miképpen történik meg a csoda..." (593. o.) Webster elsősorban Humphrey nézeteire alapozva meglehetősen könnyedén áthidalhatónak véli ezt a mindenkori kulcsproblémát, amelyet Schopenhauer a világ csomójának nevezett, a következőképpen érvelve: "...a tudat problémája alapvetően nem a lélek filozófiájához tartozik, hanem a test evolúciós biológiájához. A "lélek" problémája voltaképpen olyan illúzió, mely abból keletkezett, hogy nem sikerült megértetnünk az emberi szervezet evolúciós történetét és neurofiziológiai összetettségét." (594. o.) Webster ugyanis meg van győződve arról, hogy ezeken az alapokon, vagyis testünk neurofiziológiai összetettségének a megértése révén, amint az a természetes kiválasztódás elméletébe bele van foglalva, megszabadulhatunk azoktól a dilemmáktól, amelyek a test-lélek probléma hagyományos dualista felvetéseiből visszamaradtak. (595-597. o.) De hadd idézzük itt eredetiben a sajátos websteri stílus egyik jellegzetes részletét, amelyben ezekre a kérdésekre is reflektál, mintegy annak érzékeltetésére, hogy filozofikus eszmefuttatásait általában milyen különleges gondolati "csavarokkal" megtűzdelve adja elő. Az eddigiekben ugyanis az érthetőség kedvéért gondolatait igyekeztünk mintegy kipreparálni a szövegeiből, Webstert azonban jóval inkább ez a stílus jellemzi: "Mivel szellemi szokásaink - hitbéli és gondolkodási szokásaink - izomzati szokásainkhoz hasonlóan fizikailag kódolva vannak az agy egymáshoz kapcsolódó neuroncsoportjainak összetett mintáiban, amelyek egyre erősebbek lesznek, valahányszor használjuk őket, rendkívül nehéz, hogy ne gondolkodjunk ortodox feltevéseink alapján, és radikálisan új kategóriák és feltevések alapján gondoljunk át régi problémákat. A bölcső óta megszokott kulturális reakciók, ortodoxiák és elméletek elfelejtése olyasvalami, ami egy kicsivel sem természetesebb, mint a foxtrottot visszafelé táncolni, vagy minden kiejtett mondat szórendjét módszeresen megfordítani." (599. o.) Függetlenül attól, hogy ez valóban így van-e, vagy inkább belemagyarázás, azaz a mi befogadói olvasatunk, Webster idézett soraiból a tudományosság kritériumainak megfelelni igyekvő pszichológia egyik legakutabb problémája is kihámozható, nevezetesen, hogy az empirikus kísérleteket feltétlenül preferáló, ezekre épülő módszerek gyakran vezettek olyan eredményekhez, amelyeknek az "életszerűsége", gyakorlati felhasználhatósága meglehetősen csekélynek bizonyult. Hogy Webster kifejező hasonlatára utaljunk, sok olyan kísérlet volt a pszichológia történetében, amelyik végső soron mintha azt próbálta volna bizonyítani, hogy foxtrottot hogyan lehet visszafelé táncolni. Webster egyik központi törekvése egy olyan koncepció felvázolása, amelynek révén ezek a korábbi buktatók és hibák kiküszöbölhetők lesznek. Mivel idevonatkozó elképzeléseinek a túlnyomó többségét egy meglehetősen képlékeny, sőt helyenként ingatag világnézeti keretbe foglalva a jövőre vetíti ki, ezért nemigen van más választásunk, minthogy ezeket vagy elhisszük neki, vagy szkeptikus álláspontra helyezkedve kételyeinknek és fenntartásainknak adunk hangot. Mivel az utóbbira hajlunk, a már szóvá tett hiányosságokon kívül még szükségét érezzük külön hangsúlyozni, hogy Freudot a filozófia felől ért hatások elemzése felettébb foghíjas, és akkor is kizárólag negatív felhangoktól kísérve jelenítődik meg. Szemléltetésként néhány elemi tényt kiemelve, Webster szóra sem méltatja, hogy a fiatal Freud az 1870-es évek közepén Brentano híres szemináriumit látogatta, aki tudvalevőleg pszichológia és filozófia viszonyának kérdéseiben meghatározó tekintélynek számított ebben az időszakban. Ugyanígy nem említi sem Schopenhauernek - amit maga Freud is elismert, - sem Nietzschének a hatását, - az utóbbit viszont tagadni igyekezett, - de mint az e kérdéskörre irányuló kutatásokból egyértelműen kiderült, ezek az ösztönzések, ha mégoly rejtetten is, valójában nagyon jelentősek voltak. Az e keretek között kirajzolódó trenddel összhangban még az említés szintjén sem találkozhatunk Webster könyvében a pszichoanalízisnek különösen az utóbbi évtizedekben létrejött rendkívül elmélyült filozófiai interpretációival, amelyeket mások mellett Ricoeur, Davidson és Rorty neve fémjelez. Hogy az ilyen feltételek között kialakított felettébb képlékeny gondolati talajon Webster milyen tévedésekbe csúszik bele, arra az egyik legjobb példa, amikor Freudnak a szexualitásról alkotott felfogását mintának véve igyekszik bizonyítani - meg kell hagyni, rendkívül szuggesztív módon és szellemesen, - hogy tulajdonképpen az egész pszichoanalízis nem egyéb ügyes szofisztikánál. (349-366. o.) A dolog pikantériája, ami a pszichoanalízis keletkezésétől napjainkig megfigyelhető sajátos státuszának a jelzése is egyben, hogy Websternek abban a kontextusban, amelyben fenntartásait megfogalmazza, vagy röviden szólva: egy az egyben, valóban igaza van, átvitt értelemben viszont ugyanúgy súlyosan téved, mint minden korábbi hasonló kísérlet, amelyik az övéhez hasonló úton és módszerekkel próbálta meg hiteltelenné tenni a pszichoanalízist. Nagyon rövidre fogva azt mondhatjuk, hogy Freudnak a szexualitás témájában megfogalmazott nézeteiben valóban rengeteg vitatható álláspont, sőt tévedés is van, abban viszont, hogy szexualitás és neurotikus szimptómák összefüggései minden korábbitól eltérő módokon, egészen újszerű megvilágításban kerültek terítékre, elévülhetetlen érdemei vannak. Vagy egy másik, a szexualitás rendkívül összetett témaköréhez képest áttekinthetőbb példát említve: ma már nyilvánvaló, hogy Freudnak a vallás keletkezéséről elsősorban a Totem és tabu-ban kifejtett nézetei rendkívül egyoldalúak és számos vonatkozásban tévesek voltak, ám vallás és neurózis összefüggéseinek egészen újszerű felvetésével olyan leckét adott fel a teológusoknak és a valláspszichológusoknak, amellyel azóta is viaskodnak. Freud tehát mind egyes részproblémák kidolgozásában, mind alapvető koncepcionális kérdésekben is - gondolunk itt mindenekelőtt a pszichoanalízis tudományos státuszának erőltetésére - valóban sok mindenben tévedett. Ám ha - mint ahogy ez általában szokás - a kivételes gondolkodói teljesítmények mércéjének a felvetett problémák relevanciáját és provokatív erejét tekintjük, akkor Freudnak elvitathatatlan érdemei vannak. Webster többször is hivatkozik a pszichológiai gondolkodás egyik kedvelt paneljére, mégpedig, hogy a tudomány fejlődéstörténetében fontos szerepük volt az ún. termékeny tévedéseknek, amikor ez első feltevések még tévesek vagy pontatlanok voltak, (ld. pl. a flogisztonelméletet), ám végső soron mégis a helyes megoldások irányába egyengették az utat. A könyv függelékként megjelölt zárófejezetét (Freud hamis emlékei) tekintve különösen meglepő, hogy Websternek Freuddal kapcsolatban nem jut eszébe ennek a tézisnek az érvényessége, ti. az egész fejezet azt demonstrálja, hogy a csábításelmélet, amelyet Freud először kulcsfontosságúnak vélt, majd elvetett, milyen termékenynek bizonyult az utóbbi évtizedekben.

Webster szinte ingerülten utasítja el egyes értelmezők javaslatait, akik szerint a pszichoanalízist egyfajta költészetként kellene újra kitalálni (12. o.), vagy, hogy konkrétan az Ödipusz-komplexust nem szó szerinti, hanem pszichikai igazságnak kell venni. (50. o.) Véleményünk szerint viszont elsősorban éppen az ilyen irányú próbálkozások mutathatnak kiutat, még ha ennek módozatai felettébb bizonytalanok is. De éppen ez az, ami a jövőre nézve is annyira aktuálissá és érdekessé teheti a pszichoanalízist, feltéve, hogy nem külszíni csábításoknak engedve, előítéletektől elfogultan közelítünk hozzá.

Ha végezetül megkísérelünk csupán mintegy címszavakban mérleget vonni Webster könyvéről, azt mondhatjuk, ellentmondásai és hiányosságai ellenére is nagyon jó, hogy magyarul is hozzáférhetővé vált. Webster hatalmas ismeretanyagot próbált meg egységbe foglalni, és hogy eközben különböző ellentmondásokba bonyolódott, annak jelzéseként is felfogható, hogy Freud életművének hitelesebb értékeléséhez még nagyon sokat kell tenni. A magunk részéről e könyv után még elodázhatatlanabbnak és sürgetőbbnek érezzük a pszichoanalízis filozófiakritikai igényű vizsgálatát. Webster könyve végső soron egy rendkívül tanulságos kísérletnek is tekinthető, de ahhoz, hogy érdemei szerint tudjuk értékelni, ismernünk kell a hiányosságait.