James Crawford
Háborúban a sokszínűséggel: az USA
nyelvpolitikája egy nyugtalan korban
Az "English-only" mozgalom felépítése
Az "English-only" aktivisták látszólag a semmiből bukkantak fel a nyolcvanas években, olyan jelenségként, amelynek azelőtt kevés kortárs amerikai lehetett tanúja. Korábban senki sem hívta fel a figyelmet arra, hogy a nemzet domináns nyelvét - lappangó kétnyelvűség formájában - más nyelvek elterjedése esetleg veszélyeztethetné, illetve, hogy az angolnak törvényes védelemre lenne szüksége az Egyesült Államokban. Hirtelen azonban úgy tűnt, hogy tömegigény támadt olyan törvényi szabályozásra, amely az angolnak hivatalos státuszt biztosított volna (egyúttal korlátozva a kisebbségi nyelvek nyilvános használatát), holott ilyet 1981 előtt soha nem indítványoztak szövetségi szinten.
Hasonló jellegű jogszabályt eddig az USA huszonhárom tagállamában fogadtak el.1 1996-ban - az ország történetében először - szövetségi kongresszusi szavazásra került sor az angol mint egyedüli szövetségi szintű kormányzati nyelv bevezetése ügyében; a Képviselőház pedig jóvá is hagyta a javaslatot.
Természetesen a kampányok fő célpontjai - a nyelvi kisebbségekhez tartozók, a kétnyelvű oktatás ügyének támogatói, valamint a polgárjogi aktivisták, az indián törzsek és mások - e szigorító intézkedéseket súlyos érdeksérelemként fogják fel.
Nem meglepő az sem, hogy e csoportok hajlamosak az "English-only" mozgalmat a faji előítéletekből és rasszista félelmekből született amerikai szélsőjobboldal termékeként jellemezni. A nyolcvanas évek közepe óta, amikor az "English-only" jelenségről kezdtem el tudósítani, számos alkalommal megkérdezték tőlem, hogy mindez vajon kapcsolatba hozható-e olyan közismert gonosztevőkkel, mint a Ku-Klux-Klan vagy az Amerikai Náci Párt. Az ilyen "rokonság" minden bizonnyal kapóra jönne az ellenfeleknek. Ha a mozgalomról bebizonyosodna, hogy az tulajdonképpen egy szélsőséges összeesküvés terméke, jóval egyszerűbb lenne mozgósítani ellene a közvéleményt. Hasonló utalások már nem egyszer felbukkantak az ellenkampányok során, az ilyen vádaskodásokról azonban kiderült, hogy csupán vágyálmok szüleményei.2
Az igaz, hogy a nyelvi restrikcionizmus közvetlenül a bevándorlásellenes mozgalomból nőtte ki magát, tehát céljai vonzónak tűnhetnek az idegengyűlölő nézeteket vallók számára. A bevándorlásellenes mozgalom viszont soha nem utasította el az eugenika követői vagy a Klánnal rokonszenvezők részéről érkező támogatást, illetve a fehér felsőbbrendűség elvét védelmező egyéb csoportok által felajánlott segítséget (Crawford, 1992a). Meglehetősen szalonképtelen kompánia, az egyszer biztos. Ahogy látni fogjuk, ezek a kapcsolatok számos jogos kérdést vetnek fel az angol nyelv hivatalossá tételét célul kitűző ("Official English") mozgalom mögöttes szándékait illetően. Mindezek ellenére sem tudtam olyan bizonyítékot előásni, amely igazolta volna az "English-only" és a faji szélsőségesek közti politikai vagy ideológiai kötelék meglétét.
Viszont gyakran felhívom a figyelmét a "náci kapcsolat" után kutató érdeklődőknek, hogy találtam néhány olyan összefüggést, amelyek számomra sokkal riasztóbbak. Az "English-only" mozgalom alapítója korábban olyan liberális csoportoknak volt vezető személyisége, mint a Sierra Club, Planned Parenthood és a Zero Population Growth. Szervezete, a US English, megkapta számos - más kérdésekben nem egyszer eltérő álláspontot képviselő - politikai "nagyágyú" jóváhagyását. Az "English-only" mozgalom mellett kiálló neves személyiségek közül érdemes megemlíteni olyan tekintélyes támogatókat, mint a korábbi szenátor, Eugene McCarthy; az egykori elnök, Richard Nixon; az irodalmi élet képviselői közül ide sorolható Saul Bellow, Norman Cousins és Gore Vidal; olyan színészek, mint Whoopi Goldberg, Charleton Heston és Arnold Schwarzenegger; a médiahírességek közül Julia Child és Alistair Cooke; valamint az újságíró Walter Cronkite, akit egyszer a "leghitelesebb Amerikai"-ként jellemeztek.3
Szembe kell nézni a valósággal: a kétnyelvűség-ellenes áramlat napjainkban meglehetősen elfogadott jelenség. Az már összetettebb kérdés, hogy mennyire mély és mit is jelképez eme ideológiai áramlat. Ha az amerikaiaknak azt az egyszerű kérdést tesszük fel, hogy az angol legyen-e a hivatalos nyelv az Egyesült Államokban, a gondolat rendkívüli népszerűségnek örvend. A hasonló értelmű javaslatok 60-90%-os támogatottságot értek el a közvéleménykutatások és a témát érintő szavazások tanúsága szerint. Ez az arány igaznak bizonyult minden demográfiai kategória esetében (pl. életkor, nem, jövedelem, iskolai végzettség, politikai és ideológiai beállítottság), kivéve az etnikai hovatartozást. A spanyolajkú amerikaiak ellenezték leginkább az ilyen indítványokat, de még az ő esetükben is megfigyelhető némi ingadozás (Schmid, 1992). Viszont amikor a közvéleménykutatók úgy fogalmazzák meg a kérdést, hogy a kormánynak korlátoznia kellene-e a kisebbségi nyelvek használatát, vagy esetleg felszámolnia a kétnyelvű szolgáltatásokat még azok számára is, akik valóban rászorulnak erre, az "English-only" politika támogatottsága jelentősen csökken.4 Úgy tűnik, hogy elvi síkon az "English-only" jóval népszerűbb, mint a végrehajtásához szükséges tényleges rendelkezések.
Annak ellenére, hogy az angol hivatalossá tételét általában a konzervatívok támogatják a Kongresszusban, az "Official English" törvényjavaslatok mindkét párton belül találtak lelkes hívekre és ádáz ellenzőkre. Az 1994-es "republikánus forradalom" előtt a nyelvi kérdés ritkán szerepelt a pártpolitikai ügyek napirendjén, de abban az évben a republikánus törvényhozási többség úgy látta, hogy a kétnyelvűséget érintő politikai viták esetleg megoszthatják a demokrata választókerületek szavazóit.
Az új képviselőházi vezetés keresztülvitt egy olyan törvényjavaslatot, amely jórészt megtiltotta, hogy az angolon kívül más nyelvet is használjanak az ügyek intézésére a szövetségi kormányban. Válaszként Bill Clinton - aki addig nem foglalt állást az "English-only" kérdések kapcsán - elnöki vétót helyezett kilátásba, amennyiben a törvényhozás felsőházán is átmenne a javaslat, így az nem is került a szenátus napirendjére.
Természetesen attól, hogy egy adott elképzelés nagy népszerűségnek örvend, még nem szükségszerűen racionális, illetve mentes az előítéletektől vagy paranoiától. Az angol nyelv hivatalossá tételére irányuló kampány azon az abszurd feltételezésen alapul, hogy a történelem domináns pozícióban lévő világnyelve súlyos fenyegetettségnek van kitéve - ráadásul éppen a saját hazájában.
Akik ezzel egyetértenek, a következőképpen érvelnek:
· Mindig is az angol nyelv volt az a "társadalmi kapocs", a legfontosabb "közös kötelék", amely lehetővé tette, hogy a sokszínű származási háttérrel rendelkező amerikaiak megértsék egymást, és felülkerekedjenek a különbségeken (ez a liberálisok számára lehet vonzó érv).
· A mai bevándorlók nem hajlandók megtanulni angolul, mivel a kormány által támogatott kétnyelvűségi programok erre bátorítják őket - a régi szép időkben persze teljesen más volt a hozzáállás (hízelgés az Európából származó kisebbségeknek).
· A nyelveket leginkább olyan helyzetekben lehet megtanulni, ahol az egyén erre brutálisan rá van kényszerítve, ahol nincs egyéb lehetőség az érvényesülés felé vezető úton - a kétnyelvű osztályterem viszont nem felel meg ennek az elképzelésnek (elgondolkodtató megjegyzés a társadalmi kérdéseket konzervatív szemszögből értelmezők számára).
· A kisebbségi vezetők a kétnyelvűséget csupán önző érdekből propagálják: azért, hogy választóiknak munkalehetőségeket tudjanak teremteni, illetve biztosítsák választóik függőségi helyzetét azáltal, hogy nem segítik elő angolul tanulásukat (hízelgés a hispanofóboknak).
· A nyelvek sokfélesége elkerülhetetlenül nyelvi konfliktusokhoz, etnikai ellentétekhez, politikai szeparatizmushoz vezet - ŕ la Québec (a paranoia minden formájának táptalajául szolgáló észrevétel).
Ezek közül az érvek közül lényegében egyik sem támasztható alá bizonyítékokkal, de ebben a furcsa vitában - úgy tűnik - nincs is erre szükség: az "English-only" képviselőinek nem kell bizonyítható tényekre hivatkozni ügyük előmozdítása érdekében. A helyzet az - néhány elszigetelt példa kivételével -, hogy az Egyesült Államokba bevándorlók elveszítik anyanyelvüket - jellemzően a harmadik generáció idejére. Az újdonsült amerikaiak történelmileg majdnem tömegvonzásszerű hajlamot mutattak az angol nyelv irányában, és semmi jele annak, hogy ez a tendencia megváltozna. Sőt, ahogy azt a közelmúltban a Veltman (1983, 1988) által elemzett demográfiai adatok is jelzik, a bevándorlók körében az elangolosodás folyamatosan gyorsul. Már csaknem kétgenerációs időtartamnál is rövidebb idő alatt bekövetkezik a nyelvvesztés - még az angollal szemben legellenállóbbnak bélyegzett spanyolajkú bevándorlók körében is.
Az Egyesült Államokban a nyelv ritkán működött szimbolikus azonosítóként, tehát a nemzeti öntudat vagy a kizárólagosság jelképeként. Az alapító atyák egy olyasfajta nacionalista ideológiát részesítettek előnyben, amely a demokratikus elvek elfogadását mint közös értéket hangsúlyozta az etnikai kötelékek fontosságával szemben (Morris, 1987; Heath, 1992). Ehhez a némileg általánosító megközelítéshez képest természetesen voltak és vannak kivételek. Először, amikor arra történtek erőfeszítések - leginkább a művelt elit rögeszméjeként -, hogy az amerikai angolt elkülönítsék az anyaországban beszélt nyelvváltozattól. Másodszor, amikor a nyelvkorlátozó intézkedések egyfajta pótlékként szolgáltak olyan célok elleplezésére, mint például a vallási türelmetlenség, gazdasági haszon, politikai elnyomás vagy faji megkülönböztetés.
A legjobban dokumentált becslések szerint ma mintegy 175 őshonos nyelv létezik az Egyesült Államokban (Krauss, 1996). Ez a szám az első európaiak érkezésekor körülbelül a duplájára rúgott. Viszont a ma létező 175 nyelv közül is jó, ha húszat tanulnak aktívan a legfiatalabb generációk. A megőrzésükre irányuló átfogó erőfeszítések hiányában a maradék 155 kihalásra van ítélve, ami nagy valószínűséggel be is következik két-három generáción belül. Ma tehát az őshonos nyelvek számítanak az igazán veszélyeztetett nyelveknek az Amerikai Egyesült Államokban.
Időközben - a bevándorlás viszonylag magas szintjének következményeként - az új jövevények által használt nyelvek beszélőinek száma fokozatosan növekszik az országban.5 Az 1990-es népszámlálás adatai szerint viszont az USA lakosainak 97 százaléka "jól" vagy "nagyon jól" beszélte az angolt. Mindössze 0,8 százalék nem tudott egyáltalán angolul, összevetve az 1890. évi 3,6 százalékkal, amikor ráadásul még a bevándorlók számbavételére való felkészültség is jóval alulmúlta a jelenlegi szintet. Arányaiban azt mondhatjuk, hogy száz évvel ezelőtt - amikor a más nyelven folyó oktatás még jóval elterjedtebb volt - 4,5-szer több amerikai nem beszélt angolul, mint manapság.
A második nyelv elsajátításával kapcsolatos kutatások egyre inkább rávilágítanak a kétnyelvű oktatás tanulmányi előmenetelre gyakorolt előnyös hatásaira. Valójában egy kisebbségi nyelvet beszélő diák sokkal inkább azért bukik meg az iskolában, mert az anyanyelvi oktatás nem volt megfelelő, és nem az elégtelen angol nyelvtanítás miatt. Egy, az egész országra kiterjedő, hosszú távú felmérés szerint (Ramírez et al., 1991) a diákok sokkal többet haladtak az ún. nyelvmegőrző vagy nyelvtámogató ("developmental") kétnyelvű osztályokban, mint akár az átirányító ("transitional") kétnyelvű, akár a strukturált belemerülési ("structured English immersion") osztályokban. Minden bizonnyal ezeket a megfigyeléseket az átlagemberek többsége ösztönösen is logikátlannak érzi, és nem igazán látja át. De ez aligha szolgálhat kielégítő magyarázatul az ellentábor vehemens indulataira, amelyek jellemzően politikai színezetűek, és ritkán hatják át őket pedagógiai jellegű megfontolások.
Végső soron semmiféle bizonyíték nem támasztja alá a nyelvi szeparatizmussal kapcsolatos félelmeket. Ellentétben Kanadával és számos más országgal, az Egyesült Államoknak nincsenek etnikai alapon szerveződő politikai pártjai. A kisebbségi politikusok és az őket támogató csoportok is általában arra törekednek, hogy választóik számára az amerikai társadalmi struktúrán belül bővítsék az érvényesüléshez szükséges lehetőségeket.
Akkor mégis mi a magyarázat a közös nyelv, az angol eróziójával kapcsolatos egyre növekvő aggodalmakra? Milyen mozgatóerő hajtja előre a szövetségi és tagállami szintű kormányzati funkciók legtöbbjének kizárólag angol nyelven történő megvalósítására irányuló törekvéseket? Honnan származnak azok a példátlan állítások, melyek szerint az angol nyelv a legfőbb egyesítő erő az amerikai társadalomban, és ha nem védjük meg, hamarosan szembesülhetünk az ellenérdekű felek közt kirobbanó nyílt konfliktusokkal? Honnan erednek az etnikai és nyelvi elszigetelődés miatt érzett félelmek?
E "vészforgatókönyveknek" nem csupán marginális helyzetben lévő támogatói akadnak: maguk az "English-only" mozgalom vezetői propagálják a fentebb leírt elméleteket. A korábban Idaho szenátori posztját betöltő Steve Symms (1983: S 12643) a következő figyelmeztetést fűzte hozzá az 1983-ban benyújtott, az angol nyelvet hivatalossá tenni szándékozó alkotmánymódosításához: "... száz- és százezrek veszítették életüket az indiai nyelvi zavargásokban. Fennáll a valós veszélye annak, hogy az Egyesült Államokban is hasonló forgatókönyv játszódjék le." Linda Chávez (1995), a nagy tekintélyű konzervatív szakértő - valamint a US English egykori elnöke - azzal vádolta meg a kétnyelvű oktatási programokban részt vevő tanárokat, hogy az USA délnyugati területeinek Mexikóhoz történő visszacsatolásán munkálkodnak. A szemantikával foglalkozó néhai S. I. Hayakawa, a mozgalom vezéralakja, számtalanszor idézte Theodore Roosevelt egyik különlegesen intoleráns beszédét: "Csak egyetlen nyelvnek van helye ebben az országban, ez pedig az angol nyelv, mivel azt akarjuk elérni, hogy országunk polgárai amerikaivá lényegüljenek át az olvasztótégelyben, amerikai nemzeti tudattal felvértezve, és ne maradjanak meg olyannak, mint egy bábeli fogadó ideiglenes lakói." ([1919] 1926: XXIV, 554).
Az "English-only" mozgalom érvei annyira erőteljesen ítélik el a másságot, annyira durva párhuzamokat vonnak az USA és más országok között, annyira naivan hisznek a társadalmi tervezés mindenhatóságában, és olyannyira nincsenek valós tényekkel alátámasztva, hogy meglehetősen nehéz őket komolyan venni. Szinte teljesen lehetetlen akár egyetlen intellektuálisan megalapozott, koherens érvet is fellelni a rendelkezésre álló irodalomban, amely meggyőzően támasztja alá az "Official English" törvények szükségességét és hátterét - ahogy azt magam is megtapasztaltam egy, a témával foglalkozó antológia összeállítása során (Crawford, 1992b).
De mi is történik valójában? Mit remélnek az "English-only" mozgalom támogatói a jelenleg is zajló offenzívától? Hol találhatók a mozgalom társadalmi és ideológiai gyökerei? Népszerűsége vajon elsősorban az etnocentrizmusból, a harmadik világból érkező bevándorlók iránt érzett (többnyire fehérekre jellemző) ellenérzésekből táplálkozik-e? Vagy talán az "amerikai identitás" fogalmának a nyelvi kisebbségek meglétével összeegyeztethetetlen értelmezéséből adódik?
Szavazási minták, attitűdvizsgálatok és törvényhozási jegyzőkönyvek tanulmányozása után a társadalomtudósok véleménye még mindig megosztott ezekben a kérdésekben. Schmid (1996) a "kirekesztés ideológiájá"-ra hivatkozik, amelyben "a domináns és a kisebbségi kultúrák közötti szimbolikus összecsapás"-ra utal. Az "English-only" mozgalom további hajtóerői közül kiemelendő tényező az újonnan érkezőkkel kapcsolatosan felmerülő, vélt vagy valós jóléti kiadások és munkanélküliségi problémák tömkelege, a kulturális változásoktól való félelem, illetve a "bevándorlóellenes szervezetek befolyásának erősödése". Ezzel szemben Citrin és mások (1990) szükségszerűen nacionalista jelenségként értelmezik az "English-only" mozgalmat. "Anélkül, hogy tagadnánk a kisebbségellenes érzelmek szerepét" - érvelnek -, az "Official English" támogatottsága elsősorban egyfajta "pozitív elkötelezettséget tükröz a nemzeti jelképek iránt" - különösképpen azt a "közmegegyezésen alapuló felfogást, amely szerint az angol nyelv az amerikai társadalom meghatározó jellemzője, és ennek így is kell maradnia".
Semmi kétség afelől, hogy a közvéleménykutatások eredményeivel mindkét álláspontot alátámaszthatjuk. A felmérések változatos és gyakran egymásnak ellentmondó nézeteket fednek fel a témával kapcsolatban. Ugyanakkor lehetetlen teljes egészében úgy megérteni az "English-only" mozgalom lényegét, hogy nem vizsgáljuk meg az irányzat támogatóinak saját véleményét és szándékait - illetve a mögöttes tényeket.6 Annak érdekében, hogy rávilágítsunk az "English-only" ideológia gyökereire, szükséges, hogy alaposan szemügyre vegyük a nyelvi restrikcionizmus politikájának valós okait és tényleges céljait. A fentebb felvetett kérdésekre adandó válaszaim részletes kifejtését azzal kezdem, hogy áttekintem azokat a precedens értékű - bevándorlókat és meghódított népeket egyaránt érintő - amerikai történelmi eseményeket, amelyek nyelvi konfliktusokhoz köthetők. E keret felvázolása után térek át a jelenlegi amerikai nyelvpolitikai helyzet részletesebb elemzésére.
A nyelvi konfliktusok történelmi mintái
Egy valamit már az elején tisztáznunk kell. A tényeket gyakran elferdítik az "English-only" vita során, mivel a fanatikus támogatók vagy ellenzők azzal próbálják alátámasztani álláspontjukat a mozgalom mellett vagy éppenséggel ellene, hogy a nyelvi egységesség illetve sokféleség "hagyományaira", az etnikai asszimilációra vagy elkülönülésre, valamint a kulturális intolerancia vagy pedig a kulturális szabadság "történelmileg kialakult" elveire hivatkoznak. Mivel egymással ellentétes hagyományok bontakoztak ki, bőségesen sorakoztathatunk fel példákat bármelyik értelmezés alátámasztására vagy akár megcáfolására is. Különbségeik ellenére úgy tűnik, hogy mindkét nézőpont képviselői megegyeznek abban, hogy alapvetően történelmietlen módon közelítik meg a nyelvpolitikai kérdéseket. Megfoghatatlan ideológiák sokaságára hivatkoznak - ilyenek például az "olvasztótégely", a rasszizmus, a "lingvicizmus" - ahelyett, hogy társadalmi, gazdasági vagy politikai tényezőket hívnának segítségül az események magyarázatához. A kisebbségi nyelvekkel kapcsolatban gyakorlatilag nem beszélhetünk ideológiai következetességről az Egyesült Államokban. A rájuk vonatkozó politikai irányelvek széles skálája az elnyomástól kezdve a korlátozáson át a toleranciáig és bizonyos jogok elismeréséig terjedt - olyan erők függvényeként, amelyeknek rendszerint vajmi kevés közük van a nyelvhez.
Az autonóm fejlődésre hajlamos ideológiai megközelítésmódok nagyon is jelentős oksági szereppel bírnak a különböző csoportok közötti konfliktusok kialakulásában. De nem szabad elfelejteni, hogy a faj, az etnikum és a nyelv aligha univerzális, időtől és körülményektől független fogalmak. Sokkal inkább társadalmilag létrehozott koncepciókról van szó. Az, hogy egy adott szituációban miként vélekedünk felőlük, a szakadatlanul változó anyagi természetű tényezőktől függ: ilyenek például a demográfiai tendenciák, a politikai beállítottság és a gazdasági feltételek. Az olyan fogalmak, mint a kétnyelvűség vagy nyelvi kisebbség, különleges jelentéstartalommal gazdagodtak az elmúlt két évtized folyamán a növekvő bevándorlás és az annak következményeként átalakuló, egykor homogén közösségek hatására. Az etnocentrizmus más formákban jelentkezett a XIX. században, amikor még kevés amerikai fejében fordult meg az a gondolat, hogy egységes - a tagok korlátozott nyelvismerete által meghatározott - társadalmi osztályként kezelje a norvég telepeseket, a kínai szerződéses munkásokat, a textiliparban dolgozó olaszokat, az új-mexikói tehénpásztorokat vagy a lakota harcosokat. Az ilyen közösségekről alkotott vélemény és a velük való bánásmód rendkívül eltérő mértékben alakult - létszámtól, politikai hatalomtól, gazdasági helyzettől, területi elhelyezkedéstől, földtulajdontól, katonai hősiességtől, faji sajátosságoktól és még számtalan más tényezőtől függően. Különösen a nyelv esetében - amely mindig másodlagos szerepet játszott az egyesült államokbeli etnikai konfliktusok során - válnak semmitmondóvá az amerikai (két- vagy egynyelvű) tradícióra vonatkozó általánosítások.
A történelmi elemzés ugyanakkor nagy segítséget nyújt, amikor a nyelvvel kapcsolatos attitűdök és a nyelvpolitikai döntések hátterében munkáló erőket akarjuk megvilágítani. Habár mindegyik eset egyedi - saját korának és körülményeinek terméke - ha egybevetjük őket, fontos párhuzamokra lelhetünk. Így a történelmi jellegű szemléletmód egyfajta mélyelemzést adhat napjaink "English-only" jelenségéről, egy olyan megközelítési módot, amely a nyelvvel kapcsolatos politikai döntéseket társadalmi kontextusban vizsgálja, és kiemeli azok nem nyelvi tényezőkkel való kölcsönös függőségi viszonyát. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva a következő hipotézist fogalmazom meg:
A nyelvi konfliktusok általában magukban foglalják a kulturális, vallási, faji és nemzeti identitással kapcsolatos szimbolikus küzdelmeket. Ugyanakkor mégis többről szólnak, mint az asszimilációról és a pluralizmusról alkotott, egymással rivalizáló filozófiai nézetek összecsapása, mint az állampolgárok jogairól és kötelességeiről megfogalmazott vélemények ütköztetése, vagy akár az "amerikanizmus" igazi jelentéséről folytatott viták következményei. Végső soron a nyelvet érintő politikai döntéseket olyan anyagi érdekek határozzák meg - ilyenek például a társadalmi és gazdasági fölény megszerzésére irányuló kísérletek - amelyek rendszerint a nyilvános vita hátterében húzódnak meg.
Az amerikai tapasztalatok szerint az "English-only" kampányokat két csoportba lehet sorolni: egyrészt a különböző társadalmi csoportok közötti versengést helyettesítő konfliktusokra, másrészt a társadalmi ellenőrzés mechanizmusainak eszközeire. A kisebbségi nyelvet beszélőkkel szemben tanúsított hátrányos megkülönböztetés kettős célt szolgálhat. Egyfelől bizonyos csoportok kiváltságos helyzetének megteremtését segíti elő a többiek kárára, másfelől pedig segít megőrizni az uralkodó elit vezető szerepét. Ahogy azt már sokan megjegyezték, a rasszizmus és a nativizmus - különösen a hispanofóbia - elég erőteljesen kitapintható a US English-hez hasonló szervezetek (nem túl hatásosan) leplezett mögöttes szándékai között. Kevésbé nyilvánvaló, hogy a nyelvi korlátozások alkalmazásával lehetséges bizonyos anyagi érdekek előtérbe helyezése: azaz a megszorítások alternatív eszközként szolgálhatnak a társadalmi osztályok közötti küzdelemben. Természetesen a nyelvet érintő csatározások közül nem mindegyiknek közvetlen velejárója az osztályok közötti küzdelem. Néha a nyelvi konfliktus egy adott osztályon belül bontakozik ki, az etnikai törésvonalak mentén egymásnak ugrasztva a kapitalistákat a kapitalistákkal, vagy a munkásokat a munkásokkal. Az ilyen konfliktusok teljes egészében "jelképesnek" tűnhetnek ugyan, de a tét nagyon is valós: az anyagi erőforrások, hatalom és státusz birtoklása. A nyelvet érintő politikai csatározások egy másik válfaja erősíti (vagy megkérdőjelezi) az uralkodó társadalmi osztály dominanciáját, a gyarmati fennhatóság vagy a katonai megszállás létjogosultságát. Ezek a típusok magukban foglalják a nyelvi elnyomásra irányuló kampányok azon formáit, amelyeket az "indiánok kiművelése", illetve a "bevándorlók amerikanizálása" égisze alatt indítottak el.
Összegzésképpen elmondható, hogy a nyelvi restrikcionizmus rendkívül változatos formákat ölt az indítékok, a kifejtett hatások és az ideológiai magyarázatok tekintetében egyaránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ilyen megszorítások mindig kötődnek valahogy az amerikai történelmet irányító anyagi jellegű megfontolásokhoz, ami határozottan kiviláglik a következő áttekintésekből.
A pennsylvaniai németek
Az egyik legkorábbi "English-only" kampány az akkor még gyarmatnak számító Pennsylvaniában, a heves etnikai csatározások egyik helyszínén jelentkezett. Nem kisebb személyiség, mint Benjamin Franklin adott közre olyan röpiratokat, amelyek azon aggodalmának adtak hangot, hogy a német betelepülők - akik addigra a kolónia népességének egyharmadát tették ki - nem eléggé sajátították el angol szomszédaik nyelvét. "Eljöhet az a nap, amikor jelentős zűrzavarral és egyéb kellemetlenségekkel kell szembenéznünk" - figyelmeztetett -, hacsak nem sikerül a németeket asszimilálni:
Azok, akik idejönnek, általában népük legműveletlenebb és legostobább rétegeiből kerülnek ki. Mivel pedig a tudatlanság gyakran hiszékenységgel jár együtt, amikor a galádság rossz útra tereli; illetve gyanakvással párosul abban az esetben, ha az őszinteség visszavezetné a helyes útra; és mivel kevés angol érti a német nyelvet, nem tudnak szólni sem a sajtó által, sem a pulpitusról a németajkúakhoz, és így szinte lehetetlen eloszlatni a róluk egyszer kialakult előítéleteket. (Franklin, [1753] 1961: IV, 483-484.)
Tovább rontotta a helyzetet - tette hozzá Franklin - a német nyelv nyilvános használata, például a német nyelvű hirdetések, újságok, utcai feliratok megjelenése, valamint a német nyelven történő szerződéskötések, továbbá a bírósági tolmácsok tevékenysége. Attól tartva, hogy "gyermekeik közül vidéken csak nagyon kevesen tanulják az angol nyelvet" (IV, 484) - mivel jórészt a német volt az oktatás nyelve -, Franklin tevékenyen részt vett egy angol nyelvű iskolahálózat felállításában - látszólag a vallásos nevelés biztosításának szándékával. A német szülők kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott, ahogy fény derült ezen "jótékonysági iskolák" valódi, asszimilációs törekvéseire, és visszatartották gyermekeiket a hasonló intézmények látogatásától (Bell, 1955).
Franklin törekvése a nyelvi egységesség megteremtésére barátai szemében nemes lelkűnek is tűnhetett, de félreérthetetlenül gyakorlati célokat szolgált. Mivel évente körülbelül 7000 (különböző vallási felekezethez tartozó) német bevándorló érkezett a gyarmatra, Franklin veszélyeztetve látta Pennsylvania angol hegemóniáját: "Ha beáramlásukat nem tudjuk más kolóniák felé irányítani... hamarosan annyival többen lesznek, mint mi, hogy véleményem szerint előnyös helyzetünk ellenére sem tudjuk megőrizni nyelvünket, sőt, kormányunk helyzete is meginoghat" (IV, 484-485). Egy lázítóbb hangvételű röpiratban még a következőket is hozzáfűzte az előzőekben ismertetett gondolatsorhoz:
[M]iért kell elviselnünk, ahogy a Rajna-vidéki parasztok elárasztják falvainkat és városainkat, és csordákba verődve meghonosítják nyelvüket és szokásaikat a mieink rovására? Miért váljon az angolok által alapított Pennsylvania olyan Idegenek Gyarmatává, akik növekvő számuknak köszönhetően hamarosan elnémetesítenek minket ahelyett, hogy mi anglicizálnánk őket, és akik soha nem fogják elsajátítani nyelvünket és szokásainkat, mint ahogy külső megjelenésükben is örökké különbözni fognak tőlünk.7 (IV, 234; kiemelés az eredetiben)
Franklin a magához hasonló vagyonos emberek nevében beszélt, akik lelki szemeikkel látni vélték a napot, amikor a pennsylvaniai németek átveszik a hatalmat gazdasági befolyásuk és a politikai protekcionizmus révén. Ezek a szavak egy, a saját érdekeit kőkeményen képviselő üzletember szájából származtak, aki előzőleg kiadta Amerika első német nyelvű újságát, az első német Bibliát, és aztán a jobban képzett német nyomdászok megérkezésével elveszítette üzleti pozícióit. Megszólalt benne a politikus is, aki rossz néven vette a németek pacifista beállítottságát (és ebből fakadó vonakodásukat) amikor a határterületeken folytatott indiánháborúk finanszírozása került szóba (Weaver, 1970). Az ilyesfajta hozzáállást Franklin egyértelműen a gyarmat fejlődését akadályozó tényezőként értékelte.
Franklin szélsőséges írásai visszafelé sültek el, amikor a "Rajna-vidéki parasztok" mozgósították erőiket, és 1764-ben kiszavazták őt a gyarmati törvényhozás alsóházából. Élete későbbi szakaszában Franklin nézetei megváltoztak - ahogy Pennsylvania politikai érdekei is átalakultak az amerikai forradalom után. Ekkorra Franklin legfőbb ellenlábasainak már a radikálisok számítottak, akik ellenezték az erős, központosított kormányzást. Ebben a küzdelemben a német származású amerikaiak már egyre inkább mint lehetséges szövetségesek jöttek szóba. Nem véletlen tehát, hogy Franklin támogatta Benjamin Rusht egy közpénzekből finanszírozott, kétnyelvű felsőbb szintű oktatási rendszer megteremtésére tett kísérletében. Ezt a vállalkozást úgy népszerűsítették, mint egy lehetőséget arra, hogy "a németek ráébredjenek az angol nyelv fontosságára és hasznosságára, és ez valószínűleg az egyetlen módja lesz annak, hogy jogaik tiszteletben tartásával nagy számban vegyék rá őket az angol nyelv tanulására" (Rush, [1785] 1951: I, 366; kiemelés az eredetiben). Így lett aztán 1787-ben Franklin névadója és támogatója a Franklin and Marshall College-nak, miközben egy új - habár ugyanolyan szigorú elvi alapokon nyugvó - nézetet tett magáévá a nyelvi kérdés tekintetében. Erre az időre Benjamin Franklin már inkább felkarolta, mintsem elítélte a sokszínűséget, ezáltal sikeresen szerzett német származású politikai szövetségeseket a föderalizmus ügyének.
Miután az Egyesült Államok 1803-ban Franciaországtól megvásárolta Louisiana területet, a döntés egyidejűleg felszínre hozta az "alapító atyák" által korábban lefektetett elvek esetleges újragondolását is. Vajon a demokratikus jogok automatikusan kiterjednek-e majd a kulturális és a nyelvi kisebbségekre? Vajon Jefferson elnök megtartja-e a szavát az "elidegeníthetetlen jogok szentségével" kapcsolatban? Úgy tűnt, hogy nem. Az elnök Louisiana területtel szembeni politikája klasszikus példája annak az esetnek, amikor az elvekkel szemben a célszerűség kerekedik felül.
Louisiana ezért 1812-ben első - és egyben utolsó - olyan tagállamként csatlakozott az Unióhoz, amelyben a nem angol nyelvet beszélő lakosság volt többségben. A Kongresszus megkövetelte tőle, hogy olyan alkotmányt fogadjon el, amely leszögezi, hogy minden törvényt és hivatalos feljegyzést azon a nyelven kell rögzíteni, "amely nyelven az Egyesült Államok alkotmánya (is) íródott". Mindez azonban messze nem minősült kizárólagos "English-only" politikának, és a francia nyelvet továbbra is nagymértékben használták a tagállami kormányzati politika különböző színterein. Louisiana második kormányzójának, Jacques Villere-nek (1816-1820) nem is volt más választása, hiszen nem beszélte az angol nyelvet. Ahogy a nagybirtokosok körében az etnikai rivalizálás gyengült, és a francia nyelvhasználat kezdett visszaszorulni, az angol nyelvet beszélők is nagylelkűbb álláspontra helyezkedtek. Louisiana 1845-ös alkotmánya garantálta, hogy a törvényhozás továbbra is két nyelven működjön, és ez a gyakorlat folytatódott egészen a polgárháború kitöréséig (1861). Egy 1847-es törvény lehetővé tette a francia-angol kétnyelvű oktatást az állami iskolákban. Az uniós csapatok által 1864-ben és 1868-ban erőszakosan bevezetett radikális republikánus alkotmány azonban eltörölte a francia nyelvi jogokat, azért, hogy ezzel büntesse a francia nyelvet beszélőket a Konföderációhoz való csatlakozásukért. A rekonstrukciós időszak végén, amikor a demokraták visszatértek a hatalomba, az 1879-es alkotmány több területen visszaállította a francia nyelv hivatalos státuszát, amely rendelkezések 1921-ig hatályban voltak (Kloss, 1998).
Pennsylvaniához hasonlóan a nyelvi tolerancia elve győzedelmeskedett Louisianában, mivel - néhány kezdeti súrlódás után - a különböző etnikai csoportok vezető rétegei megegyezésre jutottak. Ennek eredményeképpen az asszimilációs folyamat felgyorsult. A XX. század elejére a francia nyelv már csak az elszigetelt cajun közösségek dialektusaiban élt tovább, ahogy Pennsylvaniában a német is szinte kizárólag a vallási közösségek nyelvhasználatára korlátozódott, mint pl. az amishok esetében.
Hasonló körülmények között, de a spanyol nyelvet beszélőknek mégis teljesen más sors jutott osztályrészül Kaliforniában. Ez a leigázott népcsoport a mexikói-amerikai háború végén a népesség több mint felét tette ki. Kezdetben az angol nyelvet beszélő elit tiszteletben tartotta őket, előszeretettel házasodott közülük, valamint elsajátította vernakuláris nyelvüket. Az 1849-es alkotmány elismerte a spanyol nyelvi jogokat, és egyben garantálta az állami törvények két nyelven való megjelentetését. A következő évre azonban a kaliforniai spanyolajkúak politikai státusza erőteljesen hanyatlott, mivel az aranylázból fakadó bevándorlási hullám következtében számarányuk kb. 15 százalékra csökkent. A főleg mexikói és perui, spanyolul beszélő, tapasztalt bányászok a fehér szerencsevadászok gyűlöletének célpontjává váltak. A tagállami törvényhozás "olajosbőrűek" ellen irányuló, ún. "greaser" törvényeket, továbbá a külföldi bányászok megadóztatására vonatkozó törvényeket fogadott el, hogy bosszantsa a latin-amerikai bevándorlókat. 1855-ben az állam hivatalosan is megszüntette a spanyol nyelvű iskoláztatást (Leibowitz, 1969), noha bizonyos helyeken szándékosan figyelmen kívül hagyták a döntést.
A spanyolajkú kisebbségekre nézve talán a leghátrányosabb az volt, hogy az 1851-es szövetségi Kaliforniai Földtörvény megkövetelte a földbirtokosoktól, hogy angol nyelvű bíróság előtt igazolják tulajdonjogukat. Egy generációval később a spanyol anyanyelvű dzsentri réteg minden jogát elveszítette gyakorlatilag az összes olyan nagy hacienda fölött (kb. 5,5 millió hektár területen), amelyet ők birtokoltak a mexikói-amerikai háború végén. Ezeknek a földeknek 40 százalékát valójában azért kellett eladniuk, hogy az angol anyanyelvű ügyvédeket megfizessék (Pitt, 1966).
1878-79-ben Kalifornia alkotmányát újrafogalmazták a nativista Workingmen's Party befolyásának köszönhetően. A 150-nél valamivel több képviselő egyike sem beszélte a spanyol nyelvet. Az alkotmányozó gyűlés által elfogadott módosítások között volt egy elsöprő érvényű "English-only" kitétel: "Kalifornia állam minden törvényét, minden hivatalos feljegyzést, végrehajtói, törvényhozási, bírósági eljárási jegyzőkönyvet ezután kizárólag angol nyelven lehet adminisztrálni, illetve publikálni" (Crawford, 1992b: 52). Kivételeknek nem adtak helyt, még olyan esetben sem, mint a főként spanyolok lakta Los Angeles megye, ahol a kritikusok arra figyelmeztettek, hogy az alkotmánymódosítás romba dönti a helyi önkormányzati struktúrát. Néhány küldött az 1848-as mexikói-amerikai háborút lezáró Guadalupe Hidalgo-i szerződésre hivatkozva kifogást emelt, mivel a dokumentum bizonyos jogokat garantált az USA fennhatósága alá kerülő spanyolajkú állampolgároknak. Egyes értelmezések szerint a megállapodás a spanyol nyelv státuszának korlátozások nélküli fenntartását, illetve megőrzését jelentette. A többség azonban elutasította ezt az olvasatot, ahogy azt a következő párbeszéd is illusztrálja:
Mr Tinnin: Harminc év eltelt azóta, hogy az országnak ez a része az Egyesült Államok kormányának fennhatósága alá került, és az akkor itt élő lakosoknak bőségesen volt idejük arra, hogy megtanulják a társalgási angol nyelvet, ha ez szándékukban állt. Ez egy angolajkú kormány, és akik nem tudnak angolul beszélni, természetesen nem alkalmasak arra, hogy köztisztséget lássanak el. Itt, a Kapitóliumban, tonnaszámra állnak a spanyol nyelvű dokumentumok, amelyeket csupán az idegenek kedvéért nyomtattunk ki.
Mr Rolfe: Az eredetileg ebben az államban született embereket nevezi idegeneknek?
Mr Tinnin: Bőven volt idejük, hogy megtanulják a nyelvet. (Idézi Crawford, 1992b: 53)
Noha az "English-only" kitételeket általában nem vették túl komolyan (1966-ban aztán el is törölték őket), azok egy új, jelképes célt is szolgáltak. Megszűnt a jelentős spanyolajkú földbirtokos osztály, ezáltal az angolajkú elit számára többé nem létezett versenytárs. Sőt mi több, azt is elérték, hogy a munkásosztály elégedetlensége az uralkodó elit számára biztonságos, idegengyűlölő irányba mozduljon el, megcélozva azon spanyolajkú és a kínai közösségek tagjait, akik az alacsonyabb presztízsű munkákért versenyeztek a fehérekkel. Mindez kitűnő példája annak, hogy az "English-only" mozgalom kezdeti intézkedésit hogyan használták fel a társadalmi kontroll céljaira: a kisebbséget megfosztották jogaitól, ezzel látszólagos előnyökhöz juttatták a fehér munkásokat, és meggátolták az etnikai korlátokon felülemelkedő munkásszolidaritás esetleges kialakulását.
A XIX. század végétől kezdve az őshonos amerikaiakkal szemben a többi etnikai csoporthoz képest sokkal nyíltabban elnyomó nyelvpolitikát alkalmaztak. A korábbi időszakokban a massachusetts-i John Eliot-hoz hasonló keresztény misszionáriusok megtanulták a bennszülöttek vernakuláris nyelvét azért, hogy az evangélium szavaival hittérítő tevékenységet folytathassanak körükben. Más misszionáriusok vernakuláris nyelven oktató iskolákat hoztak létre az indián gyermekek számára, gyakran a szövetségi állam támogatásával. A polgárháborút követő esztendőkben azonban - mivel az indiánok ellenálltak a fehérek nyugati irányú terjeszkedésének - a hatóságok kezdték átértékelni korábbi nyelvpolitikájukat. Az Indián Békebizottság ("Indian Peace Commission") 1868-ban arra a következtetésre jutott, hogy a harcias préri indiánok lecsillapítására kínálkozó egyetlen lehetőség a kérdéses törzsek "civilizálása" volt. Eme cél elérésének egyik módjaként a bizottság kizárólagos angol nyelvű iskoláztatást javasolt: "Azonos nyelv által azonos gondolkodásmód alakul ki; a hagyományok és a szokások hasonló módon formálódnak és asszimilálódnak, ezáltal az idő múlásával a gondot okozó különbségek fokozatosan eltűnnek" (Atkins, 1887: 18).
Az 1880-as évekkel kezdődően az Egyesült Államok kormánya ezt a filozófiát kezdte a gyakorlatba is átültetni. Fejvadászokat bérelt fel, hogy összegyűjtse az indián gyerekeket, és az otthonuktól távol lévő bentlakásos iskolákban helyezte el őket - valójában a többségüket túszként tartva, hogy ezzel törzsbeli családtagjaikat "megfelelő viselkedésre" kényszerítse. A diákokat szigorúan megbüntették, ha azon kapták őket, hogy anyanyelvükön beszélnek, törzsi vallásukat gyakorolják, vagy bennszülött ceremóniákon vesznek részt. Az indián ügyek biztosa így indokolta az alapelvet:
[H]atározott hátrányt jelent fiatal indiánok számára, ha barbár dialektusukon tanítják őket. A civilizáció felé vezető első lépésként az indiánoknak megtanítjuk az angol nyelvet, illetve elmagyarázzuk nekik, hogy barbár és haszontalan szokásaik folytatása kárt okoz nekik. ... Ugyanakkor az is felvetődik, hogy ez a rendszer, kötelező lévén, az indiánok szent jogainak a sárba tiprását jelenti. De kérdem én, valóban kegyetlenség-e az indiánt arra kényszeríteni, hogy eldobja skalpoló kését és tomahawkját? Valóban kegyetlen dolog-e rábírni őket arra, hogy hagyjanak föl gonosz és barbár naptáncukkal, ahol is saját húsukat szaggatják, vagy akár halálba is kergethetik magukat? Valóban kegyetlen dolog meggyőzni az indiánokat, hogy lányaikat taníttassák és az ország törvényei szerint adják férjhez, ahelyett, hogy éretlen korban, kialkudott árért vadházasságba kényszerítsék őket, hogy ezzel tudatlanságuk és barbarizmusuk brutális vágyait kielégítsék? (Atkins, 1887: 21-22)
Az indiánügyi biztos nacionalista célokra is hivatkozott:
Minden igaz amerikai úgy véli, hogy az emberiség szükségleteihez és elvárásaihoz igazított amerikai alkotmány, a törvények, valamint az Egyesült Államok intézményrendszere bármely más ország alkotmánya, törvényei és intézményei fölött állnak; és meg kell érteniük, hogy az angol nyelv térhódítása által ezek a törvények és intézmények szilárdabb alapra kerülnek, és szélesebb körben elterjednek. Semmi sem határozza meg oly biztosan az egyén nemzeti karakterét, mint a nyelv. Olyan kézenfekvő és olyan fontos ez, hogy a régi és a modern korok nemzetei az egész világon a legszigorúbban megkövetelték, hogy az állami iskolákban tanítsák a nemzet nyelvét. (p. 19)
Ennek tudatában az angol nyelv ráerőltetésének ürügye a bennszülött amerikaiakra számos, ma már ismerősen csengő érvet vetített előre. Többek között egy közös nyelv szükségességét, amely a különbözőségek okozta kellemetlenségeket volt hivatott elcsendesíteni (hiszen az azonos nyelv állítólag azonos gondolkozást eredményez); továbbá az angol nyelv erőltetése (a "barbárok" civilizálása révén) a nyelvi kisebbségek érdekeit is messzemenően szolgálta; az angol mint hazafias szimbólum pedig hozzájárult a "felsőbbrendű" amerikai intézményrendszer terjesztéséhez. A célközönségként kiszemelt angolajkú amerikaiak tetszését ezek a magyarázatok kétségkívül elnyerték - az indiánok természetesen más véleményt képviseltek. De senki sem tudta eltitkolni a valódi célokat: a fehérek térhódításának elősegítését, az indiánok földjeinek kisajátítását, és a nemkívánatos népek eltávolítását.
Az Indiánügyi Hivatal ("Bureau of Indian Affairs") egészen az 1960-as évekig érvényesítette - hivatalos vagy félhivatalos formában - erőszakos elangolosító tevékenységét. Noha gyakran sikertelen volt a hivatal abban a vonatkozásban, hogy a gyerekekből kiirtsa az anyanyelvüket, azt azonban sikerült elérnie, hogy szégyelljék ezt az örökséget. Mindez gyakran ahhoz vezetett, hogy a következő generációt kizárólag az angol nyelv használatára nevelték. Tehát a hivatal tevékenységének hosszú távú hatása máig érezhető.
A nyelvi genocídium politikája - vagyis a nyelvváltás kikényszerítésének kísérlete a "célnépek" körében - rövid távon zömmel hatástalan volt. A gyarmatosított tömegek ritkán tanulják meg a gyarmatosítók standard nyelvét. Az a néhány egyén, aki mégis megteszi ezt, folyamatosan faji, kulturális és gazdasági korlátokkal szembesül, amikor a szélesebb társadalomba akar integrálódni, nem is beszélve a saját népe által történő kiközösítésről. Figyelembe véve az állandó kudarcokat, felmerül a kérdés, hogy az amerikai hivatalos szervek miért támogatták olyan makacsul a gyarmatosítottak asszimilációját. A válasz egyértelmű: mert ez a fajta politika jelentős hasznot hozott a gyarmatosítóknak. Legfőképpen előidézte a misszionárius stílusú önelégültséget, amely abból a nézetből táplálkozik, hogy nyugati típusú kultúrát, vallást és politikai eszméket rá kell ruházni az állítólagosan visszamaradott bennszülöttekre (bármennyire hálátlanok is ők ezért). Ez az érvrendszer nem egyszer járult hozzá a földek és gazdasági erőforrások kizsákmányolásának megideologizálásához, az önrendelkezési jog megtagadásához, és a polgárjogok hatályon kívül helyezéséhez - mindazon cselekedetekhez, amelyek szöges ellentétben állnak az "alapító atyák" fennkölt eszméivel. Továbbá a kulturális támadás a leigázott népek demoralizálását, a függőségi viszony fenntartását szolgálta, illetve gyengítette ellenállásukat a külső elnyomókkal szemben.
A Puerto Rico elangolosítására irányuló eredménytelen törekvéseket az amerikai hivatalos szervek ötven éven keresztül támogatták. A társadalom átalakításának eme meddő kísérlete az ország oktatási rendszerén keresztül zajlott. Közvetlenül a spanyol-amerikai háború után deklaráltan az angol lett "az osztályterem hivatalos nyelve" az egész szigeten. 1902-ben az USA által kijelölt oktatásügyi biztos a következő, meglepően őszinte nyilatkozatot tette: "A katonai erővel történő gyarmatosítás költsége többszörösen meghaladja a békés eszközökkel végrehajtott kolonizációval járó kiadásokat. Az utóbbi esetben az ország állami iskolái jelentik a gyarmatosító állam előretolt védőbástyáit" (Negrón de Montilla, 1971: 62). Ezen irányvonal támogatói közül a későbbiekben többen mentegetőztek a nyers megfogalmazás miatt, és az amerikai gyarmatosító oktatáspolitika szigetlakókra gyakorolt előnyös hatásait domborították ki: "Az angol nyelv gyakorlatilag az egyetlen forrása a demokrácia kiteljesedésének Puerto Ricoban", állította egy, a Brookings Institute által közzétett jelentés (Clark et al., 1930: 81). A demokratikus intézményrendszer létrehozása Puerto Ricoban és a nemzeti önrendelkezési jog biztosítása azonban aligha szerepelt Washington tervei között.
A gyarmatosítás elterjedésével az angolszász felsőbbrendűség ideológiája is felvirágzott. Ennek szellemében Albert J. Beveridge, Indiana állam szenátora a következőket nyilatkozta:
Az Isten ezer éven keresztül nem csupán hiú és tékozló önvizsgálatra készítette föl az angolajkú és a germán népeket. Nem! Azt akarja, hogy a világ szervezésében irányítóként vegyünk részt, rendszert víve oda, ahol káosz uralkodik. ... Azért ajándékozott meg minket a kormányzás tehetségével, hogy irányításunkkal jó útra tereljük a civilizálatlan és az önmagukról gondoskodni képtelen népeket. (Bowers, 1932: 121)
A faji felsőbbrendűség képviselőinek küldetése a nyelvi imperializmus hiányában nem lett volna teljes.
Puerto Ricoban a gyarmati tisztviselők ragaszkodtak ahhoz, hogy a kötelező angol nyelvű oktatás különböző formáit betartassák, nem törődve sem a sziget törvényhozó testületének folyamatos tiltakozásával, sem pedig a diákok és a tanárok ellenkezésével. Következésképpen a gyűlölt politika nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket a lakosság körében. Abban azonban sikeres volt, hogy gyermekek generációitól vonta meg a színvonalas oktatás lehetőségét, mivel az oktatás tulajdonképpen az angol frázisok biflázásában merült ki, és a nyelvet az osztálytermen kívül nem tudták használni. 1925-ben egy tanulmány kimutatta, hogy a tanulók 84 százaléka lemorzsolódott a harmadik évfolyam végére (Osuna, 1949). A területi kormányzó, ifj. Theodore Roosevelt, a sziget amerikai stílusú oktatási rendszerét úgy jellemezte, mint "a legnagyobb áldást, ... amelyet csak adhatunk. Magasztosabb és nemesebb dolgot nem is tehetünk, mint azt, hogy önmagunkhoz hasonlóvá formáljuk ezeket a tőlünk olyannyira különböző embereket" (Steiner, 1974: 380).
1937-ben Franklin D. Roosevelt elnök új oktatásügyi biztost nevezett ki Puerto Ricoba azzal az utasítással, hogy az angol nyelvű oktatást meg kell erősíteni. Harmincnyolc évi amerikai uralom után Roosevelt "sajnálatosnak" találta, hogy:
a Puerto Rico-iak százezrei alig vagy egyáltalán nem beszélnek angolul. ... A Puerto Rico-iak csak ennek a nyelvnek az elsajátításával lesznek képesek megérteni az amerikaiak által képviselt eszméket és alapelveket. ... Puerto Rico sűrűn lakott sziget. Fiai és lányai közül bizonyára sokan szeretnének majd boldogulni az Egyesült Államokban. Komoly hátrányt fognak szenvedni, ha nem sajátítják el kellőképpen az angol nyelvet. ... [A] Puerto Rico-i amerikaiaknak profitálniuk kellene sajátos földrajzi helyzetükből és abból az egyedülálló történelmi körülményből, amely kétnyelvűvé válásuk okán megadta nekik azt az áldást, hogy amerikai állampolgárokká válhattak. (Roosevelt, 1937: 160-161)
Az ilyesfajta óhajok nem bizonyultak hatékonyabbnak, mint a korábbi keménykezű politika, amelyet felváltani hivatott. Kevés Puerto Rico-i érzett indíttatást arra, hogy angolul tanuljon, kivéve akkor, ha munkakeresés céljából északra kellett költöznie. Amiatt azonban csalódottságot éreztek, hogy az iskolák oktatási céljait egy kívülről ráerőltetett nyelvpolitika érdekeinek rendelték alá. Egy nacionalista író megfigyelte, hogy a Puerto Rico-i diák ahelyett, hogy kétnyelvűvé válna, a valóságban nem tudja kifejezni gondolatait, és lelki problémákkal küszködik ('un tartamudo del pensamiento, un gago del espíritu') (Fernández Vanga, 1931: 84). 1948-ban, miután Puerto Rico bizonyos mértékű politikai autonómiát vívott ki magának - Truman elnök tiltakozása ellenére - ismét a spanyol lett az oktatás elsődleges nyelve.
1898-ban, öt évvel azután, hogy amerikai tengerészgyalogosok részt vállaltak a hawaii monarchia megdöntésére irányuló államcsínyben, az Egyesült Államok annektálta a független Hawaiit. A sziget kulturális megszállása már évtizedekkel korábban megtörtént, amerikai misszionáriusok és cukornádültetvényesek közreműködésével. Az 1820-as években a misszionáriusok megalkották a hawaii nyelv írott formáját, és vallási szövegek fordításába kezdtek, valamint újságokat adtak a ki a vernakuláris nyelven. A felnőttek nagy lelkesedésének köszönhetően, illetve a gyerekek kötelező iskoláztatását előíró törvény miatt 1850-re a hawaiiak többsége tudott írni és olvasni az anyanyelvén - legalábbis a hivatalos jelentések tanúsága szerint (Kloss, 1998).
Az amerikaiak befolyásának növekedésével párhuzamosan, ahogy a hawaii elit egyre több földet engedett át ültetvények számára, és egyre nagyobb hatalmat biztosított a külföldieknek, a népesség elangolosítása is elkerülhetetlenné vált. A hawaii oktatásügyi főfelügyelő, Richard Armstrong tiszteletes kiállt amellett, hogy a hawaii nyelvet fokozatosan váltsa föl "egy jobb nyelv... , amely mostanra nagymértékben a szigetek üzleti nyelvévé vált, és amely a bennszülött gyermekek lelke számára az erkölcsi és intellektuális lehetőségek új és kimeríthetetlen tárházát biztosítja" (Reinecke, 1969: 45). 1853-ban bevezették a hawaii gyerekek angol nyelven való oktatását. 1896-ban a közoktatás kizárólagos közvetítő eszköze az angol nyelv lett, az ún. Hawaii Köztársaság kvázi-gyarmati bábkormányának döntése eredményeként (Huebner, 1985).
Mivel a cukornádültetvények nagyszámú bevándorló munkaerőt vonzottak - kiváltképpen japán, kínai, portugál, puerto ricói, spanyol, koreai, és Fülöp-szigeteki munkásokat - 1896-ra a bennszülött hawaii lakosság számaránya a szigetek össznépességének ötödét sem tette ki. A sokszínű csoportok kommunikációs szükségleteit kielégítendő, a hawaii pidzsin angol (HPA) virágkorát élte. A HPA egy olyan gyorsan változó közeg volt, amely a hawaii és az angol nyelv szavait a beszélők anyanyelvi grammatikájára építette rá (Sato, 1985). A gyermekek aztán ezt a keveréknyelvet továbbfejlesztették hawaii kreol angollá (HKA), amely egy minden funkcióra alkalmas nyelvvé vált, és a XX. század elején a hawaii iskolák többségében gyakorlatilag vernakuláris nyelvként használták.
Ez a helyzet az ún. haole (fehér angolajkú) szülők felháborodását váltotta ki. Kisszámú, de befolyásos kisebbség lévén a standard angol nyelven akarták taníttatni a gyermekeiket, a HPA és a HKA beszélőinek - vagyis az ültetvényesek leszármazottainak - "káros nyelvi befolyása" nélkül (Stueber, 1981: 27). 1920-ban - a Szövetségi Oktatásügyi Hivatal ajánlását elfogadva - Hawaii területén olyan kétfokozatú oktatási rendszert vezettek be, amelyben a diákokat látszólag az angol tudásuknak megfelelő szintű iskolákba sorolták. A gyakorlatban azonban ez faji szegregációhoz vezetett, ugyanis a fehér angolajkúakat a standard angolt tanító iskolákba íratták be, a nem fehéreket pedig egyéb iskolákba. Az 1950-es évekre, amikorra ezt a megkülönböztető rendszert felszámolták, a nyelv
a társadalmi-gazdasági státus különösen jellemző fokmérőjévé vált a hawaii társadalomban. A [HKA]-t beszélő, "pidzsin"-nek nevezett egyéneket az alacsony intelligenciaszinttel azonosították, így a munkaerőpiacon megbélyegezték őket, főleg ültetvényeken biztosítottak számukra fizikai munkát. ... [M]ivel a [standard angolt] beszélő középosztály identitástudata megerősödött, a munkásosztály egyre jobban elidegenedett tőle. A HKA korábban soha nem tapasztalt mértékben választotta szét az osztályokat, és hangsúlyozta az etnikai különbségeket Hawaii lakosságának körében. (Sato, 1985: 265)
Mindeközben a hawaii nyelv tovább hanyatlott más nyelvekkel együtt. Kivételt csupán az utóbbi időben érkezett emigráns nyelvek jelentettek. Ismét bekövetkezett az, hogy a gyarmati nyelvpolitika - asszimilációs felhangjai ellenére - a társadalmi egyenlőtlenségek megerősítését eredményezte, nem pedig gyengítését szolgálta.
Az Egyesült Államokba emigrált fehérek általában sokkal nagyobb (nyelvi) toleranciával találkoztak, mint a leigázott népek képviselői. Különösen igaz ez a német anyanyelvűekre, akik közül sokan vidéki enklávékban telepedtek le a XVIII. és a XIX. században. Rendszerint önmaguk irányították sorsukat, anyanyelvű iskolákat tartottak fenn, és ritkán voltak kitéve nyelvi korlátozásoknak. Ezeket a csoportokat jórészt befogadták az amerikaiak. 1839-ben Ohio állam elsőként fogadta el azt a törvényt, amely lehetővé tette, hogy német-angol nyelven folyjon az oktatás ott, ahol a szülők erre igényt tartanak. Később számos más állam is hasonlóképpen járt el. Ez a törvény volt a modellje annak az 1847-es louisianai törvénynek, amely egyszerűen felcserélte a franciát a némettel. Állami jóváhagyással vagy a nélkül, a közoktatási intézmények számos emigráns vernakuláris nyelvet használtak az oktatás eszközeként, többek között holland, dán, svéd, norvég, lengyel, olasz és cseh nyelvet (Kloss, 1998).
Az 1880-as évek vége felé ez a gyakorlat megváltozni látszott, amikor is Wisconsin és Illinois államokban elfogadták azokat a törvényeket, melyek szerint mind az állami, mind az egyházi iskolákban kizárólag angol nyelven folyhatott az oktatás. A törvényeket egy American Protective Association nevű katolikusellenes titkos társaság kezdeményezte. Akarva-akaratlanul a rendelkezés érdekszövetségbe kovácsolta a katolikusokat és a lutheránusokat - mivel mindkét közösség működtetett német nyelvű felekezeti iskolákat - és együttes tiltakozásuk meglehetősen erőteljes volt. A polgárháború németajkú hősei hangot adtak azon véleményüknek, hogy az amerikai értékrenddel való azonosulás nem szükségszerűen vonja maga után az elangolosodást. A Republikánus Párt, amely teljes mellszélességgel kiált a törvények mellett, szinte minden tagállami és szövetségi szintű hivatalból kiszorult a soron következő választások után. A választásokat megnyert demokraták hamarosan hatályon kívül helyezték az "English-only" törvényeket. Másutt nyelvi szigorítások léptek érvénybe, reagálva azoknak az amerikai munkásoknak a követeléseire, akik nem nézték jó szemmel a külföldiek jelenlétéből fakadó, élesedő versenyhelyzetet (különösen, amikor sztrájktörőknek használták az idegeneket). 1897-ben például Pennsylvania államban megkövetelték a bányászoktól, hogy tudjanak angolul, ezzel az intézkedéssel akarták kizárni az olaszokat és a magyarokat a munkavállalók sorából.
Az elangolosításra irányuló nyomás különösen erős volt a XX. század első két évtizedében, mivel a nagytőkések egyre inkább tartottak egy lehetséges munkásforradalomtól. E félelmeket a nagyszámú idegen munkaerő jelenléte és a massachusettsbeli Lawrence-ben kirobbant 1912-es textilipari sztrájk is igazolni látszott. A munkástömegek etnikai megosztottságát az Industrial Workers of the World nevű szakszervezet sikeresen hidalta át azáltal, hogy a sztrájkgyűléseket legalább húsz nyelvre lefordították (Boyer és Morais, 1955). Mindeközben a városlakók egyre nyugtalanabbul reagáltak a sokszínű nyelvi és etnikai hátérrel rendelkező, főként Kelet- és Dél-Európából érkező, nincstelen "új bevándorló" tömegek "egzotikus" szokásaira. A bevándorlókat támogató segélyszervezetek (pl. a Young Men's Christian Association) célul tűzték ki, hogy tevékenységükkel az újonnan érkezettek életfeltételeit javítsák. A segítségnyújtás elsődleges formája - amelyet a progresszív elveket valló államok közül Massachusetts is támogatott - az volt, hogy felnőttek és az iskolából kimaradt fiatalok számára létrehoztak angol nyelvet tanító esti iskolákat.
Az asszimilációra való törekvés azonban egyre inkább kényszerítő erejűvé és erőszakossá vált. Az amerikanizációs kampány néven ismertté vált folyamat egyik első szervezője, Frances Kellor (1916) amellett érvelt, hogy az elangolosítás a munkahelyi békétlenség egyik ellenszere lehet: "Nem lehet könnyen sztrájkokat és összeesküvéseket szervezni amerikaellenes agitátorok és a külföldi propaganda segítségével olyan emberek között, akik bírják az angol nyelvet és rendelkeznek amerikai állampolgársággal, továbbá elfogadják az amerikai ipar követelményeit és az amerikai szemléletmódot". A Szövetségi Oktatásügyi Hivatal - magáévá téve ezt a filozófiát - támogatta az amerikanizációs erőfeszítéseket: pl. kiadványokat jelentetett meg, és hazafias érzelmű rendezvényeket szervezett a bevándorlók részvételére is számítva, melyeket teljes mértékben kívülálló "filantrópok" (értsd: pénzemberek és nagytőkések) finanszíroztak. A leglelkesebb támogatók egyike maga Henry Ford volt. Ahogy a kor számos munkaadója, ő is megkövetelte külföldön született munkásaitól, hogy járjanak angol nyelvi és vállalkozástani kurzusokra (Higham, 1988). Mindez egybeesett Theodore Roosevelt "kötőjeles amerikaiak" ellen intézett elhíresült kirohanásaival, amelyekben arra szólította fel az újonnan érkezőket, hogy szabaduljanak meg etnikai kötöttségeiktől - különösen anyanyelvüktől, amelyet a máshová tartozás csalhatatlan jelének tekintett. Roosevelt ([1917] 1926: XXI, 54) azt hirdette, hogy "minden bevándorlónak legyen lehetősége angol nyelvet tanulni, a fiatalok nappali iskolában, a felnőttek esti iskolában; és ha mondjuk öt év után sem képesek elsajátítani az angol nyelvet, vissza kell őket küldeni abba az országba, ahonnan származnak".
Az első világháború idején az amerikanizációs folyamat jelentősen felerősödött, amelyet az elnyomó nyelvpolitika kereszttüzében álló német anyanyelvű amerikaiak elleni idegengyűlölet táplált. Számos közösségben és néhány középnyugati államban a német nyelv nyilvános használatát azonnali hatállyal betiltották. A német nyelvű újságokat, iskolákat, kulturális intézményeket, sőt még a templomokat is folyamatos támadások érték (Wiley, 1998). A korábban legtekintélyesebb és legnépszerűbb élő nyelvet - amelyet az amerikai középiskolások negyede tanult 1915-ben - gyakorlatilag az ország minden iskolájában törvényen kívül helyezték. Olyan esetek is előfordultak, amikor egyes iskolaszékek egyenesen bátorították a német nyelvkönyvek elégetését (Wittke, 1936).
Az idegen nyelvekkel szembeni bizalmatlanság egyre nagyobb méreteket öltött, és tovább mélyült az első világháborút követő "vörös veszély" időszakában. Csak 1919-ben tizenöt tagállam fogadott el olyan törvényeket, amelyek szerint kizárólag angol nyelven folyhatott az iskolai oktatás (Leibowitz, 1969). A nyelvi egységesítésre való törekvést úgy tekintették, mint az idegen összeesküvések megelőzésének és a radikális munkásmozgalom kordában tartásának elengedhetetlen módját. Ekkor alakult ki az az általános vélemény, amely szerint valaki akkor lehet "jó amerikai", ha helyes angolsággal beszél.
Az 1920-as évek elején a szövetségi törvényhozás az Egyesült Államok történelmének legszigorúbb bevándorlási kvótáit állította fel, amely a nem angolajkú európaiak - olaszok, lengyelek, zsidók, görögök - bevándorlását erőteljesen korlátozta, az ázsiaiakét pedig tejesen megtiltotta. Ez az intézkedéscsomag gyakorlatilag feleslegessé tette az addig tömeges támogatást élvező, erőltetett amerikanizációs folyamat továbbvitelét, valamint elcsitította a politikai és gazdasági elit aggodalmait egy lehetséges munkásforradalommal szemben. Az utánpótlás hiányában a nem angolajkú népcsoportok képviselőinek száma rohamosan csökkent. A gyerekek nem csupán angolul tanultak, hanem anyanyelvüket is elfelejtették a folyamat során. Az anyanyelvi oktatás - néhány vidéki és egyházi iskolát leszámítva - megszűnt. A bilingvizmus létjogosultsága - ha bárkinek is eszébe jutott volna így aposztrofálni - meglehetősen bizonytalanná vált. A nem angolajkú közösségek növekedése csak 1965 után indult meg újra, amikor a faji megkötéseket kiiktatták a bevándorlási törvényekből.
A korábbiakban az ideológiai fő áramba tartozó jelenségként értékeltem napjaink "English-only" kampányát. Sokkal pontosabb lenne azonban egy olyan, széles körben elfogadott és kiterjedt folyamként jellemezni a tendenciát, amely számos társadalmi és ideológiai forrásból táplálkozik. Ezek közé éppúgy beletartozik a jómódú bevándorlókkal szembeni osztályalapú neheztelés, mint a legszegényebbektől való, szintén társadalmi helyzettel összefüggő félelem. Az agrárpopulizmus és a forradalmi szindikalizmus ugyan már rég kihalt az Egyesült Államokban, mégis - mint ahogy az amerikanizáció korszakában - szükségesek bizonyos csatornák az angolszász háttérrel rendelkező amerikai munkások és mezőgazdasági kistermelők gazdasági frusztrációinak és bizonytalanságainak levezetésére. (Ezen csoportok tiszta jövedelme 1973 óta csökkenő tendenciát mutat.) Innen ered az a fajta idegengyűlölet, amely kristálytisztán megmutatkozik a Patrick Buchanan-féle ,,foglaljuk vissza Amerikát" típusú szónoklatokban.9 Sőt mi több, felbukkantak újabb keletű, középosztálybeli aggodalmak is a csökkenő életminőségből fakadóan, valamint a túlnépesedéstől és a növekvő bűnözéstől való félelem következményeként. Tovább rontja a helyzetet az egyre inkább jellemzővé váló társadalmi szintű eldurvulás, továbbá a gyökértelenség érzése - melyekhez megfelelő bűnbakul szolgálhat a multikulturalista felfogás terjedése az USA-ban (Fishman, 1992).
A modern "English-only" mozgalom megszületése 1983-ra nyúlik vissza, amikor a korábban kaliforniai szenátorként tevékenykedő S. I. Hayakawa összefogott Dr. John Tanton michigani szemésszel (mellesleg környezetvédő és népességszabályozással foglalkozó aktivista), hogy közösen megalapítsák a US English nevű szervezetet. Ez a lobby állt élére a szövetségi és tagállami törvényhozási szintű "Official English" offenzíváknak és a hasonló szellemű népszavazási kezdeményezéseknek. A szervezet meglepően sikeresnek bizonyult. Az alapítástól számított négy éven belül a US English négyszázezer fizető taggal és ötmillió dolláros költségvetéssel dicsekedhetett; az ötven tagállamból pedig negyvennyolc napirendre tűzte kezdeményezéseit. A választópolgárok számos "English-only" intézkedést szavaztak meg, általában elsöprő többséggel,10 és a tagállamok törvényhozásainak egész sora járt el hasonlóképpen. 1998-ban Alaszka lett a huszonharmadik tagállam, amely törvényben ismerte el az angolt hivatalos nyelveként.
Vajon mi az oka az angol nyelv ilyen túlbuzgó ,,védelmének"? Ki akarna lobbizni egy olyan nyelv mellett, amelynek kulcsszerepét az amerikaiak túlnyomó többsége természetesnek veszi? Első látásra hálátlan feladatnak tűnő vállalkozás. Mi ad hát ösztönzést egy ilyen típusú tevékenységhez? A látszat ellenére a US English nem az egyetemi oktatók, irodalmi személyiségek vagy a nyelv szerelmeseinek szervezete. Nem mutat különösebb tiszteletet az angol nyelv irányában - sokkal inkább valamilyen közös, általános nyelvet idealizál (Nunberg, 1992). Mi motiválja tehát az "English-only" mozgalom vezetőségét?
A szervezet belső dokumentumainak, pénzügyi hátterének és külső kapcsolatrendszerének alapos vizsgálata rejtett célokról árulkodik: nevezetesen arról az elkötelezettségről, hogy ellenálljon az Egyesült Államokban tapasztalható faji és kulturális sokszínűség terjedésének. Vizsgáljuk meg közelebbről a szoros, de általában letagadott kapcsolatot a nyelvi restrikcionizmus támogatói és a bevándorlási korlátozások szükségességét hirdetők között! Volt idő, amikor a US English és a Federation for Immigrant Reform (FAIR) nevű szervezetek közös irodákkal rendelkeztek; azonos jogtanácsost, politikai akcióbizottsági koordinátort és író-publicistát alkalmaztak; ugyanazt a számítógépes levelezőprogramot használták információs anyagaik terjesztéséhez; számos gazdag támogatójuk mindegyiküket pártfogolta; és végül osztoztak magán Dr. Tantonon is, aki mindkét szervezetnek alapítója és elnöke is volt egy személyben. Ennek ellenére a US English és a FAIR többször visszautasított bármiféle összefüggést a másik szervezettel. A köztük lévő ideológiai affinitás azonban mindenki számára nyilvánvalóvá vált, amikor egy - John Tantonnak tulajdonított, és a sajtónak kiszivárogtatott - belső memorandum (1986) feketén-fehéren felhívta a figyelmet egy esetleges spanyol-amerikai politikai hatalomátvétel lehetőségére az Egyesült Államokban. Ez a forgatókönyv Tanton szerint azért volt elképzelhető, mert a tömeges hispán bevándorlás és az ilyen csoportok körében tapasztalható magas népszaporulat rövid időn belül háttérbe szoríthatja a hatalom jelenlegi birtokosait:
Gobernar es poblar azt jelenti: ,,uralni annyi, mint benépesíteni". ... A megállapítás vajon érvényes-e ebben a társadalomban is, ahol a többség kormányoz? Vajon a jelenlegi többség békésen átadja majd politikai hatalmát egy olyan csoportnak, amelyik egyszerűen csak szaporább? ... Talán ez lesz az első eset, hogy a letolt nadrágúak kapják rajta azokat, akiknek a nadrágja fent van! ... A fehérek tétlenül nézik, ahogy hatalmuk fogyatkozik, és csendben eltűnnek majd az éjszakában? Vagy társadalmi robbanásnak nézünk elébe? ... Halálos szétforgácsoltságot hozunk létre. Az összes nagy birodalom széthullik, mi stabilitást akarunk. (Tanton, 1986: 3-6.)
Miközben mindkét szervezet pártsemleges arculatot próbált kialakítani, a FAIR szívesen keresett támogatókat a szélsőjobb tagjai között.11 Az évek folyamán több mint egymillió dollárt fogadott el egy 1937-ben létrehozott Pioneer Fund nevű alapítványtól, amelynek céljai között szerepelt, hogy az eugenika eszközei segítségével elősegítse a ,,fajjavítás" ügyét. Miután népszerűsíteni próbálta az általa "Alkalmazott genetika a mai Németországban" címkével ellátott elképzelést - amely tulajdonképpen a nácik "Lebensborn" tervével és erőszakos sterilizációs programjával volt azonos - a Pioneer Fund kiszélesítette tevékenységeinek körét. Ezt követően támogatni kezdte a bevándorlási törvények megszigorítására irányuló elképzeléseket, kritizálta az iskolás gyermekek közös iskolabuszon történő szállításának tervét, valamint üdvözölte a "faji" különbségeket hangsúlyozó intelligenciakutatásokat. Az 1980-as években a szervezet pénzügyileg segítette a Ku-Klux-Klan alapítóját dicsőítő kiadvány megjelenését (Crawford, 1992a). Noha Tanton azt állította, hogy a tudomása nélkül zajlottak a fent említett üzelmek, a FAIR az ügyek kitudódása után is elfogadott jelentős összegeket a Pioneer Fund-tól. Fontos megjegyezni azonban, hogy az ilyen összefonódások nem okvetlenül jelentik azt, hogy a US English céljai egybeesnek a nácik és a klántagok szándékaival. Másrészről viszont sokat elárulnak Tanton és társainak elképzeléseiről, akik a faji szélsőségeket kevésbé tartják aggályosnak a faji sokszínűségnél.
Nem sokkal e felfedezések nyilvánosságra kerülése előtt a US English megbízást adott egy belső felmérés elvégzésére abból a célból, hogy többet tudjanak meg támogatóik hátteréről. Arra a kérdésre, hogy ön miért küldött adományt a szervezetnek, a válaszolók 42 százaléka azzal az állítással értett egyet, amely szerint ,,Azt akartam, hogy Amerika erős legyen, és ne engedjen azoknak a spanyoloknak, akiknek semmi keresnivalójuk sincs itt" (Lawrence Co., 1988). Ez nem túlságosan kifinomult indikátora annak a nézőpontnak, amelyet a közvéleménykutatók ,,vörösnyak-effektus"-nak (kevésbé udvariasan: "bunkósági tényező"-nek, a ford.) neveztek el. Ennek ellenére a felmérés kimutatta, hogy a US English aligha sorolható az alsóbb osztályokba tartozó amerikaiak érdekeinek szószólói közé, mivel a támogatók soraiban aránytalanul nagy számban képviseltetik magukat az idősebb korosztályhoz tartozó, vagyonos, konzervatív, diplomás, férfiak, akik mellesleg észak-európai bevándorlók leszármazottai (az adatok szerint 75 százalékuk elmúlt 60 éves).
Úgy tűnik, hogy az "English-only" vezetői és aktivistái körében a spanyolul és más kisebbségi nyelven beszélőkkel szembeni előítélet jelentős motivációs tényezőnek számít. De mi a helyzet azzal a nagyszámú amerikaival, aki egyszerűen csak helyesli az angol nyelv hivatalossá tételét, vagy nem rejti véka alá egyetértését az "Official English" kampányokkal? Vajon valamennyien egyformán intoleránsak a bevándorlókkal szemben, és örülnek, ha meg tudják nehezíteni az újonnan érkezők életét? Vagy csupán nincsenek tisztában a mozgalom valós céljaival?
Az új bevándorlókkal kapcsolatos nyugtalanság szorosan összekapcsolódik az "English-only" híveinek buzgalmával. Egy Hero és mások (1996) által készített, a kaliforniai szavazási szokásokat elemző tanulmány markánsan kimutatta, hogy a 63-as javaslat megyei szintű támogatása a szavazók körében (az 1986-ban elfogadott, az angolt Kaliforniában hivatalos nyelvvé tevő törvényjavaslatról van szó) "nagyon erős" prediktora volt (r = 0,82) az 1994-ben törvénybe iktatott 187-es javaslat támogatásának, amely a határok védelmének megerősítéséről rendelkezett. Habár meghökkentőnek tűnhet, a felfedezés sajnos nem ad módot arra, hogy különbséget tegyünk a jóindulatú hozzáállás (például az angol nyelv elsajátításának elősegítése a bevándorlók körében) és az alantas szándékok között (pl. diszkriminációra való törekvés, illetve a jövevényekkel szembeni nyílt idegenkedés). Valószínűleg azonban az "English-only" támogatói közül sokan maguk sem tudnak különbséget tenni; az indítékok ugyanis gyakran összekeverednek ebben a kampányban. Manapság a nativisták ritkán mutatják ki az idegengyűlölet tiszta, kendőzetlen formáját. Ehelyett inkább az aggodalmaskodás, a gyűlöletkeltés, a bizonytalanság és az előítélet egyfajta illékony elegyét érzékelhetjük, amely a különböző társadalmi osztályokhoz és etnikai csoportokhoz való tartozáson alapul. Ezek az összetevők azután erőteljes formában törnek felszínre a nyelvpolitikai vitákban.
Az efféle konfliktusok változatos formában jelentkeznek az egyes közösségekben, amint ez a következő rövid esettanulmányokból is kiderül (a részleteket lásd Crawford, 1992a, 1992b):
Monterey Park, Kalifornia, az 1980-as években jelentéktelen Los Angeles-i alvóvárosból a tajvani bevándorlókat vonzó, dinamikusan fejlődő városrésszé nőtte ki magát - egy ingatlanügynök egyenesen a "kínai Beverly Hills" néven reklámozta a területet. Egyúttal az ázsiai üzletemberek egyik pénzügyi központja is ide települt, ami több mint egy tucat, kínai kézben lévő bank helyi alapítását is magával hozta. Az Ázsiából származó amerikaiak - akik 1960-ban mindössze 3%-át tették ki Monterey Park lakosságának - 1986-ra többségbe kerültek a településen. Ahelyett, hogy sarki fűszerkereskedést nyitottak volna - ahogy ez a bevándorlóktól általában "elvárható" - az új jövevények kivásárolták az addig amerikai kézben lévő bevásárlóközpontokat, és távol-keleti árukkal töltötték fel azokat. A kínai ingatlanfejlesztők nagy számban létesítettek olyan zsúfolt mini bevásárlóközpontokat, amelyeket elsősorban a bevándorlók igényei szerint alakítottak ki. Természetesen az ingatlanárak és a bérleti díjak az egekbe szöktek, és sok, már-már őslakosnak számító amerikai többé nem engedhette meg magának, hogy ebben a városrészben éljen. Elmondásuk szerint az volt a legrosszabb, hogy idegennek érezték magukat a saját lakóhelyükön - a nyugtalanító kulturális és demográfiai változások miatt érzett sértettség és elbizonytalanodás azután a nyelvi kérdésekben találta meg adekvát kifejezésmódját.
A 80-as évek közepén kezdődő "English-oly" típusú ellenreakció végül az ázsiai üzletek "érthetetlen" feliratai kapcsán robbant ki. A helyzetet tovább súlyosbította egy kínai nyelvű könyveket tartalmazó, a helyi közkönyvtárnak szánt adomány, amelyet szintén nem néztek jó szemmel a városi tisztviselők. A kínai (és részben mexikói) bevándorlók természetesen nagy jelentőséget tulajdonítottak ezen - a kívülállók számára talán pitiánernek minősülő - csetepaték kimenetelének. Az angolszász származású amerikaiak viszont nehezményezték az új jövevények látványos gazdasági sikereit, így a helyzet mélyen megosztotta a lakosságot, hiába szónokoltak az "English-only" képviselői a közös nyelven megvalósuló "egység"-rő1. Végül 1990-re elérkezett az idő, amikor Monterey Park bevándorlói számarányuknak megfelelő politikai befolyásra tettek szert az önkormányzati testületekben, és sikeresen kiszavazták onnan a leginkább hangadó nativistákat. A nyelvi feszültségek azóta alábbhagytak a városban.
A floridai Dade megyében a fentiekhez hasonló reakció bontakozott ki a gyorsan növekvő latin-amerikai származású népesség ellen, akik a 80-as évek elejére aláásták az angol-amerikaiak többségi helyzetét. A Miamiban folyó nyelvi csatározásokban azonban jóval összetettebb szerepet játszottak a társadalmi osztálytényezők. Korábban a közösség örömmel üdvözölte a kubai száműzöttek első hullámát, amely jellemzően középosztálybeli, tanult embereket sodort át az Egyesült Államokba, így aztán elnézték nekik, ha átmeneti pénzzavarral küszködtek. 1973-ban a Metro-Dade Bizottság hivatalosan is kétnyelvűnek és kétkultúrájúnak nyilvánította a megyét. De 1980-ban a Mariel kikötővárosból érkező csónakos menekültek között tömegével bukkantak fel olyan kubaiak, akik sötétebb bőrűek, szegényebbek és fiatalabbak voltak - valamint nem ritkán bűnözők, mivel Castro megragadta az alkalmat börtönei kiürítésére. Több mint százezren jöttek közülük Dél-Floridába, ami megrendítette az iskolarendszert, az igazságszolgáltatást és a szociális ellátórendszert egyaránt. Sok angol-amerikai szemlélte dühösen ezeket a fejleményeket, erősen kifogásolva a csónakos menekültek beilleszkedéséhez szükséges költségek nagyságát.
1980-ban Dade megye választói megszavazták az USA történetének talán legszigorúbb nyelvtörvényét, az úgynevezett Kétnyelvűség-ellenes Rendelkezést ("Anti-Bilingual Ordinance"). A rendelkezés kivétel nélkül megtiltotta, hogy a helyi költségvetésből bármiféle összeget is szánjanak az "angoltól eltérő nyelvek és az amerikaitól különböző kultúrák" támogatására. Sok más tilalommal egyetemben ez oda vezetett, hogy megszűntek a spanyol nyelvű viharjelzések és buszmenetrendek, eltűntek a haiti kreol nyelven kiadott terhességi tanácsadó füzetek, a Dade Metrozoo-ból pedig eltávolították a nem angol nyelvű ketrecfeliratokat, mert néhány különösen éber állampolgár panaszt emelt a latin állatfajmegjelölések miatt.
Furcsa módon a spanyol nyelv továbbra is virágzott az üzleti életben, és Miami hamarosan egész Latin-Amerika kereskedelmi, banki és médiaközpontjává lépett elő. A kétnyelvűség és kétkultúrájúság óriási előnynek bizonyult, amelyet az angol gyökerű elit (például a Miami Herald igazgatótanácsa) gyorsan fel is ismert. A kispolgársághoz és a munkásosztályhoz tartozó angol egynyelvű lakosság hamarosan a saját bőrén kezdte érezni, hogy a spanyol nyelvtudás nélkülözhetetlen az előrejutáshoz. Már az egyszerű pénztárosi vagy benzinkútkezelői álláshoz is egyre inkább előfeltétellé vált a kétnyelvűség, a magasabb presztízsű szakmákban - mint például orvos, jogász vagy üzlettulajdonos - pedig egyenesen lehetetlen volt boldogulni nélküle. Ebben a helyzetben sok angol származású polgárban fellángolt az etnocentrizmustól fűtött indulat minden ellen, ami spanyol.12 Néhányan elköltöztek a térségből, míg mások megtanultak alkalmazkodni a helyzethez. Végül aztán - miami mércével mérve viszonylag kis felhajtás után - 1993-ban visszavonták a kétnyelvűség-ellenes törvényt.
A Massachusetts állambeli Lowell esete azt az ismert helyzetet példázza, ahogy a tehetősebb rétegek viselkednek a nagy számban beözönlő szegényekkel szemben. Az utóbbiak közé a vizsgált esetben túlnyomórészt a délkelet-ázsiaiak tartoztak, és csak kisebb mértékben a latin-amerikaiak. A textiliparáról nevezetes Lowellt - amely tulajdonképpen az ipari forradalom amerikai bölcsőjének számított - jórészt a bevándorlók egymást követő hullámai építették fel; főként írek, lengyelek, franciák, kanadaiak, litvánok, portugálok, orosz zsidók és örmények. A görögök majdnem utolsónak érkeztek, épp mielőtt a Kongresszus becsukta volna az "aranykaput" az 1920-as évek elején. Bevándorlásuk a második világháború után folytatódott, így Lowell az ország egyik legnagyobb görög nyelvű közösségének centruma lett, és napjainkra is az maradt. Furcsa módon a görögök kiemelkedő szerephez jutottak a helyi "English-only" kampányban, amelyet az iskolaszék egyik görög-amerikai tagja vezetett. A viszály előidézője ismét csak a demográfiai változás volt. A délkelet-ázsiai menekültek beáramlása az 1970-es évek végén kezdődött. Tíz év múlva már ők alkották a helyi lakosság egynegyedét, ezáltal Lowell a kambodzsai bevándorlók egyik legjelentősebb központja lett az Egyesült Államokban.
A nyelvi konfliktus mozgatóerői között szerepelt a helyi lakosság félelme a növekvő bűnözéstől, a jóléti kiadások növekedése miatt érzett aggodalom, valamint az éleződő verseny a csökkenő számú munkahelyekért. E tényezőket gyakran még a méltánytalanság érzése is áthatotta, mivel sok régebbi lakos számára úgy tűnt, hogy az újonnan érkezők jobb bánásmódban részesültek, mint a XX. század fordulóján érkezett elődeik, akik (állítólag) kormányzati segítség nélkül harcolták ki maguknak a sikert.13 Az elégedetlenség főként az állami iskolák növekvő kiadásaira összpontosult, mivel ezek az intézmények öt különböző nyelven működtettek kétnyelvű oktatási programokat (nem számítva a görögöt, amelyet az egyházi iskolákban oktattak). 1989-ben a város választópolgárai túlnyomó többséggel fogadtak el egy ,,Official English" deklarációt. Ez az intézkedés ugyan nem volt kötelező érvényű, de felkavarta az indulatokat, és azóta is mérgezi a régi és új etnikai csoportok közötti kapcsolatokat.
A vizsgált példák mindegyike lényegi kérdéseket vet fel a nyelvpolitikai döntéseket illetően, nevezetesen: Milyen kétnyelvű megoldások szükségesek, illetve alkalmasak arra, hogy biztosítsák a kisebbségek állampolgári jogainak gyakorlását és hozzáférésüket a megfelelő színvonalú oktatáshoz? Milyen kritériumok figyelembe vételével lehetne eldönteni, hogy mikor és hogyan kell biztosítani a szóban forgó szolgáltatásokat, melyik nyelvközösség részesüljön támogatásból, és milyen költségráfordítás számít még indokoltnak? Hogyan lehet leküzdeni vagy legalábbis csökkenteni a nyelvi korlátokat a magánszektorban? Milyen oktatási programok lehetnek sikeresek a különböző háttérrel rendelkező diákok számára, és melyik megoldást alkalmazzák az állami iskolákban? Ezek a kérdések gyakorlati jelentőséggel bírnak a bevándorlók és az őslakosok számára egyaránt. Ennek ellenére a részleteket - a ráfordítás nagyságát és a várható eredményeket - csak ritkán vitatják meg komolyan, mielőtt kitörne az ellenségeskedés. Úgy látszik, az ilyen "földhözragadt" szempontok önmagukban ritkán provokálnak ki nyelvi konfliktusokat.
Ami a jelek szerint igazán bosszantja az "English-only" képviselőit, az nem az utcanevek, adónyomtatványok vagy a gyerekek tananyagainak idegen nyelvre fordítása, hanem mindaz, amit ezek a dolgok együttesen jelképeznek: vagyis annak elismerését, hogy az angolul kevéssé tudók is a közösség részét alkotják, s így jogosultak a kormányzati szolgáltatások igénybevételére. Még akkor is ez a helyzet, ha a kérdéses jogokat csak különleges szolgáltatások és extra kiadások révén lehet biztosítani számukra. De miért fenyeget az ilyen megoldás bárkit is? Talán azért, mert az ilyesfajta hozzáállás törvényesíti a másságot, dacára az ebben rejlő kihívásoknak. Olyan jogok burkolt elismerését rejti magában, amelyeket előzőleg senki sem tartott tiszteletben. Tehát, ha az állam kétnyelvű segítséget ajánl, akkor valamennyire hozzájárul a nyelvi kisebbségek státuszának javításához, mintegy azt sugallva, hogy senkinek sem kell feladnia társadalmi örökségét azért, hogy valódi amerikainak fogadtassa el magát - vagy legalábbis biztosítsák számára a demokratikus intézmények igénybevételének jogát. Röviden: ez megváltoztatja a hatalmi viszonyokat, az osztálystruktúrát és az etnikai kapcsolatokat. A nyelvi korlátozásokat célul kitűző politika viszont egyúttal a fennálló társadalmi rend megerősítését is szolgálja.
A US English és a hozzá hasonló csoportok számos alkalommal visszautasították az "English only" címkét. Ez egyrészt PR-trükk,14 másrészt azonban sokat elárul ezen szervezetek ideológiai hátteréről. Az egyéni kétnyelvűséget elfogadják, sőt, még dicséretesnek is tartják, mondván, mindenkinek ajánlatos ,,idegen nyelvet" tudnia. A "társadalmi szintű kétnyelvűség" azonban egymással harcoló csoportokra oszt bennünket - állítják. A kisebbségek nyugodtan használják anyanyelvüket a saját környezetükben - otthon, a templomban vagy saját iskoláikban - de ne hozzanak létre egy új Bábelt az Egyesült Államokban. A restrikció hívei szerint a kormány rossz üzenetet közvetít a kétnyelvűség támogatásával: nevezetesen azt, hogy a közéletben az angolon kívül más nyelv használata is ugyanúgy elfogadható. Ezért az "English only" támogatói élesen elítélik és "hivatalos kétnyelvűség"-nek bélyegzik a sokszínűség elismerésére tett legkisebb engedményt is. Lényegtelennek tartják, hogy a nyelvi alkalmazkodás elősegítése hasznos lehet az egész társadalom számára, mivel hosszú távon az egységesedésnek kedvez. A precedens megteremtése az, ami leginkább aggasztja az "English-only" mentalitás képviselőit. Ki tudja, lesz-e megállás azon a lejtőn, amely talán a társadalmi egyenlőséghez is elvezet (és esetleg kevesebb lehetőséggel kecsegtet a fehér angol-amerikaiak számára)? A nyelvi emberi jogok kiteljesedése rémálommal felérő kilátásnak minősül a hatalommal és előjogokkal rendelkező kivételezettek, valamint a velük azonos világnézetet vallók számára.
A fordítás Czeglédi Sándor és Forintos Éva munkája.
A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:Jegyzetek
A színtiszta fehér lakosság aránya a világon rendkívül alacsony. Afrika egésze fekete, illetve sárga. Ázsia túlnyomórészt sárga. Amerika lakossága (az újonnan érkezettek kivételével) teljesen ezt a színt képviseli. Európában pedig a spanyolok, az olaszok, a franciák, az oroszok és a svédek képviselik azt a színt, amelyet mi barnás árnyalatúnak hívunk; mint ahogy a németek is, kivéve a szászokat, akik a földkerekség fehér lakosságának túlnyomó többségét teszik ki. Azt kívánnám, hogy bárcsak növekedne a számuk. És amíg mi - ha nevezhetem így - megtisztítjuk planétánkat, pl. azzal, hogy kiirtjuk az őserdőket Amerikában, ezáltal a földgolyó nekünk rendelt része csillogóbban fénylik majd a Mars és a Vénusz lakosainak szemében, miért kellene hagynunk, hogy ugyanezen felsőbbrendű lények szeme láttára elsötétüljön eme félteke lakosságának bőrszíne? Miért hozzuk be Afrika fiainak ezreit országunkba, ahol olyan sok lehetőség kínálkozik számunkra a feketék és a sárgák kizárásával növelni a szívünknek oly kedves fehérek és vörösök számát. De talán részrehajló vagyok országunk bőrszínét illetően, hiszen az ilyesfajta elfogultság az emberiség természetének sajátja. (Franklin [1751] 1961: IV, 234; kiemelés az eredetiben)
1760-ban Franklin eltávolította ezeket a - későbbiekben már nem vállalt - nézeteket írásainak újabb kiadásaiból. De politikai ellenfelei többször idézték a szövegrészletet az 1764-es választási kampány során.
8. Meg kell jegyeznünk, hogy a nyelvi diszkrimináció volt a legkisebb probléma a kínai bevándorlókat ért sérelmek közül. Az 1879-es alkotmány megtiltotta nekik, hogy a közszférában illetve magánvállalatoknál munkát vállaljanak, és - mint később kiderült, alkotmányellenesen - arra törekedett, hogy meggátolja letelepedésüket Kalifornia állam területén (Sandmeyer, 1939).Hivatkozások
Atkins, J.D.C. 1887. Report of the Commissioner of Indian Affairs. Washington, DC: