Theodor W. Adorno

Mi végre még a filozófia?

A címben feltett kérdésre, amelynek megfogalmazásáért én magam vagyok a felelős, bár amatőr felhangja nem kerüli el a figyelmemet, általában olyan választ várnánk, olyan gondolatmenetre számítanánk, amely minden lehetséges nehézséget és fenntartást felsorakoztat, de csak azért, hogy végül több-kevesebb óvatossággal visszakozzon, és a retorikailag kétségbe vontat éltesse. Ez a jól ismert folyamat összhangban van a konform és apologetikus magatartással; pozitívként lép fel, és eleve egyetértésre számít. Végül is mi mást lehetne várni olyasvalakitől, aki hivatalból tanít filozófiát, akinek a polgári egzisztenciája attól függ, hogy azt továbbra is műveljék, és aki a saját kézzelfogható érdekeit sérti meg, mihelyt ez ellen nyilatkozik. Csak azért van némi jogom arra, hogy ennek ellenére felvessem a kérdést, mert semmiképp sem vagyok biztos a válaszban.

Aki olyan dolgot vesz védelmébe, amelyet a kor szelleme elavultnak és feleslegesnek tekint, az a lehető legkedvezőtlenebb helyzetbe hozza magát. Az érvei gyengének fognak hatni. Igen ám, de gondolja csak meg - mondja, mintha arra törekedne, hogy olyanokra tukmáljon rá valamit, akik azt nem akarják. Ezt a fatalitást is figyelembe kell vennie annak, aki nem hagyja magát eltéríteni a filozófiától. Tudnia kell, hogy a filozófia többé nem adhat olyan életvezetési technikákat - technikákat a szó szoros és átvitt értelmében -, amelyekkel valaha sokféleképpen összefonódott. A filozófia e technikákon túl már nem tekinthető a művelődés közegének sem, mint Hegel korában, amikor néhány rövid évtizeden át a német értelmiség akkoriban szűk rétege ezt a közös nyelvet használta. A humanista művelődésfogalom válságának, amelyre itt nem kell részletesen kitérnem, a filozófia (mint a nyilvános tudat diszciplínája) esett elsőként áldozatául, miután nagyjából Kant halála után a pozitív tudományokhoz való visszás viszonya által - ez különösen a természettudományokra vonatkozik - gyanúba keverte magát. A Kant- és Hegel-reneszánszok, amelyek nevében már megmutatkozik az erőtlenség, ezen nem sokat változtattak. Végül a filozófia a szakosodás általános szituációjában szintén speciális szakként hozta létre önmagát, egy minden tárgyi tartalomtól megtisztult szakként. Ezáltal megtagadta azt, aminek a maga fogalmát köszönhette, a szellem szabadságát, a szaktudással szembeni ellenállást. Ugyanakkor a meghatározott filozófiai tartalmaktól való távolságtartással, legyen az a formális logika és a tudománytan, avagy a minden létezőtől megszabadított létről szóló beszéd formájában, csődöt mondott a valódi társadalmi célokkal szemben. Ezzel természetesen csak egy olyan folyamat végére tett pontot, amely messzemenően egybeesett a saját történetével. A filozófia egyre több területét szakították el és tudományosították, alig maradt más választása, mint hogy saját maga is tudománnyá legyen, vagy kicsiny, tolerált enklávévá, amely ellentmond annak, ami lenni szeretne: valami nem partikuláris. A newtoni fizika még filozófiának számított. A modern tudományos tudat ebben archaikus maradványt lát, a korai görög spekuláció ama korának maradványát, amikor a szigorú természetmagyarázat és a fennkölt metafizika a dolgok lényegének nevében még összefonódott. Az elszántak ezért ezt az archaizmust úgy proklamálták, mint egyetlen filozófiát, és megpróbálták helyreállítani. Azonban a meghasonult állapot miatt szenvedő tudat, amely a szükségképpen elmúlt egységet idézi fel újra, ellentmond annak a tartalomnak, amelyet önmagának adni igyekszik. Ezért kell önkényesen létrehoznia ősi nyelvét. A restauráció a filozófiában éppoly hiábavaló, mint bárhol máshol. A filozófiának távol kellene tartania magát a művelkedő szájalástól és a világnézeti abrakadabrától. Azt sem hitethetné el magával, hogy a tudományelméleti szakmunka vagy bármi, ami kutatásnak állítja be magát, már filozófia. Ámde az a filozófia, amelyik mindezt megtiltja magának, végül kibékíthetetlen ellentétbe kerül az uralkodó tudattal. Különben semmi más nem menti fel az apologetika vádja alól. Annak a filozófiának, amely összhangban van a saját céljaival, és nem gyerekesen cammog a maga története és az igazi filozófia mögött, lételeme a mai általános gyakorlattal és az azzal való szembenállás, amire ez a gyakorlat szolgál, vagyis annak a megingatása, ami kontingens módon adott.

Még a filozófiai spekuláció eddigi legnagyobb teljesítménye, a hegeli sem tekinthető többé mércének. Éppen annak kell kimondania a Hegellel szembeni különbségeket, akit a nyilvános vélekedés klasszifikációja - ami elől senki nem térhet ki, aki nyilvánosan cselekszik - a dialektikusok közé sorol. Ez nem individuális meggyőződés függvénye, hanem magának a dolognak a mozgása követeli meg, mely dolognak való tiszta önátadást senki más nem várta el olyan határozottan, mint maga Hegel. A tradicionális filozófia totalitásigénye, amely a valóság ésszerűségének tézisében kulminál, nem választható el az apologetikától. Ez a tézis azonban abszurddá vált. Az a filozófia, amelyik még totálisként, rendszerként lép föl, az őrület rendszere lenne. Azonban ha feladná a totalitásra vonatkozó igényét, ha már nem tartana igényt arra, hogy mindent önmagából kiindulva bontakoztasson ki, akkor ellentmondásba kerülne önnön tradíciójával. Ez az az ár, amit azért kell fizetnie, hogy saját őrült rendszeréből kiszabadulva a realitásról beszélhessen. Ebben az esetben a filozófia nem tekinthető többé önmagának elegendő szigorú megalapozási kísérletnek. Társadalmi állapotának, amelyet még tudatosítania kellene, nem pedig megtagadnia, megfelel a maga kétségbeesett állapota: annak a szükségszerűsége, hogy kimondja azt, ami manapság az abszurd címszava alatt újra a gépezet áldozatává vált. A filozófia, ahogy mindazok után, ami történt, még egyedül lehetséges, nem tetszeleghet többé abban a szerepben, hogy képes az abszolútumot uralni, hanem meg kellene tiltania az erre vonatkozó gondolatot, hogy ne árulja el azt, és hogy mégse hagyja veszendőbe menni az emfatikus igazságfogalmat. Ez az ellentmondás a lételeme, mely mint negatívat határozza meg. Kant híres diktuma, miszerint már egyedül csak a kritikai út áll nyitva, azok közé az állítások közé tartozik, amelyekben a filozófia, amelyből ezek származnak, kiállja a próbát, amennyiben töredékként túlélik a rendszert. Természetesen ma már a kritika eszméjét is a filozófia megtépázott tradíciójához kell, hogy soroljuk. Időközben minden megismerés színterét oly mértékben lefoglalták a szaktudományok, hogy a filozófiai gondolat terrorizálva érzi magát, és attól tart, hogy minden ponton, amikor tartalmivá válik, dilettánsként fogják megcáfolni, erre visszahatásképpen pedig az eredetiség fogalma érdemtelenül nagy megbecsülést kap. Minél eldologiasodottabb a világ, minél áthatolhatatlanabb az a háló, amit rávetettünk a természetre, a gondolkodás, ami ezt a hálót szövi, ideológiailag egyre inkább igényt tart arra, hogy a maga részéről természet, ősi tapasztalat lehessen. Az áthagyományozott filozófusok a felmagasztalt preszokratikusok óta kritikusok voltak: Xenophanész, akinek iskolájára a ma használatos létfogalmat visszavezetjük, a természetfogalmat akarta demitologizálni. A fogalom ideává való hiposztazálását, amit Platón hajtott végre, Arisztotelész már bírálta. A modernségben Descartes puszta vélekedésként értelmezte a dogmatikus skolasztikát. Leibniz az empirizmust bírálta, Kant Leibnizet és Hume-ot egyben, Hegel Kantot, Marx Hegelt. Náluk, mindannyiuknál a kritika nem puszta megtoldása volt annak, amit az ontológia zsargonjában harminc évvel ezelőtt még kivetülésüknek neveztek volna. Nem valamiféle ízlésre épülő álláspontot képviselt, hanem a találó érvelés volt a közege. A szóban forgó gondolkodók a kritikában találták meg a saját igazságukat. A kritika egyedül, a probléma és az érvelés egységeként, és nem a tézisek átvételeként alapozta meg azt, amit a filozófiatörténet produktív egységének nevezhetünk. Azok a filozófiák is a kritika kibontakozásában tettek szert időmagjukra, kapták meg történeti helyi értéküket, amelyek tartalmilag kitartottak az örökkévalóság és az időtlenség mellett.

A filozófiai kritika ma két iskolával szembesül, amelyek a kor szellemeként, akarva vagy akaratlanul az akadémiai életen túlmenően is nagy hatást fejtenek ki. A két iskola divergál, és mégis kiegészíti egymást. Kiváltképp az angolszász országokban nyert teret egészen a monopolhelyzetig menően az eredetileg a Bécsi Kör által meghonosított logikai pozitivizmus. Ezt sokan a legkövetkezetesebb felvilágosodás értelmében modernnek tekintik, összhangban állónak - ahogy mondani szokás - a technikai-tudományos korral. Ami ebbe nem illeszkedik bele, az úgymond a metafizika maradványa, öntudatlan mitológia, avagy a művészileg dilettánsok nyelvén szólva művészet. Ezzel szemben állnak, mindenekelőtt a német nyelvterületen, az ontológiai irányzatok. Köztük a heideggeri - amelyik egyébként az úgynevezett fordulat óta némileg eltávolodott az ontológia kifejezéstől - viszi a legtovább az archaizmust, miközben a francia változat, az egzisztencializmus a felvilágosodás alapjaira hagyatkozva és politikai elkötelezettséggel formálta át az ontológiai koncepciót. A pozitivizmus és az ontológia anatémái egymásnak; az előbbi egyik fő képviselője, Rudolf Carnap - egyébként jogtalanul - mint értelmetlent támadta a heideggeri teóriát. Megfordítva a heideggeri típusú ontológia létfelejtettnek tekinti a pozitivista gondolkodást, és a tulajdonképpeni kérdés profanizálását veti a szemére. Attól fél, hogy beszennyezi a kezét azzal a puszta létezővel, amit a pozitivisták mindösszesen a kezükben tartanak. Annál inkább szembetűnő a két irányzat egybeesése egy döntő ponton. A metafizikát mindketten ellenségüknek tekintik. Az, hogy a pozitivizmus, amelynek már a neve is arra utal, hogy a pozitivitást, a létezőt, az adottat tartja szem előtt, nem tűri el a metafizikát, mert túllép azon, ami fennáll, nem szorul magyarázatra. De Heidegger is, aki pedig a metafizikai tradíción nevelkedett, megpróbált élesen elhatárolódni tőle. Metafizikának kereszteli el az Arisztotelész utáni gondolkodást, vagy talán már a platónit is, amennyiben a létet és a létezőt, a fogalmat és a benne megragadottat - a Heidegger által megvetett nyelven azt is mondhatnának, a szubjektumot és az objektumot - elválasztja egymástól. Ez a megkülönböztető, szétdaraboló gondolkodás, amely a reflexión keresztül felbomlasztja azt, amit a szavak maguk mondanak, tehát mindent, amit Hegel a fogalom munkájának és erőfeszítésének nevezett, és amit a filozófiával azonosított, már eltér a metafizikától, és nem is hozható helyre, hanem a létezésben magában "léttörténetileg" előre meghatározott. Mindkét esetben, a pozitivistáknál és Heideggernél is, legalábbis kései korszakában, a spekulációval szembeni törekvésekről van szó. A pozitivisták üres és hiú fogalmi játékként kárhoztatják a gondolatot, amely önállóan és értelmezően felülkerekedik a tényeken, és nem oldható fel bennük maradéktalanul. Heidegger szerint azonban a nyugati történelem által meghatározott értelemben vett gondolkodás alapvetően elvéti az önmagában feltáruló igazságot; a legitim gondolkodás nem más, mint az ennek a felfogására való képesség. A filológia a kulisszák mögött filozófiai instanciává válik. E közös metafizikaellenes beállítottság szempontjából kevésbé meglepő, hogy a közelmúltban Heidegger egyik tanítványa, a Kielben dolgozó Walter Bröckner kombinálni próbálta egymással a pozitivizmust és a létfilozófiát, úgy, hogy a pozitivizmus alá sorolta a létező teljes szféráját, és efölé helyezte a létről való tanítást mint mitológiát. A lét, melynek nevében Heidegger filozófiája egyre inkább összehúzódott, számára olyan valamiként jelent meg, ami a passzív tudat előtt állva tisztán önmagát képviseli, és hasonlóan közvetlen, a szubjektum közvetítésétől független, mint a pozitivisták által tematizált adottságok, érzéki adatok. A gondolkodást mindkét irányzat szükséges rossznak tekinti, és tendenciózusan diszkreditálja; így az elveszti az önállóság mozzanatát. Az ész autonómiája, az a része, ami nem merül ki valami előzetesen adott elgondolásában, amihez igazodik, eltűnik. Ezzel együtt elveszik a szabadság eszméje, és látszólag az emberi társadalom önmeghatározásáé is. Ha a legtöbb pozitivista humánus érzülete nem tiltaná, hogy ilyen messzire menjen, akkor a gyakorlatban is ragaszkodniuk kellene ahhoz, hogy a tényekhez alkalmazkodjanak, amelyekkel szemben a gondolkodás tehetetlen, puszta anticipáció vagy klasszifikáció, esendő az egyetlen dologgal szemben, ami számít, azzal szemben, ami van. Heideggernél azonban a gondolkodás alázatosan fogalom nélküli, passzív meglesése a létnek, amely mindig csak annyit mond, hogy lét. A gondolkodás ebben az esetben lemond mindenféle kritikai igényről, és arra kényszerül, hogy megkülönböztetés nélkül mindennel szemben kapituláljon, ami a lét megjelenésének hatalmára hivatkozhat. Heidegger betagozódása a hitleri führerállamba nem opportunista aktus volt, hanem következik abból a filozófiából, ami a létet és a Führert azonosította egymással.

Ha a filozófiára még szükség van, akkor, mint mindig, kritikaként, a kiterjedő heteronómiával való szembeszegülésként van szükség rá, legyen az akár a gondolat erőtlen kísérlete az önmaga fölötti uralomra, miközben a szabadjára engedett mitológiát mint hunyorgó, rezignált alkalmazkodást annak alapján alakítja át, ahogy a nem igazat a saját mércéje szerint megítéli. Addig, amíg be nem tiltják, mint a kereszténység által megtérített kései antik Athénban, abban állna a feladata, hogy menedéket nyújtson a szabadságnak. Nem mintha reménykedhetnénk abban, hogy megtörhetné a politikai tendenciát, ami az egész világon kívül-belül megfojtja szabadságot, és aminek a hatalma egészen a filozófiai érvelés-összefüggések mélyéig elér. Ami a fogalom belsejében lejátszódik, abban mindig megjelenik valami a reális mozgásból is. Ha azonban a két heteronóm mozzanat az, ami nem igaz, és ez szigorúan bizonyítható is, akkor nem csupán a filozófiák vigasztalan sorát toldjuk meg egy újabb taggal, hanem rámutatunk a remény nyomára is; arra, hogy mégsem a szabadságtól való megfosztottság és az elnyomás problémája - az ugyanolyan kevéssé szorul filozófiai bizonyításra, hogy ez a probléma, mint az, hogy létezik - mondja ki az utolsó szót. Ennek a kritikának a két uralkodó irányzatot egy igazság széthasadt mozzanataiként kellene meghatároznia, amely történeti kényszerek folytán jött létre. Ha nem is lehet őket egyetlen úgynevezett szintézisbe összegyúrni, önmagukban annál inkább reflektálni kellene rájuk. A pozitivizmusban az a hamis, hogy a tudományok közti munkamegosztást a társadalmi praxis révén adottnak tekinti, és az egyes tudományokon belülivel együtt az igazság mércéjeként feltételezi. Olyan kísérleteket pedig nem enged meg, amelyek a közvetítés segítségével mint levezetettet átláthatóvá tennék a munkamegosztást, és meg tudnák fosztani hamis autoritásától. Míg a filozófia az emancipáció korszakában a tudományt akarja megalapozni, és amíg Fichténél és Hegelnél mint egyetlen tudományt értelmezte önmagát, addig a pozitivizmus számára a tudományokból leszűrt általános szerkezet - egy már bejáratott és társadalmilag megszilárdult eljárás - válik filozófiává, az önmagát igazoló üzem, egy körkörös mozgás, ami a logikai tisztaság fanatikusait meglepő módon kevéssé zavarja. A filozófia annyiban demisszionál, amennyiben egyenlővé teszi magát azzal, aminek tőle a maga fényét kellene megkapnia. A tudomány ilyen létezése, ahogy a társadalom szövedékében és annak összes elégtelenségével és irracionalitásával együtt megjelenik, saját igazságának kritériumává válik. A pozitivizmus az eldologiasodással szembeni ilyen mértékű tisztelete révén eldologiasodott tudat. Annak ellenére, hogy milyen ellenszenvvel viseltetik a mitológia iránt, elárulja a filozófia antimitologikus impulzusát, vagyis azt, hogy az emberek által előállítottat áthassa és a maga emberi mércéjére vezesse vissza.

A fundamentálontológia mindazonáltal nem a tények, hanem a fogalmak közvetítettségével kapcsolatban ámítja magát. Elnyomja azt a felismerést, hogy azok a lényegiségek - vagy bárhogyan is nevezzük az előrehaladó szublimációban -, amelyeket a pozitivizmus tényeivel szemben kijátszik, mindig gondolkodás, szubjektum és szellem is egyben. Éppen a szubjektumlét és a feltételezettség az, ami visszautal a létből töréseken keresztül létrejövő létezőre: az eltársadalmiasított emberre. A házikó szentélyében, ahol az archaizmus felelevenítésének filozófiája ugyanúgy elzárkózik a puszta faktum profanitásától, mint a fogalmaktól, amelyek mint a tényektől elválasztott és őket magukba foglaló egységek, a tényekhez tartoznak, ismét felbukkan a meghasonlottság, amitől az osztatlanság hirdetői mentesnek érzik magukat. Szavaikat minden további nélkül fogalmaknak lehet tekinteni, amennyiben elgondoljuk őket; a gondolkodás azonban szeretne léttan lenni, még a leghatározottabb archaizmusban is. Ahogy a fogalmak a maguk értelme szerint mindig igényelnek valamit, ami kitölti őket, amint Hegel máig érvényben levő belátása szerint a puszta gondolat az azonosságból szükségszerűen valami nem azonosat tár fel, és csak ezt lehet azonosnak nevezni, úgy még a legtisztább fogalmak is immanensek, egyáltalán nem polárisak, nem kényszerülnek arra, hogy túlmutassanak önmagukon. A gondolkodást magát, melynek összes funkciója a fogalmakban áll, nem lehet elképzelni valamely gondolkodó tevékenysége nélkül, aki kimondja a gondolkodás szót. Ebben a visszavonatkoztatásban mozzanatként már benne van az, ami az idealista szóhasználat szerint csak megkonstituálódik, és ami a létmitológiai szóhasználatban csak valami harmadiknak az epifenoménja. E két mozzanaton keresztül való meghatározása nélkül ez a harmadik teljesen meghatározatlan lenne; puszta megnevezése arra fut ki, hogy a következetesen megtagadott mozzanatokon keresztül határozzuk meg. Még a kanti transzcendentális szubjektumnak is, aminek az örökségét a transzcendentálisan szubjektum nélküli lét is szívesen átveszi, szüksége van a sokféleség egységére, ugyanúgy, mint megfordítva az ésszerű egység sokféleségére. Az egység tartalmától függetlenül ennek saját fogalma nem lehet megragadható, és a tartalomból éppoly kevéssé lehet eltüntetni a fakticitás nyomait, mint a fakticitásnak a fogalomtól való különbségét. Nincs olyan egység, bármilyen formális is legyen az - legyen szó akár a tisztán logikairól -, amit annak a puszta lehetőségeként lehetne megkoncipiálni, amire irányul. Még a formállogikai valami is annak az anyagnak az alapja, amelynek a kirekesztésére pedig a tiszta logika olyannyira büszke volt. A lét-gondolkodás Günther Anders által pszeudokonkrétságnak nevezett alapja, és ezzel az összes csalás alapja, melyet önmaga körül terjeszt, abban áll, hogy a maga tisztaságát az önmagától (ami ő maga, és amit ezzel szemben konkrétan önmagának tulajdonít) való érintetlenségben látja. Diadalát a stratégiai visszavonulásban ünnepli. A mitikus sokértelműséggel a mozzanatok meghatározott összekapcsolását fedi el, amelyből oly kevéssé tud kiszakadni, mint annak idején a feltételes tudat. Mivel a létmitológiában a létező és a fogalom mesterkélten elválasztatlanok, ezért az a létet mind a létezők, mind a fogalmak fölé helyezi, és csalárd módon eljut, Kanttal szólva, ennek abszolút voltához. Ez is az eldologiasodott tudat egyik formája, amennyiben a legfelsőbb fogalmakból elsikkasztja az emberi tényezőt, és bálványozza őket. De a dialektika nem jelent mást, mint a látszólagos közvetlenség közvetítettségéhez és a közvetlenség és a közvetítettség minden szinten kibontakozó kölcsönösségéhez való ragaszkodást. A dialektika nem harmadik álláspont, hanem olyan kísérlet, amely a filozófiai álláspont immanens kritikáját túlvezeti önmaga és az álláspont-gondolkodás önkényességén. Az önkényes tudat naivitásával szemben, amely a maga korlátozottságát, a maga adott voltát korlátlannak tekinti, a filozófia a naivitás tagadása iránti elkötelezettség lenne. Egy olyan világban, amely teljesen eltársadalmiasodott, és olyannyira túlerőben van minden egyessel szemben, hogy aligha marad más lehetőség, mint elfogadni azt, ahogy a világ adódik, az ilyen naivitás állandóan és végzetesen újratermeli önmagát. Az emberekre hatalmas apparátus telepszik, amelyet ők maguk alkotnak, amibe be vannak fogva; ami a természetes mozzanatokat színleg eltünteti, az az emberek természetévé válik. Az eldologiasodott tudat teljesen naiv, és eldologiasodásként teljesen nem naiv is. A filozófiának egyaránt el kellene oszlatnia a magától értetődőség és az érthetetlenség látszatát is.

A filozófia és a tudomány integrációja, amely látszólag már a nyugati metafizika legkorábbi dokumentumaiban is kirajzolódik, egykor még a gondolkodást próbálta védelmébe venni a dogmatikus gyámkodással szemben, amelyhez egyébként az önkényen, minden szabadság ellentétén keresztül van némi affinitása. A szellem élő folyamata közvetlenül jelen van minden ismeret esetében - ez az evidencia kikerülhetetlen normája Spinoza óta. Ez egy olyan reális állapot anticipált képe volt, amelyben az emberek végre emberek lennének, megszabadulva mindenféle vak autoritástól. Ez a feje tetejére állt. A tudományra, annak játékszabályaira, módszereinek egyedüli érvényességére való hivatkozás etalonná vált, amely bünteti a szabad, póráz nélküli, idomítatlan gondolatot, és semmi mást nem fogad el a szellemtől, mint ami módszertanilag már bevált. A tudomány, az autonómia médiuma a heteronómia apparátusává korcsosult. Azt, amiről szó volna, leválasztották, kiszolgáltatták a gyűlöletes megfigyelés esetlegességének, izolált formájában világnézeti fecsegéssé alacsonyították. A szcientizmus filozófiai kritikája, amely ezt a gondolati rendszert meggyőzően cáfolja, nem felel meg annak, amit jóakaratú ellenfelei a szemére vetnek, annál inkább a destrukció destrukciója. A jelenlegi filozófiák kritikája nem a filozófia eltűnése mellett vagy akár a szaktudományokkal (mint például a társadalomtudomány) való helyettesítése mellett száll síkra. Formálisan és materiálisan éppen a szellemi szabadságnak azt az alakját szeretné támogatni, amelyiknek nincs helye az uralkodó filozófiai irányzatokban. A gondolkodás, amely nyitottan, következetesen és a haladó megismerés értelmében az objektumok felé fordul, abban a tekintetben szabad is ezekkel szemben, hogy nem engedi, hogy a szervezett tudás szabályokat írjon elő a számára. A benne felhalmozott tapasztalatok összességét a tárgyak felé fordítja, szétszakítja a társadalom szövedékét, ami elfedi ezeket, és újra szem elé idézi őket. Ha a filozófia megszabadulna a szorongástól, amelyet az uralkodó irányzatok terrorja terjeszt - az ontológiáé: semmit nem elgondolni, ami nem tiszta; a szcientizmusé: semmit nem elgondolni, ami "nincs kapcsolatban" az elismert tudományos tényállásokkal -, akkor akár azt is felismerhetné, amit a szóban forgó szorongás megtiltott neki, amire a torzítatlan öntudat tulajdonképpen törekedett. Amiről a filozófiai fenomenológia álmodott (mint olyan valaki, aki az ébredésről álmodik), a "dolgokhoz való visszatérés" egy olyan filozófiához lenne hozzárendelhető, amely nem azt reméli, hogy a szóban forgó dolgokat a lényeglátás varázsán keresztül érheti el, hanem a szubjektív és objektív közvetítéseket is figyelembe veszi, viszont cserébe nem igazodik a bevett módszer látens elsőbbségéhez, amely a fenomenológiai irányzatoknak a hőn áhított dolgok helyett újra és újra puszta fétiseket prezentál - maguk barkácsolta fogalmakat. Ha nem vált volna mélyen gyanússá mindenfajta pozitív beszédmód, akkor az ember azt képzelhetné, hogy az csak egy egyszerre szabad és reflektált tudat számára bontakozhat ki, ami elől a tradicionális filozófia elzárkózott, mégpedig azáltal, hogy összetévesztette magát azzal, amit értelmezni akart. A tradicionális filozófiának az irányzatok váltakozásába való belefáradása magában hordozza a filozófia varázs alól való felszabadulásának lehetőségét.

Ugyanakkor mégis bizonytalan, hogy a filozófia mint a megértő szellem tevékenysége egyáltalán még időszerű-e, hogy nem marad-e le amögött, amit meg kellene ragadnia, a katasztrófa felé haladó világ állapota mögött. Úgy tűnik, lejárt a kontempláció ideje. Ami az abszurditásban nyilvánvaló, ellenszegül a megértésnek. Már több mint száz évvel ezelőtt felmerült a filozófia megszüntetésének víziója. Az, hogy keleten a marxista filozófiát dialektikus materializmusként hirdetik, mintha ez minden további nélkül összeegyeztethető lenne a marxi elmélettel, azt bizonyítja, hogy a marxizmust egy, a saját tartalmával szemben letompított, statikus dogmává, vagy ahogy azt ott nevezik, ideológiává alakítják át. Aki még filozofál, ezt csak úgy teheti, ha tagadja a puszta gondolkodás meghaladására vonatkozó marxi tételt. Ez a tézis a világ megváltoztatásának lehetőségét itt és most teljességében adottnak tekintette. Ezt a lehetőséget azonban csupán bizonyos konoksággal lehet úgy fenntartani, ahogy azt Marx képzelte. A proletariátus, amely felé fordult, még nem volt integrált: szemmel láthatólag elnyomorodott, míg másfelől a társadalmi hatalom még nem rendelkezett olyan eszközökkel, hogy éles helyzetben fenn tudja tartani önmagát. A filozófia mint konzekvens és szabad gondolat, most teljesen más helyzetben van. Marx lett volna az utolsó, aki a gondolatot elszakította volna a történelem valóságos menetétől. Hegel, aki tudatára ébredt a művészet mulandóságának, és annak végét hirdette, fennmaradását az "ínség tudatától" tette függővé. De ami a művészetre igaz, az a filozófiára is vonatkoztatható, melynek igazságtartalma konvergál a művészetével, míg eljárásmódja elkülönül azétól. A továbbra is korlátlanul terjedő szenvedés, a félelem és a fenyegetés arra kényszeríti a gondolatot, amely nem valósíthatta meg önmagát, hogy ne vesse el magát. Az elszalasztott pillanat után mindenféle önáltatás nélkül fel kellene ismernie, hogy miért válhat a világ - amely itt, most a paradicsom lehetne - holnap pokollá. Ez a megismerés valóban filozófia lenne. Ha erről lemondanánk egy olyan gyakorlat kedvéért, amely ebben a történelmi órában éppen azt az állapotot tenné örökkévalóvá, aminek a kritikája a filozófia dolga, az meglehetősen anakronisztikus volna. Az a gyakorlat, amely egy értelmes és nagykorú emberiség létrehozatalára irányul, a mindent a maga igaztalanságában elgondoló elmélet nélkül a balsors igézetében maradna. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ennek az elméletnek nem szabad az idealizmust felmelegítenie, hanem a történelmi és politikai valóság dinamikáját is integrálnia kell.

A filozófia az elmúlt 40-50 évben - általában hamisan - azt állította magáról, hogy szembeszegül az idealizmussal. Ebben a dekoratív frázissal való szembeszállás volt azt eredeti, az abszolúttá emelkedő szellem hübriszével való szembenállás, amely a világot úgy dicsőíti, mintha az már a szabadság birodalma lenne. Az antropocentrizmus, amit minden idealista koncepció magában hordoz, nem menthető; ehhez elég csak nagy vonalakban felidézni a kozmológiának az elmúlt százötven évben bekövetkezett változásait. A filozófia aktuális feladatai közül minden bizonnyal nem a legutolsó az, hogy a szellemet amatőr analógiák és szintézisek nélkül felruházza a természettudományos tapasztalattal. Ugyanis ez és az úgynevezett szellemi szféra terméketlenül szétválik, olyannyira, hogy időközben az, ahogy a szellem önmagával és a társadalmi világgal foglalkozik, puszta játéknak tűnik. Ha a filozófiának nem lenne más dolga, mint hogy az emberek önmagukról való tudatát annak a szintjére hozza, amit a természetről tudnak, ahelyett, hogy barlanglakókként cammognak a kozmoszról való ismereteik nyomában, ahol a kevéssé bölcs ember nem tengeti tehetetlen életét, akkor ezzel már elégedettek lehetnénk. Tekintve ezt a feladatot és a társadalom mozgástörvényeibe való csorbítatlan belátást, a filozófia aligha léphet fel jogosan azzal az igénnyel, hogy önmagából valamiféle pozitív értelmet tételezzen. Ennyiben hasonlít a pozitivizmushoz, méginkább a modern művészethez, amelynek alkotásai közül a legtöbb, amit manapság filozófiailag gondolnak el, maradéktalanul kudarcot vall. A filozófia unalomig hirdetett idealizmussal szembeni fordulata azonban nem militáns felvilágosodás, hanem rezignáció. A megfélemlített gondolat nem mer többé felemelkedni, még az odaadóan a létre figyelő fundamentálontológiában sem. Az ilyen rezignációval szemben fel kell idéznünk az idealizmus igazságmozzanatát. A megvalósított materializmus ma a materializmus végét jelentené, az emberek anyagi viszonyoktól való vak és méltatlan függőségének a végét. A szellem nem azonos az abszolútummal, és nem oldódik fel a létezőben sem. Csak akkor fogja felismerni azt, ami van, ha nem iktatja ki önmagát. Ma ennek az ellenállásnak az ereje a filozófia egyetlen mércéje. A filozófia éppen annyira kibékíthetetlen az eldologiasodott tudattal, mint egykor a platóni enthuziazmus; egyedül ez a többlete teszi lehetővé, hogy saját nevén nevezze az univerzálisan feltételezettet. Békét kíván azzal a bizonyos másikkal, a létezővel, amit az affirmatív filozófiák azzal alacsonyítanak le, hogy magasztalják, és alkalmazkodnak hozzá. Számukra minden funkcionálissá válik; még a létezőhöz való alkalmazkodás is csak arra szolgáltat nekik ürügyet, hogy a szellemben alávessék maguknak. De ami adott, azt nem kell többé előállítani. Aminek van funkciója, az a funkcionális világban meg van babonázva. Csak az a gondolkodás, ami minden fenntartás és mindenféle belső királyság illúziója nélkül elismeri a maga funkciónélküliségét és tehetetlenségét, lesz talán képes arra, hogy bepillantást adjon egy lehetséges világ rendjébe, a nemlétezőébe, amelyben az emberek és a dolgok a saját helyükön vannak. Az hogy a filozófia semmire nem jó, még nem jelenti azt, hogy elévült volna - még erre sem hivatkozhat, ha nem akarja elvakultan megismételni bűnét, önmaga tételezését.

A fordítás a Weiss János által a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán vezetett német szakfordító szeminárium keretében készült. A tanulmányt szerkesztette: Varjaskéri Viola.