Berkovits Balázs

Foucault és Goffman – a humán tudományok működése

Erving Goffman, Asylums¹ című könyvében, amely részt vevő megfigyelő módszerrel dolgozza fel a szerző által „totális intézményeknek” nevezett képződményeket, az elmegyógyintézet esetére mint ezen intézmények paradigmatikus megvalósulására támaszkodva, gyakorlatilag alátámasztja a foucault-i diagnózist a fegyelmező intézmények és a bennük megszülető humán tudományokat illetően. Persze lehet, hogy Goffman ezen érdemei csak akkor válnak világossá, ha a foucault-i gondolatmenet segítségével próbáljuk meg értelmezni könyvét, a foucault-i tudás és hatalom fogalmait vetítve bele az elemzésbe. Goffman tehát, az amerikai szociálpszichológus mint a szimbolikus interakcionizmus kései leszármazottja, „totális intézményeket” elemez, amelyeket úgy határoz meg, mint amelyekben tartósan és a világtól elzárva tartózkodnak hasonló társadalmi státuszú személyek egy általános és mindenkire kötelező erejű fegyelmi rend keretein belül. „Totális intézmények” például az elmegyógyintézet, a börtön, a kaszárnya, az iskola. E felsorolás – s ezúttal még minden sajátos értelmezés előtt – kísértetiesen hasonlít azokra az intézményekre, amelyekben Foucault lokalizálja a modernkori fegyelmi rend és a humán tudományok megszületését. Azonban Goffman individualista módszert alkalmazó szociálpszichológus. Elemzésében a személyközi interakciókból indul ki, s nem is igazán akar elméletet alkotni, főleg nem társadalomelméletet. Tézise pusztán annyi, miszerint mindezen intézményekben hasonló interakciók zajlanak, s ezen intézmények tevékenysége közvetlenül szociálpszichológiai tényezőkre redukálható.

Mégis, ha Goffmant a foucault-i tudás-hatalom terminusaiban értelmezzük, akkor a humán tudományokat illető elemzéséből, amelyeknek ezen intézmények jelentik gyakorló terepüket, gyakorlatilag ugyanolyan belátásokra lehet jutni, és ugyanolyan kritikát lehetséges megfogalmazni e tudományokkal szemben, mint amilyeneket Foucault-nál lelhetünk fel. Sőt, Goffman aprólékos empirikus leírásaiban még sokkal tisztábban jelennek meg a humán tudományok jellegzetességei, sajátos működésmódjuk, mint Foucault-nál. Még inkább megvilágosodik, hogy hogyan működik közre a produktív hatalom a humán tudományok tárgyainak konstrukciójában, s hogyan lehetséges e tudományokat kritika tárgyává tenni.

Foucault mindössze egyetlen helyen utal Goffmanra, mégpedig Az igazság és az igazságszolgáltatási formák című előadássorozatban, amerikai történészként aposztrofálva őt, mint aki az elmegyógyintézetek kialakulását kutatta.² Azonban Goffman nem annyira kialakulásukat kutatta, mintsem sajátos működésmódjukat, tehát valószínűsíthetően Foucault nem is olvasta a szóban forgó művet. Holott az Asylums már 1961-ben megjelent (francia ford.: 1968.), tehát jócskán megelőzve Foucault hasonló gondolatainak kifejlődését genealógiai korszakában.

Először tehát meg kellene vizsgálni, hogyan működnek Foucault-nál, a genealógiai elemzésekben, a humán tudományok, és miféle kritikával illethetőek. A kritika szükségessége abból fakad, hogy Foucault szerint egyre inkább az igazság előállításának terepét jelentik, és születési helyük a normalizáló társadalom fegyelmező intézményei. A kritikának két típusát különböztethetjük meg, anélkül, hogy ezek Foucault elemzéseiben különválnának. Az egyik episztemológiai, a másik genealógiai bírálatnak nevezhető. Az episztemológiai bírálat abban marasztalja el a tudományokat, hogy hatalommal való összefonódottságuk miatt nem eléggé tudományosak, áltudományok (amely esetben követendő példaként a természettudományok vannak megjelölve), a genealógiai bírálat pedig a tudás-hatalom formáció gyakorlati hatásait veszi szemügyre, éspedig nem egy tudományos norma érvényesülésének szempontjából. Azonban a foucault-i hatalomelmélet megfontolásaiból az derül ki, hogy az episztemológiai kritika nem vihető végig koherens módon, hiszen a hatalom a tudás konstitutív feltétele (még a természettudományok esetében is), ezért nem elképzelhető egy olyan tudományos norma felállítása, amelyik egy pozitivista tudományképből táplálkozna. A hatalom kritikája és a tudományosság kritikája között szakadék tátong. Goffmannál ugyancsak találkozhatunk ezzel a kettősséggel. Mint majd látni fogjuk, elemzéseiben az tarthat igazán érdeklődésre számot, amikor az elmegyógyintézetben gyakorolt pszichiátriának nem a tudományosságát firtatja.

Foucault-nál az episztemológiai kritika kísérletéről van szó A tudás akarása és a Felügyelet és büntetés azon passzusaiban, amelyekben a humán tudományok „áltudományként” lesznek megjelölve. Hiszen bitorolják a természettudományt megillető helyet, mégpedig jogosulatlanul, mivel hermeneutikai típusú magyarázatokat próbálnak adni ott, ahol ezek szóba se jöhetnének, s ahol ezekre semmi szükség. Így például A tudás akarásában elemzett, a „szexualitás orvostudományának” nevezett diszciplína, amely a „nemiség” konstruált fogalmán alapul, teljes egészében fiktív, vagyis áltudomány. Ugyanis olyan terepre merészkedik, pontosabban jelöli ki magának e terepet, ahol nincs felfedezendő értelem, s amelyet a „reprodukció biológiája” mint legitim természettudomány, már teljes egészében lefed. A „nemiség” mint a hatalom által megszervezett legspekulatívabb elem, s mint a „szexualitás orvostudománya” diszciplínájának központi fogalma, rejtett dologként, felfedezendő jelentést termelő elvként konstruáltatott. Ráadásul univerzális kauzalitással bír, megfejtendő jellé válik, amely a vallomás beszédaktusában nyer értelmet, s ezáltal a tudomány szubjektum-objektumai önértelmezésének kulcsa lesz. Olyan értelmezésekre ad alkalmat, amelyeknek a tudomány valódi tárgyaihoz semmi közük, teljesen önkényesek, s csupán a hatalom céljait szolgálják. A „szexualitás orvostudományának” nincs tehát igazi tudományos státusza, közelítőleg sem ad objektív képet a valóságról, mi több, erre nem is törekszik.

Azonban az episztemológiainak nevezett kritikát értelmezhetjük akképp, hogy ne annyira episztemológiai, mint inkább genealógiai kérdésfeltevésre fusson ki. Eszerint azt kell mondanunk, hogy a humán tudományok jogtalanul vezetik be az értelmezés viszonyait oda, ahol addig a tudomány nem játszott szerepet, s nemcsak a humán tudomány, de a természettudomány sem. Vagyis, a problematika némileg eltolódik: a kritika kiindulópontja immár nem a természettudomány szerepébe lépő humán tudomány „áltudományos” tevékenysége, hanem eladdig érintetlen szférák „humanizálása” és tudományosítása. A tudomány hatóköre kitágul, s például addig normák, erkölcsi előírások által szabályozott területeket olvaszt magába, von saját hatáskörébe: „a szexualitás birodalmát immár nem a vétek, a bűn, a szertelenség területén jelölik ki, hanem a normális és a patologikus felségterületén”.³ (Még jellemző példaként említhető a Felügyelet és büntetésből a büntetőjog kolonizálása a kriminológia és a pszichiátria által.) Vagyis az igazi probléma mégsem a természettudományos státusz bitorlása, s nem is igazán a természettudományos látszat, hanem a tudományos igazság kiterjeszkedése és fokozódó befolyása. Magával a tudományos tudással van baj tehát, s e tudás tudás mivolta korántsem kérdőjeleződik meg valamiféle objektivitáseszményhez mérten, éppen ellenkezőleg. Tehát, végső soron nincs szükség a természettudományokkal való szembeállításra ahhoz, hogy a kritika megvalósulhasson, és akkor, ezek szerint már nem is a tudományosság kritikájáról van szó. Mindez pedig átvezet ahhoz, amit genealógiai típusú kritikának nevezhetünk.

A genealógiainak nevezhető kritika kiindulópontja látszólag az episztemológiaival ellentétes, midőn a humán tudományok természettudományos jellegét célozza. Foucault ez esetben nem egy objektivista természettudomány-kép megvalósulását kéri számon, hiszen a probléma éppen a humán tudományok látszólag természettudományos jellege. Az episztemológiai kritikánál ténylegesen a tudományosság lehetett a tét, a genealógiai kritikánál azonban csak látszólag van szó a tudományosság bírálatáról, noha a probléma első közelítésben valóban abban áll, hogy az elemzett humán tudományok természettudományként viselkednek, miközben valójában nem azok. Mégis, nem a megismerés rendje válik kérdésessé, hanem a humán tudományok azon jellegzetessége, hogy úgy viselkednek, mint a természettudományok, mivel „természeti fajtákként” hozzák létre saját objektumaikat.

Például, a „szexualitás orvostudománya” a perverziókat medikalizálja, ezáltal testi folyamatokból vagy jellegzetességekből próbálja meg őket levezetni, egyúttal a természettudomány legitimációs erejét használja fel önmaga legitimálására. Az olyan tudományok, mint a „szexualitás orvostudománya” vagy mint a kriminológia, a pszichiátria, a természettudományosság látszatával jelennek meg, mintha csak „természeti fajtákkal” lenne dolguk, sőt, mintha egy eleve létező objektum valós és esszenciális tulajdonságairól lenne szó. („Természeti” avagy „indifferens” és „interaktív fajtákról” beszélve a tudományfilozófus Ian Hacking megkülönböztetését használom, akire egyébként Foucault jelentős mértékben hatott. Hacking a tudomány azon objektumait nevezi „indifferens”, avagy „természeti fajtáknak”, amelyek az őket érintő tudományos osztályozással nem lépnek kölcsönhatásba. Az „interaktív fajták” viszont a tudásszerzés olyan szubjektum-objektumai, amelyek öntapasztalatát és viselkedését osztályozásuk befolyásolja, ezáltal visszahatnak a tudományos eredményekre.)⁴ Ahogy Foucault írja A tudás akarásában: „A szodómia (…) a tilalmas cselekedetek egyik típusa volt; az elkövetője pusztán jogi alany volt, semmi egyéb. A 19. századi homoszexuális azonban már személyiség: van múltja, nem is akármilyen, gyerekkora, van jelleme, életmódja; és van morfológiája is, csakis rá jellemző anatómiával és – meglehet – titokzatos fiziológiával. (…) A szexualitás valójában egylényegű vele, e szexualitás nem is annyira bűnös szokás, mint inkább sajátos természet.”⁵

A vizsga/vizsgálat módszere (amelyet Foucault a humán tudományok sajátos módszereként jelöl meg, szemben a nyomozással, amelyet a természettudományok alkalmaznak) mintha már eleve létező objektivitásokat tárna fel, jóllehet itt csupán konstrukciókról van szó, amelyek a tudomány működése előtt nem léteznek (holott elvben a „nyomozás” módszerének segítségével a természettudomány az, amely feltárhat már eleve, a tudomány működése előtt is létező objektivitásokat). A vizsga/vizsgálat módszere tehát olyként tűnik fel, mint a nyomozás, tagadja abbeli jellegét, amely a természettudományoktól megkülönböztetné.

Csakhogy e konstrukciók nem csupán a tudás rendjében jelennek meg, hanem valóságosan is, feltehetőleg ez jelenti a humán tudományok újító jellegét. S valóban, a humán tudományok láthatóan megteremtik maguknak azokat a feltételeket, amelyek a természettudomány státuszával ruházhatják fel őket, minthogy tevékenységük folytán valóban megszületnek szubjektum-objektumaik, bár csak látszanak „természeti fajtáknak”.

Ugyanakkor, azzal még korántsem oldottuk meg a problémát, hogy egyfajta antinaturalista megközelítés segítségével helyreállítottuk a „természeti fajták” által elleplezett hermeneutikai viszonyt. Hiszen e hermeneutikai viszony korántsem segít tisztába jönni az „interaktív fajták” igazi jellegzetességeivel, amelyek a humán tudományok igazi alapjául szolgálnak, hanem azokat inkább elleplezi. Ezáltal a humán tudományok szubjektum-objektumai kettős leplezés áldozatai. Hiszen az értelem kutatása, amely előszeretettel fordul a vallomás módszeréhez, úgy tesz, mintha a humán tudományok szubjektum-objektuma valóban már eleve rendelkezne kikutatandó értelemmel. Vagyis, ha ezt az értelmet nem is fogja fel esszenciálisként, nem veszi figyelembe a hatalmi és a tudásszerzési viszonyok alapvető azonosságát. Ugyanis, a humán tudományok hatásköre alá tartozó individuum egyáltalán csak az adott módszer által kínált értelmezési sémák segítségével, és az adott intézményi környezetben fogja megkonstruálni önmaga szubjektivitását, egyúttal mint a tudomány tárgyát. Tehát itt nem arról van szó, mint az episztemológiai kritika esetén, miszerint a humán tudományok fiktív jellegükből adódóan képtelenek lennének kikutatni az objektumok avagy szubjektumok igazságát, hanem egyáltalán semmi sem lehetne adekvát értelmezője a szubjektivitásnak, hiszen az a hatalmi viszonyok között konstruálódik, és megelőzőleg nem létezik.

Foucault példája, amelyet a Felügyelet és büntetésben részletesen is elemez, a börtön funkcióváltása, és benne a kriminológia megszületése. A börtön nem csupán az ítéletvégrehajtás intézménye, hanem jelentős autonómiával is rendelkezik az ítélet finomítása, újragondolása érdekében, minthogy a nevelés és a normalizáció terepe. Az individualizáló dokumentáció lehetővé teszi a tudásszerzést a fogvatartottakról, a hatékonyabb fegyelmezés érdekében.⁶ A bűnöző életrajzának megkonstruálásával tudományosan megállapíthatók a bűn szükségszerű előzményei, amiként a hajlamok, amelyek hozzá vezettek. A börtön és a benne megszülető kriminológia új objektumot hoz létre, amely nem létezett még az ítélet kihirdetésekor: nem a tettest, az elkövetőt tekinti, hanem a bűnöző személyiségéről szeretne tudást nyerni.⁷ A kriminológia bűnöző természeteket törekszik ezáltal meghatározni, amelyek mindegyike sajátos kezelést igényel, s amelyeket patologikus eltévelyedésként konceptualizáltak. A börtön bűnözőt fabrikál, s nemcsak abban az értelemben, hogy jelentős a visszaesők aránya, hanem abban is, hogy létrehozza a fogalomnak megfelelő szubjektivitást, amelyet aztán objektivista terminusokban elemez.

A genealógiai kritika a kettős konstruáltságot célozza tehát, az  „interaktív fajták” termelését és „természeti fajtákká” való átalakítását. Végül is, az értelmezés során létrehozott tulajdonságokat objektíve létező tulajdonságokként mutatják be. A kettős konstrukció úgy jön létre, hogy a humán tudományok, működésük során először létrehozzák a szubjektumot mint vallomástevőt, mint önmagáról vallót, majd a kikutatva létrehozott tulajdonságokat esszenciális jelleggel ruházzák fel. A megkonstruált jelentés, a szubjektum önmagáról elmondott igazsága csupán leírandó, megállapítandó, már eleve létező tulajdonsággá változik, amelyet a tudománynak mintha csak napvilágra kellene hoznia. A szubjektivitás konstrukciója tehát valami eleve létező felfedéseként jelenik meg. De nem csupán „természeti fajtaként” lesz felfedezve, vagyis mint olyan, amelynek létrehozása során nem játszott szerepet az önmagára való reflexió, hanem mint amely lényege szerint nem is létrehozott, avagy értelmezett: mint minden vizsgálódást megelőzően létező, a tudomány tevékenységéhez képest preegzisztens. Vagyis, maga az értelmezés ténye is elsikkad, zárójelbe kerül: a szubjektum akként jelenik meg, mint amilyen feltételezett lényege szerint.

A fegyelmi rend akkor válik tehát produktív hatalommá, ha a tudományos tárgyak esetében szerepet játszik a tudományos osztályozással való interakció, vagyis ha „interaktív fajtákként” létrehozott tudományos tárgyakkal állunk szemben. Hiszen nem kellene „interaktív fajtákról” beszélni, ha csak az értelmezés közegében megszülető konstrukciókról lenne szó. Ekkor nem vennénk figyelembe, hogy a szubjektum létrehozásában és folyamatos alakításában ezen értelmezés értelmezése, vagyis a szubjektum önértelmezése, illetve az intézményi környezet is szerepet játszik. Ha viszont ezt figyelembe vesszük, úgy nemcsak az értelmezés szintjén való konstrukcióról, de a valóság konstrukciójáról kell beszélnünk, amely mindazonáltal nemcsak a tudomány valósága. A genealógiai kritika konklúziójaképpen tehát az adódik, hogy a konstrukció nem elfedi a valóságot, hanem maga ezzé a valósággá válik. Nincs mögötte más valóság, avagy megbúvó lényeg. Mindezt az episztemológiai indíttatású kritika nem vehette észre, hiszen csak a tudás szintjén megjelenő konstrukciókkal törődött; mégpedig azért, mert nem a produktív hatalom koncepcióját állította előtérbe, hanem annak ellenpárját, az elnyomó-felfedő hatalomét, amely elvben már eleve létező entitások felfedésére, illetve elleplezésére lehet képes.

Goffman elemzéseiből derül ki a legvilágosabban, persze csak amennyiben Foucault felől olvassuk, hogy a humán tudományok terepéül szolgáló intézményekben a fegyelmi rend és a tudásszerzés eljárásai tökéletes harmóniában működnek együtt, mi több, teljes mértékben és megkülönböztethetetlenül egybe is esnek. Ezért a tudomány szubjektum-objektumai valóban úgy fognak viselkedni, ahogy azt a tudomány leírja, avagy előírja.

Miért gondolhatja Goffman, hogy a humán tudományok közül elegendő csupán a pszichiátriát elemeznie, hogy az elmegyógyintézet működése homológ az összes többiével? Azért, mivel úgy véli, hogy a „totális intézmények” hálózatot képeznek, s a jelenkori nyugati társadalmak az ebbe a hálózatba tartozó intézményekben – mint például a börtönben – helyezik el a különböző kategóriákba sorolt, társadalmilag problematikus egyéneket.⁸ Ugyanakkor az elmegyógyintézek maguk is hálózatot alkotnak e hálózaton belül, s különböző fegyelmezési technikák szerint rétegződnek: osztályozásuk szempontja a „fegyelmezés-specifikusság”. Az engedetlen pácienst minden további nélkül áthelyezhetik abba az intézménybe, ahol vélhetően hatékonyabban tudják megrendszabályozni.⁹ Ez párhuzamba állítható Foucault azon meglátásával, miszerint a társadalom szövedékét átjárják a fegyelmezési mechanizmusok, amelyek a legkülönbözőbb intézményekben kristályosodhatnak ki. Ezek az intézmények olyan hálózatot alkotnak (le carcéral), amely teljes egészében lefedi a normalizálandó individuum egész életének minden egyes színhelyét és tevékenységét. A börtön csak ezen hálózat csúcsát jelöli, vagyis a fegyelmezési mechanizmusok és e hálózat léte teremti meg létlehetőségét, mint a fegyelmi intézetek során áthaladó pályafutások (carrières disciplinaires) esetleges végállomását.

Goffman konkrét elemzései az elmegyógyintézetekről és a pszichiátriáról igen hasonlatosak Foucault börtönről és kriminológiáról adott elemzéseihez. Persze Goffman nem mondja ki explicit módon, hogy ezen totális intézmények jelentenék a pszichiátria, illetve általában a humán tudományok s egyúttal a modern individuum születési helyét, s nem is tekinti feladatának, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonjon le. Ugyanakkor számára is egyértelmű, hogy a pszichiátria nagyrészt olyan konstrukciókon alapul, amelyek csak ezen intézményeken belül keletkezhettek. Először is maga a szituáció, amelybe a beteg az elmegyógyintézetben kerül, számos olyan – a szociálpszichológia eszközeivel megragadható – hatást vált ki belőle, amely részben vagy teljes egészében független a betegségétől. Az intézmény stigmatizáló hatása, illetve maga az intézményi kontextus sajátos normáival és szerepkényszereivel kiváltja a beteg énvédő reakcióját, emiatt a betegségről az intézményen belül kizárólag hamis kép nyerhető.¹⁰ Hiszen a pszichiátria képtelen elkülöníteni a kezeltek azon reakcióit, amelyekért az egész intézményi háttér, illetve az abban honos személyközi kapcsolatok a felelősek, a tényleges betegség által kiváltott viselkedési formáktól. Ugyanakkor, ha meg tudná is tenni az intézmény ezt az elkülönítést, ez valószínűleg egyáltalán nem állna érdekében. Mégpedig azért nem, mert ez esetben saját legitimációját, ugyanakkor létlehetőségét ásná alá. A pszichiátria mint tudomány csak ezen összekeverés révén lehetséges, illetve azon intézmény révén, amely ezt az összetévesztést lehetővé teszi.

A Goffman elemzéseiből kihámozható tisztán episztemológiai jellegű kritika idáig tart. Ha a pszichiátria tevékenységét, illetve az elmegyógyintézet működését szociálpszichológiai tényezőkre redukálhatjuk, vajon szükség van-e még a betegség feltételezésére? Ám az is nyomban világossá válik, hogy a pszichiátria konstruált mivolta nem váltható fel valamiféle tiszta tudományos objektivitással: a pszichiátria vagy konstruált vagy semmilyen. Már ez is jelzi, hogy az elsődleges feladatot nem a pszichiátria tudományosságának cáfolata jelenti valamiféle „realizmus” nevében (ebben különbözik Goffman olyannyira az antipszichiátriától). A pszichiátria mélyebb kritikája tehát akkor jelenik meg, amikor megvizsgáljuk, milyen jellegzetességekkel bírnak ezek a konstrukciók. Vajon csak a páciensek észlelésében játszanak szerepet, vagy ennél többre hivatottak?

Miféle konstrukciókon alapul tehát a pszichiátria? Már a kezdeti diagnózis is a betegség meglétének posztulátumából indul ki. Maga a tény, hogy valaki bekerül az intézménybe, még mindenfajta diagnózis előtt annak föltételezésére indítja a pszichiátert, hogy ténylegesen beteggel van dolga. Ennek megfelelően interpretálja szavait, tehát nem névértékükön, hanem csupán mint betegségének jeleit.¹¹ Ezen a ponton mégsem az a leglényegesebb, hogy a pácienst nem ismerheti meg a pszichiáter a maga objektivitásában, hanem az, hogy a páciens mivé válik az intézményi és tudományos kontextusban. A pszichiátria bizonyíthatatlan, ugyanakkor cáfolhatatlan post hoc konstrukciókkal él. Szisztematikusan úgy építi fel a páciens múltját, hogy bemutatja, miként hatotta át viselkedését az egyre elhatalmasodó betegség. Ezáltal a látszólag normális viselkedés is szimptomatikussá válik: a beteg „lényegi karakterét” már akkor is a betegség határozta meg, amikor a múltban látszólag még semmi sem utalt rá. A pszichiátriai értelmezés átfogja a beteg egész életrajzát, és az életrajz feljegyzett tényeiből szükségszerű kóroktant konstruál. Pusztán azáltal, hogy az adott személy bekerült az intézménybe, retroaktív módon egész élete átértékelődik, s mintegy a betegség kerül fókuszába.¹² A pácienst is arra ösztönzik, hogy önképét az orvosi szemlélet alapján formálja át. Ennek technikája a kikényszerített vallomás, amelynek során ellenőrizni lehet, meddig jutott abban, hogy önértelmezésében elfogadja a pszichiátriai álláspontot.¹³ Az életrajzokat, a felvett interjúk eredményeit csakúgy, mint a beteg fejlődését, gyógyulását, dokumentálják, s e dokumentumokat dossziékban halmozzák föl. Ekképp konstruálja meg a pszichiátria a betegről kialakítandó egységes képet, s állapítja meg a szükséges diagnózist. A beteg bármely, a normálisnak tartott viselkedéstől eltérő megnyilatkozását alapvető személyiségmegnyilvánulásnak, egyúttal betegsége megnyilvánulásának tartja, noha „normális” reakcióit nem mindig tartja a gyógyulás jelének. Végül is a betegről alkotott képpel együtt magát a beteget is létrehozza.

Végeredményben úgy tűnik, Goffman kritikája két szinten valósul meg, amelyek részben függetlenek egymástól. Egyfelől feltételezi, hogy az elmebetegség pusztán konstrukció, amelynek nincs objektív valóságalapja, és visszavezethető szociológiai tényezőkre, illetve a személyközi kapcsolatok dinamikájára. Ez az álláspont az antipszichiátria hatását tükrözi (Goffman többször is hivatkozik Thomas S. Szaszra). Azonban kritikája egy mélyebb szinten inkább Foucault-éhoz közelíthető. Arról van szó, hogy a pszichiátria nem csupán a betegség olyan fogalmát hozza létre, amelynek segítségével a társadalmi deviancia intelligibilissé válhat, hanem egyúttal új valóságot is termel, a betegség valóságát, illetve magukat a betegeket, beteg mivoltukban. A pszichiátria tudománya úgy működik, hogy előbb létrehozza azokat az eseteket, amelyeket majd megvizsgál, amelyeken majd dolgozni fog. A páciens természetét újradefiniálja, aki ezáltal azzá a tárggyá válik, amelyen a pszichiátriai kezelés elvégezhető.¹⁴ Ez rímel Foucault megállapítására, aki szerint a börtön a bűnöző személyével, pontosabban személyiségével új objektumot hoz létre, amely nem feleltethető meg az elítéltnek, annak, aki az ítélet után, de még börtönbe kerülése előtt volt. Ráadásul, mivel az elmegyógyintézet, akár csak Foucault-nál a börtön, mindenféle külső kontroll nélküli, önkényes intézmény, amely önmagának szab szabályokat, ezért tudományos tevékenysége magától értetődővé válik, hiszen megfelel az általa felállított tudományos normáknak: ezeket mindenki elfogadja. S ami a legfontosabb, a fegyelmezési eljárások és a tudásszerzés eljárásai teljes mértékben egybeesnek. Egy „nagyszerű eleve elrendezett harmónia” áll fenn egyfelől a páciens gyógyulása szempontjából jónak tartott viselkedés, másfelől a pszichiátria gyakorlásához elengedhetetlen engedelmes viselkedés között. „Ami jó a szakmának, jó a páciensnek” – tartja a mondás¹⁵. Tehát, végső soron a pszichiátria mint tudomány megfelelő gyakorolhatóságának követelményei szabják meg a gyógyulás kritériumait. Azonban a pszichiátria gyakorolhatóságának követelményei fegyelmi követelmények, hiszen ahhoz, hogy a pszichiáter elvégezhesse feladatát, a páciensnek megfelelő viselkedést kell tanúsítania, vagyis engedelmesen és szorgalmasan közre kell működnie. Ezáltal ugyanakkor gyógyulásához is közelebb kerül, hiszen a gyógyulás legfőbb jele az engedelmesség. A beteg gyógyulása viszont a pszichiátriai tudás megbízhatóságát bizonyítja, tehát a kör bezárult: a tudás rendje és a fegyelmezés rendje kölcsönösen egymást feltételezik.

Goffman tehát már eleve hangsúlyozza, hogy az elmegyógyintézet elsősorban a fogva tartás és fegyelmezés funkcióját tölti be, s működése analóg a börtönével. A páciensek élete a fegyelmi rendnek megfelelően szerveződik, tehát kezelésüknek jobbára semmi köze sincs diagnosztizált betegségükhöz.¹⁶ Gyógyultságuk fokát társadalmi viselkedésük szabja meg mind az ápoló személyzet, mind pedig az orvosok szemében. Hiszen a megfelelő társadalmi viselkedés és a gyógyult viselkedés kritériumai egybeesnek. Ugyanakkor, mint láthattuk, a megfelelően szocializált, a fegyelmi rendnek megfelelő viselkedés volt a tudomány megfelelő gyakorolhatóságának feltétele. Ezen előfeltételek teljesültével egyúttal a tudomány is sikert könyvelhet el. Ezért, mint láthatjuk, nemcsak a tudomány gyakorlásának előfeltételeit jelentik a fegyelmi követelmények, de egyúttal a megfelelő tudományos eredmények feltételeit is. Hatalom és tudás tehát abban az értelemben fonódik össze, hogy interaktívként létrehozott fajták kölcsönhatásba lépnek a fegyelmi mechanizmussal.

Végül, úgy tűnik, a két szerző értelmezésében a humán tudományok egyáltalán nem esnek messze vallott igazságuktól. Minthogy objektumaikat (amelyek interaktív szubjektumok) maguk hozzák létre anyagi mivoltukban is, ezáltal fellelik az empirikus korrespondencia feltételeit: a tudományos eljárások immár nem csupán elméleti entitásokat érintenek, hanem verifikálhatóan létező külső objektumokat. Ezen objektumok léte, amelyek sajátos objektivitással rendelkező szubjektumok, mint a pszichiátriai kezelt vagy a bűnöző, a biztosíték arra, hogy e tudományok valóban hatékonyan működhessenek a gyakorlatban, megfelelő előrejelzéseket tehessenek, illetve a valósággal megegyező leírásokat hozhassanak létre. Természetesen e valóság a legnagyobb mértékben konstruált, amit e tudományok el nem ismerhetnek, azonban ezt nem lehet tudományosságuk ellen vetni, hiszen a foucault-i genealógia éppen hatalom és tudás szoros összefüggésének diagnózisából indult ki. A kritika nem célozhatja tehát az igazság előállításának módját az objektivista tudományosság terminusaiban, hanem csupán az objektumok és igazságuk előállításának tényét.