Bohár András

A diskurzuson kívül és belül

Heidegger és Foucault, avagy Foucault és Heidegger

Bár egy jellegzetes Foucault-terminológia viszonyítási pontjait jelzi a cím, s a két gondolkodót rögtön köthetnénk is az egyikhez, illetve a másikhoz, ám éppen ennek kézenfekvőségét szeretném kritikailag áttekinteni. Azt kívánom néhány jellegzetes szöveghelyre támaszkodva bemutatni, hogy míg a heidelbergi filozófus munkája radikális kívül- vagy felülkerülésként is értékelhető, de ugyanakkor belülről is bontott-épített a fenomenológiai de-strukció jegyében: jelentékeny hatást gyakorolva a különböző filozófiai irányokra és tudományokra. Ezzel párhuzamosan azt is jelzem, hogy francia kollégája archeológiai diskurzusvizsgálataival, nemcsak ízekre szedte s bemutatta a beszédmódok természetét, de ugyanezen folyamat következményeként az uralkodó tudásfolyamon való kívül kerülése is tetten érhető, itt sem hagyva figyelmen kívül a különböző diszciplínákra tett hatását az átjárhatóság biztosításáról és az át-építkezések beindításáról már nem is szólva.

Foucault A diskurzus rendje¹ címmel közzétett összegzésében a vágy hangját megszólaltatva a következőképpen fogalmazott: „Nem akarok a diskurzus veszedelmes rendjébe merészkedni; nem szeretnék összeütközésbe kerülni kizáró, eldöntő elemeivel. Inkább azt szeretném, ha a diskurzus úgy fogna körül, mint valami nyugodt, mély, átlátszó, határtalanul nyitott közeg, amelyben a többiek viselkedése megfelel várakozásomnak, és amelyből egyik igazság a másik után bontakozik ki; ekképp csak rá hagyatkoznék, szerencsés hajóroncsként sodródva hullámain.”²

Heidegger létfilozófiájához kötődő nyelvfelfogása a következőképpen jelzi mindezt a sajátos nyitottságot: „A nyelvet kiszabadítani a grammatikából és utat nyitni neki egy eredendőbb lényegszerkezet felé: ez a gondolkodásra és költésre vár.”³

Foucault mintegy az intézmény válaszaként, a praxis mindennapjait látóterünkbe vonva a következőket jelzi a vágy és nyitottság hangjaira reagálva: „Ne félj, kezd csak el a beszédet; mi majd megmutatjuk neked, hogy a diskurzust törvények rendszere szabályozza; hogy régóta vártunk már felhangzására, hogy helyet biztosítsunk neki, amely megtiszteli, de le is fegyverzi, és ha van benne némi hatalom, valami erő, akkor azt tőlünk és csakis tőlünk kapja.”⁴

Még eggyel továbblépve Heidegger magának a gondolkodásnak az intézményes és tudományosnak tételezett jellegzetességére világít rá: „A kalkulálható gondolkodás önmagát szorítja bele abba a kényszerbe, hogy eljárásának következetessége folytán mindennek urává legyen. Képtelen még csak sejteni is, hogy a kalkulálása minden kiszámíthatója már az e gondolkodás által minden egyes esetben kiszámolt összegeket és termékeket megelőzően is egy egészet képez; ennek egysége persze kiszámíthatatlan, s nem is engedi át önmagát és otthontalanságát a kalkulálás fogásainak.”⁵ Mindez tovább folytatható szintén Heideggernél a megismerés és kutatás újkori szubjektivitásának kérdéskörével: „A megismerés mint kutatás kérdőre fogja a létezőt azt illetően, hogy az előállítás számára miként és milyen mértékben áll rendelkezésre. A kutatás rendelkezik a létező fölött, amennyiben vagy előre számolhat vele a maga bekövetkező folyamatában, vagy mint aminek elmúltával elszámolhat vele. A természet az előre kiszámításba, a történelem pedig a történeti elszámolásba van helyezve.”⁶

S ha Foucault-t léptetjük színre egy más aspektusból, akkor a diskurzus sajátos természetébe pillanthatunk bele. Ahol a diszkurzív gyakorlat elkülönülése, autonómiája a pozitivitási küszöb, az igazságellenőrzési és koherencianormák érvényesítése az episztemizálódási küszöb és a propzíciós szabályok alkalmazása, a tudományossági küszöb jelenléte s átlépése együttesen adja a különböző beszédképződmények (diskurzusok) jellegzetességeit. Amelyek azonban a tudománytörténeti kontextusban nem egymásután bekövetkező eseményekként vannak jelen Foucault vizsgálódásai szerint, hanem majdhogynem rendszertelenül: egybeeshetnek, egymás alá rendelődhetnek, vagy időben eltolódhatnak. S ennek kapcsán az episztemé nem ismeretforrásként vagy racionalitástípusként tűnik föl, amely kinyilvánítja a legkülönfélébb tudományokat keresztülszelő valamiféle alany, szellem vagy szuverén egység jelenlétét, hanem ez a kapcsolatok összességét hordja magában, amit felfedezhetünk egy adott korszak tudományai között, mikor a diszkurzivitás szintjén elemezzük azokat. S Foucault a tudományos beszéd rejtélyében nem azt vizsgálja, hogy milyen jogot formál egy tudomány arra, hogy tudomány legyen, hanem létezésének tényét veszi számba. Elkülönítve mindezt az ismeretfilozófiáktól nem egy eredeti adományozás ténylegességére vezeti vissza, amely valamilyen transzcendentális szubjektumban alapozná meg ennek létjogosultságát, hanem a történeti gyakorlat folyamatára koncentrálva jelzi álláspontját.⁷

Ez utóbbi mozzanat a kutatási logikák jellegzetességeire is fényt vet. Foucault is, miként Heidegger, visszapillant az igazság, igazságvágy, igazságakarás (volonté de verité) történelmileg létrehozott/létrejövő megosztására/megosztottságára. A Kr. e. VI. századi görögséget megidézve a jövőt megjósoló, annak beteljesüléséhez hozzájáruló és sors rangjára emelt diskurzust emeli ki. Platónt cezúraként hozza szóba gondolkodónk, ahol immáron a kijelentés értelmére, formájára, tárgyára, referenciájával alkotott viszonyára szegeződnek a tekintetek. Az igaz és hamis diskurzus ekkor már nem azonos az értékessel és kívánatossal, mivel már nem ez kapcsolódik a hatalom gyakorlásához. S Foucault azt is jelzi, hogy mindez miképpen jelentkezett a XVI-XVII. századi Angliában annak a tudásvágynak a formájában, amely megelőlegezte a témákat, kijelölte a lehetséges, mérhető, megfigyelhető, osztályozható tárgyak keretét. S ez a történet Platóntól napjainkig nem a kényszerítő igazságok története, hanem a megismerendő tárgyak szintjén, a megismerő alany funkciójának és pozíciójának körében és az ismeretek, anyagi, műszaki és eszköz jellegű alkalmazásának keretében játszódik le. Amit erősít és fenntart az gyakorlat, ami a pedagógiában, a kiadók, könyvtárak, tudóstársaságok vagy laboratóriumok működésében tetten érhető.⁸

Hasonló eredők kutathatók ki Heideggernél is: csak másféle szinten. Az igazságfogalom kezdeti létezéséről szólva egy még kezdetibben elgondolt létezés felé irányítja a tekintetünket: „Az elrejtetlenség platóni felfogása be van fogva a megpillantás, észlelés, gondolkodás és kimondás viszonyába. E viszonyhoz azonban csak az elrejtetlenség létezésének feladásával lehet igazodni. Semmilyen olyan törekvés nem tudja megtartani az elrejtetlenség létezését, amely azt az ’észben’, a ’szellemben’, a ’gondolkodásban’, a ’logoszban’, illetve valamilyenfajta ’szubjektivitásban’ kívánja megalapozni. Mert ebben az esetben még korántsem kielégítő módon kérdezett rá a megalapozandóra, azaz az elrejtetlenség létezésére. Ehelyett minden esetben csupán az elrejtetlenség meg nem értett létezésének valamely lényegi következményét ’nyilvánítja ki’.”⁹ Vagy Arisztotelész Fizikáját elemezve így fogalmaz: „… az igazság, ahogy e szót fordítjuk, kezdeti módon elgondolva, azaz lényegét tekintve nem az emberi megismerés és kimondó megfogalmazás egyik jellemvonása, de az igazság még talán ennél is kevésbé valamiféle puszta érték vagy ’eszme’, melynek megvalósítására az embernek – ki tudja, miért – törekednie kell, hanem az igazság mint önelrejtetlenítés a létnek magának a velejárója.”¹⁰

S ez a másféle kutatási logika és szint még differenciáltabban érzékeltethető, ha Foucault kritikai áttekintését felidézzük, majd Heidegger saját kontextusán belüli nézeteivel egybevetjük. „Arról volt szó, hogy ezt a történelmet – írja Foucault – olyan folytonossághiányban elemezzük, amelyet semmilyen teleológia nem redukál előre; olyan szétszórtságban tárjuk fel, amelyet semmilyen előzetes horizont nem tudna magába foglalni, hogy hagyjuk olyan névtelenségben kibontakozni, amelyre semmilyen transzcendentális alkotás nem kényszeríti rá az alany formáját, hogy megnyissuk egy olyan időbeliség számára, amely nem ígéri semmilyen hajnal visszatértét. Arról volt szó, hogy megfosszuk mindenfajta transzcendentális narcizmustól; meg kellett szabadítani az elveszett és újra megtalált eredetnek attól a körétől, amelybe be volt zárva; meg kellett mutatni, hogy a gondolkodás történetének nincs meg az a transzcendentális kinyilatkoztató szerepe, amellyel a racionális mechanika sem rendelkezik Kant óta, sem a matematikai ideák Husserl óta, sem az érzékelt világ jelentése Merleau-Ponty óta, mindazon erőfeszítések ellenére, amelyet az irányba tettek, hogy ott felfedezzék.”¹¹

„Más a tét – mondja Heidegger képzeletben kapcsolódva az előzőekhez, midőn a lét igazságának eljöveteléről vagy elmaradásáról van szó: nem a filozófia szerkezete itt a döntő, nemcsak maga a filozófia, hanem annak közelisége és távolisága, ahonnan a filozófia – a létező mint olyan elénk állító elgondolása – lényegét és szükségszerűségét nyeri. Az dől el itt, hogy vajon megtörténhet-e a létnek saját igazságából a létre történő vonatkozása, vagy pedig a metafizika, minthogy nem fordul alapjai felé, továbbra is megakadályozza, hogy a létnek az emberre való vonatkozásának a létezéséből világítani kezdjen, ami az embert a létbe tartozáshoz juttatja.”¹²

A kanti fordulathoz kötődve Foucault is kritikailag vizsgálja az emberre vonatkozó kérdésfeltevést: „A filozófiának az emberért érzett gondja, amelyet nem csupán diskurzusaiban követel magának, hanem pátoszában úgyszintén, valamint abban a műgondban ugyancsak, amellyel igyekszik élőlényként meghatározni a dolgozó egyént és a beszélő alanyt, csak a széplelkek számára jelzik az ember uralmának régen várt eljövetelét: valójában inkább prózai, mint morális-empirikus-kritikai megkettőződésről van szó, amelynek révén megpróbálják érvényesíteni a természet, a csere vagy a diskurzus emberét tulajdon végességének alapjaként.”¹³ S ehhez illeszthetjük Foucault filozófiafelfogását is, ami nem az eredendő felidézésének emléke, sokkal inkább az a feladata, hogy megcsinálja a különbségeket, hogy tárgyakká alakítsa őket, és elemezze, definiálja fogalmukat „ahelyett, hogy bejárná a beszéd mezejét, hogy ott saját számlájára újjáalkossa a felfüggesztett totalitásokat; ahelyett, hogy abban, amit kimondtak, az a bizonyos elrejtőző másik, de önmagával azonos maradó beszédet keresné (vagyis hogy szüntelen az allegóriával és a tautológiával játszana), szüntelenül megkülönböztetéseket végez, vagyis diagnosztizál.”¹⁴ Ennek szellemében Foucault elutasítja a visszaemlékezést, a kezdethez való visszatérést, s filozófiaként sem definiálja munkáját.

S képzeletben hozzákapcsolhatjuk mindezt Heidegger filozófiát és gondolkodást érintő meglátásaihoz. „Ha a gondolkodás véget ér, minthogy kikerül közegéből, azzal pótolja ezt a veszteséget, hogy magát mint τέχνη-t, mint a képzés instrumentumát és így mint üzemszerű beiskolázást és később mint kultúripart juttatja érvényre. A filozófia fokozatosan a legvégső okokból történő magyarázat technikájává válik. Már nem gondolkodunk, hanem a ’filozófiával’ foglalkozunk. Az ilyen foglalkozások versengésében aztán ezek nyilvánosan mint … izmusok kínálkoznak fel, és megkísérlik egymást túllicitálni.”¹⁵

Ez a viszonyulás jellemezte – mint fentebb láttuk – Foucault meggondolásait is saját ténykedéseiről, amihez még hozzátehetjük a „módszertani elvként” szolgáló archeológia fogalmát és a strukturalizmushoz való viszonyát.¹⁶ S ha még beljebb hatolunk a két gondolkodás viszonyítási pontjainak feltárásában, akkor érdemes Foucault Hegelhez és a filozófiához való viszonyát is megidéznünk. „Jean Hypolite, ahelyett hogy a filozófiát a fogalom mozgásában önmagát elgondolni és újra megragadni képes totalitásként értelmezte volna, végtelen láthatárt teremtett belőle, soha véget nem érő feladattá tette. Mivel elölről kezdte a filozófiát, soha nem tudta befejezni.”¹⁷ A filozófia így az életben, halálban és emlékezetben feltáruló szakadatlan ismétlődés, és nem későbbi a fogalomnál, tehát nem alkalmazkodnia kell az absztrakció építményéhez, hanem távolságteremtő módon kell hogy megnyilvánuljon vele szemben, szakítva az általánosságaival és kapcsolatot teremteni azzal, ami nem filozófia, nem a befejezettséghez közelítve, hanem ahhoz, ami megelőzi.¹⁸

Ismét egy más nézőpontból hasonlókat fogalmaz meg Heidegger Hegellel és a görög igazságfogalommal összefüggésében: „Az Άλήνεια megelőzte a filozófia történetét, de oly módon, hogy visszatartja magát a filozófiai meghatározottságtól, mégpedig akként, mint ami helyt adó kifejtését (Erörterung) egy belőle fakadó gondolkodástól követeli meg. … A görög filozófia ki nem elégítő voltáról szóló hegeli ítélet a filozófia beteljesülésének nézőpontjáról születik. A spekulatív idealizmus perspektívájából a görögök filozófiája a beteljesülés ’még nem’-je. Ha azonban az Άλήτεια rejtélyére figyelünk, ami már a görög filozófia indulásakor is és azután az egész filozófia menete során működik, akkor a görög filozófia a mi gondolkodásunk számára is egyfajta ’még nem’-ben mutatkozik meg. Csakhogy ez nem más, mint az el-nem-gondolt ’még nem’-je, s nem az a ’még nem’, amely bennünket nem elégít ki, hanem az, amelynek mi nem vagyunk elégségesek, amelynek mi nem teszünk eleget.”¹⁹

S most, hogy végül a filozófiához közelítő és attól távolodó gondolatokat is megfigyelhettünk, jelezhetjük még egyszer, immáron a különböző pozíciók tanulságaival a hátunk mögött, hogy miképpen voltak kívül és belül azon a bizonyos diskurzuson gondolkodóink. Heidegger a filozófia tudományosságát egyre inkább átformálva a gondolkodás feladatához jutott el, s invitált mindannyiunkat. Közben nem feledkezve meg a hagyomány kezdet előtti, csak alig sejthető lépéseiről, a majdnem filozófia előtti gondolkodásról, majd a filozófia görög kezdeteiről, a Platónnal és Arisztotelésszel jelezhető fordulatok bemérésén át egészen az újkor Descartes, Kant és Hegel által megmutatkozó teljesítményéig. Heidegger Foucault-hoz hasonló kritikai alapállásokat fogalmazott meg a nyelv, a tudomány kalkulálhatósága, a létezők kiszámítható megismerésével és kutatásával összefüggésben. Csak ő mindezt léttörténeti perspektívába állítva, s minden esetben a lét kérdéséhez utalva a problémahalmazokat. Foucault a tudományos diskurzusok vizsgálatainak lehetséges tanulságait leszűrve kereste vissza az elhibázott lépéseket Platónig visszanyúlva, tetten érve az igazságdiskurzus eredendő redukcióját, módosulásait, amelyek hatalmi koncentrációkban és kizáró diskurzusokban testesültek meg az újkortól egészen napjainkig. S azt is láthattuk, hogy a paradigmatikusnak bizonyuló Hegelhez való viszony mindkettőnél a tradicionális avagy akadémiai filozófiafogalom radikális elutasításához vezette őket.

S így az alcímben megfogalmazott Heidegger és Foucault, avagy Foucault és Heidegger sorrend a különböző magyarázati pozíciók lehetőségére is utal: a létet elgondoló radikalitás és ugyanezen aktivitás tudományokat és egyebeket feltáró felforgatása egyaránt fontos. Avagy az utóbbival kezdve a tudásdiskurzusok mozgatórugóit archeológiailag feltárva eljuthatunk ezek eredőihez, ám azt is hozzáillesztve mindehhez, hogy az eredőkhöz egy más kiinduló pozícióból, nem a létezőkéből, hanem a létfeledésre irányítottan is eljuthatunk. A feladatokat, kérdéseket, rejtvényeket megfogalmazó gondolkodók az immáron átjárhatónak tetsző határon összetalálkozhatnak, s talán szót is érthetnének. Azonban nekünk addig is még sok tennivalónk akad, hogy a találkozást elősegítsük diskurzuson kívül és belül.