Popovics Zoltán

„Nyelv a végtelenhez” – Foucault és Blanchot

Foucault és Blanchot számos ponton kötődnek egymáshoz. S bár személyesen nem ismerik egymást, kölcsönösen ismerik egymás műveit. Mind Foucault, mind pedig Blanchot több tanulmányukban hivatkoznak egymásra. Ilyen például Foucault-nak A kívülség gondolata, illetve Blanchot-nak a Michel Foucault – ahogy én látom című tanulmánya, vagy A végtelen beszélgetés Foucault-ra vonatkozó részei.¹ S bár Foucault mindössze egyetlen egy írását szenteli teljes egészében Blanchot-nak, Blanchot hatása Foucault-ra ennél mégis jóval kiterjedtebb. Több olyan Foucault-tanulmányt említ­hetünk, amelyben Blanchot gondolatai hosszasan elemződnek. Ilyen például a „kontesztáció” [contestation] terminusa a Bataille-ról szóló Előszó a határsértéshez című írásban, vagy a blanchot-i „műtelenség” [désœuvrement] szinonimái Az őrület, a mű hiánya szövegében.² Vagy például nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a lévinasi-blanchot-i „külsőlegesség” [extériorité] fogalma központi szerephez jut a kirekesztő mechanizmusokról szóló Foucault-írások többségében.

Előadásomban én mégsem ezekről a jól látható kapcsolatokról szólnék. Szeretném bemutatni, hogy Foucault és Blanchot közössége ennél jóval mélyebb. Szeretném bemutatni, hogy Foucault-nak még azok az írásai sem feltétlenül érthetők Blanchot szövegeinek az ismerete nélkül, amelyekben Foucault nem hivatkozik közvetlenül Blanchot-ra. Szeretném demonstrálni, hogy a közvetlen hatásokon túl, Foucault számos esetben jut Blanchot-hoz hasonló következtetésekre, még azokban az esetekben is, amikor nem közvetlenül Blanchot-t elemzi vagy idézi. A példám – elsősorban – Foucault-nak a Nyelv a végtelenhez című tanulmánya lesz.³ Bár a Nyelv a végtelenhez egy Blanchot-hivatkozással indul, mégsem Blanchot-val, hanem Borgesszel foglalkozik. Mégis, állításom szerint, Foucault-nak ez az írása olvasható akár egy Blanchot-ról szóló szövegként is. Miközben persze nem azt állítom, hogy Foucault teljes egészében Blanchot-tól kölcsönzi az itt elhangzókat, és elfelejti a forrásait megnevezni, sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy Foucault Blanchot-tól függetlenül is gyakran jut Blanchot-ra emlékeztető következtetésekre – legalábbis az irodalom, az írás és a beszéd vonatkozásában.

Írni és beszélni annyi, mint „kijátszani a halált” [pour ne pas mourir] – kezdi Foucault a tanulmányát Blanchot-ra hivatkozva.⁴ Ez a soha véget nem érő, a halál által nem megakasztott írás és beszéd az, amit Foucault a „nyelv a végtelenhez” [langage à l’infini] terminusával jellemez. Ez a végtelen írás, ez a végtelen beszéd a sajátossága Borges novelláinak is Foucault értelmezésében. Csakhogy ez a fogalom könnyedén érthető a blanchot-i „végtelen beszélgetés” [l’entretien infini] egy lehetséges variációjaként is. Bár meg kell jegyeznünk: Blanchot terminusa nem lehetett a forrása Foucault fogalmának, hiszen későbbi annál, 1966-os (Foucault tanulmánya pedig 1963-ban jelent meg); miközben Blanchot korábbi szövegeiben is fellelhető a végtelen írás és a végtelen beszéd problémája.⁵ Külön említést érdemel a Foucault-tanulmány blanchot-i párja, Az irodalmi végtelen, mely szintén Borgesszel foglalkozik.⁶

A „nyelv a végtelenhez” nem egy valóságos, reális végtelen – szögezi le Foucault –, mindössze az irodalomban lévő nyelvi végtelen; Blanchot kifejezésével „irodalmi végtelen” [infini littéraire]. Foucault tanulmányában – Blanchot-hoz hasonlóan – a „csend” ez a végtelen beszéd:

„…minden mű arra irányul, hogy beteljesüljön és elnémuljon egy csendben, ahol a végtelen Beszéd visszanyerheti a teljhatalmát.”⁷

[…toute œuvre était faite pour s’achever, pour se taire dans une silence où la Parole infinie allait reprendre sa souveraineté.]

Avagy Blanchot-nál, olyan „beszéd” [parole] ez, mely:

„…nem kezdődik, nem fejeződik be, (…) sohasem fog abbamaradni, (…) amikor nem beszél, még akkor is beszél, (…) mert benne a csend örökké beszélődik / önmagát beszéli.”⁸

[…qui ne commence pas, ne finit pas, (…) qui ne s’arrêtera jamais, (…) quand elle ne parle pas, elle parle encore, (…) car en elle le silence éternellement se parle.]

A ténylegesen kimondott, elhangzó, leírt beszéd sohasem lehet végtelen, állítja Foucault és Blanchot is. Mindössze a beszéd és a nyelv lehetősége, azaz a csend – mint a beszéd feltétele – lehet végtelen, maradhat fenn a beszéd elnémulása után is. Foucault ezt nevezi „minden lehetséges nyelv”-nek [tout langage possible] és – részben Blanchot kifejezését alkalmazva – az „eljövendő nyelv”-nek [langage à venir].⁹ Ez a csend a foucault-i „végtelen Beszéd”, avagy a blanchot-i „végtelen beszélgetés”.

Blanchot és Foucault értelmezésében a csend nem a beszéd és a nyelv tagadása, hiánya vagy nemléte. A csend elválaszthatatlan része a beszédnek. Minden nyelvnek, minden beszédnek szüksége van a csendre. A csend az a lehetőség, amelyben megszólalhat a beszéd. A csend – Blanchot kifejezésével – az a „megszakítás” [interruption], mely a szavaink határát alkotja, az a „differencia” [différence], mely nélkül nem lehetséges semmilyen nyelv, semmilyen beszéd.¹⁰ Avagy az a szünet, mely elengedhetetlen a megértéshez. Máshogyan fogalmazva: az a diszkontinuitás, mely a beszédet dialógussá, a megértés kontinuitásává változtathatja. A „csend” ebben az értelemben a „megértésünk lehetősége” [la possibilité de notre entente], „maga a szavaink lehetősége” [la possibilité même de nos paroles] – írja Blanchot.¹¹ Ennyiben pedig ez a csend valóban egy „lehetséges nyelv”, sőt „minden nyelv” lehetősége – ahogyan azt Foucault mondja. Ezért írhatja Blanchot: a csend „távollét”-e / „hiány”-a [absence], „ez az üresség maga a szavaink jelentése” [ce vide est leur sens même].¹² Blanchot számára ez a csend egyfajta „prófétikus beszéd” [parole prophétique], olyan „beszéd, melynek csendje egy eljövendő beszédet [une parole à venir] foglal magába”.¹³ Ilyen értelemben mondja Blanchot: „a csend az, ami beszél” [c’est silence qui parle].¹⁴

A végtelen, „már mindig kezdetét vett nyelv patakzása” egy „senki által nem beszélt nyelv” [le langage qui n’est parlé par personne] – ahogyan azt Foucault A kívülség gondolatában írja.¹⁵ Avagy Blanchot kifejezésével: „nyelv, melyet senki sem beszél” [langage que personne ne parle].¹⁶ Ez a „végtelen Beszéd”, a csend beszéde nem valamiről szól, és nem is valaminek vagy valakinek a beszéde – hiszen minden konkrét személy és tárgy elenyészik a kimondott és leírt beszéd megszűnésekor a csendben. Vagyis ez a nyelv mindent kétségbe von, a saját tárgyát és alanyát is, sőt önnön létét is elbizonytalanítja. Ez a végtelen Beszéd maga a „kontesztáció” – írja Foucault Blanchot terminusát alkalmazva. Ez a beszéd név nélküli, „anonim” kettős értelemben is: nem ismeri az elnevezést, a jeleket, a reprezentációt, és nem ismeri a beszélő szubjektum tulajdonnevét sem. Ez a nyelv – Foucault szerint – olyan „mormolás” [murmure], melynek „a kontesztáción [contestation] kívül nincs más ontológiai státusza”.¹⁷ Ahol a mormolás megint csak Blanchot kifejezése. A blanchot-i „ismeretlen” [inconnu], azaz a „kívülség” [dehors] nyelve ez. Az a „mormolás”, mely Foucault és Blanchot számára is a csend és a beszéd különbségének kontesztációja.

Ez a nyelv, a nyelv a végtelenhez – írja Foucault – nem ismeri a „dialektikus feloldás”-t, az egészet, „töredékes nyelv” ez [langages fragmentaires].¹⁸ Ahogyan Blanchot számára a kontesztáció és a nem dialektikus nyelv, valamint a töredék szintén összetartozik.¹⁹ Hiszen a fragmentum mindig hiányos, mindig kétséges, hogy az pontosan mit is mond valójában. Vagyis ez a megszakított, széttöredezett beszéd a csend felfokozott jelenlétével terhes. Ez a fragmentálódott, teljesen soha ki nem egészíthető, végtelenbe tartó nyelv, a csend beszéde semmiről és senkiről sem szól, legfeljebb „önmagáról beszél” [parle le lui-même] – mondja Foucault.²⁰ Blanchot megfogalmazásában ugyanez így hangzik: „nyelv, melyet senki sem beszél, vagyis amely önmagát beszéli/beszélődik” [langage que personne ne parle, c’est-à-dire qui se parle]; avagy olyan írás, mely „önmagát írja/íródik” [s’écrit].²¹ Azaz olyan beszéd és olyan írás, mely a nyelvet kiszolgáltatja a felejtésnek, a csend bizonytalanságának és többértelműségének, olyan nyelv, mely Foucault kifejezésével „eltöröl minden határozott jelentést”.²²

Ez a nyelv nemcsak azért végtelen, mert csendként, azaz a beszéd eltörölhetetlen – bár bizonytalan – lehetőségeként mindig szól; hanem azért is, mert abban „minden ki volt mondva” [tout a été prononcé] – írja Foucault.²³ Bár nem minden konkrét szó, minden egyes tartalom, és nem is minden szubjektum mondatott ki benne. Mindössze a „minden lehetséges nyelv”, a minden beszédet megelőző lehetőség. Az a lehetséges, mely sohasem lesz több ennél, nem válik az összes konkrét nyelv és közlés bábeli könyvtárává. Ennek éppen hogy a lehetetlensége. Blanchot és Foucault számára ez a végtelen mindig csak egy „eljövendő” [à venir], sohasem prezens nyelv. A „szirének éneke”, a kívülségé, melyben „semmiféle jelenlét nem csillan föl”, éppen ezért „halhatatlan” ez a beszéd – ahogyan A kívülség gondolatában is olvashatjuk.²⁴ Ezt az éneket, ezt a végtelen nyelvet „a szirének hallgatásá”-nak nevezhetjük, a Blanchot számára oly fontos Kafka-novella címe alapján.

Foucault és Blanchot interpretációjában ez a „végtelen múlhatatlan beszéd” [parole de l’infini qui ne passerait jamais] maga az „irodalom”.²⁵ Egy „hely nélküli hely” [lieu sans lieu] – írja Foucault, írhatná Blanchot is –, az összes könyvet elbeszélő könyv „paradoxon”-ja.²⁶ A nem létező könyv, az a „könyv”, mondja Foucault, melynek „mormolása besora­kozik az összes többi közé – az összes többi után, az összes többi elé”.²⁷ A még vagy már nem meglévő könyv ez – Blanchot kifejezésével – „az eljövendő könyv” [le livre à venir]. Nem egy valós könyv. A csend könyve. A szirének hallgatásának könyve. Az összes többi utáni vagy előtti könyv. Avagy az a valós és reális könyv, melyben nem valaki vagy valami beszél, hanem a csend szólal meg, a kívülség nyelve. A szirének hallgatásaként, a csend beszédeként értett irodalmi szöveg. Ahol a kontesztáció végletes bizonytalansága, a csend jelenléte magát az irodalmi szöveg jelentését ingatja meg. Ahol a szavak mögött láthatóvá válik az a kétes és bizonytalan hallgatás, az a távollét, mely maga a szavaink lehetősége. Az az „üresség”, mely – Blanchot kifejezésével – szavaink „jelentése”. Ahol az irodalmi szöveg – Foucault megfo­galmazásában – „átalakul valami megnevezhetetlen dologgá, hiányzó hiánnyá, az üresség formátlan jelenlétéve és ennek a jelenlétnek a néma borzalmává”.²⁸

Foucault Blanchot-ról írt tanulmányában a kívülség nyelve a „beszélek” [je parle ] kijelentéssel kezdődik. Azzal, amikor a beszéd nem valamiről beszél, nem valamit állít és mond, legfeljebb önmagáról beszél. Itt „a nyelv kiszökik a diskurzus létmódjából – vagyis a reprezentáció dinasztiájából –, s az irodalmi beszéd önmagából fejlik ki” – írja Foucault.²⁹ Mégis félreértjük ezt a beszédet, ha egy autonóm nyelv szuverenitásának megerősödését látjuk ebben, hiszen – hangsúlyozza Foucault – nem a beszélő nyelv „önreferenciája” ez [se designer elle-même], mely „belsővé teszi magát” [s’intérioriser], sokkal inkább egy „»kívülre« lépés” [passage au dehors], amelyben a nyelv „»önmagán kívül« kerül” [mise « hors de soi »].³⁰ Ez a nyelv jellemzi Foucault szerint „a modern irodalmat”.³¹ Ez a nem referenciális, nem reprezentatív nyelv – mely nem is a nyelv önreprezentációja – a beszélő alany önreferenciáját is felszámolja:

„... vagyis többé nem egy értelem diskurzusa és kommunikációja, hanem a nyelv kiterülése a maga nyers létében, tiszta, kifejlett külsőlegesség; és a beszélő alany már nem annyira a diszkurzusért felelős személy (az, aki mondja, aki állít és ítél benne [...]), hanem inkább a nem-létező abban az ürességben, ahol szakadatlanul folyik tovább a nyelv parttalan szétáradása.”³²

[…bref, il n’est plus discours et communication d’un sens, mais étalement du langage en son être brut, pure extériorité déployée ; et le sujet qui parle n’est plus tellement le responsable du discours (celui qui le tient, qui affirme et juge en lui […]), que l’inexistence dans le vide de laquelle se poursuit sans trêve l’épanchement indéfini du langage.]

A „nem-létező”, a kívülség, avagy a csend beszél immáron ebben a nyelvben, mely épp ezért nemcsak „eltöröl minden határozott jelentést”, de olyan nyelv a végtelenhez is, mely egy „már mindig kezdetét vett nyelv patakzása” – állítja Foucault. Tehát a kívülség nyelve mind a nyelv, mind a reprezentáció, mind a beszélő alany kontesztációja. Egy senki által nem beszélt nyelv ez. Olyan nyelv, mely – a reprezentáció felől tekintve – éppenhogy a csend beszéde. Az, ami – a reprezentáció dinasztiája számára – nem mond semmit. Ami – ebben az értelem­ben – csendben marad. Foucault-t idézve: olyan „üresség, amelyben megnyilvánul a »beszé­lek« tartalom nélküli törékeny karcsúsága”.³³

Összefoglalva az elhangzottakat, a csendnek legalább három lehetséges jelentése tárható fel Foucault-nál és Blanchot-nál. 1) A köznapi értelemben vett csend: azaz a beszéd nemléte. Az a csend, mely beszéddé lehet. A már és még nem beszéd, az, ami megelőzi és követi a beszédet. Foucault és Blanchot kifejezésével: „az eljövendő nyelv” ez. 2) Az a csend, ami minden egyes szóban már eleve benne van: ez a „minden lehetséges nyelv” Foucault számára; avagy „a szavaink lehetősége”, „azoknak a jelentése” Blanchot-nál. A szavakban nem jelenlevő, távollevő értelem ez. Vagyis a szavakat alkotó „megszakítás” csendje. 3) Az irodalmi csend: az a beszéd, mely „kiszökik a reprezentáció dinasztiájából” – írja Foucault, vagyis nem mond semmit, és ilyen értelemben csendben van. De az így értett hallgatás mindhárom formájában közös: a csend sohasem abszolút. Sem Foucault, sem Blanchot számára nem képzelhető el a tökéletes és teljes némaság. A csend mindig valahogy része, feltétele a beszédnek. Épp e kettő keveredése a mormolás. Ugyanúgy, ahogy a csend sohasem szubsztanciális egyikőjük számára sem. Sohasem állandó, sohasem ugyanaz a csend. A csendnek nincs identikus lényege. Mindig változik, mindig más, maga a kontesztáció bizonytalansága. Avagy Foucault számára az, amit a különböző s változó episztémék, diskurzusok kizárnak magukból. A csend mindegyik formájában közös: a „távollét” / a „hiány” [absence]. De ez a távollét sohasem pusztán csak távollétként, hanem – Blanchot kifejezésével – „a távollét jelenléte”-ként [la présence de l’absence] nyilvánul meg.³⁴ Azaz, ha a csend nem a totális, abszolút, mindig ugyanolyan némaság. Ha a csend a beszéd része is. Tehát a csend épp annak a jelenléte a beszédben, amit semmilyen halál, semmilyen non-prezencia nem képes elpusztítani: a távollété. A beszédnek és a nyelvnek csak ez a része lehet valóban végtelen. Vagyis Foucault és Blanchot számára mindössze a beszédben megbúvó távollétről, hiányról avagy a csendről mondható: „nyelv a végtelenhez”.