Gyenge Zoltán

Bevezetés a vulgológiába

Vulgo-jelenség

Amikor egy lap - jelen esetben a Vulgo (Debrecen) -, azzal indul, hogy a szerkesztői dekraláltan kimondják (bemutatkozó találkozójukon Szegeden ezt kifejezetten kiemelték), miszerint a magyar filozófiai kritika siralmas helyzetén akarnak változtatni, az embert óhatatlanul is igen-igen nagy öröm fogja el. Teljesen igaz, hogy ez a kritika belterjes, a szerzők egymás dicsérik (igen kritikusan!), s az egészből nem is igen sül ki semmi. Aki ezen változtatni akar, és nyíltan kimondva vitának szeretne teret adni, azt feltétlenül támogatni kell.

Az öröm azonban két okból ürömmé változik. Egyrészt a lap kritikáit nem egy esetben szakmailag felkészületlen egyénekkel íratják, akik az adott téma alapkérdéseivel sincsenek tisztában. Helyette nem is tudnak mást, mint vagdalkozni. Másrészt azért, mert ha valaki a kritikára reagálni akar, mondjuk például azért, hogy súlyos szakmai sületlenségeket korrigáljon, akkor azt már nem közlik, főként akkor nem, ha annak a kritikusnak a tudásáról derülnek ki hiányosságok, aki egyben a lap szerkesztője. Így a "vita" eléggé egyirányú lesz, a kritikus mondhat mindenféle szakmai butaságot. Azaz nem a minősítéssel van baj, az mindenkinek szíve joga, hanem tények ismeretének hiányából eredő hibákkal. Márpedig az olvasó általában nem szakember, ezért hihet ennek is, annak is.

A Vulgo - bár szerkesztői részben írásban, részben szóban - határozott ígéretet tettek az alábbi írás közlésére, végül elálltak tőle. Ha elolvassuk, és tudjuk, hogy az inkriminált kritikus a lap szerkesztője, talán érthető okból. Ezért vagyok kénytelen ebben a bevezetőben minderre magyarázatot adni. Arról nem szólva, hogy a szakmai minimumnak sem felel meg egy ilyen eljárás. Azokat a szerkesztőket pedig, akik ígéretet tettek a megjelenésre Gulyás Gábor hozza nehéz helyzetbe. Még azon sem lepődhetnénk meg ezután, ha erre az írásra a saját lapjában (mert teheti) fog válaszolni. Részemről mindenféle további írás kizárt, hiszen van egy szint, ahol a vita értelmetlen. Most oda érkeztünk.

Nem válasz

Gulyás Gábor: A filozófia ritka pillanatai (Vulgo III/1. 245-253.o.)

(Kritika: Gyenge Zoltán: Kierkegaard és a német idealizmus, és Az egzisztencia évszázada című könyveiről)

"Solche Werke sind Spiegel,

wenn ein Affe hineingluckt,

 kann kein Apostel heraussehen"

(Lichtenberg)[1]

Kritikával vitatkozni nem elegáns. Nem is teszem, ebben az írásban kifejezetten csak szakmai kérdésekre reflektálok. Teszem ezt azért, mert nem vagyok biztos abban, hogy az olvasók közül mindenki eléggé tájékozott a kierkegaard-i filozófiát illetően, ezért nem szeretném, ha a tények vonatkozásában (melyek - ebben Gulyással teljesen egyetértek - valóban makacs dolgok) esetleg kétségei maradnának.

* * *

Először is. Érthetetlen és méltatlan az a támadás,[2] amely Gulyás részéről a Horror Metaphysicae szerkesztőit éri azért, mert Kierkegaard Schelling előadásairól szóló 1841/42-es jegyzeteit megjelentették. (Sřren Kierkegaard: Berlini töredék. Budapest: Osiris-Gond 2001. fordítás, jegyzet, utószó: Gyenge Zoltán) Pedig erre önmagában az a tény is magyarázatot szolgáltathat, hogy két ilyen jelentős gondolkodónak a filozófiai történetében szinte egyedülálló kapcsolatát jelzi ez az írás, és túlzás nélkül filozófiai kuriózum. Szemben Gulyás állításával, egyébként ez szinte minden fontos nyelven megjelent, a dán Sřren Kierkegaard Research Centre (Kierkegaard műveinek megjelentetésére létrehozott intézmény), most adja ki újra, kiemelkedő szerepét felismerve, a gyűjteményes kiadás számos más művét megelőzve.

Sajnálatos, hogy recenzensemnek csupán ennyi megjegyzése volt erről a magyar kiadásról, amelynek jelentőségét nem is én kívánom kiemelni, hanem inkább idézek egy Franciaországban írott kritikából, mely erről a magyar kiadásról tudósít: "Cette version hongroise du texte kierkegaardien profite des traductions précédentes mais elle les corrige aussi le cas échéant, et surtout elle présente un apparat critique impressionannt. Dans 755 notes, souvent fort longues, le savant traducteur explique ces cours de Berlin á travers des renvois aux autres textes schellingiens, il donne de précieuses indications concernant les origines mythologiques et littéraires des formules et des citations du philosophe. Rédigée dans une langue qui n'est accessible hélas qu'á une minorité infime des lecteurs de Schelling et de Kierkegaard, ce petit volume bien présenté reste une solide contribution á l'histographie philosophique du XIXéme siécle." Azaz: ("A kierkegaard-i szöveg magyar változaza előző forrásokból merít, de helyenként javítja is azokat, s főként, hatásos kritikai jegyzet-apparátust vonultat fel. Az igen nagy számú 755 jegyzetben, a tudós fordító ezeket a berlini előadásokat más Schelling-szövegek utalásainak tükrében magyarázza, értékes ismeretekkel szolgál a filozófiai idézetek és kifejezések irodalmi és mitológiai eredetére vonatkozóan. Nyelvezete Schelling és Kierkegaard olvasóinak értő rétege számára követhető, ez a szép kis kötet ezért jelentősen hozzájárul a XIX. századi filozófia történetírásához" - M. Vető)

Ha tehát a ma élő egyik legnagyobb Schelling kutató fontosnak tartja, hogy egy magyar kiadásról franciául hírt adjon, akkor az talán a kiadó (Osiris) és a sorozatszerkesztők (Kardos András, Hévizi Ottó és Vajda Mihály) választását is némileg megmagyarázza.

* * *

Szintén szakmai szempontból már csak egész halkan teszem hozzá, hogy az 1954-es bad ragazi konferencia után, Karl Löwithet, Walter Schulzot, Karl Jasperst vagy éppen Manfred Frankot, H.J. Schmidtet, Mirko Koktaneket követően azt állítani, hogy Schellingnek szinte semmi szerepe nincs Kierkegaard filozófiájának alakulásában, hanem ez csak "túlértékelés", majdnem olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy Arisztotelész filozófiája gyakorlatilag teljesen független Platóntól. Persze meg lehet szüntetni mindenféle filozófiai relevanciát, és lehet Kierkegaard-t publicistaként, irodalmárként, akár vallási guruként értelmezni, csak nem biztos, hogy érdemes. Egyébként ez a Schelling-Kierkegaard viszony - szemben Gulyás ismeretével - igenis egyre fontosabb hangsúlyt kap a nemzetközi kutatásban is (ez válasz arra, hogy nemcsak én "értékelem túl" ezt a kapcsolatot), elég csak például az Internationale Schelling-Gesellschaft 1997-es, vagy éppen Sřren Kierkegaard Researche Center és a Koppenhágai Egyetem 1999-es és 2000-es konferenciájára gondolni, hiszen többek között éppen a schellingi és kierkegaard-i filozófia kapcsolata volt a konferenciák egyik témája, az utolsó pedig csak erről szólt. Az ezzel kapcsolatban megjelent írások felsorolásának nincs is értelme.

A Hegel-Kierkegaard kapcsolat negligálása pedig talán még merészebb állítás, egy nagyon fontos filozófiai relevanciát szüntet meg. Csak egy egészen friss könyvet idézek: Két éve megjelent és nagy feltűnést keltett könyvében Annemarie Pieper egyenesen azt állítja, hogy Kierkegaard egész élete a hegeli spekulatív rendszerhez mérten telt el. Hasonlóan fogalmaz Schulz vagy Kroner. Ezt például én soha nem mondtam, éppen a Hegel képet akartam árnyaltabbá tenni a régebbi (pl. Walter Schulz, Perkins, Richard Kroner, Löwith és Theunissen), és a legújabb kutatások (pl. Jon Stewart, Bruce Kirmmse stb.) tükrében, de nem hiszem, hogy ezt a kapcsolatot egyszerűen meg lehetne tagadni, hiszen azzal a XIX. század német idealizmus utáni korszakának olyan új értelmezése venné kezdetét, amely ahhoz lenne hasonlatos, mintha a filozófia történetét az elmúlt röpke két és félezer év ismerete nélkül akarnánk leírni. A kritikus szándékáról csak sejtésem lehet, komolyan venni képtelen vagyok, hiszen aki csak minimálisan ismeri a Kierkegaard-ral kapcsolatos irodalmat, ezt egyszerűen tényleg nem gondolhatja komolyan. Kivéve, ha a "mindent-opponálás" elve vezérli valamilyen, általam ismeretlen okból.

Ez magyarázhatja a szándékos félrehallásokat is. Egy példa ez utóbbira: állítólag a stádium-elmélet túlértékelt a könyvemben. Akkor csak egy idézet éppen a stádium-elmélet túlhangsúlyozása elleni állásfoglalásomról a könyvből (Kierkegaard és a német idealizmus): "A stádiumelmélet ugyanis többnyire úgy kerül a figyelem középpontjába, hogy szinte maga alá gyűr sok, ennél lényegesebb problémát. Talán azért, mert ez könnyebben megragadhatónak látszik." (169.o.) Ezzel együtt azonban Gulyással ellentétben nem állítom, hogy ilyen nincs, talán azért, mert Kierkegaard maga is azt állítja, hogy van. Ugyanakkor én éppen azt mondom, hogy korántsem olyan lényeges a szerepe, mint a kisebb művekben megfogalmazott egzisztenciál-kategóriáké. (Ez meg azt magyarázza, amit expressis verbis le is írtam, hogy ti. miért másodlagosak az én értelmezésemben a monumentális könyvek.)

Vagy másik helyen azt írja: "A szerző azt az értelmezői (elő)ítéletét sem hajlandó (ha nem is feladni, de legalább esetenként) zárójelbe tenni, hogy Kierkegaard filozófiáját egységes rendszerként gondolja el." (248.o) Ezzel szemben éppen azt állítom, hogy a kierkegaard-i filozófia egységes rendszerként nem fogható fel, pontosan az eltérő fogalmi konnotációkon keresztül látszik világosan "az a különbség, mely a kierkegaard-i gondolkodást a rendszerfilozófiai elképzelésektől megkülönbözteti". (Kierkegaard és a német idealizmus 132.o.) Stb.stb.

* * *

Kifejezett szakmai hibák is vannak a szövegben. De csak két példa.

Gulyás idéz tőlem: "A hasonlat azon alapul, hogy ťneve Kierkegaard beszédes név (németül: Kirchengarten), temetőt jelentŤ." Majd hozzáteszi: "ez a közlés pontatlan. A temető dánul: kirkegĺrd." (248.o.) Gulyás téved: Kierkegaard neve igenis temetőt jelent, az eltérő írásmód a helyesírási reform előtti ortográfiát, illetve a család jüttlandi eredetét tükrözi.

Szintén a cikkből: "Nem könnyíti meg az olvasó tájékozódását, hogy a Kierkegaard-hivatkozások túlnyomó többsége egy régi német (kiem - GyZ) gyűjteményes kiadásra vonatkozik..." (249.o.) Majd jóindulatúan megadja a "szokásos" forrásokat. Ezzel az a probléma, hogy jegyzeteim német összefüggésben a Diederichs Verlag kiadása vonatkoznak, amely a szakirodalomban németül az elfogadott hivatkozás, s amely az első dán összkiadás alapján készült. (Üsbers. u. hrsg. von Hirsch-Gerdes-Junghaus). Mondok egy újdonságot: a GTB Nachdruck - amelyet Gulyás a szíves figyelmembe ajánl - ugyanennek későbbi kiadása csupán. Ha a recenzens pusztán a kötetek elején álló kis impresszumot elolvasta volna, örömmel fedezhette volna fel, hogy ott az áll: "Lizenzausgabe mit freundlicher Genehmigung des Eugen Diederichs Verlag" (azaz: "Az E. Diederichs Verlag szíves hozzájárulásával készült licenckiadás".) A dánt viszont az első, második és harmadik kiadás alapján szokták idézni (én vagy az elsőt, vagy a másodikat használom): 1.) Samlede Vćrker I-XIV. Ed. Drachman, Heiberg, Lange. Gyldendals Forlag 1901-1906; 2.) Ugyanezen a címen, de: I-XV. 1920-30; illetve 3.) Samlede Vćrker I-XX. ed. Rohde, Gyldendals Forlag 1962-64. Újabban pedig: Sřren Kierkegaards Skrifter 1-28., K1-28, Gads Forlag 1997-től. Ez utóbbi még nem teljes, ezért a szakirodalomban az első három a teljesen elfogadott.[3]

Mindezek ismeretében Gulyás ajánlatát a kiadást illetően sajnos nem áll módomban elfogadni, mert az legalább olyan szamárság, mintha valaki kétségbe vonná, hogy mondjuk Schellinget a Cotta kiadás alapján idézik.

* * *

A kritikával azonban tényleg nem kell vitatkozni. Főleg az olyan kritikával, amely a filozófia történetét elválasztja a filozófiától (246.o.), amivel "csupán" a filozófia számos nagy gondolkodóját (Arisztotelésztől, Hegelen át Husserlig) tagadja meg. Nem tudom, azt követően mi marad. Hogy filozófia nem, abban biztos vagyok. Éppen ezért kisebb tárgyi tévedésekre (pl. a modális kategóriák kapcsán tett fejtegetések) és félrehallásokra nem térek ki, a "kraftausdruckokkal" nem foglalkozom. Kritikájával kapcsolatban ez az első és utolsó szavam. A kritika ugyanis elsősorban önmagát minősíti. Ahogy a kritizált szöveg is. Ugyanakkor nem lényegtelen: a kritikusnak meg kell köszönni, hogy elolvasta és áttanulmányozta a könyveket. Köszönet érte.

Cannibal philosophicus